AMTAK E-KÖNYVEK
Jókai Mór
Erdély aranykora
AMTAK Bt, 2023
Cop. AMTAK Bt, 2023
Sorozatszerkesztő: Varsányi József
Grafikai tervező: Vári Gabriella
ISBN 978-615-6549-97-6
Kiadó: AMTAK Bt, 2040 Budaörs, Semmelweis u. 6/B
+36 20 218 6762 amtakbt@gmail.com www.amtak.hu
Látogasson el megújult honlapunkra, ahol rengeteg új kiadvány várja nagy árkedvezményekkel!
Próbálja ki pendrive-könyveinket is! Minek rakná tele lakását zsúfolt könyvespolcokkal, ha egy albumban elfér egy teljes könyvszekrény anyaga? Bármikor elővehető, könnyen kezelhető, és nem foglalja a tárhelyét sem. Kiadónktól rendelve egységesen 2.500 Ft/db, amin elfér akár sokezer oldal, és az ár tartalmazza a postaköltséget is. USB csatlakozóval laptopról olvasható vagy USB-OTG-kábellel telefonról is.
Készült: AMTAK Bt, Budaörs
Tartalom
IV. Egy lakoma a magyar fejedelemnél
XII. Egy főúr a XVII. században
XIV. Törvényszék lakoma mellett
XV. A gyulafehérvári országgyűlés
XVIII. A feleség és az odaliszk
Mielőtt átlépnők a Királyhágót, búcsúzzunk el egy tekintettel Magyarországtól.
Egy jelenetet fogok előtökbe rajzolni, mely félig vaksors, félig misztérium – félig vigalom, félig gyász. Egy pillanatnyi véletlen, s mégis egy század fordulópontja.
Lelkemet nyomja a fölidézett események súlya, a megjelenő elmúlt idők alakjai elvakítják szemeimet. Vajha kezeim elég erősek legyenek visszaadni azt, amit a lélek a bűvtükörben látott! Amit elmulasztok én, pótoljátok ti helyre érzelemmel – emlékezettel.
*
A Dráva mellékén vagyunk, egyikében azon végtelen lankaságoknak, mikben a vad is eltéved. Mindenfelé erdők, évezredes ihar- és egerfák, és az erdők tövében víz. Nagyszerű mocsár, melyből vízi virágok és sás helyett óriási szálfák nőttek elő, miknek lehajló gallyairól gyökereket húz az éltető víz színe. Ide építi rejtett fészkét a hattyú, itt tanyáz a koronás gém, a vakvarjú, az arany lile s egyéb fajai az emberkerülő vízi vadaknak, miknek alig téved ritkaságul egy-egy példánya a lakottabb vidékekre. Néhol egy-egy dombosabb helyen, honnan késő nyáron a víz aláapad, virágok nőnek fel, minőket tán csak az özönvíz után mutatott fel a föld, oly buják, oly ismeretlenek, minden fű, rekettye óriásira nő az iszapos földben, a tölcséres folyondár, a télizöld repkény oly vastag indákat hajtanak, mint a szőlő venyigéje, mik egyik fáról a másikra kapaszkodva, összefonják azoknak derekait, lecsüggenek virágos girlandjaikkal a sötétkomoly iharfákról, mintha valamely hamadriád koszorúzta volna fel a neki szentelt berket.
S ha alászáll az est, akkor kezdődik a vizek országainak élete; egész falkái a vízlakó madaraknak szállanak fel a légbe, s ungok egyhangú rekegési közől kiszólal a vízibika szomorú kürthangja s a zöld tekenősbéka fütyülése; a hattyú megszólal, elmondja négyhangos énekét, melyet már a mesevilágba számítanak; mert hisz itt nincsen ember közel, e hely még az istené!
Akadnak ugyan néha merészebb vadászok, kik messze be mernek hatolni ez úttalan, fűzfa- és nyárbokrokkal ellepett tömkelegbe, néhol csónakon kell a fák között bujkálniok, melyet minden pillanatban felfordítnak a víz alatt messze elnyulongó szakállas gyökerek; pedig ott alant több ölnyi a víz mélysége, s a sötétzöld hínár és a sárga mocsárvirágok és a kis feketepiros gyíkok, mik köztük futkározva oly közel látszanak, mintha kézzel le lehetne értük nyúlni, mind oly magas víz alatt vannak, mely a legmagasabb férfit is elnyeli. Másutt a sűrű rengeteg állja útját a naszádnak, a fák, miket ember soha nem irtott, ezredek óta halomra düledezve, ott rohadtak, a lehullott törzsöket kővé változtatta a víz, a hínár gyökerei, a fűnyüg fonalai, az iszalag indái összevissza nőttek, erős szívós bürüt képezve a víz színe fölött, mely hajlik, ingadoz, de le nem szakad a léptek alatt. A tórongy fodros szövevénye azután folytatni látszik a bürüt, továbbfutva a víz színén, de már az nem tartja fel a rálépőt; még egy lépés, és ott a halál. Ez ismeretlen, szokatlan vidéket nemigen látogatja senki.
