2

De hová tűnt a pénz?

Miközben 1993 decemberében éppen visszafelé tartottunk a Residencias Tequendamába, miután fájdalmas és kényelmetlen utazást tettünk Medellínbe, hogy eltemessük édesapámat, arra a szilárd elhatározásra jutottunk, hogy amennyire csak a körülményeink engedik, normális életet szeretnénk élni.

Édesanyám, Manuela és jómagam épp akkor éltük át addigi életünk legtragikusabb napját, hiszen nem csupán a családfő erőszakos halála miatt éreztük lesújtva magunkat, hanem a temetés is megrázónak bizonyult.

Mégpedig azért, mert pár órával azután, hogy a nemzeti Ügyészség vezetője, Ana Montes felhívott minket, és személyesen is megerősítette a hírt, hogy édesapám meghalt, mi tárcsáztuk a medellíni Campos en Paz temetőt, ők viszont megtagadták tőlünk a temetési szertartás elvégzését. Ugyanez történt volna akkor is, ha a Jardines de Montesacro temetőt tárcsázzuk, ha nem az akkori ügyvédünk, Fracisco Fernández családja a temető tulajdonosa.

Ebben a temetőben Hermilda nagymamámnak két megváltott helye volt, és úgy döntöttünk, oda temetjük édesapámat és Álvaro de Jesús Agudelót, más néven „Limónt”, az utolsó testőrt, aki még vele maradt, és a halálba is elkísérte.

Miután megtárgyaltuk, hogy milyen veszélyekkel járhat, ha elmegyünk a temetésre, életünkben először szegtük meg apám régi parancsát: „Mikor meghalok, ne menjetek el a temetésre, mert ott történhet majd valami.” Még azt is hozzáfűzte, hogy virágokat se vigyünk, és ne is látogassuk a sírját.

Anyám mégis úgy határozott, hogy Medellínbe megyünk, „Pablo akarata ellenére is”.

– Akkor menjünk, és ha meg akarnak ölni minket, legyünk ott mindannyian – mondtam, és kibéreltünk egy kisrepülőt, hogy Medellínbe utazhassunk a két testőr társaságában, akiket az ügyészség biztosított.

Miután leszálltunk az Olaya Herrera reptéren, és áttörtük magunkat az újságírók ostromgyűrűjén – akik az életüket kockáztatva még azelőtt átszaladtak a gép előtt, hogy az végleg megállt volna –, Manuelát és édesanyámat egy piros, engem és a barátnőmet pedig egy fekete terepjáró várt.

Mikor a temetőhöz értünk, kellemesen meglepődtem az összegyűlt tömegen. Tanúja lehettem, hogy az egyszerű emberek milyen alázatosan szerették édesapámat, és mélyen megindított, amikor felcsendült ugyanaz a kántálás, amit akkor hallhattam, ha focipályákat vagy egészségügyi intézményeket adott át a legelmaradottabb területeken: „Pablo, Pablo, Pablo.”

Tucatnyian vették körbe a piros terepjárót, és erőszakosan lökdösték, miközben a temetés helyszínére tartott. Az ügyészség egyik embere aggódva kérdezte, hogy ne szálljon-e ki, de úgy éreztem, hogy valami rossz történhet, és az mondtam neki, hogy visszamegyünk a temető adminisztratív épületéhez, hogy ott várjuk be édesanyámat és a húgomat. Ebben a pillanatban ugyanis eszembe jutott édesapám figyelmeztetése, és úgy döntöttem, jobb kissé meghátrálni.

Beléptünk az irodába, és pár pillanaton belül egy pánikba esett titkárnő jelent meg, aki sírva mondta, hogy most jelentettek be telefonon egy merényletet. Kifutottunk, visszapattantunk a fekete terepjáróba, és ott várakoztunk, míg mindennek vége nem lett. Ott voltam, körülbelül harminc méterre, mégsem tudtam részt venni a temetésen, nem köszönhettem el édesapámtól.

