3

Béke a kartellekkel

A hír, hogy Fabio Ochoa Restrepo, a híres lótartó felkeres minket a Residencias Tequendama épületében 1993. december 3-ának delén, kirángatott minket a szomorúságból és bizonytalanságból, amibe alig negyvennyolc órával édesapám Medellínben bekövetkezett halála után merültünk mindannyian. Már a nyolcvanas évek vége óta ismertük őt.

Engedélyeztem a belépését, mégis amikor teljes valójában is felbukkant az ajtónkban, bizony leesett az állunk, mert legalább tucatnyi edényt cipelt magával, ami mind tele volt étellel. Úgy nézett ki, mintha teljes egészében felpakolta volna az Antioquia egyik csücskében, az északi autópályánál, Bogotában, a Margarita del 8 elnevezésű birtokán található éttermét. Körülbelül százötven adag ételt hozott magával Antioquia jellegzetes főztjéből, a bandeja paisából, ami nemcsak a család számára bizonyult elegendőnek, de jutott belőle a katonáknak, a rendőröknek, a DAS nyomozóinak és a CTI, a Dijin és a Sijin ügynökeinek is, akik ránk vigyáztak. Tipikus, az antioquiaikra jellemző eltúlzott gesztus volt ez a részéről, de nagyon jólesett nekünk abban pillanatban.

A babból, kukoricakenyérből, darált húsból, kolbászból, töpörtyűből, tojásból és húsból álló lakoma jó hír volt, amit az Ochoák édesapja hozott nekünk. De minden jó dolog hamar véget ér, ezért hajnali öt körül nyugodt, mégis súlyos hangon közölte velünk, hogy Fidel Castaño, a los Pepes csoport főnöke még mindig érvényben tartja az édesanyámra, a húgomra és a rám kiadott gyilkossági parancsot.

– Fidel Castaño azt mondja, hogy Pablo Escobar katona volt, de rosszul tette, hogy családalapításra adta a fejét. Neki éppen azért nincs senkije, hogy ne fájjon az elvesztésük – tette még hozzá Fabio Ochoa, mikor elmondta, hogy Castaño miért is akar kiirtani minket.

A Fabio Ochoától kapott információ a halálos ítéletünket jelentette, hiszen ismertük Castaño kiterjedt hatalmát. Ő vezette azt a csoportot, amely édesapám levadászására alakult, és amely végül ténylegesen meg is ölte őt.

Ettől a naptól fogva, egészen a kilenc hónappal későbbi távozásunkig Kolumbiából, sokkal szorosabb kapcsolatban álltunk Fabio Ochoa Resterpóval, mint édesapám életében valaha is. Folyamatosan küldte az ételt az étterméből, és Manuela húgom néha felkereste a Margarita del 8 névre keresztelt birtokát, hogy lovagolhasson.

Ráébredve, hogy Castaño kitart az elhatározása mellett, úgy döntöttünk, hogy elkeseredett levelet küldünk neki: üzenetet fogalmaztunk, amelyet édesanyám írt alá, és amelyben a gyermekei életéért könyörgött. Leírta, hogy ő soha nem vett részt a háborúban, és azóta is csak a békét keresi elhunyt férjének ellenségeivel.

Édesanyám közepesen bizakodónak mutatkozott, mert úgy emlékezett, hogy közös volt benne és Fidel Castañóban a művészet iránti lelkesedés. Erre még akkoriból emlékezett, amikor Castaño édesapám közeli ismerőse volt, és igen eredményesen kereskedtek együtt kokainnal. Castaño gyakran utazott Európába, különösen Párizsba – ahol állítása szerint egy luxuslakást is birtokolt, amelyben művészeti gyűjteményének nagyobb részét tartotta –, hogy múzeumokat látogasson meg, körbejárja a legjobbnak mondott kiállításokat, és műtárgyakat vásároljon.