Dél felé egyedül a Dráva szab határt e lankaságnak, az erdő szélin levő fák beledüledeznek a habokba, miket sokszor medrébe sodor a kiáradt folyam, a hajósok veszedelmére.
Északnak tovább tart az erdő, csaknem Csáktornyáig, s ahol megszűnik a mocsár, ott makkos fák, cser, tölgy és bükk díszlenek, oly magasak, oly egyenesek, minőket Magyarországon alig látni másutt. A széles rengeteg tele mindig a vadak minden nemeivel, legszebb, legnagyobbak a vadkanok benne, mik nappal a mocsárban henteregnek; a szarvas sem ritkaság, s amit találni, az nagy, erős és bátor; sőt akkoriban még bölényt is láttak e tájon, amint estenkint a közelben fekvő totoveci kölesvetésekre ellátogatott, hanem az a legkisebb üldözésre a mocsár belsejébe vette magát, ahova azt követni nem lehetett.
Az erdő szélében állt akkoriban egy vadásztanya, melynek több rendbeli épületei tanúsítani látszának azt, hogy e vidék régóta kedvenc helye lehet valamely magyar vagy horvát főúrnak. Némely épület egy századdal látszott idősebbnek a másiknál. A legódonabb egy tölgyfaderekakból jól-rosszul összerovátkolt kunyhó volt, tetejét benőtte a moh, oldalait befutotta a repkény, egészen be volt húzva élőzölddel, ajtaja fölé egy nagy szarvasfő volt kiszegezve huszonnégy ágú fejdíszével. A körülmény, hogy a kis kalyibát a későbbi építkezők nem pusztíttaták el, némi kegyeletet enged gyaníttatni annak első alkotója iránt; beljebb az erdő felé látszott azután egy hosszú, pajtaforma deszkaszín, melynek egyetlen terme a később megnépesült vadásztársaságokat szokta magába fogadni; urak, csatlósok, paripák és agarak itt fértek meg bizalmas közelségben, ha a zivatar összeszorítá őket. Egy vén, terebélyes tölgyfa oldalához volt körös-körül építve egy csodás remetelak, úgy, hogy a középre maradt tölgy látszott egyetlen oszlopzata lenni. Az egész lak csupa vadkankoponyákból épült, melyeket egyetlen vadászaton ejtettek el.
Végül egy emeltebb dombon, hol a kiirtott fák egy mosolygó tisztás tért engedének látni, tűnt fel a legújabb épület. Egy kisded, ízletes mulatókastély, oszlopos homlokzattal, piros tetővel, márvány erkéllyel, kiülő rondellákkal, színes ablakokkal s a középkori építészet egyéb sajátságaival. A közelében fölhányt és félbenhagyott bástyák, egy-egy nagy rakás négyszögű kőhalmaz, a mély sáncárkok s magának a mulatókastélynak szertelen széles falai arra látszanak mutatni, hogy aki építéséhez kezdett, várat akart itt alkotni, tán a török ellen? Két hosszú sugárágyú s egy nehéz vastarack, miknek eredetét bizonyítja a török fölirat, most is ott hevernek a ház hátuljában; hanem azután változtak az idők és kedélyek, s a későbbi utód tusculanumot épített a várnak szánt alapra.
Azon évnek egyik legderültebb napján, melyben eseményeink fonala kezdődik, számos vadásznép sürgött-forgott a vadásztanyán.
A nap alig veté szét első sugarait a sűrű fák között, a csatlósok, pecérek elővezeték aklaikból a paripákat, s a pórázra fűzött kopókat, melyek jókedvük előérzetében vihogva ugráltak vezetőik vállaira.
A hosszú társzekerek, mikbe bivalyok voltak fogva hatával, tízével, előre megindultak a kitűzött helyekre, hová az elejtendő vadakat fogják majd összehordani; a hajtásra kirendelt falusi nép baltával, villával, itt-ott puskával is fegyverkezve, csoportonkint elosztatott a vadászok által, az erdő hosszában ketten-hárman egy-egy faderékból vájt csónakot is vittek vállaikon, kiknek rendeltetésük volt az űzött vadat a mocsár felől visszariasztani, ha arra találna menekülni.
