1

Az árulás

1993. december 19-én, két héttel édesapám halála után még mindig a Bogotában található Residencias Tequendama apartmanszálloda 29. emeletén tartottak minket erős őrizet alatt. Hirtelen hívást kaptunk Medellínből, amelyben tájékoztattak minket, hogy merényletet hajtottak végre a nagybátyám, Roberto Escobar ellen Itagüí börtönében, egy levélbombával.

Aggódva próbáltunk részleteket kideríteni arról, hogy mi történt, de senki sem tudott felvilágosítást nyújtani.
A tévéhíradó közölte, hogy Roberto felnyitott egy papírborítékot, amit elvileg a Jogsegély irodája küldött, de a boríték felrobbant, és súlyos sérüléseket okozott a szemén és a hasán.

Másnap a nagynénéim tájékoztattak minket, hogy a Las Vegas Klinika, ahova beszállították, nem rendelkezik a megfelelő eszközökkel a szemműtéthez. És mintha ez még nem lenne elég, az a hír járta, hogy egy fegyveres különítmény fog végezni vele a kórházi szobájában.

A családom ekkor úgy döntött, hogy átszállíttatják Robertót a bogotái Központi Katonai Kórházba, mert az az intézmény nemcsak jobban felszerelt, hanem biztonságosabb is. Így is történt, és édesanyám kifizette a háromezer dollárt, amibe a mentőrepülőgép bérlése került. Amint megerősítették, hogy megérkezett a kórházba, eldöntöttük, hogy Fernando nagybátyámmal, a húgommal és édesanyámmal elmegyünk meglátogatni őt.

Mikor kiléptünk a hotelből, meglepetten vettük észre, hogy az ügyészségi nyomozóhivatal, a CTI ügynökeinek helyét azon a napon mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül a Sijin, a bogotái rendőrségi hírszerzés emberei vették át. Bár semmit sem mondtam erről a nagybátyámnak, de az a rossz előérzetem támadt, hogy készülődik valami. Az épület többi részében, szintén a mi védelmünk érdekében, a Sijin felettes szervének, a Dijinnek és a kolumbiai hírszerzésnek, a DAS-nak az emberei láttak el különböző feladatokat. Épületen kívül pedig a hadsereg gondoskodott a védelemről.

Néhány órával azután, hogy a Katonai Kórház sebészetére érkeztünk, az egyik sebész kijött hozzánk, és azt mondta, hogy szüksége van Roberto valamelyik rokonának a felhatalmazására, mert a robbanás a vártnál jobban megrongálta mindkét szemét, ezért műtéti úton el kell őket távolítani.

Nem írtuk alá a papírokat, és megkértük a specialistát, hogy mindent tegyen meg azért, hogy betege ne veszítse el a látását, a költségek nem számítanak. Azt is felajánlottuk, hogy idehozatjuk a létező legjobb szemészt, legyen az bárki.

Órákkal később tolták ki Robertót, még altatásban, és vitték a szobájába, ahol az INPEC, vagyis a Nemzeti Büntetés-végrehajtási Intézet egyik börtönőre várt rá. Kötés fedte az arcát, a hasát és a bal kezét.

Mikor valamennyire visszanyerte az eszméletét, azt mondtam neki, hogy el vagyok keseredve, mert ha az apám halála után megpróbálták megölni őt, akkor egészen biztos, hogy anyukám, a húgom és én kerülünk majd sorra. Megkérdeztem tőle, hogy édesapámnak nincs-e egy elrejtett helikoptere, amivel elmenekülhetnénk.

Bár a nővérek és az orvosok megjelenése félbeszakította beszélgetésünket, többször megkérdeztem tőle, hogyan tudnánk túlélni apám ellenségeinek egyértelmű fenyegetését.

Roberto pár percig hallgatott, majd azt mondta, keressek egy darab papírt és ceruzát, és jegyezzek fel valamit.

– Írd ezt, Juan Pablo: „AAA”. Menj ezzel az Egyesült Államok nagykövetségére. Kérj segítséget, és mondd, hogy én küldtelek.

Nadrágom zsebébe süllyesztettem a papírt, és azt mondtam Fernandónak, hogy menjünk el a nagykövetségre, de ebben a pillanatban belépett az orvos, aki Robertót operálta, és azt mondta, hogy optimista, és hogy mindent elkövetett a látása megmentéséért.

Megköszöntük igyekezetét, és azzal búcsúztunk el, hogy visszamegyünk a hotelbe, de hűvösen közölte velem, hogy nem hagyhatom el a kórházat.

