FARKAS ZSUZSA

RIPPL-RÓNAI

JÓZSEF

 

 

 

 

 

 

KOSSUTH KIADÓ

MAGYAR NEMZETI GALÉRIA

 

Tartalom

Rippl-Rónai József

A festő életrajza

Irodalom

 

 

Rippl-Rónai József

(1861-1927)

 

 

Rippl-Rónai József 1861. május 23-án született Kaposvárott, ahol apja iskolaigazgató volt. Rövid gyógyszerészeti tanulmányok után útja 1884-ben Münchenbe vezetett. A kor szokásainak megfelelően a bajor Képzőművészeti Akadémia képezte ki felsőfokon azokat a magyar művészeket, akik az ott divatban lévő kedélyes szalon zsánerfestészeten keresztül kiváló technikai képzettségre tettek szert. Rippl-Rónai szülei anyagi támogatásával Herterich és Diez élő modelleket alkalmazó osztályába iratkozott be. Rajztanulmányai jó ütemben haladtak, ezt bizonyítja 1886-ban a pesti „Üstökös” című lapban megjelent első rajza is. 1885–1886-ban a Magyar Országos Képzőművészeti Tanács 300 forintos ösztöndíjat adományozott a fiatal művésznek. Az akadémia festészeti osztályán kialakított merev oktatási rendszer nem volt megfelelő tanulási metódus számára. Ezért volt nagy jelentősége annak, hogy 1887-ben újabb magyar ösztöndíjat kapott a rézkarckészítés tanulmányozására, s Párizsba utazhatott. Szinte azonnal felkereste az akkor már világhírű honfitársát, Munkácsy Mihályt, akinek megmutatta száz életnagyságú akt- és fejtanulmányát. Munkácsy felfogadta maga mellé, és így nála segédként dolgozhatott, másolhatta műveit, náluk ebédelt, eljárt a pénteki estélyekre, ahol megismerkedett kora hírességeivel. A fiatal művész kétszer is próbálkozott a Munkácsy által alapított ösztöndíj elnyerésével, de nem járt sikerrel. A megélhetést biztosító másolatokon kívül saját műveket is készített Munkácsy szalonképeinek modorában, s ezeket a mester segítségével Sedelmayer műkereskedő adta el amerikai gyűjtőknek. Munkácsy „szívessége nem ismert határt” – írta a művész a nála töltött három esztendőről. Rippl-Rónai hamar megtanulta Munkácsy technikáját, majd nagy lelki harcok árán sikerült a Munkácsy-iskolából kiválnia. Pontaveni kocsma című képen láthatjuk tanulmányai összegzését, a kissé komor, sötét színekkel festett kompozíció a korszak kedélyes zsánerjeleneteinek jellegzetességeit hordozza magán.

Rippl-Rónai 1888-ban rövid ideig látogatta a szabad szellemű párizsi Julian Akadémiát, ahol megismerkedett későbbi barátaival, a Nabis művészcsoport (Próféták) tagjaival. A fiatal festő műtermet bérelt magának és élettársának, Lazarine Baudrionnak, aki modell volt, később a művész hímzésterveinek szorgalmas kivitelezője. Rövid idő múlva skót festőbarátjukkal, James Pitcairn Knowlesszal, Párizsból Neuillybe költöztek, és ott közös műteremben dolgoztak. Rippl-Rónait az „eredetiség megtalálásában” folytatott küzdelmében Knowles segítette, aki Münchenben tanult Uhde mesternél, s 1887-ben költözött Párizsba. Kiváló művészeti ismeretekkel rendelkezett, ízlését kora modern irányzatai alakították. A művelt és széles látókörű barát ismertette meg a szimbolizmus alapeszméivel Rippl-Rónait, és az ő közvetítésével fedezte fel azokat a misztikus festői áramlatokat, amelyeket a preraffaelita mozgalom képviselt. E csoport egyik látványos újítása a női alakok megjelenítésében mutatkozott meg, a hosszú formátumú képeken a nők légiesek, földöntúliak lettek. J. Whistler közvetítésével jutott el képein a szürkék és barnák átmeneteire épített színredukcióhoz. E. Carriére pasztózus festésmódja és sejtelmessége szintén erősen befolyásolta. E bonyolult szövevényű modern hatások összegzéseként alakult ki Rippl-Rónai egyéni stílusa, amely az 1890-es évek elején fő művei sokaságát eredményezte, olyanokét, mint például a Nő fehér pettyes ruhában vagy a Kalitkás nő.