Minden emberen, minden állaton látszott az a vágy, az a sietség, maradni nem tudás, mely a vadászok előtt oly igen ismeretes, csak néhány vénebb vadász ért rá egykedvűen leülni a tűz mellé, szalonnáját pirítva.
Végre hallatszott a vadászkürt jeladása a mulatóház tornácáról, a kísérők örömujjongva ugráltak tüsszögő lovaikra, a pecéreket egyszerre jobbra-balra húzták a csaholó, ficánkodó kopók, a vadászok föltekerték nehéz, kulcsrajáró puskáikat, s várta mindenki készen az érkező úri népet.
Nemsokára egy csoport lovas szállt alá a mulatókastély dombjáról, nehány apródtól kísérve. Legelől jött egy magas, izmos termetű férfi, a vidék földesura, a többiek mintegy önkénytelenül maradtak hátra mellette. Széles vállai, nagy domború melle herkulesi erőre látszottak mutatni, arca naptól barnult, s oly csodálatosan ép, hogy semmi korosság nyoma sem látszik rajta; rövidre vágott szakálla s erős bajusza, mely fölfelé van fésülve szálasan, marciális tekintetet adnak arculatának, az erős hajlású sasorr s a bokros, sűrű, szénfekete szemöld büszke, parancsoló vonásokat rajzolnak arra, míg az ábrándos metszésű ajkak, a hosszúkás szelíd kék szemek s a tiszta, redőtlen magas homlok valami költői fényt és árnyéklatot vonnak a különben oly daliás arcra.
Rövidre vágott üstökét gömbölyű prémtelen süveg fedi, melynek tetejéből egy egész sasszárny mered föl; egyszerű zöld szőrzeke van fölöltőül rajta, melynek zsinórjai össze sincsenek gombolva, láttatni engedve az alsó öltözetet, mely fehér szarvasbőr dolmány, szélein vékonyan sujtásozva ezüst zsinórzattal, oldaláról széles elefántcsont hüvelyű görbe kard lóg alá, s tenyérnyi vörös bogláros övéből egy görbe török kés gyöngyházas markolatja látszik elő.
A legelső pár, ki hozzá legközelebb van, egy ifjú lovag s egy ifjú amazon.
A lovag alig lehet huszonkét éves, a hölgy még fiatalabb. Soha összeillőbb párt nem lehetne találni.
A férfi mosolygó, szelíd, halvány arc, dúsgazdag gesztenyebarna hajfürtjei körülomlanak vállaira, kis bajusza alig árnyékozza még be felső ajkát, kék szemeiben örök mosolygás, gondtalanság, könnyelműség tündököl, s ha izmos karjai, termete, melynek idegei minden mozdulatnál keresztüllátszanak a feszes dolmányon, el nem árulnák benne a férfit, ábrándos gyermeknek lehetne őt tekinteni. Fejét kócsagtollas nyusztkalpag fedi, öltözete nehéz, sodrott selyemszövet, vállairól pompás tigrisbőr csüng alá, mely körmeivel átkarolva az ifjú nyakát, egy nagyszerű zafíros csattal van összekapcsolva. Paripája bogárfekete török mén, skófiummal és pillangókkal kivarrott csótárján gyöngéd hölgykezek hímzései látszanak.
Az amazon, kihez az ifjú olykor áthajolva édes szavakat látszik sugdosni, éppen ellentéte ennek, s éppen azért illik úgy hozzá.
Komoly, bátor, életszínű arc, szemei ragyogóbbak a gránátnál, gyakori szokása ajkait kissé fölvetni, s szemöldeit, mik vékonyak, de sűrűek, levonni szemeire, mi arcának némi büszke, megvető tekintetet ad, s ha azután ismét fölvillannak szemei, s ajkai, a korallnál pirosabbak, a lelkesülés egy saját mosolyától nyílnak meg, egy hősnő áll előttetek, kinél kar, szív és fő oly erős, mint bármely férfiúnál. Jáspisfeketeségű hajkötegei félig lebocsátva vállaira, végeiknél fogva fel vannak szorítva hermelin kalpagja alá, melyről pompás paradicsommadár tollbokrétája hajlik féloldalra. Magas, délceg termetét lilaszín világos bársony amazonöltöny fedi, feszesen simulva karcsú derekához, s hosszan folyva alá nehéz redőivel a rózsafehér arab mén oldalán. Elöl ki van gombolva s kétfelé hajtva az amazonöltöny, szabad tért engedve a lihegő kebelnek, mely egész nyakáig van fedve csipkefodraival. Az öltöny rövid ujjai szinte patyolatra hímzett habzó csipkében végződnek, melyeket sokszorosan tartanak fenn a kapcsoló aranyzsinórok. Bal lába fölött, mely a kengyelben nyugszik, fel van csíptetve a hosszú öltöny, háromszoros redőt képezve felakasztott rubingombjaival, s a fehér habzóselyem alsóöltönyt engedve láttatni és a piros szattyánsarukba fűzött kicsiny kis lábacskák egyikét. Mezetlen hófehér karjai félig selyemmel hímzett szarvasbőr kesztyűkkel voltak védve, nem takarva el egészen annak hamvas bársonyát, melynek gömbölyű idomain keresztül látszanak olykor rándulni az idegek mozdulatai.