– Miért is nem, doktor úr?

– Mert még nem ért ide a biztonsági kísérete – felelte.

Az orvos mondata csak olaj volt paranoiám tüzére, hiszen ha eddig a műtőben volt, akkor honnan tud biztonsági kíséretünk állapotáról.

– Doktor úr, szabad ember vagyok, javítson ki, ha mégis fogoly lennék itt. Akármint van is, akkor távozom, amikor nekem tetszik. Az az érzésem, hogy ma összeesküvés zajlik ellenem, azzal a céllal, hogy megöljenek. Már leváltották a CTI ügynökeit, akik eddig vigyáztak ránk – feleltem ijedten.

– Védelem alatt áll, nem pedig letartóztatás alatt. Ebben a kórházban felelősek vagyunk a biztonságáért, és ezért csakis az állami biztonsági szerveknek adhatjuk át magát.

– De doktor úr, éppen azok akarnak megölni, akiknek odakint kellene a biztonságomról gondoskodniuk – ellenkeztem. – Így aztán önön áll, engedélyezi-e, hogy elhagyjam a kórházat, vagy pedig meg kell szöknöm. Nem szállok fel azoknak a kocsijára, akik azért jönnek, hogy megöljenek.

Az orvos megláthatta félelemtől eltorzult ábrázatomat, és halkan azt mondta, hogy nincs ellenvetése, máris aláírja a papírt, hogy Fernando nagybátyám és jómagam elhagyhassuk a kórházat. Nagy titokban visszatértünk a Residencias Tequendama épületébe, és úgy döntöttünk, hogy másnap keressük fel a nagykövetséget.

Korán keltünk, és a 29. emeleti szobába mentünk Fernando nagybátyámmal, ahol a védelmünkre kirendelt ügynökök szállása volt. Üdvözöltem „A1”-et, és elmondtam neki, hogy kíséretre van szükségünk, mert az Egyesült Államok nagykövetségére megyünk.

– Mégis miért menne oda? – kérdezte ingerülten.

– Nem kell tudatnom magával, hogy miért megyek oda. Csak mondja meg, hogy ad-e védelmet, vagy fel kell hívnom a főállamügyészt, hogy elmondjam neki, nem hajlandó a védelmünket biztosítani.

– Ebben a pillanatban nincs elég emberünk, hogy odavigyük – felelte sértődötten az ügyészség alkalmazottja.

– Már hogy ne lenne elég embere, mikor egy állandó, negyven főből álló állami különítményre bízták a védelmünket egész nap, külön ide rendelt gépkocsikkal?

– Ha menni akar, akkor menjen, de én nem fogok vigyázni magára. És ha már itt van, legyen olyan kedves aláírni a papírt, amelyen lemond a védelemről, amit biztosítunk.

– Hozza a papírt, aláírom – feleltem.

„A1” átment egy másik szobába papírt keresni, amire írhatna, és mi kihasználtuk a pillanatot, hogy elhagyjuk a szállodát. Futva mentünk le, és taxiba szálltunk, amivel húsz perc alatt megérkeztünk az Egyesült Államok követségére. Ekkor, reggel nyolckor, már hosszú sor kanyargott a követség előtt, az utazni kívánók várakoztak vízumra.

Nagyon ideges lettem. Utat törtem magamnak az emberek között, azt hajtogatva, hogy másfajta ügyintézésre érkeztem. Mikor a beléptető kapuhoz értem, előszedtem a papírt, amelyen a három A szerepelt, amit Roberto diktált le nekem, és a sötét, páncélozott üvegre terítettem, hogy bentről láthassák.

Egy pillanat alatt négy termetes férfi került elő, és elkezdtek minket fotózni. Csöndben tűrtem, és pár perccel később az egyik, aki fotózott, odajött hozzám, és azt mondta, hogy kövessem.

Nem kérdezték a nevemet, nem kérték az irataimat, nem kutattak át, sőt még a fémérzékelőn sem kellett átmennem. Egyértelműnek tűnt, hogy a tripla A, amit Roberto nagybátyám adott meg nekem, egyfajta menlevél. Megijedtem. Talán ezért nem gondolkodtam azon, hogy mégis miféle szerződése lehetett édesapám testvérének az amerikaiakkal.

Épp le akartam ülni a várószobában, mikor megjelent egy majdnem teljesen ősz, komoly arcú, idősebb úriember.

– Joe Toft vagyok, az amerikai Kábítószer-ellenes Hivatal, a DEA latin-amerikai osztályának vezetője. Jöjjön velem.

