Több mint húsz évet töltöttem el teljes csöndben, amíg próbáltam összerakni az életemet a száműzetésben. Minden dolognak megvan a maga ideje, és szerzőjéhez hasonlóan ennek a könyvnek is éretté, önkritikussá és alázatossá kellett válnia. Csak így készülhettem fel arra, hogy nekiüljek megírni végre ezeket a történeteket, melyek a mai napig nyitott sebként élnek a kolumbiai társadalomban.
Kolumbia is felnőtt, és képessé vált meghallgatni, ezért döntöttem úgy, hogy itt az ideje megosztani az olvasókkal az életemet, mely egy férfi árnyékában zajlott, aki az apám volt, akit feltétlen, gyermeki szeretettel szerettem, és akivel a sors akaratának engedelmeskedve olyan pillanatokat töltöttem együtt, melyek meghatározták a kolumbiai történelem egy bizonyos szakaszát.
Attól a naptól fogva, hogy megszülettem, halálának pillanatáig, az édesapám a barátom volt, kalauzom, tanárom és jóravaló tanácsadóm a világ dolgaiban. Néhány alkalommal megkértem, hogy írja meg az életét, de nem értett velem egyet: „Grégory, a történetet előbb be kell fejezni ahhoz, hogy meg lehessen írni”, mondta ilyenkor.
Megesküdtem, hogy bosszút állok apám haláláért, de körülbelül tíz perccel később már meg is szegtem az eskümet. Mindannyiunknak jogunk van változni, és több mint két évtizede már annak, hogy a békés együttélés, a tolerancia, a párbeszéd, a megbocsátás, az igazság és a megbékélés törvényei szerint élem az életemet.
Ez a könyv nem a szemrehányásokról szól. Ez a könyv mélyenszántó eszmefuttatás kíván lenni hazánkról, annak belpolitikájáról és az olyan emberekről, mint az apám.
Tisztelem az életet, és e tisztelet szilárd alapzatán állva írtam ezt a könyvet; egy szokatlan és egyéni szemszögből, nincsenek hátsó szándékaim. Ennyiben ez a könyv különbözik az édesapámról írt más könyvektől.
Jelen könyv sem lehet azonban az abszolút igazság. Inkább egyfajta gyakorlat, amelyben próbálom megfejteni és közelebbről szemlélni édesapám életét. Személyes és meghitt nyomozás. Egy ember újrafelfedezése, minden erényével és minden hibájával együtt. A történetek többségét élete utolsó évében mesélte el nekem, hosszú és hideg éjszakákon a tábortűz mellett ülve. Másokat akkor vetett nekem papírra, mikor ellenségei nagyon közel voltak, és attól kellett félnünk, hogy hamarosan mindannyiunkkal végeznek.
Édesapám életének megírása közben olyan személyekhez is eljutottam, akik éveken át rejtőzve éltek, most viszont hajlandók voltak segíteni munkámban, mert nem akarták, hogy az én meglátásaim, illetve a kiadó szempontjai eltorzítsák a történetet. De főképpen azért írom ezt a könyvet, hogy soha senki ne örökölje már meg ezt a sok gyűlöletet.
Nem mindig voltam apám mellett, és nem ismerem az összes részletet. Hazudik, aki azt állítja, hogy ismeri a teljes igazságot. Az eseményekről, melyeket ez a könyv feltár, csak jóval később szereztem tudomást. Apám soha nem tárgyalta meg a döntéseit velem, ahogy mással sem, és mikor meghozta őket; mindig a saját feje után ment.
Sok „igazságot” csak félig meddig ismerünk apámról, és van, amiről nincs is tudomásunk. Ezért aztán sok veszélyt rejt magában történetének elmesélése, hiszen hihetetlen felelősséggel jár, mert sajnos sok minden, amit róla mondanak, szinte tökéletesen beleillik a történetbe. Biztos vagyok benne, hogy az a nagyon komoly kontrol, amit a Planeta Kiadó Edgar Téllez szerkesztő személyében jelentett, jelentősen hozzájárult jelen munka sikeréhez.
