Gyermekkorom óta vonzanak azok a filmek és könyvek, amelyek ezzel a mondattal kezdődnek. Bármiről is szóljon egy történet, önmagában is izgalmasnak találom, hogy amit látok vagy olvasok, az valóban megtörtént. Egy hétköznapi emberi sors bontakozik ki a szemem előtt, mégis éppúgy tele van meglepő fordulatokkal, mintha egy (forgatókönyv)író képzeletéből született volna. Ez sokkal mélyebb kíváncsiságot ébreszt bennem, mint bármilyen fikció, legyen az mégoly érdekes és különleges is.
Biztos vagyok benne, hogy a hétköznapi hősök iránti vonzalmam a pályaválasztásomban is szerepet játszott. Pszichológusként lehetőségünk van belépni mások belső világába: mélyebben beleláthatunk a múltjukba és a jelenükbe – sőt, szerencsés esetben még azt is megsejthetjük, hogy milyen jövő felé tartanak. Ennyi év elteltével úgy hiszem, az egyik legnagyobb ajándék, amelyet egy másik embernek adhatunk az, ha őszinte érdeklődéssel fordulunk felé, és valóban meg akarjuk őt ismerni. Az az élmény, hogy valaki mélyen kíváncsi ránk, és jelen van velünk, éltető elixír. Aki ezt átélheti, a többit gyakran már maga is képes elvégezni, és akár kilátástalannak tűnő élethelyzetekből is megtalálhatja a kiutat.
Pszichológusi pályám első szakaszában evészavaros – főként anorexiás és bulimiás – kliensekkel foglalkoztam. Később olyan túlsúlyos emberekkel is elkezdtem dolgozni, akik nem tudtak tartósan lefogyni, és a súlytöbblet mellett önértékelési, életvezetési és párkapcsolati problémákkal is küzdöttek. Az evészavarokat éppen az összetettségük miatt találom különösen érdekesnek: az okok és a következmények szorosan összefonódnak, egymásra hatnak, és végül egy egyedi, belső logikára épülő rendszerré állnak össze az adott személyiségben. Hasonló összetettség figyelhető meg a túlevéssel és a túlsúllyal kapcsolatos problémák mögött is.
A mai kor túlsúlyos emberének dilemmája az, hogy megtalálja az evés helyét az életében, miközben folyamatosan egymásnak ellentmondó tanácsokat kap arról, hogy milyen ételeket fogyasszon vagy kerüljön el, és hogyan kellene a táplálkozáshoz viszonyulnia. A nagy piaci zajban nemhogy csökkenne, de inkább nő a zavar a fejekben, és mára az evés igen távol került az eredeti funkciójától, vagyis a test táplálásától és az összetartozás erősítésének rítusától. Ami a helyébe került, az sokaknál egyre inkább a lelki/érzelmi hiányok pótlása és a szorongás. Az evészavarral kísért túlsúlyproblémák az érintett egész életét átszövik: megváltoztatják a gondolkodásmódját, átrendezik az emberi kapcsolatait. A súlyfelesleggel folytatott küzdelem nemcsak a hétköznapok részévé válik, hanem a kitüntetett események hangulatát is meghatározza.
A sokféle divatdiéta megjelenéséből arra lehet következtetni, hogy a tartós fogyás nem kifejezetten sikeres terület, hiszen mindig újabb és újabb módszerek/szerek találnak maguknak piacot. Mára külön irányzattá vált az is, hogy együk azt, amit szeretnénk, hiszen „a testünk tudja, mi jó nekünk, és mennyi az elég” – holott ez ebben a formában nem mindig igaz. Bár az intuíció csakugyan fontos része az emberi működésnek, sokan összekeverik az iránymutató belső hangokat a hiányaikkal, és azokkal az örökölt családi mintákkal, amelyek már gyermekkoruk óta formálják az evéshez fűződő viszonyukat – gyakran éppen olyan módon, ami a túlsúly kialakulásához vezetett. Ha valaki nem tanulta meg a saját szükségleteit felismerni – mert nem kapott ebben támogatást, vagy a környezetében élő felnőttek sem voltak járatosak benne –, akkor a befelé figyelés nem tisztánlátást fog eredményezni, hanem inkább zavarodottságot. Ilyenkor nem a valódi belső igényeit ismeri fel az ember, csak a pillanatnyi impulzusait, amelyek ide-oda rángatják. És ha mindez nem lenne elég, még azért is önmagát fogja hibáztatni, hogy nincs elég akaratereje, nem gondol a jövőre és nem vigyáz magára.