Az egész alak és arc inkább hódolatra hí, mint szerelemre. E vonások nem mosolyognak soha. Nagy, sötét, tengermély szemei olykor a felé hajladozó ifjúra vetődnek, és akkor annyi bűbáj, annyi szerelem sugárzik azokból, de az arc még akkor sem mosolyog. Valami magasabb, nemesebb vágy látszik még akkor is arcán, mely több a szerelemnél, több a dicsvágynál, azon nagy lelkek önérzete talán, akik előre sejtik, hogy neveik örökké emlegetve fognak lenni?
E szép pár háta mögött két, öltözetéről főnemesnek látszó férfi lovagol. Egyik mintegy harmincéves férfi, hosszú, fényes fekete szakállal, csillagos homlokú erdélyi televér paripán, a másik egy sápadt, hajlott korú ember, kinek hosszú szőke bajusza őszbe látszik már csavarodni, nagy, kopasz, redős homlokát asztrakán süveg fedi, szakálla szorgalmasan van borotválva, öltözete a keresettségig egyszerű, ruháján, csizmáin semmi paszománt, lován semmi cafrang, nyakravalója, mely dolmányára kilóg, ócskának is beillik.
A környezők e legutóbbi férfit nem látszanak valami különös tiszteletben tartani, mely azáltal lesz még felötlőbb, hogy okos, úgyszólván ravasz arca észrevehetőleg viseli magán a neheztelés nyomait az érzett mellőztetés miatt. E férfi arcát jól megjegyezzük, mert sokszor fogunk vele találkozni. Hideg, száraz vonások; – ritka haj és bajusz, szőke, ősszel vegyülve; – hegyes, kettészelt áll; – gúnyos, halvány ajkak; – veressel körzött élénk tengervízszín szemek; – messze kiülő szemöldök; – magas, kopasz, fényes homlok, mely az indulatváltozatok alatt keresztül-kasul van szeldelve redőkkel. El ne felejtsük ez arcot; a többiek: a herkulesi dalia, a mosolygó ifjú, a délceg amazon csak futó képek leendnek előttünk, melyek jöttek, hogy elenyésszenek; csak ez utóbbi fog bennünket végigkísérni a történetek folyamán, rontva és teremtve mindenütt, ahol megjelenik, s kezében forgatva nagy emberek és országok sorsát!
A kopasz férfi közelebb húzódik mellette lovagló társához, ki a kezében levő kopjákat látszik hajításra próbálgatni, s mintha régibb párbeszédet folytatna, dörmögve szól hozzá:
– Ti, erdélyiek, tehát nem avatjátok magatokat ez ügybe.
– Hagyjon kegyelmed ma nekem békét a politikumokkal – szólt ez türelmetlenül fölpattanva –, kegyelmed egy napig sem élhet cselszövények nélkül, de erre az egy napra kikérem, hogy hagyjon ki belőlök, én ma vadászni akarok, tudja, hogy milyen szenvedélyem.
Ezzel sarkantyúba kapva lovát, előre nyargalt, a daliás férfihoz csatlakozandó.
A kissé hevesen visszautasított férfi bosszúsan szorítá össze ajkait, s azzal egyszerre mosolyogva fordult az előtte haladó ifjú leventéhez:
– Gyönyörű reggelünk van, kegyelmes uram, vajha mindenütt ily tiszta volna láthatárunk.
– Valóban – felelt az ifjú, azt sem tudta, hogy mit szóltak hozzá, míg a delnő közel hajolva hozzá, sötétlő arccal susogá:
– Nem tudom miért, de nem tudok bízni ez emberben. Mindig kérdez, és ő maga sohasem felel.
E percben a daliás férfi a vadászcsoporthoz ért, s hangos üdvözléseiket nemesen viszonozva megállt közöttük.
– Dávid! – kiálta egy vén, ősz bajuszú vadászra; az levett süveggel odalépett hozzá.
– Tedd fel süvegedet. A hajtók helyeiken vannak-e már?
– Mindenki, kegyelmes uram. Csónakokat is küldtem a mocsár felől, hogy a vadat visszariasszák.