Nem sokkal ezután édesanyám és Manuela is megérkezett, és visszatértünk a repülőtérre, onnan pedig Bogotába. Úgy éreztem, kudarcot vallottam, megszégyenítettek. Emlékszem, már csak néhány méterre voltunk a hoteltől, mikor megálltunk a pirosnál. Odakint, a páncélozott ablakokon kívül egy férfit láttam, aki harsányan nevetett a járdán, de aztán azt is észrevettem, hogy mind a négy végtagja hiányzik. Ez a kegyetlen látvány azt juttatta eszembe, hogy ha az a nyomorék ember képes még nevetni, akkor én milyen jogon érzem magam ilyen pocsékul. Az ismeretlen arca örökre emlékezetembe vésődött, mintha csak Isten akart volna így megerősíteni a hitemben.

Amikor visszaérkeztünk a Residencias Tequendama épületébe, ráébredtünk, hogy a nyugalom, amit édesapám halála után kerestünk, tiszavirág-életű volt csupán, és hamar visszacsöppentünk a szürke hétköznapokba. Mintha nem lett volna elég, hogy édesapám halála mély fájdalommal töltött el minket, a titkos ügynökök és a tucatnyi ránk leselkedő újságíró folyamatos jelenléte egyfolytában azt sugallta, hogy viharos időkre készülhetünk a bogotái hotelbe zárva.

És szinte ugyanabban a pillanatban kellett szembesülnünk azzal a rémálomszerű helyzettel, hogy nincs semmi pénzünk. Édesapám meghalt, és nem volt kihez fordulnunk segítségért.

November 29-e óta a borsos árú bogotái apartman­hotel­ben szálltunk meg, amikor visszatértünk sikertelen németországi utunkról. Hogy csökkentsük a minket fenyegető veszélyeket, az egész 29. emeletet kibéreltük, pedig valójában csak öt szobát foglaltunk el. December közepén az anyagi helyzetünk még tovább súlyosbodott, amikor megjött a számla a hoteltől a szállásról és étkezésről, ami meglepetésünkre a védelmünkre kirendelt állami testület teljes fogyasztását is tartalmazta.

Csillagászati összeg volt eza biztonságunk felett őrködők túlzásba vitt étel- és italfogyasztásnak köszönhetően. Garnélát, langusztát, mindenféle tenger gyümölcsét, válogatottan finom húsokat, illetve likőröket, főleg pedig drága whiskyket rendeltek maguknak. Úgy tűnt, tényleg csak a legdrágább ételeket és a legmárkásabb italokat kérték a szobaszerviztől, semmi mást.

Kifizettük a számlát, de a pénz hiánya miatti aggodalmunk minden pillanattal egyre mélyült, és semmilyen megoldást sem találtunk ennek megoldására. Egészen addig, míg egyik nap meg nem érkeztek a hotelbe nagynénéim, Alba Marina, Luz María és a férje, Leonardo, valamint három gyermekük, Leonardo, Mary Luz és Sara. Bár hónapok óta nem láttuk egymást, és viszonyunk eléggé távolságtartó volt, most nagyon jólesett ez a látogatás.

A húgomnak végre volt kivel babáznia, legalább egy éve élt már bezártságban, nem nézhetett ki az ablakon, azt sem tudta, hol van, és senki sem magyarázta el neki, hogy miért, de minden pillanatban legalább húsz fegyveres tartózkodott a közelében, mintha csak háborúra készülnének.

Az ebédlőasztalhoz ültünk le, és miután felidéztük az elmúlt hetek eseményeit, édesanyám megemlítette az anyagi helyzetünk miatt érzett nyugtalanságát. Jó darabig beszélgettünk erről, és édesapám családjának megértő és nagylelkű hozzáállása miatt arra gondoltam, talán Alba Marina lenne a megfelelő személy arra, hogy elhozza azt a bizonytalan mennyiségű dollárösszeget nekünk, amit édesapám a kék háznál rejtett el, két különböző helyre. Úgy éreztem, eljött a pillanat ennek az összegnek a visszaszerzésére, hogy egy kicsit fellélegezhessünk.