Egyszer Castaño felkereste Medellínben a Mónaco épületet, ahol édesanyám megmutatta neki a festmény- és szoborgyűjteményét, amely az 1500 négyzetméteres penthouse két szintjén került kiállításra. Jóformán nem volt olyan fal, amelyen ne függött volna festmény, vagy ami előtt ne állt volna legalább egy szobor. Édesanyám nagyon büszke volt, mert egy híres galériatulajdonos azt mondta neki, hogy pillanatnyilag övé egész Latin-Amerika legfontosabb művészeti gyűjteménye.

Azon a napon Fidel Castañót is lenyűgözte az édesanyám által felvásárolt művek minősége, melyek nem kisebb alkotóktól származtak, mint Fernando Botero, Edgar Negret, Darío Morales, Enrique Grau, Francisco Antonio Cano, Alejandro Obregón, Débora Arango, Claudio Bravo, Oswaldo Guayasamín, Salvador Dalí, Igor Mitoraj és Auguste Rodin, valamint akadt közöttük jó pár értékes antik tárgy, kínai vázák, illetve több prekolumbiánus műalkotás is aranyból és agyagból.

Hogy meghálálja a tárlatvezetést, Castaño néhány héttel később visszahívta a szüleimet vacsorára a grandiózus, Medellín és Envigado között található, Montecasinónak nevezett palotájába. Igazi erődítmény volt ez, amit magas falak vettek körül. Később itt született meg az édesapám likvidálására alakult los Pepes szervezete, és a falai között követték el a legdurvább paramilitáris bűncselekményeket.

Vacsora közben elég feszült volt a hangulat, mert édesapám kényelmetlenül érezte magát. Nem szokott hozzá, hogy valaki ennyire fitogtassa az eleganciáját. Inasok suhantak el csöndben, még maga Fidel is szmokingot öltött, a legfinomabb ezüsttel terítettek meg, csak villából öt darab sorakozott a tányérok mellett. Mikor enni kezdtek, édesapám fojtott hangon kérdezte édesanyámtól, mégis hogyan kell használni azt a csipeszféleséget, amivel a rák ollóját lehet felnyitni, mert nem szeretett volna szégyenben maradni az asztalnál.

Ahogy véget ért a vacsora, Fidel megmutatta a házat, a pincéjét, telis-tele francia pezsgővel, és azt mondta, hogy török gőzfürdővel készült, a hidromasszázs kád pedig szintén tele van forró vízzel és habbal.

– Hogy ellazuljunk, Pablo.

Édesapám nem tudta véka alá rejteni bosszúságát, és azzal az átlátszó kifogással utasította el a közös fürdőzést, hogy találkozója van még.

Én mindig úgy gondoltam, hogy édesanyám tetszett Fidel Castañónak, és édesapám azért volt ilyen bosszús, mert féltékenykedett, és egészen addig elment, hogy megtiltotta neki Mónaco újbóli felkeresését.

A levél elküldését követő közepes bizakodás hamar nyugalommá változott, mikor megérkezett az alig hárombekezdéses válasz, melyben Castaño tudatta, hogy semmi baja velünk, valamint azt is elrendelte, hogy szolgáltassanak vissza nekünk néhány műalkotást, melyeket a los Pepes emberei raboltak el az egyik rejtekhelyről, és amelyek között a spanyol művész, Salvador Dalí vagyonokat érő festménye, a Rock and Roll is szerepelt.

Egy időre megszabadultunk tehát Fidel Castañótól, de ekkor még nem sejtettük, hogy jókora út áll még előttünk.

És valóban, hamarosan fel-feltünedeztek a Residencias Tequendama épületénél édesapám fő embereinek feleségei és élettársai, akik a La Catedralból történő menekülés után feladták magukat. Ott volt többek között Otoniel González, alias „Otto”, Carlos Mario Urquijo, alias „Arete”, és Luis Carlos Aguilar, alias „Mugre”.