– Ember vagy, Dávid. Most tehát indulj meg a vadászokkal és pecérekkel magad, s kerülj el azon az úton, amelyen rendesen szokás járni, mi magunk úgyis elegen leszünk arra, amit akarok. Mi egyenesen fogunk keresztülvágtatni az erdőn.
A vadászok közt a csodálkozás és hitetlenség zúgása kezde terjedezni.
– De kegyelmes uram – szólt ellenkezőleg a vén vadász, ismét levéve sipkáját fejéről. – Én ismerem azt az utat, az nem istenfélő embereknek való. Az áttörhetetlen bozót, a feneketlen vizek, a süppedő dágvány ezer életveszélyt mutatnak, végre a széles ördögárok, mely keresztben vonult át az erdőn, azon még senki sem ugratott át paripával.
– Mi átmegyünk rajta, jó öreg, jártunk mi már gonoszabb helyen is. Aki velem jő, semmi baj sem éri, hisz tudjátok, hogy engem pártfogol a sors.
A vadász föltette tollas fövegét, s indulni készült a többiekkel.
A kopasz ember odalovagolt a dalia mellé.
– Kegyelmes uram – szólt nyugodtan, csaknem szarkazmussal –, én ugyan nagy balságnak tartom, hogy az ember semmiért veszélyeztesse az életét, kivált mikor arra nagyobb szükség van, hanem ezt már egyszer kimondta kegyelmed, tehát jól tudom, hogy meg fog történni; de tessék egy kissé széttekinteni és észrevenni, miszerint mi nem mindnyájan vagyunk itt férfiak, hanem oly nemből is van közöttünk valaki, akit kalandjainkkal életveszélybe vinni gyöngédtelenség.
A dalia e beszéd alatt nem a szólóra, hanem folyvást az amazonra nézett, s nőttön nőtt és gyulladt a büszkeség lángja arcán, amint észrevevé, hogy a délceg hölgy mily nyugodtan néz végig kéretlen szószólóján, s azután mily önérzettel nyúl azon strucctollakkal ékesített kopják után, melyeket apródja vitt utána, s azok közől egyet kiválasztván, nyelét nyeregkápájába támasztva, valódi matadori állásban támaszkodik reá.
– Oda nézzen kegyelmed! – kiálta föl a lelkesülés villámaival szemeiben a dalia. – Ezt a leányt félti? Az én unokahúgomat?
A dalia egzaltált szavai, mint a harangszó zengtek vissza az erdőben. Nem hallatszott azon időben az övéhez hasonlatos hang; oly dörgő, oly mély, és mégis annyira csengő és átható.
Az amazon át engedé ölelni karcsú derekát a daliától, ki őt unokahúgának nevezte, meg hagyta csókolni rózsapiros arcát, mert a magyar hölgy még akkor is el szokott pirulni, ha rokoncsók éri.
– Hát hiába volna ő az én vérem, ha oly bátor nem tudna lenni, mint a legjobb férfi? Ne féltsétek ti őt, nagyobb veszélyben is fog ő még lenni, mint most – és ott is helyt fog állni.
E jóslatterhes szavak után sarkantyúba kapta paripáját a dalia; a megbántott paripa toporzékolt, ágaskodott, de a vaskemény férfi térdeinek egy szorítása ismét megalázta.
– Utánam! – kiálta az, s a tüneményes csoport eltűnt nyomában az erdők sűrűjébe.
*
Előzzük meg őket. Kerüljünk oda, hol a szarvasok delelnek az árnyékos ligetben, hol a tekenősbéka sütkérez a napon, s a kócsagok fürdenek.
Micsoda hajlékok ezek itt, ötével-hatával egyrakáson, itt a víz és pusztaság közepett, e leásott cölöpökből készült gunyhók, gömbölyű, agyaggal tapasztott, vesszőkkel befont tetővel; ki építette ide ezt a gátot, hogy a víz soha el ne fogyhasson a házikók küszöbétől? Ah, itt a kedves, szorgalmas hódok laknak, kiket a természet megtanított házat építeni, ez itt az ő telepük; e vastag gerendákat ők rágták le fogaikkal, ők hozták ide, ők ásták a földbe gátnak, s évről évre vigyáznak rá, hogy el ne romoljon. Íme, éppen egy most búvik elő gömbölyű hajloka legalsó emeletéből, mely a víz alatt van. Oly szelíden tekinget szét, sohasem látott még embert.
Jerünk odább. Vén odvas fa tövében egy szarvascsalád pihen. Egy szarvasbika és egy szarvastehén két kis ünőjével.