Leültem a mellette álló székre, és mielőtt még megkértem volna, eszembe jutott, hogy a lakrész, ahol megszálltunk,
a kormányerők megfigyelése alatt áll, akik nemcsak a telefonokat hallgatják le, hanem egészen biztosan a teljes lakást bepoloskázták. Sokáig és kitartóan kerestem ezeket az eszközöket: szétszereltem lámpákat, telefonokat, bútorokat, még a konnektorokba is belenyúltam, de ezzel csak annyit értem el, hogy rövidzárlatot okoztam az egész lakásban.

Úgy döntöttem, hogy fülébe súgom a titkomat, de előbb még bekapcsoltam a tévét, jó hangosra állítottam, és elmeséltem neki, hogy amíg a kék házba zárva fuldokoltunk, édesapám egyik este úgy döntött, hogy számba veszi anyagi helyzetét. Mikor a többiek már aludtak, elvezetett a lakás két pontjára, egyik a kémény melletti szobában volt, a másik pedig a világítóudvaron, egy vastag fal mögött, ahol két titkos mélyedést alakíttatott ki. Megmutatta a két páncélládát, ahova a készpénzt rejtette, és azt mondta, hogy rajta és rajtam kívül csak „el Gordo” ismeri ezt a rejtekhelyet. Még hozzátette, hogy sem anyukám, sem a húgom nem tudhat erről, és még kevésbé a saját testvérei.

Édesapám szerint – folytattam a mesét, miközben nagynéném figyelmesen hallgatott –, a két széfben elegendő pénz van ahhoz, hogy megnyerjük a háborút, és anyagilag rendbe jöjjünk. Ehhez viszont, figyelmeztetett, jól kell gazdálkodni vele. Azt is elmondta nekem, hogy nem sokkal korábban hatmillió dollárt juttatott a testvérének, Robertónak, hármat a börtönbeli költségekre, a maradék hármat pedig azért, hogy őrizze meg számunkra megtakarításként. Mondandóját azzal fejezte be, hogy bármi is történne, Roberto egyértelmű utasítást kapott arra, hogy ezt az összeget nekünk átadja.

Befejeztem az emlékezést, és rögtön a lényegre tértem:

– Nagynéni, el mernél menni Medellínbe, a háború közepén, és elhoznád nekünk a pénzt a két széfből? Nincs más, akitől szívességet kérhetnénk, és lehetetlen odamennünk.

Ő, aki mindig is kezdeményező kedvű ember hírében állt, azonnal igent mondott. Így aztán felfedtem előtte a pontos helyet, ahol a két széf rejtőzött a kék házban, és azt tanácsoltam neki, hogy senkinek se szóljon erről, egyedül menjen oda, éjszaka, lehetőleg ne a saját kocsijával, és figyeljen arra is, hogy sokat keringjen összevissza, mielőtt a rejtekházhoz érkezne, és végig figyelje a visszapillantó tükröt, nehogy kövesse valaki. Végül pedig fogalmaztam egy rövid levelet, amiben közöltem „el Gordóval”, hogy a nagynénémet feljogosítom a pénz átvételére.

Miután befejezettnek tekintettem az utasításokat, megkérdeztem, hogy nem fél-e, amiért el kell mennie a pénzért.

– Engem nem izgat… én elmegyek érte, bárhol legyen is – mondta nyomatékosan.

Nagynénén három nappal később érkezett vissza, és amikor belépett a hotelszobába, bizony nem volt a legjobb bőrben. Úgy köszönt, hogy közben végig a padlót bámulta, és én rögtön arra gondoltam, hogy történhetett valami a pénzzel. Elkértem a 29. emelet egyik üres szobájának a kulcsát, és négyszemközt beszéltem vele.

– Juan Pablo, a házban, ahol „el Gordo” tartózkodik, csak néhány dollár volt, semmi más – mondta egy szuszra.

Percekre elnémultam, és utána is csak döbbent dünnyögésre futotta tőlem. Kezdetben elhittem, amit mond, és haragomat „el Gordóra” irányítottam, a pénz őrzőjére, aki biztosan addig kutakodott, míg meg nem találta a pénzzel teli széfeket.