A nők néha napokig ott maradtak a hotelben, és arról hozták a híreket, hogy az édesapámmal szembeszegülő maffiavezérek most mindenkitől pénzt kérnek, háborús kompenzáció címén. Maffiakörökben köztudomású volt, hogy édesapám bőkezűen bánt az embereivel, hiszen magas összeget fizetett nekik az egyes akciókért, mondjuk valakinek az elrablásáért, valaki másnak a meggyilkolásáért, merényletek elkövetéséért. Minden elvégzett feladatért díjazás járt, ezért aztán igyekeztek minél jobban teljesíteni.

Az egyik nő, aki akkoriban eljött hozzánk, Ángela volt, Popeye menyasszonya, aki megkért minket, hogy keressük fel a drogkereskedő Iván Urdinolát a bogotái Modelo börtönben, mert üzenete van számunkra a Cali kartell maffiafőnökeitől. Ez a név természetesen nem volt ismeretlen számunkra, mert édesapám mutatott nekünk néhány levelet még annak idején, melyekben Urdinola arról biztosította, hogy nem szövetkezett a Cali kartellel, és azt sugallta, hogy inkább vele szimpatizál.

Bár furcsának tűnt az üzenet, amit Urdinola „Popeye” menyasszonyán keresztül juttatott el nekünk, abban a pillanatban még nem tudhattuk, hogy éppen életünk egyik legválságosabb időszaka következik, még annál is keményebb és veszélyesebb, mint amikor édesapámmal rejtőztünk, és ellenségei folyton a sarkunkban voltak. Az a hihetetlen helyzet állt elő, hogy éppen egy békemegállapodáson dolgoztunk a drogkereskedő kartellekkel. Közeledett a tizenhetedik születésnapom, és mélységes rémületet éreztem, mikor a valóságra gondoltam, amitől hiába próbáltam menekülni. Végső soron a halott Pablo Escobar fia voltam, és ellenségei célkeresztjében találtam magam.

Miközben azt latolgattuk, hogy felkeressük-e Urdinolát, édesanyám és jómagam elkezdtük a Modelo és a Picota börtönöket látogatni az Államügyészség engedélyével, akik nemcsak a védelmünkről gondoskodtak, de ők állították ki a különböző belépési engedélyeket is. Bár védelem alatt álltunk, úgy döntöttünk, hogy különválunk, mert tartottunk attól, hogy együtt könnyű célpontot jelentünk, ha meg akarnak támadni minket. Tárgyalni akartunk apám minden régi emberével, hogy megtudjuk, nekik mi a véleményük egy esetleges békemegállapodásról. Arra nem volt nehéz rávenni őket, hogy hagyjanak fel minden ellenségeskedéssel, hiszen egyikőjüknek sem volt katonai ereje, és a visszatérés a háborúba kész öngyilkosságnak tűnt. Továbbá sokan inkább másodszor is átadták magukat az igazságszolgáltatásnak, és még édesapámmal sem beszélték meg a dolgot, mert nyilvánvaló volt, hogy belefáradtak a szüntelen harcba.

Egy nap elmentem a La Picota börtönbe, ahol „Aretét”, „Titit”, és „Mugrét” tartották fogva, és életemben először láttam meg a távolból Leonidas Vargast, a legendás bandavezért, akinek hatalma a határtól nem messze fekvő Caquetá megyére összpontosult.

Egyik pillanatról a másikra ott termett mellettem édesapám egyik katonája, és azt mondta, Leonidas Vargas megkérte rá, hogy közölje velem, fizessük ki neki azt az egymillió dollárt, amivel édesapám tartozik. Nagyon úgy tűnt nekem, hogy ez a követelés nem lehet valós, de több rab is bizonygatta, milyen szoros volt édesapám kapcsolata „Don Leóval”.

– Juancho, jobb, ha látják, ahogy kifizeted ezt az úriembert. Nagyon komoly ember, de nagyon lobbanékony is. Jobb vele békességben lenni, mert úgy nem lesznek problémáitok – mondta egyikőjük.