A hímszarvas kiállt a napfényre, délceg alakja tetszeni látszik önmagának, meg-megnyalja sima, fényes szőrét, ágbogas szarvával megvakargatja hátát, s büszke, rátartó járással lépked körül, kényesen szedegetve vékony lábait, karcsú alakjának izmai hullámzanak mozdulatai közben.
A nőstényszarvas nagy lustán fekszik a süppedező fűben, olykor fölemeli szép fejét, s oly okosan, oly érzően tekint társára nagy fekete szemeivel vagy játszódó ünői után, s ha látja, hogy azok messze találtak távozni, valami nyugtalan, nyihogó, szűkölő sírást hallat, melynek hallatára aztán előfutnak az egymást kergető kis eleven állatok, körültáncolják, átszökdelik anyjokat, lehenterednek körüle, s annyi bohó, szeszélyes ficánkolást követnek el, egy percig sem tudnak nyugton maradni, minden tagjuk mozog, és minden mozdulatuk oly kedves, oly eleven, oly szeretetreméltó.
Egyszerre megáll merően a hím, s elröffenti magát. Veszélyt érez, orrát feltartja magasra, orrlyukai széttágulva szaglálnak szét a levegőben, lábaival nyugtalanul kapar, fejét leszegezve körülnyargalja a kis tért, s ágasbogas szarvait rázza fenekedve. Ismét megáll. Tágan kinyílt szemei mutatják az ijedelmet, mely ösztönében támadt. Egyszerre odafut nőstényéhez; valami mondhatatlanul gyöngéd nyihogással értetik össze orraikat; nekik is megvan a saját beszédjük, melyen egymást megértik. A két kis ünő rögtön félve odabújik anyja mellé, szüntelen reszketnek gyönge kis tagjaik. A hímszarvas erre lassú, óvatos lépéssel eltávozik az erdőbe, alig hallik lépteinek ropogása. A nőstény pedig ott helyben marad, reszkető ünőit olykor meg-megnyalva, melyek visszacsókolgatják piros nyelvecskéikkel, s hirtelen fölkapva fejét s füleit hegyezve, ha valami zajt vél hallani.
Egyszerre fölugrik. Valamit hallott, amit emberi fül még alig volna képes meghallani. Messze, igen messze elkezd az erdő zengeni. A vadászok előtt ismerős ez a hang. A kopók hajtanak. A szarvastehén nyugtalanul tekint szét, azután ismét visszafekszik helyére, s ott marad. Társát tudja, hogy visszajő, azt meg kell várnia.
A hajtás mindig közelebb-közelebb érkezik, s nemsokára csörtetve jő vissza a hímszarvas. Szokatlan makogást hallatva fordul társához, ez arra hirtelen felszökik, s rézsút véve az utat a hajtás vonala előtt, két kis ünőjével együtt elszalad; a hím még néhány percig ott marad, s szarvaival fölhányja a földet, tán dühből, vagy elővigyázatból, hogy társa fektének nyomát eltörölje. Akkor fölnyújtja nyakát, s mint ezt ravaszabb szarvasoknál többször tapasztalják a vadászok, elkezd hangosan ugatni, utánozva a kopók csaholását, hogy ezáltal azokat tévútra csalja. Azután hirtelen megugrik, s szarvát hátára kapva, eltűnt nősténye után iramodik.
A hajtás hangjai mindig közelebb érkeznek. Az ebek csaholása vegyül az ütött bokrok zörejével s a puskások kiáltozásival; az erdő megnépesül, a fölriasztott nyulak, rókák sűrűen futkároznak a fák között, mindenünnen üldöző hangoktól riogatva; néhol egy nyílt odúba siet menekülni a lihegő róka, s ismét visszaszökik onnan, visszariasztva a bennlakó borz tűzszemei által. A futó nyulak közt őgyeleg itt-ott egy-egy ordas farkas, vérszomját felejtve, néha megáll, farkát hasa alá csapva, szétnézve, hogy nincs-e valamerre menekülés, s üvöltve nyargal ismét tovább, kergetve az üldöző hangoktól.
Pedig mindez állatokra senki sem vadászik, nagyobb, nemesebb vad van a hajtásban, egy címeres szarvas. A hajtás csomózata mindig összébb hurkolódik, a kopók már nyomon vannak, egyszerre azon oldalról, merre a szarvas elfutott, megzendül a riadó kürtszó, jeléül annak, hogy a szarvas üldözőbe került!
– Hajrá! Hajrá! – hangzik messzünnen; a szemközt jövő hajtók megállnak helyeiken, elállva az utat. Az üldöző zaj sebesen közelít.