Kétségek rohantak meg a pénz eltűnése miatt, de csöndben kellett maradnunk, mert nem tudtuk megcáfolni nagynéném verzióját. Addig még nem volt merszem bizalmatlannak mutatkozni vele szemben, és nem is lett volna mit mondanom, mert általában úgy tapasztaltam, hogy hűséges volt édesapámhoz.

Mindent egybevetve, a pénzügyi problémáink még korántsem oldódtak meg az apai nagybátyáimmal.

1994 márciusának idusán, három hónappal azután, hogy a Residencias Tequendamába érkeztünk, kibéreltünk egy nagy, kétszintes lakást Santa Ana kerületében, azzal a céllal, hogy addig is csökkentsük a kiadásainkat, míg megoldjuk a pénzügyi problémáinkat.

Akkoriban nemcsak a pénzhiánytól szenvedtünk, de az életünk is veszélyben forgott, ezért vigyáztak ránk a Dijin, a Sijin, a DAS és az ügyészség biztonsági emberei.

Sietségünkben elveszettnek tekintettük a medellíni pénztartalékokat, és inkább úgy határoztunk, hogy a nagybátyáimtól kérjük el a hárommillió dollárt, amit édesapám adott át Robertónak, és amit nekünk szánt, a családjának.

Úgy képzeltük, hogy már a jó részét elköltötték a pénznek. Igényünkre elég hamar megérkezett a válasz. A nagymamám, Hermilda kapta a feladatott, a nagybátyáim és nagynénéim, vagyis Gloria, Alba Marina, Luz María és Argemiro társaságában, akik egyik délután felkerestek minket a Santa Ana negyedben bérelt lakásunkon.

Azért, hogy a földszinten állomásozó ügynökök ne hallhassák beszélgetésünket, felmentük az emeletre, édesanyám szobájába.

Több, füzetből kitépett lapot szedtek elő, mintha csak egy bolt könyvelését terítenék ki, amin megjelentek az utóbbi hónapok kiadásai: háromszázezer dollár a nagynéném, Gloria új lakásának berendezésére, számtalan kifizetés Abel nagyapám számára, aztán a házvezetők bérére, a kocsik javíttatására. Több autót el is koboztak tőlük, és ezek helyett újakat kellett venni.

Vagyis az egész hosszú listával Roberto csak azt akarta igazolni, hogy mire szórta el a teljes összeg hatvanöt százalékát, vagyis azét az összegét, melyet édesapám megőrzésre adott át neki. Azaz Roberto csak a maradék összeget volt hajlandó elismerni.

Dühösen vontam őket kérdőre a legtöbb tétel kapcsán, amelyeket indokolatlan pazarlásnak találtunk. Főleg a Gloria lakásába vásárolt bútorok árát firtattam, ő viszont erre dühbe gurult, és azt kérdezte, hogy neki talán nincs-e joga pótolni mindazt, amit a háborúban elvesztett? A hisztérián túl azonban kitűnt, hogy rosszul tüntették fel az összegeket, mert lehetetlen, hogy a lakás berendezése többe kerüljön, mint maga az ingatlan. Alba Marina is csatlakozott a vitához, és ironikusan állapította meg, hogy Roberto nem élelemre költötte el a pénzt.

A találkozó a nagymamámmal és a nagynénéimmel elég rosszul végződött, hiszen közöltem velük, hogy nem igazán győztek meg ezzel a „vidám” kimutatással. Világos volt, hogy az elköltött pénzt már sosem látom viszont. Azon gondolkodtam, mit is tehetnék, és eszembe jutott, hogy már hetek óta fenyegetéseket kaptunk a különböző fegyházakból, attól a körülbelül harminc embertől, akik édesapámnak dolgoztak, és a halálát követően sorsukra maradtak. Ezért aztán megkértük Robertót, hogy ezzel a pénzzel segítse ezeket a fiúkat és a családjukat.