A fogadószoba melletti irodába vezetett, és minden átmenet nélkül megkérdezte, hogy miért jöttem a nagykövetségre.

– Segítségért jöttem, mert az egész családomat megölik… Ahogy ön is tudja, azért jöttem, mert Roberto nagybátyám azt mondta, jöjjek, és mondjam el, hogy ő küldött.

– A kormányom semmiféle segítséget nem tud adni – mondta Toft szárazon és kimérten. – A legtöbb, amit tehetek, hogy ajánlok egy bírót az Egyesült Államokban, aki mérlegeli, hogy adjunk-e tartózkodási engedélyt önöknek, annak az együttműködésnek a függvényében, amire ön hajlandó.

– Együttműködésre miben? Még kiskorú vagyok.

– Pedig ön így is nagy segítségünkre lehet… információk terén.

– Információk terén? Mégis milyen információkra gondol?

– Olyanokra, melyek az édesapja nyilvántartásaira vonatkoznak.

– A halálával megölték a nyilvántartást.

– Nem értem – mondta Toft.

– Aznap, mikor önök részt vettek az édesapám meggyilkolásában… A nyilvántartás a fejében volt, és ő most halott. Mindent a fejében őrzött. Az egyetlen dolog, amit valaha is lejegyzett a nyilvántartásába, a noteszébe, azok csak az ellenséges Cali kartell kocsijainak a rendszámai, tagjainak a címe, de ez az információ már egy ideje a kolumbiai rendőrség kezében van.

– A bíró dönti el, hogy elfogadják-e vagy sem.

– Ez esetben nincs miről beszélnünk, uram, megyek is, köszönöm – mondtam a DEA igazgatójának, aki visszafogottan búcsúzott tőlem, és közben átnyújtotta személyes névjegyét.

– Ha valaha mégis eszébe jutna valami, majd hívjon fel.

Kérdések özöne kavargott bennem, mikor elhagytam a követség épületét. A váratlan és meglepő találkozás a kolumbiai és latin-amerikai DEA fejével nem javított már eddig is nehéz helyzetünkön, de igenis a felszínre hozott valamit, amiről eddig nem tudtunk: Roberto nagybátyám magas rangú kapcsolatait az amerikaiakkal, ugyanazokkal, akik három héttel korábban kínáltak fel ötmillió dollárt édesapám feladásáért, ugyanazokkal, akik a teljes harci gépezetüket Kolumbiába küldték, hogy levadásszák őt.

Felfoghatatlannak tűnt, hogy édesapám testvérének köze lehetne a legfőbb ellenségünkhöz. Ez a lehetőség aztán másfajta aggodalommal töltött el, mégpedig azzal, hogy Roberto, az Egyesült Államok és a los Pepes{1} szervezete esetleg összefogtak, hogy elkaphassák az édesapámat.

Egyáltalán nem látszottképtelen ötletnek. Valójában erről jutott eszünkbe egy eset, ami annak idején nem is tűnt fel, még akkor, amikor apám és vele mi is egy falusi házban rejtőztünk Belén hegyei között, Medellín 16. körzetében. Ekkor rabolták el váltságdíj ellenében unokatestvéremet, Nicolás Escobar Urquijót, Roberto fiát, akit 1993. május 18-án délután hurcolt el két férfi és egy nő. A Catíos-tanyáról vitték el, a Caldas és Amagá közötti útról, Antioquiában.

Mivel egy családtagunk figyelmeztető hívását követően különböző rejtekhelyeken bujkáltunk akkor, csak a hírekből értesültünk a történtekről. A legrosszabbtól tartottunk, mert a los Pepes már akkor megtámadta az Escobar és a Henao család több tagját is, annyira meg akarták találni édesapámat. Szerencsére csak egy kis ijedelem lett az esetből, mert öt órával később, úgy este tíz felé szabadon engedték Nicolást a medellíni Hotel Intercontinentalnál, és egy karcolás nem sok, annyi sem esett rajta.

Mivel minden egyes nappal egyre kevesebb kapcsolatunk maradt a világgal, ellenben egyre több nehézséggel kellett szembenéznünk, Nicolás elrablását gyorsan elfelejtettük, bár édesapámmal azért néha felmerült bennünk, hogy vajon hogyan szabadulhatott ki egy olyan emberrablás után, ami akkoriban egyet jelentett a halálos ítélettel.

Hogy menekült meg Nicolás? Mit adhatott cserébe, amiért a los Pepes emberei öt órával később elengedték? Lehet, hogy Roberto úgy döntött, lepaktál az ellenséggel a fia életéért cserébe?