Nemsokára hanyatt-homlok rohanó csörtetés hallatszik, s a cserjéken keresztülvágtatva előtűnik az elfutott két szarvas, két kis ünőjével. Egy nagy, széles árok fekszik közöttük s a hajtók között; a két nemes vad villámsebesen szökell keresztül az összedőlt faderekakon, s nemsoká az árokhoz ér. Elöl is üldözik, hátul is, de hátul a félelmesebbek, a daliás férfi, a merész amazon s a szenvedélyes erdélyi vadász. A hím legkisebb erőfeszítés nélkül ugrik keresztül a széles árkon, lábait egyszerre kapva föl s fejét hátravágva, a nőstény is hozzákészül az ugráshoz, de ünői visszaijednek, s elfutnak a parttól. Ekkor a nőstényszarvas összerogy, térdei megtörnek, s fejét hátrahajtva, ott marad ünői mellett. Egy kopja, melyet az erdélyi vadász hajtott rá, oldalába fúródik. A megsebesült vad oly fájdalmas sírást hallat ekkor, mely az emberjajgatáshoz hasonló, még annál is szörnyebb; megölője sem mer hozzányúlni sajnálkozásában, míg végképp ki nem szenvedett, a kis ünők nagy szomorúan ott maradnak holt anyjuk mellett, elevenen hagyva magokat megfogdosni.
A keresztülszökellt hímszarvas azonban vérben forgó szemekkel nyargalt a szemközt jövő hajtókra, akik útját elállták, mérgesen, dühösen rázva nehéz szarvát. A hajtók ismerve a kétségbeesés által szerzett bátorságát e különben oly félénk állatnak, egyszerre arcra veték magokat előtte, szabad tért engedve neki, néhány kopó nyargalt csupán elébe, azokat a dühös vad föltaszítá szarvaival, hogy véresen terültek el a földön, s azzal vágtatott a mocsár felé.
– Utána! – ordítá mennydörgő hangon a dalia, s nekiugratott lovával az ároknak, melyen a szarvas átmenekült.
– Jézus segíts! – kiáltának az innenállók elszörnyedve, de a következő percben örömujjongásra vált ijedelmük, a paripa átszökellt az árkon a merész lovaggal.
Az egész kíséretből csak ketten merték őt követni. A délceg amazon és a szelíded ifjú. Mindkettőnek paripája egy percben repült át az örvényen, a hölgy bársony ruhája, mint egy zászló lobogott röptében, mikor átszökellt, még visszatekinte büszkén, mintha kérdte volna, hogy lesz-e férfi elég merész, aki utána rohanjon.
A kísérők jónak látták nem kockáztatni e merényt, csupán az erdélyi ifjú vágtatott neki, bár paripája az erdőben hátulsó lábát megsértette, s így bizonyosan tudhatá, hogy az ugrást meg nem győzi; szerencséjére a szökés előtt egyszerre kettészakadt nyeregszorítója, s ő éppen a parton esett le lováról, míg csak első lábaival érhetve a túlpartot, végerejével egyet vágva magán, hanyatt zuhant a szakadékba.
A három lovas egyedül űzte tovább a kimenekült szarvast, mely egyszer kiszabadulva, vitte üldözőit magával a lápos ingovány közé. A dalia legközelebb érte, az amazon és lovagja oldalvást futtattak, a sűrű fák miatt nem törhetve az egyenes irányba. A szarvas végre belevágta magát a sűrű náddal benőtt ingoványba, s úszott benne odább, a dalia mindenütt nyomában. Amint azonban a két ifjú lovas szinte a sűrű nád közé vágtatott, egyszerre vad horkanással röffen föl előttük két undok fekete vadállat. Egy vadkan fészkire bukkantak; a két szurtos vadállat ott hevert nagy süketen a nádból és sárból lehevert alomban, s csak akkor vette észre a közeledőket, midőn az ifjú paripája éppen rajtuk hajtva, egypárt az anyjukat döfölő kocák közől agyongázolt, a többi kis csíkos állatocska sikoltozva futott szerte a nádasban, míg a két vén fenyegető röfögéssel rohant megtámadóira. Az emse egyszerre felugrott, s vaktában egyenesen nekivágtatott az ifjúnak, a kan még egy percig ülve maradt, sertéi széjjel borzadtak, füleit fölhegyzé, agyarait összecsapkodta, s azzal hirtelen felszökve, vérben forgó szemekkel rohant az amazon felé, tompa röfögés közt.
Az ifjú messziről, biztos kézzel hajítá el kopjáját az emsére, a süvöltő dárda megrendülve állt meg a futó vad kemény koponyájában, hegyével agyvelejéig hatolva. A vad még futott odább, a fejébe vágott gerellyel, mint egy monstrózus egyszarvú, szemeivel nem látott már, elfutott a lovag mellett, s nyögés nélkül bukott el távolabb.