A tartozás tényleg létezett, azonban akadt egy kis gond: nem volt pénzünk. Azokban a napokban kaptuk azonban a hírt, hogy az ügyészség elrendelte édesapám egyik repülőgépének a visszaszolgáltatását, amit körülbelül tíz éve koboztak el. Felbéreltünk egy becsüst, és kiderült, hogy körülbelül egymillió dollárt ér, pont annyit, amennyivel Leonidas Vargasnak tartozunk. Bár nem állt szándékunkban, de még ajándékot is adhattunk, mert a medellíni Olaya Herrera reptér egyik elhagyatott hangárjából előkerült egy halom pótalkatrész, körülbelül háromszázezer dollárt értékben, ami csak ehhez a repülőhöz volt jó. Így aztán felajánlottuk a luxusrepülőt, és hozzá az alkatrészeket. Először Leonidas Vargas pilótái átvizsgálták a gépet, majd amikor megállapították, hogy elég jó állapotban van a repüléshez, elfogadta az ajánlatunkat.

Így tudtuk kifizetni édesapám még egy tartozását, és így szabadulhattunk meg egy lehetséges ellenségtől. Nem akartunk több háborút. Semlegesítenünk kellett minden erőszakos próbálkozást, és ezt csak pénzzel vagy egyéb javakkal tudtuk megtenni.

A börtönlátogatások kalandos időszakát követően elérkezett a pillanat, mikor fel kellett keresnünk Urdinolát a Modelo börtönben. Édesanyám már elment hozzá korábban, de ragaszkodott hozzá, hogy én is keressem fel.

Sápadtan hagytam el a Residencias Tequendama épületét, és ezt a testőrök és a sofőr is jól láthatták, akik velem tartottak 1994 egyik reggelén az ügyészség páncélozott terepjáróján. Mikor megérkeztünk a börtönhöz Bogotá Puente Aranda kerületében, és épp kiszálltam volna a járműből a kétszintes épületnél, ahol a börtönigazgató irodája volt, a sofőr megfogta a karomat, és egy négyszögletű kulcstartót ajándékozott nekem, arany-fehér színben, rajta a Kisjézus képével.

– Juan Pablo, szeretném neked adni ezt a képet, hogy megvédjen, mert tudom, hogy éppen életed egyik legnehezebb pillanatát éled át – mondta a férfi, én pedig megindultan köszöntem meg neki.

A hatalmas napszemüvegemnek köszönhetően egyetlen rab sem ismert fel, míg a szigorúan őrzött részleghez nem értem, ahol „Otto” és „Popeye” tudatta velem, hogy Urdinola már vár rám. Ugyanebben a körletben töltötték a büntetésüket régi ismerősök is, édesapám volt katonái, úgymint José Fernando Posadas és Sergio Alfonso Ortiz, vagyis „el Pájaro”.

– Csak nyugalom, Juancho, don Iván jó ember, nem lesz baj… Hiszen ő a fiam keresztapja – mondta nekem „Popeye”, miután pár mondatban Urdinola dicsőségét zengte, ami azért meglehetős túlzásnak tűnt a szememben.

Beléptem a zárkába, és Urdinolát két ismeretlen ember társaságában találtam ott. Még öt másik ember lépett be, egyikőjük magas, kifejezetten titokzatos ábrázatú. Emlékszem, már akkor felfigyeltem rá.

– Rendben, testvér, te tudod, ki nyerte meg a háborút; ahogy azt is, hogy a bandavezérek legfőbb vezére immár, aki mindent a kezében tart, don Gilberto (Rodríguez Orejuela); vagyis neked kell elmenned a Cali bandához, hogy elrendezd a problémát velük, de előtte még meg kell mutatnod, hogy jó szándékkal érkeztél.

Megkérdeztem, mit kell tennem ahhoz, hogy elnyerjem a kegyeiket, amire azt felelte, hogy vissza kell vonnom az ügyészségnek tett vallomásomat, amelyben a Cali vezéreit gyanúsítottam a bomba elhelyezésével, ami a Mónaco épületnél robbant 1988. január 13-án. Úgy éreztem, hogy nincs más választásom, és azt feleltem, hogy nem gond, megteszem. Ekkor Urdinola azt mondta, hogy egy ügyvédnő fog felkeresni a következő napokban. Egy régi vádpont visszavonása az életemért cserébe, ez eléggé egyszerűnek tűnt, de amikor Urdinola szemébe néztem, ismét elfogott a rettegés.