Számításaim szerint az összeg, ami még Robertónál maradt, úgy egy évre lehetett elegendő. Kötelezettségvállalás volt ez azok iránt, akik elkísérték apámat a háborúba, és ezért letartóztatták őket, majd hosszú büntetésüket töltötték valamelyik fegyházban. Apám mindig is azt mondta, hogy az embereket nem lehet sorsukra hagyni egy börtönben, mert éppen ott szorulnak leginkább segítségre. És láttam is, hogy ahányszor azt mondták neki: „Főnök, X. Y elesett”, ő ügyvédeket küldött az illető védelmére, a családnak pedig pénzt juttatott. Édesapám így gondoskodott azokról, akik segítették gonosztettei elkövetésében.

Ha azonban valami rosszul indul, az általában rosszul is végződik, a pénz felhasználása csak újabb fejfájást okozott nekünk, valamint rohamosan tovább rontotta a családtagjainkkal ápolt, amúgy sem túl rózsás kapcsolatunkat.

Hetekkel a mozgalmas találkozót követően olyan híreket kaptunk bizonyos börtönökből, melyek ismét csak aggodalommal töltöttek el minket. Az egyik történet arról szólt, hogy Hermilda nagyanyám meglátogatott több elítéltet is, akik egykor apámnak dolgoztak, és azt mondta nekik, hogy a pénz, amit kapnak, Robertótól származik.

Kötelességemnek éreztem, hogy levelet küldjek több börtönbe is, amelyekben elmondom az igazat, és arra kérem őket, hogy adják tovább a hírt a többieknek, hogy Pablo fia és felesége kérte arra Robertót, hogy segítse a bebörtönzötteket. Tudtuk, hogy Robertót csak azzal tudjuk a pénz visszaszolgáltatására kényszeríteni, ha felszólítjuk, hogy ossza szét a rabok között.

Közben viszont, amint számítani lehetett rá, egyre több problémánk lett azokkal a bűnözőkkel is, akik édesapámnak dolgoztak, mert náluk is elapadt a pénzforrás, amit Roberto szokott küldeni. Nyugtalanul hívtam fel tehát, hogy kérdőre vonjam, és gátlástalanul mondta, hogy a pénzből csak öt hónapra futotta.

Az első üzenet, ami édesapám régi bérgyilkosainak az elégedetlenségére utalt, végül 1994 áprilisának a végén érkezett meg, amikor levelet kaptunk, amelyben közülük többen is arról panaszkodtak, hogy már egy hónapja nem érkezett anyagi segítség, és nem tudják eltartani a családjukat, nem tudják fizetni az ügyvédi költségeket, pedig ők tényleg mindent megtettek „a Patrónért”, vagyis a Főnökért, és milyen hálátlanok is vagyunk, mert Roberto elmondta nekik, hogy nem szándékozunk több pénzt küldeni.

Mivel a levél burkolt fenyegetést is tartalmazott, küldtem egy választ, amelyben elmagyaráztam, hogy a pénz, amit eddig kaptak, nem a nagybátyámé, hanem az apámé volt: „Az összes fizetés, az ügyvédi költségek, az ételrevaló, ami eddig folyamatosan érkezett, mind édesapámtól származott, és nem Robertótól. Fontos, hogy ez teljesen világos legyen. […] Nem a mi hibánk, hogy Roberto pénze elfogyott. Mikor tudatták velünk, hogy a pénz elfogyott, azt mondták, hogy bizonyára Gloria néném költötte el, de soha nem tisztázták, hogy kihez is került ez az összeg.”

Roberto bizonyára értesült a dologról, mert pár nappal később küldött egy levelet édesanyámnak, anyák napjára. A kézzel írt szöveg magán viselte a decemberi levélbombás támadás nyomait, melynek áldozatául esett. „Tata, nem vagyok már ugyanaz, aki korábban voltam; roppant lehangolttá tesz mindaz, ami történik, és annak ellenére, hogy javult egy kicsit az állapotom, már ötödik hónapja szenvedek amiatt, ami a testvéremmel és velem történt. Ne hallgass a pletykákra, hiszen rengetegen vannak, akik nem szeretnek minket. Sok mindenről szeretnék beszélni veled, de nagyon nyomaszt az állapotom.”

A medellíni kartell rabjainak az ellátmányáról szóló családi vita híre eljutott Iván Urdinola fülébe is, aki a norte del Valle egyik kartelljének a kápója, és akivel édesanyám találkozott néhány alkalommal a Modelo de Bogotá fegyházban.