Személyes és komoly felfedezőút ez az emberi lélek mélyére, hiszen azon túlmenően, hogy az édesapám volt, a világon valaha ismert legnagyobb maffiaszervezetet is ő irányította.
Nyilvánosan kérem édesapám minden áldozatának bocsánatát, és mélységes fájdalmat érzek, hogy el kellett szenvedniük azokat az erőszakos eseményeket, amelyeknek sajnos nagyon sok ártatlan ember is áldozatául esett. Csak azt tudom mondani nekik, hogy szívem legigazabb tiszteletével fordulok feléjük vagy emlékük felé. Ezt a könyvet könnyek között írtam, de harag nélkül. Senkit sem akarok leleplezni, nem akarok elégtételt venni, sem pedig kifogásokat keresni, melyek szentesítik az erőszakot, és még kevésbé szeretném az elkövetett bűnöket védelmezni.
Az olvasó meg fog lepődni az első fejezeteken, mert most először feltárom bennük azt a mély konfliktust, amit a család apai ágával éltünk meg. Az azóta eltelt huszonegy év családi konfliktusai vezettek el arra következtetésre, hogy bizony sokan közülük aktívan részt vállaltak abban az eseménysorban, amely végül édesapám halálához vezetett.
Nem tévedek, ha azt mondom, hogy édesapám családja komolyabban üldözött minket, mint a legrosszabb ellenségeink. Én mindig szeretettel fordultam feléjük, és a családi értékek iránti abszolút tisztelettel, melyekről úgy gondolom, hogy még a legrosszabb háborúban sem veszíthetjük el őket, de főleg nem pénzért cserébe. Isten és édesapám tudja, hogy mindenkinél jobban szerettem volna hinni abban, hogy ez a fájdalmas családi tragédia csak egy rémálom, nem pedig valóság, amivel szembe kell néznem. Hinni akartam, hogy amit megtudtam róluk, az csak tévedés.
Édesapámnak megköszönöm nyers őszinteségét, amely a sors akarata által rám rótta a feladatot, hogy megértsem őt, és közben egyáltalán ne ítélkezzek felette.
Mikor bocsánatot kértem az Édesapám bűnei című dokumentumfilmben, a két meggyilkolt politikai vezető, Luis Carlos Galán és Rodrigo Lara Bonilla gyermekei ezt mondták nekem: „Maga is áldozat.” És az én válaszom erre azóta sem változott: ha az lennék is, én legyek az utolsó a kolumbiaiak hosszú listáján.
Apám felelős volt a sorsáért, tetteiért, választásaiért mint édesapa, mint egyén és – ugyanakkor – mint bűnöző is, aki olyan komoly sebeket okozott Kolumbiának és a világnak, amelyek a mai napig sem tudtak begyógyulni. Arról álmodom, hogy egy nap majd behegednek ezek a sebek, és minden jóra fordul, olyan értelemben, hogy senki sem merészeli majd megismételni, ami történt, hanem mindenki tanul belőle.
Nem hittem vakon az édesapámban, hiszen még életében is komolyan megkérdőjeleztem kegyetlenségét és módszereit, és minden lehetséges módon kértem tőle, hogy hagyjon fel a gyűlölettel, hogy tegye le a fegyvert, és találjon erőszakmentes megoldást a problémáira.
A sokféle véleménynek, amelyek édesapámról élnek, csak egyetlen közös nevezője van: feltétlen szeretete felénk, egyetlen családja felé.
Olyan ember vagyok, aki azt szeretné, hogy saját cselekedetei alapján ítéljék meg, és ne az apja tettei révén. Arra kérem hát az olvasót, hogy a könyv olvasása közben se feledjen el engem, és soha ne keverjen össze édesapámmal, mert ez az én történetem is.
Juan Pablo Escobar