– Don Iván, sajnálom, de nagyon félek attól, hogy elmenjek a Cali drogkartellhez. Ép ésszel senki sem megy oda egyedül, hogy megölesse magát. Ez egyszerűen ellentmond az egészséges életösztönnek. Tudom, hogy sokan elmentek, és élve tértek vissza, de engem zsákban küldenének vissza. Én még mindig Pablo fia vagyok – mondtam..

– Mégis kinek gondolod magad – kérdezte bosszúsan Urdinola –, hogy nem akarsz elmenni a Cali drogkartellhez? Azok, akik rátok vigyáznak, már régen be vannak szervezve, és készen állnak a meggyilkolásodra; csak arra várnak, hogy telefonáljunk, és kiadjuk a parancsot. Tényleg azt hiszed, hogy olyan drága megöletni valakit? Azt hiszed, hogy a bűnözők olyan sokat kérnek? Háromszázezerbe kerül, és ha szeretnéd, akkor most azonnal rácsörgünk a fiúkra, hogy még a hazaúton végezzenek veled. És most már húzzon innét mindenki a faszba, mert dugni akarok a feleségemmel – fejezte be kirohanását, miközben megérkezett a felesége, Lorena Henao.

Urdinola szavai összezavartak. Hihetetlenül kellemetlen érzéssel hagytam el a celláját, le sem tudom írni, milyen volt. Úgy éreztem, hogy most azonnal halál vár rám. És akkor még alig voltam tizenhét.

A gondolataimba merültem, mikor valaki finoman megütögette a vállam. A magas és titokzatos férfi volt az, akire korábban felfigyeltem. Távolabb tessékelt a csoporttól, és azt mondta, hogy majd ő elkísér, mert beszélni akar velem.

– Juan Pablo, tudom, hogy nagyon félsz ettől a találkozótól, és értem is ezt a félelmet, hiszen valós alapja van. De vedd figyelembe, hogy a Cali drogkartell emberei is belefáradtak már a folyamatos háborúzásba, éppen ezért kell kihasználnod az alkalmat, hogy beszélj velük, és egyszerre oldd meg mindenkinek a problémáját. Hiszen Urdinola is azt mondta, hogy már határoztak a halálodról, és ha nem mész, akkor mindenképpen megölnek. Nem marad más lehetőség tehát, mint odamenni, és könnyebb úgy megmenekülni, hogy odamész, és szembenézel a dologgal – mondta a férfi, és a szavai őszintének tűntek.

– Köszönöm a jó tanácsot, de nem tudom, hogy ön kicsoda… Mi a szerepe mindebben?

– Jairo Correa Alzate vagyok, édesapád ellensége voltam Henry Pérez ideje óta (A Magdalena Medio paramilitáris főnöke volt). Én vagyok a La Japón-birtok tulajdonosa La Doradában, Caldasban, és sok gondom volt édesapáddal; azért tartóztattak le, mert azon veszekszünk, hogy kiadjanak vagy sem.

A rövid párbeszéd Jairo Correával a legjobbkor jött, mert hirtelen megláttam a fényt az alagút végén, és megértettem, hogy még ha minimális is, de létezik az esély, hogy élve térjek vissza a találkozóról.

Mikor elbúcsúztunk egymástól, Jairo bemutatott a feleségének, Claudiának, és az egyik kisebb lányának, és megkérte őket, hogy látogassanak meg minket otthon, hogy a lánya Manuelával játszhasson.

„Popeye” felajánlotta, hogy elkísér a kijáratig, és amikor egy hosszú, ám szűk folyosón haladtunk, azt mondta, hogy szeretne elmesélni nekem valamit:

– Juancho, be kell vallanom valamit. Kényszerítve éreztem magam, hogy segítsek „Ottónak” a La Pesebrera-birtokotok kirablásában, ami a Loma del Chocho végénél található. Rajtam volt a sor, hogy ezzel kisegítsem „Ottót”, ha nem, akkor én is vele bukom.