Minden evési probléma és elhízás mögött egy-egy életút áll, melynek egyedi jellegzetességeit nem hagyhatjuk figyelmen kívül – sem akkor, ha saját magunk vagyunk érintettek, sem pedig, ha egészségügyi területen dolgozó szakemberként evészavaros vagy túlsúllyal élő embereket kezelünk. Nem választhatjuk le az evési problémával küzdő embert a környezetéről, amelyben így vagy úgy megtanult enni, kialakultak az életmódszokásai, amely meghatározta az ízlésvilágát és akarva-akaratlanul formálta az evéshez és az ételekhez fűződő viszonyát. Amivel szemben állunk, az mindig túlmutat a kalóriák, a testsúly és a testedzés kritikus pontjain.
Bár a túlsúlyproblémák lélektani megközelítését magam is már két évtizede népszerűsítem könyveken, interjúkon, előadásokon keresztül, ez a szemlélet a széles nyilvánosságban sajnos még ma is újszerűnek számít. Ugyanakkor egyre gyakrabban ajánlják dietetikusok, belgyógyászok, háziorvosok pácienseiknek – különösen akkor, ha évek óta fennálló és az egészséget veszélyeztető súlytöbbletről van szó. De még mindig nem elegen és nem elégszer, pedig, ahogy mondani szokták: „igény lenne rá”.
Ezért döntöttem úgy, hogy ebben a rövid, de tartalmas kötetben betekintést nyújtok egy harmincas évei végén járó, krónikus súlytöbblettel élő, kisgyermekes nő életébe, gondolataiba, a súlycsökkentéssel és az evési szokásai átalakításával kapcsolatos küzdelmeibe.
Az eset érdekességét az adja, hogy teljesen általános. Akinek nincs súlyfeleslege, talán meglepődik majd, hogy milyen különleges tematikával fonódik össze a túlevés és a túlsúly problémája, pedig addig azt hihette, hogy a súlytöbblet nem egyéb, mint „pozitív energiamérleg”, a megoldás kulcsa pedig egyszerűen a diéta, a sport és a kitartás. Ha így van, most közelebb kerülhet azon családtagjai vagy ismerősei megértéséhez, akik evési és/vagy súlyproblémákkal küzdenek. Aki pedig valaha átélte az evéskényszer élményét, talán úgy érezheti, hogy egyenesen róla szól ez a könyv.
Most pedig szimbolikusan lépjünk be abba a térbe, ahova szemlélődők sosem juthatnak be: a pszichológiai rendelő zárt ajtaja mögé. A történet szereplői valós személyek, de nem beazonosíthatók, nem az eredeti nevüket viselik. Megváltoztattam minden olyan adatot, amely alapján felismerhetők lennének, ugyanakkor érintetlenül hagytam azokat a részleteket, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy mélységében megismerjük őket és a küzdelmeiket. Minden további egyezés vagy hasonlóság csupán a véletlen műve.
– Nem vagyok evészavaros, csak sokat eszem. Semmi durva, nem bulimia vagy anorexia, egyszerűen kövér vagyok, és nem tudok lefogyni. Nem értem azokat, akik hánytatják magukat, én gyerekkoromban is utáltam hányni. De az anorexiásokra felnézek, számomra ők az akaraterő megtestesítői, hihetetlen kitartás van bennük! Egy darabig bíztam abban, hátha nálam is kialakul a sok diétázás miatt ez a betegség, de nem így lett. Amióta az eszemet tudom, az evés fontos szerepet tölt be az életemben. Gyerekkoromban egyáltalán nem voltam kövér, sőt inkább vékony, cingár lány. Anyám és nagyanyám sokat üldöztek az evéssel, ezért kifejezetten utáltam enni. Manapság már szeretek, nem is ezzel van a baj, hanem azzal, amikor „kell a kaja”, és mint valami pótszer, függésben tart. Megnyugtat, kikapcsol. Vannak olyan időszakok, amikor nem bírom ki, hogy ne rágjak valamit egész nap. Az utóbbi években attól szenvedek a legjobban, hogy amikor épp nem eszem, akkor is az evésre gondolok: arra, hogy mit fogok megenni, ha ezt vagy azt elérem, kibírom. Jutalmazom magam az evéssel, de büntetem is. Sokszor a rosszullétig eszem, ekkor végképp nem értem magam. Ilyenkor belekötök mindenkibe, jobb, ha nem is szólnak hozzám, mert robbanok. Hogyan tudnék ezen változtatni, ha még én magam sem tudom, mi történik velem? Az összes létező diétát kipróbáltam már. Még a koplalás vált be a legjobban, mert ha elkezdek enni, akkor képtelen vagyok abbahagyni. Inkább az éhséget viselem, mintsem ellenálljak a desszertnek. Ezért sem sikerült eddig soha életmódot váltanom, mert ahhoz pont az arany középutat kellene megtalálnom. Pedig nagyon szeretném, és azt is tudom, hogy ez lenne a hosszú távú megoldás, de nem vagyok rá képes. Az elmúlt huszonkét év sajnos ezt bizonyította. Harmincnyolc éves vagyok. Lassan szembe kell néznem azzal, hogy így fogom leélni az egész életemet – kezdte Edina, amikor, mint mondta, kétévnyi erőgyűjtés után eljött hozzám.
