6.

A két és fél órás alvás szűkre szabott áldás volt, de eltökéltem, hogy hét harminckor felkelek, és nyolcra lecsutakolva és megberetválva lenn leszek.

Mégis egyedül reggeliztem. Mrs. Hall, közönyösen elém rakva a rántottát, közölte velem: munkaadóm már korábban elment, hogy felboncolja Lord Hulton lovát. Szerettem volna tudni, vajon érdemesnek tartotta-e egyáltalán lefeküdni.

Éppen az utolsó darab pirítós kenyérrel foglalatoskodtam, mikor Farnon berobbant a szobába. Kezdtem már megszokni bejöveteleit, s alig rázkódtam össze, mikor beletépett a kilincsbe, és egyből csaknem a szőnyeg közepéig szökellt. Arca kipirult, nagyon jókedvűnek látszott.

– Maradt még kávé? Én is innék egy csészével. – Belezuhant egy bánatosan felnyögő székbe. – Ne aggódjon egy percig se. A boncolás klasszikus bélcsavarodást mutatott ki. Több bélkanyaron át; feketék és dobszerűek voltak. Örülök, hogy rögtön megszabadította a szerencsétlent a szenvedéstől.

– Találkozott Soames barátommal?

– Ó, persze, ott volt. Néhányszor megpróbálta piszkálni magát, de lecsendesítettem. Felhívtam rá a figyelmét, hogy túl későn hívott ki bennünket, és Lord Hulton nem fog örülni, ha megtudja, mennyit szenvedett a lova. Ezen rágódott, mikor eljöttem.

Az újság nagymértékben felderítette a kedvemet. Odamentem az íróasztalhoz, és elővettem a naplót.

– Ezek a mai hívások. Melyiket osztja ki rám?

Farnon kiválasztott egy körútra való esetet, felírta egy papírdarabra a listát, s átadta.

– Tessék – mondta –, néhány kellemes, komplikációmentes eset, hogy belemelegedjen.

Már indulni akartam, mikor visszahívott.

– Ó, van még valami, amire megkérném. Az öcsém stoppal jön ma haza Edinburghból. Ott tanul az állatorvosin, s a félév tegnap ért véget. Amikor hallótávolságra ér, valószínűleg idetelefonál. Szeretném, ha odamenne és felszedné.

– Persze, örömmel.

– Mellesleg Tristannak hívják.

– Tristannak?

– Igen. Persze, már el kellett volna mondanom. Biztosan meglepte az én furcsa nevem is. Az apám miatt kaptam. Nagy Wagner-rajongó volt. Talán ez volt az élete fő szenvedélye. Folyton zene, zene, zene – főleg Wagner.

– Én is szeretem.

– Igen, igen, de maga nem kapta reggel, délben, este, mint mi. S hozzá még olyan névvel legyen megáldva az ember, mint Siegfried. Ámbár lehetett volna rosszabb is – Wotan például.

– Vagy Pogner.

Farnon meglepődött.

– A mindenit, igaza van! Elfeledkeztem az öreg Pognerról. Úgy látom, még szerencsésnek mondhatom magam.

A várt hívás késő délután futott be. A vonal másik végén egy kísértetiesen ismerős hang szólalt meg.

– Itt Tristan Farnon beszél.

– A mindenit, olyan a hangod, mint a bátyádnak!

Kellemes nevetés hangzott fel.

– Mindenki ezt mondja; ó, igazán nagyon kedves. Örülnék, ha felszednél. A Nagy Északi úton vagyok, a Magyalfa kávézóban.

A hang után munkaadóm ifjabb kiadására számítottam, de a hátizsákon ülő alacsony, kölyökképű alak nem különbözhetett volna jobban tőle. Felállt, kisimította homlokából a sötét hajtincset, és felém nyújtotta a kezét. Megvesztegető mosolya volt.

– Sokat kellett gyalogolnod? – kérdeztem.

– Meglehetősen, de rám fért egy kis testmozgás. Tegnap este elég kemény évzáró bulit tartottunk.

Kinyitotta a kocsi ajtaját, és hátradobta a hátizsákot. Míg én beindítottam a motort, elhelyezkedett az ülésen, mintha pompázatos karosszék volna, elővett egy papírdoboz Woodbine cigarettát, gyöngéd figyelemmel rágyújtott, és boldogan leszívta a füstöt. Oldalzsebéből kihúzta a Daily Mirrort, s a tökéletes elégedettség sóhajával szétnyitotta. A mélyen leszívott füst előbodorodott a szájából és az orrából.

Nyugatra fordultam a főútról, s a forgalom dübörgése gyorsan elmaradt mögöttünk. Oldalt pillantottam Tristanra.

– Most vizsgáztál? – kérdeztem.

– Igen, kórtanból és parazitológiából.

Csaknem megszegtem fő szabályaim egyikét és megkérdeztem, sikerült-e a vizsga, de időben visszafogtam magam. Ingatag talajra léptem volna. De amúgy sem szűkölködtünk témában. Tristannak a legtöbb hírrel kapcsolatban volt valami megjegyeznivalója, időnként felolvasott egy-egy részletet és megtárgyalta velem. Egyre erősebbé vált bennem a meggyőződés, hogy egy, a magaménál gyorsabb és elevenebb elmével kerültem össze. Szinte észre sem vettük, mikor megálltunk a Skeldale House előtt.

Siegfried úton volt, mikor megérkeztünk, és csak késő délután ért haza. A franciaablakon lépett be, barátságosan üdvözölt, és elnyúlt a karosszékben. Éppen az egyik pácienséről mesélt, mikor bejött Tristan.

A szoba hangulata úgy megváltozott, mintha valaki megnyomott volna egy kapcsolót. Siegfried mosolya gunyorossá vált, hosszan, fürkészve végigmérte öccsét.