A valóság úgy nézett ki, hogy még édesapám régi cimborái is ellenünk fordultak mostanra. Már nem úgy láttak minket, mint a főnökük családját, aki hihetetlenül gazdaggá tette őket, hanem zsákmánynak tekintettek minket és minden vagyonunkat is. Azon emberei közül, akik túlélték édesapám halálát, teljes bizonyossággal mondhatom, hogy csak egyetlenegy maradt hű hozzá. A többiektől csak hálátlanságot és kapzsiságot tapasztaltam.

Pontosan úgy történt, ahogy Urdinolával megállapodtunk: pár nappal a Modelo börtönben tett látogatásom után érkezett egy ügyvédnő, akivel a Santa Anában található lakásunk második emeletén ültem le tárgyalni, ahol nem hallhattak minket az ügyészség és a Sijin emberi, akiknek volt egy saját szobájuk az ingatlanban.

Az ügyvédnő rögtön a lényegre tért, és azt kérte, mondjam azt, hogy édesapám kényszerített rá, hogy a Cali kartell embereit jelöljem meg mint a Mónaco épületnél 1988-ban elkövetett robbantásért felelős csoportot, nekem viszont nem volt bizonyítékom arra, hogy ők követték el a robbantást, vagy közreműködtek volna benne.

Ebben maradtunk, majd néhány perccel később megjelent az üggyel megbízott ügyész is a titkárával, és az első emeleten felvették az új vallomásomat, miközben az ügyvédnő a másodikon várakozott. Arckifejezésükből ítélve a tisztviselők tisztában voltak vele, hogy rendkívüli nyomás alatt cselekszem.
A mozdulataikból ki lehetett olvasni a tehetetlenségüket, ahogy látják összeomlani a Cali drogkartell elleni talán legbiztosabb vádpontjukat.

De semmit sem tehettem, és mikor végeztünk a vallomástétellel, átadták nekem a vallomás egy példányát, ezt pedig felvittem az ügyvédnőnek. Miután elolvasta a korábbi vallomásom visszavonását, elővette táskájából a telefonját, felhívott valakit, és így szólt: „Uram, ne aggódjon, minden megoldva.”

Az, hogy Jairo Correa tanáccsal látott el, annyira fontos volt számomra, hogy többször is meglátogattam a börtönben, és kikértem a véleményét különböző témákkal kapcsolatban. Úgy éreztem, hogy őszinte. Emlékszem, hogy hosszú órákon át beszélgettünk a világ dolgairól, a történteken merengve, mindezt pedig roppant tiszteletteljes és szívélyes hangulatban tettük. Ott adódott lehetőségem, hogy bocsánatot kérjek tőle azokért a károkért, amiket édesapám neki és a családjának okozott. Azt is elmondtam, mennyire érthetetlennek találom, hogy amíg mi ilyen jól megértjük egymást, addig édesapám és közte sosem jött lére ez az összhang. Sajnálatomat fejeztem ki, amiért nem tudtak leülni beszélgetni, hogy így oldják meg a problémáikat, és békében éljenek egymással. Azt felelte, hogy édesapámat mindig nagyon rossz tanácsadók vették körül.

Egyik látogatásom alkalmával Urdinolát nagyon részegen találtam, egy olasz társaságában, aki ipari gépeket adott el neki. Mikor meglátott, valamelyes szívélyességgel üdvözölt – biztos azért, mert már a pohár fenekére nézett –, és kinyitott egy dobozt, amiben legalább ötven óra volt, csakis a legjobb márkák közül.

– Válassz egyet magadnak.

– Nem, don Iván, semmi szükség erre, köszönöm önnek, de nem kell – erősködtem háromszor is, de nem hallgatott rám.

– Vidd ezt, százezer dolláromba került. – Majd átadott egy órát, és kényszerített, hogy felcsatoljam, még úgy is, hogy túl szoros volt a csuklómra. Egy Philippe Charriol óra volt, gyémántok vették körbe a számlapot, a mutatói színaranyból készültek.