Nem leptek meg a szavai, hiszen gyakran hallom a hozzám fordulóktól, hogy már évek óta olvassák a könyveimet, nézegetik a honlapomat, de csak nehezen szedik össze a bátorságukat, hogy végre felkeressenek. Ambivalens érzések kavarognak bennük. Vágynak rá, de szoronganak is attól, hogy mi kerülhet a felszínre. Félnek, hogy a környezetük megbélyegzi őket amiatt, hogy pszichológus segítségét kérik, csak mert nem tudnak lefogyni, szenvednek a túlsúlyuktól vagy a kontrollálhatatlannak tűnő falási rohamoktól és mindezek következményeitől. Akkor jönnek el, amikor eljutnak odáig, hogy már nem is a súlytöbblet zavarja őket a legjobban, hanem annak valamely testi-lelki szövődménye. Addig pedig kipróbálnak még egy diétát, még egy edzésformát, még egy kapszulát, még egy közösségi hálón szerveződött csoportot, hátha az jelenti majd a végső és biztos megoldást a fogyásra.
Az evési problémák köztudottan hosszú kórlefolyással jellemezhetők: átlagosan legalább három-öt év telik el, amíg az érintett szakemberhez fordul. Ez hozzájárul ahhoz, hogy az evészavar és a vele járó súlytöbblet akár egy egész életszakaszt végigkísér, sőt, sok esetben több évtizedes történetté válik. Ha egy testi-lelki állapot tartósan fennáll, az ember előbb-utóbb alkalmazkodik hozzá. Beépül az életvitelébe, a gondolkodásába, a kapcsolataiba, az önértékelésébe. A személyisége részévé válik.
Pontosan ezt láttam Edinán is. Ám az első kérdés, ami felmerült bennem vele kapcsolatban, hogy vajon melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás? A túlsúllyal vívott csatái tépázták meg a kapcsolatait és az önképét? Vagy éppen fordítva: az értő, érző, támogató emberi kapcsolatok nélkülözése vezetett oda, hogy az evést, az ételeket kezdte fájdalomcsillapítóként használni? Mikor veszítette el a kapcsolatot a saját valódi szükségleteivel, vágyaival? De egyelőre nem bolygattam ezt a témát, hagytam, hogy arról beszéljen, ami neki fontos, őt foglalkoztatja. Azt akartam, hogy úgy mesélje el a történetét, ahogyan benne él.
Edina szinte egy szuszra hadarta el az első mondatokat, szemlátomást sokszor végiggondolta, mivel fogja kezdeni. Elmondta, hogy nagyon örül, hogy végre itt lehet, de eléggé izgul is, mert „nem tudja, hogy miket fogok kérdezni”. „Elég, ha emiatt én izgulok” – próbáltam oldani a feszültséget a válaszommal, de láthatóan nem vette a lapot.
– Ezen belül, konkrétabban, mi az a probléma, aminek a megoldásában szeretne most előbbre jutni? – tettem fel a kérdést. A megfogalmazással jeleztem, hogy aktív szerepet kell vállalnia a változásban, én „csak” a kísérője lehetek ezen az úton.
– Túlevéseim vannak, és túlsúlyom, évek óta nem tudok lefogyni. Nagyon szenvedek, az önértékelésem is katasztrofális emiatt.
– Eddig milyen módszereket próbált ki a helyzet megoldása érdekében?