A nevével ellátott fejléces papíron érkezett egy levél Iván Urdinolától, melyben arra kéri édesanyámat, szívélyesen, ám ellentmondást nem tűrő hangon, hogy legyen szíves, öntsön tiszta vizet a pohárba: „Asszonyom, jelen levél azért íródik, hogy legyen szíves tisztázni a félreértéseket, melyek az Escobar családban uralkodnak, hiszen ezek a fiúk nem hibásak Roberto problémáiért. Kérem, működjön együtt a fiúkkal, és tisztázza számukra a helyzetet, ezt talán ön teheti meg a legkönnyebben, hiszen ön van a legközelebb a fejhez. Amíg ez nem történik meg, újabb kellemetlenségekre számíthat, ezért menjen el a Cali drogkartellel szervezett találkozóra, hogy véget érhessen ez az ügy.”

A bajok azonban még ezzel sem értek véget. 1994. augusztus 19-én reggel az ágyamon hevertem, mikor egy olyan faxüzenet érkezett, amitől teljesen lefagytam. A korábban az édesapámnak dolgozó „fiúk” közül többen küldték ezt az üzenetet, akik most mind az itagüí fegyházban töltötték börtönbüntetésüket, és komoly vádpontok szerepeltek benne Roberto nagybátyámmal szemben:

„Victoria asszony, üdvözöljük önt, és kérjük, adja át üdvözletünket Juanchónak és Manuelának is. Azért írunk, hogy tisztázzunk bizonyos híreszteléseket Roberto Escobar úrral kapcsolatban, mert rájöttünk, hogy azért küldte ide Gloria testvérét, hogy „besározza” előttünk Juanchót.

Szeretnénk tájékoztatni, hogy Roberto azt mondta, hogy ha nem vonnak vissza bizonyos kijelentéseket, akkor ő továbbra is így fog viselkedni. Szeretnénk világossá tenni az álláspontunkat: itt senki sem dől be ezeknek a hazugságoknak és visszaéléseknek, mi senkivel sem akarunk konfliktust, csak békében szeretnénk élni.

Ha Roberto véghezviszi ezt, azt a maga feje szerint és a maga kockázatára teszi, mert tőlünk aztán egyik oldal sem tud meg semmit, mert ha hűek voltunk az úrhoz, akkor magához is hűek vagyunk.”

Az üzenetet sokan írták alá: Giovanni vagyis „la Modelo”, „Comanche”, „Misterio”, „Tato” Avendaño, „Valentín”, „la Garra”, „Icopor”, „Gordo Lambas” és William Cárdenas.

Miután végigolvastam, hogy kik is írták alá ezt az üzenetet, aggódni kezdtem, és úgy döntöttünk, tájékoztatjuk De Greiff államügyészt, hogy megakadályozza a nagybátyám által előkészített átverést. Ügyvédünk, Fernández társaságában fogadott engem, és tudattam vele nyugtalanságom okát, mert kétségtelenül folyamatban van egy terv, melynek célja az én börtönbe juttatásom. Azt is tudattam az ügyésszel, hogy néhány rab, akik nem írták alá az üzenetet, és akik az itagüí fegyházban töltik a büntetésüket – név szerint Juan Urquijo és „Ñeris” –, Robertóval léptek szövetségre ebben a bűnügyben, amiben még édesapám feltételezett, drogkereskedelemmel kapcsolatos tartozásait is megpróbálják behajtani rajtunk.

Roberto nem várta ki, hogy kellőképpen erősek és bátrak legyünk ahhoz, hogy szembeszálljunk vele, és sarokba szorítva érezte magát, mikor minden börtönnel tudattuk, hogy nála van a pénz – az apám pénze –, ami az elítélteknek járna. Nem volt más választásom, mint elhajolni a kövek elől, melyeket ő dob rám.

Még arra sem maradt időnk, hogy kikecmeregjünk ebből a válságos helyzetből, mikor történt valami, amire nagyon is illett az ősi mondás, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát.