A Modelo börtönbe járkálásnak az volt a legfőbb következménye, hogy itt találkoztam először szemtől szembe édesapám ellenségeivel.

Urdinola közbenjárásával jött létre az első találkozó Ángela – „Popeye” menyasszonya – és Ismael Mancera, Roberto Escobar nagybátyám ügyvéde, és Miguel, valamint Gilberto Rodríguez Orejuela, vagyis a testvérpár között, akik a Cali drogkartellt irányították. Urdinola tudta, hogy „Popeye” nem fontos ember a drogkartellben, ezért mindig azt akarta, hogy Vicky, „Otto” felesége utazzon Caliba, ne pedig Ángela, Vicky azonban annyira félt, hogy nem maradt más lehetősége, mint Ángelát meneszteni.

A két küldött elutazott del Valle megye székhelyére, és továbbították a mi és az édesapám bűnszervezetéhez csatlakozó emberek szándékát, miszerint szeretnénk véglegesen lezárni a háborúskodást, és olyan megoldást keresünk, amelynek köszönhetően élve kerülhetünk ki ebből a helyzetből. Mikor Ángela és Mancera visszatértek, azt mesélték, hogy ugyan tartózkodók voltak, a Cali kartellt irányító Rodríguez család mégis hajlandónak mutatkozott közvetlen közeledési kísérletünk elfogadására.

Úgy látszik, hogy intézkedésünk megtette a hatását, mert néhány nappal később telefonhívást kaptunk, melyben a nyers hangú hívó azt kérte, hogy fogadjuk mint a Rodríguez család üzenetének közvetítőjét. Épp akkor fejeztük be ebédünket egy nagyon ismert személyiséggel, édesapám régi ellenségével, akinek a nevét biztonsági okból nem említem meg. Nagyon feszült beszélgetést folytattunk vele, bár voltak olyan pillanatok, mikor együttérzőnek mutatkozott. Elég közvetlen volt az üzenet, amit hozott: az életben maradásunknak pénzben mérhető, magas ára van, mert minden maffiafőnök szeretné visszakapni azt az összeget, amit befektetett, sőt még annál többet is.

– Juan Pablo, az édesapád ellen folytatott háború nyolcmillió dollárunkba került, és feltett szándékunk visszaszerezni ezt az összeget – mondta nyugodtan, ugyanakkor elszántan.

Sarokba szorítottak minket, és ezt egyértelműen éreztették is velünk, mert váratlan látogatónkat még csak meg sem motozták, mikor áthaladt a „minket védők” többszörös gyűrűjén a Residencias Tequendamába való megérkezésekor. Kétség sem maradt felőle, csakis akkor maradhatunk életben, ha édesapám minden vagyonát átadjuk nekik.

A bizonytalanságnak, az üzenetváltásoknak, fenyegetéseknek véget kellett érniük egyszer, és ez a pillant 1994 januárjának utolsó hetében érkezett el, amikor bejelentés nélkül keresett fel minket Alfredo Astado, édesanyám egy távoli rokona, aki éppen akkor tért vissza az Egyesült Államokból, és sürgősen beszélni akart velünk. Több éve már annak, hogy ott telepedett le, ahova a háború elől menekült azért, hogy családját védje, mindezt annak ellenére, hogy míg Kolumbiában élt, sosem keveredett tisztességtelen ügyletekbe, és soha nem került összeütközése a törvénnyel.

Még mindig a meglepettség hatása alatt állt, mikor elmesélte nekünk, hogy otthonában megszólalt a mobiltelefonja, és nem más kereste, mint Miguel Rodríguez Orejuela{3}.

– Alfredo, itt Miguel Rodríguez beszél… El kell jönnie Caliba; beszélni akarunk magával – mondta a kartellfőnök ridegen, mindenféle köszönés nélkül.

– Uram, több függőben lévő ügyem is van, és csak három vagy négy hónap múlva tudok Kolumbiába utazni – mondta.