– Sokfajta diétát, és kisebb-nagyobb rendszerességgel járok személyi edzőhöz, de ez csak arra elég, hogy ne hízzak még tovább. Amúgy tudok fogyni, ha összeszedem magam, csak ez mostanában, az utóbbi pár évben egyre kevésbé sikerül. Rendszerint már azelőtt feladom, hogy belekezdenék. Pedig az egészségem is megsínyli – tudom, hogy le kell fogynom, csak azt nem tudom, hogyan.
– Miért „kell” lefogynia? Kényszeríti rá valaki? Általában nem szeretjük azokat a dolgokat, amelyekre kényszerítve vagyunk, így akár az is érthető, ha hamar feladja. Tulajdonképpen minden egészséges ember így érezne és cselekedne. Olyan, mintha akarná, ugyanakkor ellen is állna a változásnak.
– Anyám tesz megjegyzéseket a súlyomra, a férjem elfogad így is. De én saját magam miatt akarok lefogyni. Lehet, hogy jobban kéne akarnom a változást? Lehet, hogy nem is akarok igazán lefogyni? Félek valamitől? Talán az ismeretlentől? Hiszen nagyjából serdülőkorom óta a diéták és a fogyás körül forog az összes gondolatom. Valójában ez az, amitől a leginkább szenvedek: hogy állandóan az evésre vagy a nem evésre gondolok. Ha legalább ettől sikerülne megszabadulnom, már az is előrelépést jelentene számomra. Van olyan időszak, amikor tulajdonképpen még élvezem is valamelyest, hogy egy-egy újabb életmódváltás célt ad az életemnek, és mérhető a változás, van kézzelfogható eredménye.
Ezek nagyon fontos mondatok. Megjegyzem őket: életcél, mérhető visszacsatolás, valami, ami kézzelfogható (biztos). Ám egyelőre maradok az evési tüneteknél, korai lenne még arról beszélni, ami már mélyebb rétegek felé mutat – elvinné a fókuszt, és talán nem is értené pontosan, mire akarok kilyukadni. Közben látom, hogy Edina nagyon szeretne azonnali magyarázatot találni a súlytöbbletére. Egy gyors, egyszerű választ, amire még nem gondolt az évek során, holott talán mindvégig ott volt a szeme előtt.
– Mikor elégedett azzal, ahogyan eszik? – tapogatózom tovább.
– Amikor jó kedvem van, amikor sok a tennivalóm, amit élvezek, amikor fogyok egy kicsit. Olyankor nagyon tudom szeretni magam, tehát nem hiszem, hogy az önszeretettel lenne baj. Akkor jól eszem, egészséges ételeket, és még élvezem is, hogy jót adok a testemnek. Semmi csoki, süti, rágcsa, tészta. Ilyenkor mindig tudatosul bennem, hogy akár így is élhetnék, és akkor mennyivel boldogabb, kiegyensúlyozottabb, erősebb lennék. Ilyenkor büszke vagyok magamra, és nem tudnak kihozni a sodromból. Simán elengedem a fülem mellett mások hülyeségét, nem veszem fel, ha sérelem ér. Ilyenkor a párom is mindig dicsér, biztat, hogy csak így tovább, és ruhákat nézünk nekem, amelyeket majd a mostaninál kettővel kisebb méretben veszünk meg, ha eljön az ideje.
– Ha minden jó, akkor vajon mi okozza a visszaesést?
– Nem is tudom, ezen már rengeteget gondolkoztam. Olyanok jutottak eszembe, hogy előző életemben talán éheztem, és ez kapcsol be. Mert tényleg olyan, mintha átkattanna az agyamban valami. A korábbi kitartó, fegyelmezett önmagamat legyőzi egy féktelen, gátlástalan, a pillanatnyi örömöket hajszoló valaki, aki gyenge és tehetetlen, csak az ösztönei vezérlik, semmilyen észérv nem tud hatni rá. Ez a rosszabbik énem. Ilyenkor minden egy csapásra átfordul bennem, szánalmassá válok önmagam előtt, megvetem, amit teszek, amit eszem. Megbízhatatlan leszek, szétszórt, lusta, titokban tömöm magamba az édességet, aztán hazudok róla a páromnak. Ilyenkor egyáltalán nem tudom szeretni magam, mintha nem is én lennék. Sajnos egyre többször vagyok ilyen, főleg az utóbbi időben.