Szövetségük tényének megerősítésére 1994 augusztusában került sor, nyolc hónappal azt követően, hogy az Egyesült Államok nagykövetségén jártam.

Akkor éppen édesanyámmal, a húgommal, Manuelával és a barátnőmmel, Andreával tartottunk a Nápoles-birtokra,{2} hogy megnézzük, mi maradt meg belőle. Engedélyünk volt az ügyészségtől, hogy odautazzunk, édesanyámnak ugyanis találkoznia kellett egy nagyhatalmú, helyi bandavezérrel, hogy átadhassa neki édesapám bizonyos vagyontárgyait.

Egyik délután, mikor éppen a régi leszállópályán sétáltunk, Alba Marina Escobar nagynéném hívott minket, és azt mondta, hogy még aznap este beszélni akar velünk, nagyon sürgős dologról van szó.

Azonnal igent mondtuk rá, hiszen a „sürgős” szót használta, ami a családi nyelvezetben annak a fedőszava volt, hogy „valaki életveszélyben van”. Még aznap este megérkezett a birtokra, csomagok nélkül. A gondnok házában vártunk rá, ez az egyetlen épület élte csak túl a fosztogatást és a háborút.

Az Ügyészség és a Sijin emberei, akik a biztonságunkról gondoskodtak, a házon kívül várakoztak, mi pedig az ebédlőbe mentünk, ahol a nagynéném megevett egy jó tál sancocho levest. Majd azt javasolta, hogy csak édesanyám és én hallgassam meg a mondandóját.

– Roberto üzenetét hozom nektek.

– Mi történt, nagynéni? – tudakoltam idegesen.

– Nagyon elégedett, mert lehetőség nyílt rá, hogy megkapjátok a vízumot az Egyesült Államokba.

– Nagyszerű, és hogyan tudta ezt elérni? – kérdeztük, és nyilván észrevette, mennyire megváltozott az arckifejezésünk.

– Azért nem holnapután kapjátok meg. Előtte meg kell tenni valamit – mondta, és valahogy bizalmatlanságot keltett bennem az, ahogy kiejtette a mondatot. – Nagyon egyszerű… Roberto beszélt a DEA-val, és kértek tőle egy szívességet a vízumaitokért cserébe. Csak annyit kell tennetek, hogy írtok egy könyvet, egy tetszőleges témáról, annyi a kikötés, hogy említsétek meg édesapádat és Vladimiro Montesinost, a perui Fujimori hírszerzésének főnökét. És azt is meg kell írnod, hogy láttad őt itt, a Nápoles-birtokon édesapáddal beszélgetni, és hogy Montesinos repülőn érkezett. Ezentúl arról írtok a könyvben, amiről csak akartok.

– Ez azért nem olyan nagyon jó hír, nagynéném – szakítottam félbe.

– Már hogy ne lenne, talán nem akarjátok a vízumot?

– Az egy dolog, ha a DEA valami olyasmit akar hallani tőlünk, ami igaz, és aminek az elmondása így nem problémás, és megint más dolog, ha azt kérik, hogy hazudjunk, mégpedig azért, hogy ilyen hatalmas kárt okozzunk.

– Igen, Marina – szólalt meg anyám is –, nagyon kényes dolgot kérnek tőlünk, mert hogyan tanúskodhatnánk valami olyasmiről, ami meg sem történt!?

– Ugyan már, ki érdekel az? Talán nem akarjátok a vízumot? Ha nem is ismeritek Montesinost meg Fujmorit, akkor mégis mit számít, ha ezt mondjátok? Mármint ha békében szeretnétek élni. Azt mondják, hogy a DEA ettől nagyon elégedett lenne, és hogy senki sem zavarna titeket többé az Egyesült Államokban. Azt is felajánlották, hogy átvihettek pénzt, és gond nélkül elkölthetitek ott is.

– Marina, nem szeretnék újabb problémákat, amelyek abból adódnak, hogy hamisan tanúskodom.

– Szegény Roberto testvérem minden erejével segíteni próbál nektek, és amikor végre elér valamit, akkor rögtön nemet mondotok.

Alba Marina még aznap este távozott a Nápoles-birtokról, vérig sértve.