– Négy napot kap. És ha nem találna eljönni, akkor én keresem meg magát, de az egészen másképp fog kinézni.

Alfredo elbeszélése nagyon is nyugtalanító volt, mert tényleg alig néhányan ismerték a telefonszámát, és immár hatodik hónapja élt az Egyesült Államok egy közepes méretű városában, ahol alig akadt más kolumbiai. Ezért utazott Kolumbiába, hogy először velünk beszéljen, mielőtt felkeresné a Cali drogkartell vezetőit. Könyörgésünkre, hogy ne menjen oda, Alfredo azt felelte, hogy nincs más megoldás, mert ha Rodríguezék már megtalálták őt, akkor nem menekülhet előlük.

Világosnak tűnt, hogy a Cali kartell vezetői nem vették komolyan az eddig létrejött kommunikációs csatornánkat, melyet Mancera ügyvéd és „Popeye” menyasszonya képviseltek, ők közvetlenebb kapcsolatot akartak keresni velünk.

Alfredo azonnal Caliba utazott, az Intercontinental Hotelben szállt meg, és másnap egy ember jött érte, aki egy fényűző házba vitte Cali déli részére, ahol a Rodríguez Orejuela testvérek vártak rá, valamint három másik személy, akiket addig sosem látott.

– Astado úr, sokat tudunk magáról, mert átvilágítottuk. Sosem volt köze a palmirai Henao családhoz, és maga az egyik olyan személy, aki meg tudná oldani a problémánkat.
A Pablóval vívott háború nagyon elfajult, és sok ártatlan ember halt meg benne. Véget akarunk vetni ennek az egésznek, és ezért kell beszélnie az özveggyel– mondta Miguel Rodríguez mint a jelenlévők szószólója.

Alfredo megértette az üzenetet, és megnyugodott, mert láthatóan nem volt veszélyben. Magához is ragadta a szót, és miután felajánlotta a szolgálatait, elmondta azt is, hogy ha szükséges, akkor édesanyám és jómagam is elmehetünk Caliba, hogy személyesen beszéljünk a Rodríguez családdal.

A válasz azonban metsző volt, és ezúttal Gilberto Rodrígueztől hangzott el:

– A nő jöhet, de Juan Pablo Escobar nem; úgy eszik, mint egy kiskacsa, úgy totyog, mint egy kiskacsa, ügyetlen is, és pont olyan, mint Pablo; gyerek még, akinek az anyja szoknyája mellett a helye.

Az üzenet keménysége és a zsigeri gyűlölet ellenére, amit a kartell főnökei édesapám iránt mutattak, Alfredo megnyugtató üzenettel tért vissza Bogotába, és azzal a szilárd elhatározással, hogy minél hamarabb visszautazik Caliba, méghozzá édesanyámmal együtt.

Mivel nem létezett más megoldás, lemeccseltük egymás között, hogy milyen előnyökkel és hátrányokkal járhat, ha nyitni próbálunk édesapám korábbi ellenségei felé.

Így aztán nekiláttunk, hogy kidolgozzuk a tervet, amivel úgy tudjuk elhagyni a Residencies Tequendama épületét, hogy az ügyészség emberinek ne tűnjön fel. Miután több lehetőséget is sorra vettünk, végül úgy döntöttünk, hogy a pszichológust használjuk majd kifogásként, aki hetente egyszer keres fel minket, hogy egész napos terápiás foglalkozást tartson nekünk. Nem volt különösebben nehéz elmagyarázni neki szorult helyzetünket, és beleegyezett az együttműködésbe. Ezért aztán édesanyám úgy tett, mintha egész napra bezárkózott volna a pszichológussal, mégpedig azzal a kifogással, hogy különleges terápiát kap a depressziójára. A biztonságiak semmit sem neszeltek meg. Édesanyám a tűzlépcsőn ment le az épület huszonegyedik emeletéről, és kijutott az utcára, ahol Alfredo várt rá egy bérelt kisteherautóval.