– Melyik az a pont, amikor mégis feladja azokat az étkezési elveket, amelyekkel elégedett, és falni kezd?
– Amikor eltérek a tervtől, és valami mást eszem, mint amit eredetileg akartam. Amikor elcsábulok, vagy nem tudok nemet mondani egy kínálásra. Nemritkán kajával nyugtatom meg magam. Egyszerűen jön az az érzés, hogy muszáj vennem egy csokit, hogy megnyugodjak. Aztán arra gondolok, hogy ezzel mindent elrontottam, már megint nem fogok lefogyni, bűnöztem, és így nincs is értelme tovább folytatni. Nem állok meg annál az egy csokinál, hanem összevásárolok mindenfélét, és már az autóban elkezdem tömni magamba a finomságokat. Visszatérni a normális, fegyelmezett étkezéshez pedig egyre nehezebb.
– Az ételek minőségén kívül min változtat még, amikor elhatározza, hogy lefogy?
– Jobban elfoglalom magam. Lelkes vagyok. Arról ábrándozom, hogyan fogok majd kinézni, mi mindent fogok csinálni, amiben a súlyom most akadályoz. Néha úgy érzem, simán el tudom engedni az evést, nem olyan fontos nekem.
– Meséljen még azokról az időszakokról, amikor feladja a diétát, és elkezd mást, többet enni. Hogyan gondolkozik, érez ilyenkor önmagával kapcsolatban?
– Csalódom magamban, hogy megint nem sikerült, és arra gondolok: lúzer vagyok. Semmi értékeset nem látok magamban. Lelassulok, nincs kedvem semmihez, még a gondolataim is elhalkulnak. Csak bámulok kifelé a fejemből, általában tévét nézek, csupa haszontalan műsort, ami csak átfolyik rajtam. Van, hogy közben eszem, de olyan is, hogy előtte tömöm tele magam. Ez napokig folytatódik. Aztán kicsit jobban leszek, kevesebbet eszem, de a diétához nem tudok visszatérni – ahhoz el kell mennem a falig, amikor már nem tudom elviselni önmagam. A fogyókúra elkezdését is halogatom, általában valamilyen eseményhez, dátumhoz, teliholdhoz kötöm. Régebben voltak bűvös dátumok, mint például 2015. 05. 15, ilyesmi, vagy a milliószoros nap. Ezekből próbáltam erőt meríteni.
– Értem, tehát inkább kívülről várja az erőt és a késztetést. Amíg várja, hogy elérkezzen a kitűzött bűvös nap, addig hogyan eszik?
– Még többet, mert az van bennem, hogy addig még lehet, utána már nem. De ilyenkor legalább nincs bűntudatom, mert tudom, hogy úgyis el fogom kezdeni. Egyébként ide is így jöttem: amióta megbeszéltük az időpontot, mindent megengedtem magamnak, mert mától úgyis másként lesz.
– Én azt szeretném, ha továbbra is mindent megengedne magának. Annyi legyen csak a különbség, hogy figyelje jobban magát evés közben, előtt, után és úgy általában is. Mennyi ételre van valójában szüksége? Mikor éhezik meg? Reagál-e az éhségjelzésekre, vagy halogatja az evést? Mi határozza meg, hogy mennyit eszik egy étkezés során? Figyel a jóllakottság testi jeleire? Reagál rájuk, vagy addig eszik, amíg… meddig? Fél az éhségtől? Mi a teltségnek az a szintje, amit megszokott, ami „komfortos”? Mit kíván valójában? Mikor erőszakol magára valamit? Jutalmazza, bünteti-e magát ételekkel vagy ételmegvonással? Önmaga dönt arról, hogy mikor, mit és mennyit eszik, vagy külső tényezők befolyásolják, mint például mások szokásai, elvárásai?
– Értem. Ez jó sok minden. Le is írjam?
– Mindenképpen. Különben nem fog emlékezni a fontos részletekre. Azt is érdemes lenne átgondolni, hogy ezekben az enervált, túlevős időszakokban van-e valami pozitív. Olyasmi, amire vágyik, de máskor, más helyzetben nem engedi meg magának.
– Már napokkal, de legalábbis órákkal előtte érzem, hogy jönni fog. Fel fogom adni, már rajtam van ez az izgatottságélmény.
– Izgatottság? Ez a legjobb szó rá?
– Vagy feszültség. Is-is.
– Ez kellemetlen érzés?