Pár nappal a találkozó után, mikor már ismét Bogotában voltam, érkezett egy telefonhívás. Hermilda nagymama volt az New Yorkból, ahol Alba Marinával sétálgatott éppen. Miután elmagyarázta, hogy turistaként utazott ki, megkérdezte, hogy hozzon-e nekem valamit. Teljes naivitással, mert még mindig nem értettem, hogy mit is jelent a tény, hogy a nagymamám már abban az országban van, megkértem, hogy vegyen nekem több üveg parfümöt egy olyan márkából, amit Kolumbiában nem lehetett beszerezni.

Döbbenten tettem le a telefont. Hogyan lehetséges, hogy a nagymamám, csupán hét hónappal édesapám halála után az Egyesült Államokba utazzon, főleg mert ekkor én még úgy tudtam, hogy az egész Escobar és Henao családtól megtagadták a vízumot?

Már több olyan esemény is történt, amely mind az sugallta, hogy rokonaimnak köze van édesapám ellenségeihez. Mi viszont az életünkért küzdöttünk, ezért nem ástunk a dolog mélyére, csak a gyanú ébredt fel bennünk.

Mindez régen történt, azóta már Argentínában éltünk, véget értek a száműzetés keserű évei, mikor teljes döbbenettel láttuk a híradóban, ahogy Peru elnöke, Alberto Fujimori Japánba menekül, és faxon nyújtja be a lemondását.

Fujimori meglepetésszerű lemondására tíz év kormányzás után, egy héttel azt követően került sor, hogy a Cambio című újság lehozott egy interjút, amelyben Roberto azt állította, hogy édesapám egymillió dollárral járult hozzá Fujimori legelső, 1989-es elnöki kampányához.

Azt is elmondta, hogy a pénzt Vladimiro Montesinoson keresztül küldte el, aki szerinte többször is felkereste a Nápoles-birtokot. Nagybátyám állítása szerint Fujimori azt az ígéretet tette, hogy győzelme esetén édesapám az országán keresztül szállíthatja a drogot. Az interjú végén azt is elmondta, hogy erre nincsenek írásos bizonyítékai, hiszen a maffia soha nem hagy nyomokat az illegális üzleteiről.

Hetekkel később pedig már kapható is volt a Mi hermano Pablo (Testvérem Pablo) című könyv, szerzője Roberto Escobar, terjedelme 186 oldal, megjelent a Quintero Kiadó gondozásában, amelyben úgyszintén említésre kerül édesapám kapcsolata Montesinossal és Fujimorival.

Két fejezeten keresztül meséli el Roberto Montesinos látogatását a Nápoles-birtokon, azt, hogy droggal kereskedett édesapámmal, a Fujimori kampányra szánt egymillió átadását, beszámol az új elnök telefonhívásairól, melyekre megválasztása után került sor, és melyekben megköszönte a segítséget, illetve gazdasági segítségért cserébe felajánlja együttműködését. Egy mondat felkeltette az érdeklődésemet: „Montesinos tudja, hogy én tudom. És Fujimori tudja, hogy én tudom. Ezért kellett elbukniuk mind a kettejüknek.”

Roberto sok jelenetet elmesélt, hogy bizonyítsa, jelen volt, viszont édesanyám és jómagam sosem hallottuk vagy láttuk, hogy ez így lett volna.

Nem tudom, hogy ugyanarról a könyvről beszélünk-e, amit korábban nekünk ajánlott fel az Egyesült Államok a vízumért cserébe. Az egyetlen bizonyosságot az egész történetről 2013 telén nyertem, azt is véletlenszerűen, egy külföldi újságíró hívása által, akinek párszor beszéltem a gyanúmról.

– Sebas, Sebas, el kell mondanom valamit, ami épp most történt, nem várhattam vele holnapig!

– Mesélj csak, mi történt?

– Éppen most vacsoráztam két régi DEA-ügynökkel Washingtonban, akik részt vettek édesapád üldözésében. Azért ültem le velük, mert szeretném őket összehozni veled egy tervezett amerikai tévésorozat keretében, mely édesapád életéről és haláláról szólna.

– Rendben, és mi történt? – érdeklődtem.

– Sokat tudnak a témáról, és megfelelőnek láttam a pillanatot, hogy megemlítsem nekik a teóriádat a nagybátyád árulásáról, amiről annyit beszéltünk korábban. Igazad volt! Alig hittem nekik, mikor elmondták, hogy a nagybátyád tevőlegesen részt vett az öreged halálában!

– Látod már, hogy igazam volt? Máskülönben hogyan tudnád megmagyarázni, hogy Pablo Escobar egész családjából csak mi lettünk száműzöttek? Roberto mindig is nyugalomban élt Kolumbiában, ahogy a nagynénéim is, senki sem bántja vagy zaklatja őket.