1994 szeptemberében, egyik este, úgy tizenegy körül
a Santa Anában bérelt lakásunk portájáról felcsöngetett a Sijin egyik ügynöke, hogy érkezett egy úr, aki az „el Gordo” művésznévvel azonosította magát, és aki engem akar látni, viszont nem hajlandó átadni az igazolványát, sem pedig megadni a valódi nevét, pedig ez az előfeltétele annak, hogy bárkit beengedjenek hozzánk.

A rendőr hajthatatlanak bizonyult, és ezt csöppet sem tartottam furcsának, hiszen azok, akik az Altosban, majd pedig a Residencias Tequendama épületében és most itt védtek minket, egyben titkos ügynökök is voltak, és próbálták azonosítani az általuk keresett személyeket, akik kapcsolatban állhattak velünk.

Nagyon meglepődtem, hiszen nem másról volt szó, mint a széf őrzőjéről, akiről azt feltételeztem, hogy elrabolta édesapámnak a kék házban elrejtett dollárjait. „Ha már olyan szemtelen, hogy ezen az órán érkezik, akkor legalább megkérdezem a pénz dolgában” – gondoltam. Egy rövid vitát követően sikerült meggyőznöm a Sijin ügynökét, hogy engedje fel „el Gordót” papírok nélkül is, és én vállalom a felelősséget a találkozóért.

Ahogy az ajtóhoz ért, ahol én vártam rá, „el Gordo” átölelt, és sírni kezdett.

– Juancho, testvérem, mekkora öröm látni téged.

Nem tudtam palástolni megdöbbenésemet, mert az ölelés és a könnyek is őszintének és nemesnek tűntek, semmifajta rosszindulatot nem tudtam felfedezni benne. Aztán meg ugyanolyan jótét léleknek és alázatosnak tűnt, mint korábban, ugyanúgy egyszerű ruhát hordott, és kopott tornacipőt. Nem úgy nézett ki, mint aki pár hónapja kirabolta a dollárkötegekkel teli rejtekhelyeket. Vajon miért keresne fel minket, ha egyszer már megoldotta az életét az elrabolt pénzzel?

Miután alaposan megnéztem magamnak, és a szemem sarkából kifürkésztem az arcát, majd bizalmatlanul végighallgattam, hogy mi történt vele azóta, amióta édesapám és mi elhagytuk a kék házat 1993 novemberében, arra a megállapításra jutottam, hogy ez még mindig ugyanaz a hűséges ember, akit korábban ismerhettünk meg benne.

Miután perceken keresztül beszélgettünk a második emeleti erkélyen, ahol senki sem hallhatott minket, elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy megkérdezzem az eltűnt pénzről.

– Gordo, mondd csak, mi történt a széffel, ami ott volt a kék házban? Fogadtad a nagynénémet? Mi történt a pénzzel?

– Juancho, fogadtam a nagynénédet az utasításaiddal. Mikor átadta nekem az üzenetet, elmentünk a két rejtekhelyhez, előszedtük a két ládát, és segítettem neki bepakolni mindent a kisteherautó csomagtartójába, amivel érkezett. Utána nem hallottam felőle semmit. Én csak azért jöttem el, hogy üdvözöljelek titeket, hogy megtudjam, hogy vagytok, mert nagyon szeretlek titeket, és szeretném tudatni, hogy rendelkezésetekre állok.

– Az a helyzet, hogy állítása szerint csak néhány dollár volt a széfekben.

– Ez szemenszedett hazugság! Én segítettem neki a kocsihoz cipelni azt a rengeteg pénzt. A kisteherautó annyira tele volt pénzzel, hogy a hátsó kerekeken meglátszott a súly. Esküszöm, hogy a nagynénéd mindent elvitt. Ha gondolod, itt maradok, amíg felhívod, hogy az arcába mondhassam ezt – mondta félig sírva.

– Gordito, kérlek, bocsásd meg a bizalmatlanságomat, de annyira hihetetlennek tűnik számomra mindez, ugyanakkor elhiszem, amit mondasz, és nem csodálkozom rajta, hogy a nagynéném képes volt ilyesmire.