– Igen, mert tudom, hogy megint el fogok bukni, jön az újabb kudarc és a tehetetlenségérzés. Mondjuk, az eleje olyan, hogy végre megszűnik a bennem dúló harc, a bizonytalanság. Kész, vége, eldőlt, lefut a már ismert forgatókönyv, nem kell tovább tartanom magam. Nem is tudom, hogy a kaja hozza-e el ilyenkor a megkönnyebbülést, vagy az, hogy elmúlik belőlem a feszültség, mert eldöntöm, hogy eszem. Lehet, hogy az utóbbi?
– Figyelje meg jobban legközelebb, ez fontosnak tűnik.
– És le fogok fogyni?
– Ha elmúlnak a falásrohamai, és annyi ételt vesz magához, amennyire biológiailag szüksége van, a testsúlya jó eséllyel csökkenni fog. Ehhez látnunk kell, hogy most mennyit eszik, és milyenek az evési szokásai. Abban tudok önnek segíteni, hogy az evés a megfelelő helyre kerüljön az életében: akkor egyen, amikor ételre van szüksége, és hagyja abba az evést, amikor jóllakott. Ne helyettesítsen más szükségletet evéssel, hanem azt keresse és adja meg önmagának, amire valójában szüksége van. Ha ez valamilyen étel, akkor azt, de ha egy élmény, egy érzés, egy szellemi kihívás, akkor afelé induljon el. Ha pedig ez nem lehetséges, akkor ne érezze magát kifosztva, vesztesnek emiatt, hanem legyen képes elfogadni. Először megnézzük, mi akadályozza ebben: régi berögződések, szokások, örökölt családi minták, gondolkodási hibák vagy érzelmi hiányok, amelyeket az evés élményével csillapít? A fogyást akadályozhatják biológiai okok, mint pajzsmirigyműködési zavarok, inzulinrezisztencia is. Van tudomása arról, hogy ilyen problémája lenne?
– Egy évvel ezelőtt voltam kivizsgáláson egy endokrinológusnál, de mindent rendben talált. Sajnos… Őszintén mondom magának, a szívem mélyén bíztam abban, hogy ad valami magyarázatot a súlyproblémámra, de legalább fejbe kólint egy diagnózissal. Végül annyit mondott, hogy diétázzak és mozogjak mindennap egy órát. Örülnöm kellett volna, hogy egészséges vagyok, erre csalódottan jöttem ki a rendelőből… Ugye, hogy nem vagyok teljesen normális? Remélem, itt majd megtudom, miért zabálok. Nagyon szeretném már ezt letenni. Úgy érzem, hogy maga az utolsó mentsváram.
– Először fejtse meg, értse meg, utána fogja tudni elengedni. Szívesen kísérem ezen az úton, de elindulni és járni rajta önnek kell majd.
A tévedések elkerülése érdekében fontos hangsúlyozni, hogy az evés pszichológiája nem egy utolsó esély, amelyet a huszadik sikertelen fogyási kísérlet után bevethetünk, hanem kikerülhetetlen része a testsúlyproblémák tartós megszüntetésének, az első lépéstől kezdve. Gyakran találkozom azzal a tévhittel, hogy a súlytöbblet majd csak úgy leolvad az emberről, ha megoldja a „lelki problémáit”. Hogy van benne valaki, aki eszik, ám ez nem ő, neki semmi köze hozzá, és jobb lenne minél előbb megszabadulni tőle. Hogy a maga köré növesztett háj egy védőburok, amelyet majd le mer vetni, mint egy divatjamúlt kabátot, ha belül megerősödik.
„Maga az utolsó mentsváram” – mondja a kliens. A pszichológus számára ez ingoványos terep, mert egyrészt jólesik a bizalom, a ráhagyatkozás, másrészt több buktatót is rejt. Edina máris egy aszimmetrikus viszonyra jelentkezik be, amelyben én, a szakember vagyok felül, aki tudja, amit ő még nem, ő pedig – látszólag készséggel – behúzódik alulra, és várja az instrukciókat, amelyeket követnie kell. Nagyjából ezt szokta meg a diéták során is, sőt az ételekkel is ilyen a viszonya: azok felette állnak, az összes csábító vonásukkal sakkban tartják, ő pedig igyekszik ellenállni nekik – több-kevesebb sikerrel. Nem csoda, hogy a terápiás helyzetben is ez lenne számára az ismerős, a komfortos.