Rippl-Rónai 1890–1892 között eltávolodott Munkácsytól és fokozatosan kihátrált az anyagi sikert biztosító szalonfestészet kötelékeiből. Új művei az akadémikus hagyományokkal szemben álltak, lemondott az anekdotikus történet megjelenítéséről, s korábban jelentéktelennek ítélt valós motívumokat tartott meg, végül a felületek színességének felfüggesztésével a monokróm hatás elérése felé haladt. Ekkor készült a Nő fehér pettyes ruhában című kép, melyen a szép, ifjú hölgy meghatározhatatlan téri helyzetben, halvány színű fal előtt látható, vonzó alakját a vékonyan, lazúrosan felrakott háttér emeli ki. A hosszú, keskeny formátumú kép különleges mérete is fokozza a törékeny női alak hatásosságát. Munkácsy meglátogatta a tanítványt műtermében: „felkeresett egyszer Munkácsy az Aumaont Thieville utcai műteremben. Nő fehér pettyes ruhában című képemet festettem éppen. A kép minden egyéb része, a fej, illetőleg az arc kivételével készen volt. Mai napság is legtöbbször ezt a metódust követem, így, ha a többi rész majdnem teljesen kész és kedvemre való, sokkal több igyekezettel festem meg a fejet is. Munkácsynak ez az eljárás nagyon feltűnt és visszatetsző volt. Rosszallta. Ő is azok közül való volt, akik a képen lényeges és mellékes dolgokat szoktak megkülönböztetni. Énbennem azonban már ekkor érlelődött az egyszerre festés hite.”

A neuillyi ház egyik szobájának falát a Két gyászruhás nő című képe díszítette. A két feketébe öltözött nő egy sivár szobában a kerek asztal mellett üldögél: „az anya szomorú újságot olvas föl szomorkodó leányának” – fogalmazta meg Rippl-Rónai a kép egyszerű témáját. Különleges technikát alkalmazott a művész, melynek eredményeként feketével hangsúlyozott „rajzolt festmény” keletkezett. Ezeken az „olajgrafikákon” dekoratív, erős kontúrokkal rajzolta meg a figurát, melyet aztán vékony szürkés-barnás festékkel vont be.

A Kalitkás nő című képe a magyar festőművészet remeke, mely bizonyítja, hogy a fiatal művész hamar megtalálta a vágyott, eredeti hangot. A festményen a századvég nőideálja jelenik meg, hangsúlyozott átszellemültséggel tartva kezében a madárkát. A profilban ábrázolt női figura egészen hátrahajol, testének vonala szép ívet ír le, s ruhájának „tömbszerű” megfestése is különös tartását erősíti. A háttérben egy szoba részlete sejlik, a fő hangsúly a női alak sápadt arcán van, s a mozdulat szépségét erősíti a kalitkát tartó kezek világító fehérsége. A festő így jellemezte a képet: „Barna ruha fölött, kék háttér előtt, sárga blafard (sápadt) arc” – mellyel az arc központi szerepére utalt. Ennek a kivételes hangulatú képnek nincs áttételes tartalma, bár egyes elemzők szimbolikus vonásokat is felfedeznek benne. A magasztosság és titokzatosság megtalálása és elemzése is előfordul a kritikákban, sőt a szépségkultusz-értelmezés is, mely egészen a női nem erotikumához vezetheti el a mai kor műértőit.

 

 

Rippl-Rónai hosszasan írt emlékirataiban a Kuglizók című képéről: „a szürke vászonra szénnel rajzolt »vázlat« már olyan közel áll a természetnek ehhez a hangulatához, hogy az itt-ott néhány kabátnak vagy fának kissé elütő színét jelző vékony festékfolt már kiadja az egész hangulatot minden karakterisztikumával. Most csak igen vékony festékkel kell kötni a rajzot a vászonra, nem baj, sőt úgy hat természetesnek, ha maga a rajz is mindenütt kilátszik alóla.” A művész többször említette, hogy számára az „egyszerre festés” központi technikai probléma volt. Leszögezte, hogy (a korábbi szokástól eltérően) a kép minden része egyformán fontos. Ahhoz, hogy ezt meg is lehessen jeleníteni, minden részt egyformán kell megfesteni, mert ezáltal lehet egységes faktúrát teremteni. Erre azért volt szükség, mert így dekoratív összhang alakult ki a festményen belül.