– Szervusz – dörmögte, aztán nyújtózkodva végigfuttatta ujjait a fülke könyveinek hátlapján. Néhány percig elmerült e foglalatosságban, s én éreztem, hogy növekszik a feszültség. Tristan arckifejezése megváltozott: a vonásai teljesen kifejezéstelenné váltak, de a szemében aggodalom ült.

Siegfried végre megtalálta a könyvet, amelyet keresett, levette a polcról, és kényelmesen lapozgatni kezdte. Aztán, anélkül hogy felnézett volna, megszólalt:

– Nos, hogy sikerültek a vizsgák?

Tristan nyelt egyet, és mély lélegzetet vett.

– A parazitológia megvolt – mondta tompa hanghordozással.

Siegfried mintha nem hallotta volna. Valami érdekeset talált a könyvben, s hátradőlt, hogy elolvassa. Elidőzött vele, aztán visszatette a polcra. Megint vizsgálgatni kezdte a könyveket, s még mindig hátat fordítva öccsének, ugyanolyan halkan megkérdezte:

– És a kórtan?

Tristan a széke peremén ült már, mint aki futásra kész. Szeme ide-oda szökellt a bátyja és a könyvespolc között.

– Nem sikerült – mondta tompán.

Siegfried nem vette tudomásul. Türelmesen kereste a kívánt könyvet, időnként kihúzott egy kötetet, megnézte, és gondosan visszatette. Aztán feladta a kutatást, hanyatt dőlt a székben, keze csaknem a földre lógott, és végigmérte Tristant.

– Szóval kórtanból megbuktál – mondta csevegő hangnemben.

Meglepve vettem észre, hogy valami, csaknem hisztérikus árnyalattal a hangomban hadarni kezdek:

– Tudja, ez nem is olyan rossz. Eljutott az utolsó évig, és karácsonykor leteheti a kórtanvizsgát. Így nem veszít évet, és a kórtan különben is nehéz tárgy.

Siegfried fagyosan rám nézett:

– Szóval maga szerint nem olyan rossz? – Hosszú, néma szünet következett, amelyet öccse felé fordulva egy teljességgel váratlan üvöltéssel tört meg. – Hát szerintem rossz! Gyalázatos disznóság, az bizony! Mit csináltál az egész félévben? Gondolom, ittál, nők után futottál, költötted a pénzemet, csak dolgozni nem dolgoztál. És most van képed idejönni, és közölni velem, hogy kórtanból megbuktál? Lusta vagy, ez a te bajod, igaz? Lusta vagy, mint egy lajhár!

Csaknem felismerhetetlenné vált. Az arca mélyvörösre sötétedett, a szeme szikrázott. Vadul tovább ordított az öccsével:

– De most már unom! Elegem van belőled! Nem fogom halálra dolgozni magam, hogy te csak léháskodj. Kész, vége. Ki vagy rúgva, érted? Kirúgva egyszer s mindenkorra. Tűnj el innen, látni se akarlak! Gyerünk, mars ki!

Tristan, aki egész idő alatt megőrizte sértett méltóságát, csendesen elvonult.

Zavaromban fészkelődve Siegfriedre néztem. Megmutatkozott rajta a beszélgetés feszültsége. Arca foltossá vált, magában motyogott, és ujjaival dobolt a szék karfáján.

Nagyon levert, hogy tanúja voltam e szakításnak, és örömmel fogadtam, hogy Siegfried kiküldött egy beteghez, s elhagyhattam a szobát.

Csaknem sötét volt már, mire visszaértem, s megkerülve a házat, a hátsó úton a kert alján elkülönített udvarra hajtottam. A garázsajtó nyikorgása felzavarta az épületek fölé boruló nagy szilfákon felgallyazott varjakat. Messze fenn a sötétben halk szárnycsapkodás, tompa károgás hallatszott, aztán csend lett. Miközben hallgatóztam, észrevettem egy alakot a homályban: ott állt az udvar kapujában, és a kert felé fordult. Mikor felém fordította az arcát, láttam, hogy Tristan.

Megint zavarban voltam. Nem a legszerencsésebb pillanat rátörni, mikor szegény flótás ide húzódott, hogy magában búsongjon.

– Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok – mondtam félszegen.

A cigaretta vége fényesen felparázslott, ahogy Tristan erősen megszívta.

– Nem, nem, semmi baj. Lehetett volna sokkal rosszabb is.

– Rosszabb? Elég rossz volt ez így is. Mit fogsz most csinálni?

– Hogy érted, hogy mit csinálok?

– Hát kirúgtak, nem? Hol fogsz ma éjszaka aludni?

– Látom, nem érted – mondta Tristan. Kivette a cigarettát a szájából, s láttam hófehér fogának villanását, amint elmosolyodott. – Ne aggódj. Itt alszom, s reggel lemegyek reggelizni.

– Na és a bátyád?

– Siegfried? Addigra elfelejti az egészet.

– Biztos?

– Holtbiztos. Mindig kirúg, és mindig elfelejti. Különben is, minden nagyon jól alakult. Az egyetlen csiklandós feladat az volt, hogy megetessem vele a parazitológiavizsgát.

Rámeredtem a mellettem álló árnyalakra. Megint suhogtak a levelek: a varjak mocorogtak a magas fákon, azután újból megültek.

– A parazitológiavizsgát?

– Igen. Ha emlékszel, csak annyit mondtam, hogy megvolt. Nem részleteztem.

– Szóval akkor…

Tristan halkan felnevetett, és vállon veregetett.

– Úgy van, parazitológiából sem mentem át. Mind a kettőből megbuktam. De ne aggódj, karácsonykor leteszem őket.