Én azonban azt szeretném, hogy egy másféle viszonyt is megtapasztalhasson a terápia biztonságos közegében. Ne a megváltót lássa bennem – de ne is egy rideg „fehérköpenyest”. Ugyanis az sem lenne jó, ha távolságtartásként értelmezné, hogy nem kívánok belépni a felkínált aszimmetrikus viszonyba. Fel vagyok készülve rá, hogy nagyon érzékeny lehet az elutasításra, mert az első benyomások alapján úgy becsülöm, hogy valószínűleg szorongó-ambivalens kötődésű. Nekem pedig, bármi lesz is a témánk, mindenképp a biztonságos kötődés légkörét kell megteremtenem kettőnk között – akkor is, ha a velem szemben ülő ember éppen bizonytalan kötődési stílussal él. Ezért nem utasítom el határozottan a kapcsolódás általa megajánlott formáját, hanem inkább melegen, de következetesen jelzem felé az egyenrangúságot. Mint ahogy azt is, hogy a terheit nem hagyhatja itt, ebben a szobában, hanem azokkal együtt kell távoznia. Vannak, akik ezt úgy teszik meg, hogy kinyilvánítják a sorsközösséget a klienssel, jelen esetben, hogy nekik is voltak evési és testsúlyproblémáik. Rólam ez köztudott, mégsem szoktam szóba hozni a terápián. Hozzám közelebb áll az, hogy az érdeklődésemmel és az erőforrásai megnevezésével arra a szintre emelem a pácienst, ahol „egymás szemébe nézhetünk”. Meggyőződésem szerint ez az a kontextus, amelyben a közös munkánk sikeres lehet.
Érzékenységgel, figyelemmel, kíváncsisággal kezdek bele minden egyes terápiába, a bizalom azonban nem alakul ki egy csapásra két ember között még akkor sem, ha a találkozásuk célja kifejezetten a segítés és a támogatás. Eleinte tehát csak figyelek, és az evési problémája mentén haladunk, mert egyelőre ez tűnik a legjárhatóbb útnak kettőnk között. A kliens tünete az a nyelv, amelyen beszélni tud (vagy akar), én pedig érteni szeretném őt.
A terápiás kapcsolatnak a „való életet”, egy átlagos emberi viszonyt kell leképeznie. A kliensnek olyan kapcsolati mintákat kell megtapasztalnia, amelyeket nemcsak a rendelő falai között élhet meg, hanem magával vihet, és más kapcsolataiban is kamatoztathat.
Az első találkozásunk során megtudtam még Edináról, hogy egy vidéki nagyvárosban él a férjével és óvodás kisfiával. Tíz éve házas, de csak hat éve költöztek külön a szüleitől, és ma is csupán néhány utcányira laknak tőlük. Gyermekkorában főleg a hagyományos magyar konyha ízvilága és az édesapja ételválasztása határozta meg a táplálkozásukat. A közös étkezéseknek fontos szerepük volt a család életében, bár ő nem szeretett enni. Egyke volt, édesanyja bevallása szerint azért, mert amikor egyszer megkérdezték tőle, hogy szeretne-e kistestvért, ő nemmel felelt. Igaz, Edina erre nem emlékszik, sőt szerinte többször is mondta édesanyjának, mennyire szeretne egy kisöcsit.
Tizenkilenc éves korában felvették egy budapesti egyetemre. A tanulmányai ideje alatt kollégiumban élt, itt ismerkedett meg a férjével, akivel azonban csak később lettek egy pár. A munkáját kissé monotonnak tartja, de újabb kihívásokra sem vágyik – fáradtnak érzi magát hozzá. A gyermekneveléssel járó feladatok sokszor megviselik, bizonytalan abban, hogy elég jó anya-e, és nagyon elkeseredik, amikor azt veszi észre magán, hogy úgy viselkedik, mint egykor a saját anyja. Ez különösen azóta van így, mióta a fia válogatós lett az étkezésben. Lelkiismeret-furdalása van, hogy a súlyfeleslegével rossz példát mutat neki. Úgy tervezi, hogy ha sikerül lefogynia 15 kilót, akkor szül még egy gyereket, de fél, hogy ha ez két-három éven belül nem valósul meg, akkor kifut az időből. Az a gondolat, hogy azért marad egyke a fia, mert a súlyproblémája miatt még arra is képtelen, hogy testvért adjon neki, mindennapos szorongással tölti el. Gyakran emiatt is túleszi magát.