Nagy hatással volt Rippl-Rónaira a Nabis csoport, amely 1888-ban alakult Párizsban. A művészcsoport tagjai – bár jelentősen eltérő személyiségek voltak – műveikkel Gauguin tanaihoz kötődtek leginkább. Az ő művészetének hatására képeik megtisztultak, festészetüket szellemi, szimbolista elhivatottsággal gyakorolták. A csoport tagjai: Pierre Bonnard (1867–1947), Paul Sérusier (1864–1927), Maurice Denis (1870–1943), Eduard Vuillard (1868–1940), Félix Vallotton (1865–1925), Paul Ranson (1864–1909), R.-X. Roussel (1867–1944), Jan Vekade (1868–1946). Rippl-Rónai a Nabis csoport művészeinek alkotásaiban talált elsősorban szellemi támaszra. A Nabis valójában egy ezoterikus baráti társaság volt, amelynek tagjai a profetikus rajongás állapotában voltak. A mitikus jellegű titkos társaság újító, festői elméletei számos művészt meghódítottak. Ezt a festőcsoportot az új, modern művészeti folyóirat neve után a Revue Blanche Festői névvel is emlegették. Közülük Vuillard nagyon kedvezően jellemezte a magyar „prófétát”: „A dekoratív művészet iránti érdeklődése harmóniában volt azokkal az eszmékkel, melyek bennünket foglalkoztattak, és lelkes működése megható példaképünk volt.” Rippl-Rónai 1893-ban, az ötödik Nabis-kiállításon szerepelt először, az Ágyban fekvő nő című képével, de a Nabis-tagok csak 1894-ben figyeltek fel a művészre. Ekkor be is fogadták maguk közé, majd meglátogatták neuillyi műtermében is. Samuel Bing galériájában 1895-től a Nabis-tagokkal együtt mutatták be Rippl-Rónai többféle műfajban készült műveit.

A festő első, önálló kiállítása 1892 márciusában nyílt meg a párizsi osztrák–magyar követség épületében, a Palais Gallierában, ahol közel hatvan, elmosódó vonalakkal alkotott női ideálportrét láthatott a közönség. Képei sikert arattak, de az elismerő fogadtatás nem jelentett számára anyagi sikert. A tárlat után azt írta édesapjának, hogy: „kiállításom általában mindenkit meglepett eredetiségénél fogva, s művészek nem győznek gratulálni képeim művészi megoldásánál fogva, mindenben sok ízlést látnak.”

1894-ben a Salon de Mars-ban kiállított Öreganyám című képe a Nabis tagjainak baráti megnyilvánulásain kívül Gauguin elismerését is kivívta. Rippl-Rónai szerint fekete kontúros művei még festőtársait is meglepték, bár a kritika értetlenül hallgatott ezekről. Szerinte újszerű, kontúros munkái mellett azért volt sikere az Öreganyám című képnek, mert az kevésbé volt stilizált. A francia kritika nagyra értékelte a kép technikáját, stílusát. 1897-ben Samuel Bingnél, az Art Nouveau-ban volt önálló tárlata, melyről a „Revue Blanche” is beszámolt. A Nabis csoporttal való közös fellépésének utolsó állomása a Durand Ruelnél rendezett kiállítása volt 1899-ben, amikor tíz képet mutatott be. A francia próféták hatását Rippl-Rónai festészetére általában három lényeges pontban lehet összegezni, ezek: a kontúrozás, a kontúrba foglalt felületek nagyobb egységei, illetve a kétdimenziós megjelenítéshez való közeledés. Mindez a képi felépítés szabályainak Gauguin által kijelölt útja felé visz, mely a Nabis csoport műveiben kissé megszelídülve, vagyis kevéssé radikálisan mutatkozott meg. Igazat kell adnunk a mai értékelőknek, akik megállapították, hogy ebben az időszakban Rippl-Rónai csak formai oldalról asszimilálta az újabb áramlatokat, a szimbolizmus tartalmi oldala, a művek áttételes, szimbolikus jelentése nem izgatta (esetleg nem is értette azokat).