A hölgy nyugodtan várta be a tajtékzó vadkant. Kopjáját visszakézre fogva, hegyével aláfelé irányzá, s lova kantárát rövidre szedte. A nemes paripa mozdulatlanul várta be veszett ellenfelét, füleit hegyezve, nyakát kissé félrehajtva nézett alá a vadkanra, s azon pillanatban, midőn az éppen hasa alá ért, s egy dühös vágással felcsapott hasához fehér agyarával, egyszerre felszökött a betanított mén, keresztülugrott megtámadóján, mialatt az amazon ügyesen meghajolva a vadkan bal lapockája fölött mélyen bedöfte kopjáját.
A halálra sebzett vadkan ordítva dűlt el a fűben. Még egyszer neki akart rohanni a hölgynek, de az ifjú lovag leszökött paripájáról, s egy karddöféssel megadta neki a kegyelemszúrást.
E percben hallatszott távolabb a kürtriadó. A dalia elejté a szarvast. A többi lovagok, kik nagy kerülő után csak most érkeztek a vadászat hőseinek nyomába, kitörő éljenzéssel fogadák a nap hőseit, a daliát, az amazont és az ifjú lovagot.
A herkulesi férfi nyakig volt sárral befecskendezve, a többiek is mind, csupán az amazon öltönye volt tiszta és szakadástalan. A hölgy még ilyenkor is tud vigyázni ruhájára.
A dalia meglátva az unokaleánya által elejtett vadat, mely holtan elterülve még nagyobbnak látszék, első tekintetre megdöbbent, mintha a veszélyre gondolna, melynek kedvencét kitette, s ijedten kiáltá el magát: „Ilonkám!”, azután mosolyogva nyújtá neki kezét, s diadalmas arccal tekinte szét a körülállókon.
– Ugye mondám, hogy az én vérem ő.
Mindenki sietett valami bókot mondani a bátor delnőnek, ki ezúttal azon szokatlan megelégülést látszék érezni, mely a szerencsés vadász tulajdona.
A dalia büszkén látszék szemeivel keresni az erdélyi ifjút, ki ismét új paripára ült, s kérkedve szólt hozzá, az elejtett vadkanra mutatva:
– Miklós öcsém, teremnek-e ily derék vadkanok Erdélyországban?
Az erdélyi vadász, némileg ingerült levén előbbeni balesete miatt, de meg mint erdélyi ember nem hagyhatva szó nélkül, hogy valami különbnek tartassék Magyarországon, mint Erdélyben – dacosan viszonza:
– Vannak biz ott, még különbek is.
A kérdezőt e percben semmi sem haragíthatta volna jobban ily feleletnél. A szenvedélyes vadásznak azt mondani, hogy szebb vad terem másutt, mint amivel ő dicsekszik, kivált mikor azt kedvence ejté el!
– Jól van, jól van, öcsém – dörmögé mogorván a dalia. – Hiszen majd meglássuk.
Ezzel elfordult tőle a neheztelés nyilvános jeleivel arcán, s parancsot adva, hogy az elejtett vadakkal térjenek vissza a tanyára, egész odáig senkihez sem szólt egy szót sem, csupán kedvencével beszélt, annak hízelkedett, azt magasztalá.
*
Késő délután volt, mire a vadászok lakomához ültek; egy nagy sík pázsitos téren volt számukra fölterítve az erdő közepében az egyszerű, ízletes ebéd; a bor és a víg szó helyrehozá a kedélyeket, beszéltek egyről-másról, háborúról, vadászatról, szép asszonyokról, költészetről (akkor ez divat volt a magasabb körökben, nem úgy, mint most) és udvari intrigue-ekről, összevissza; de a sok víg beszéd után sem felejtheté el a dalia, hogy neheztelőleg el ne mondja: „hát csak különb vadak teremnek Erdélyben!”
Az erdélyi ifjút nyűgözni kezdé a tárgy, nem oly komolyan mondá ő azt; – a kopasz férfi, észrevéve a feszültséget s más irányt adandó a beszédnek, fölvevé kupáját, és elköszönté:
– Adjon isten jó kedvet a töröknek!
A dalia bosszúsan dönté fel poharát.
– De biz annak ne adjon, a bancsokos fejének – kiálta fel duzzogva –, ha megvénültem úgy, hogy mindig verekedtem vele, csak nem fogok most imádkozni érte. Bolond az, aki csak azért fárad, hogy gazdát cseréljen.
– Nekünk kegyelmes urunk a török – szólt közbe kétes mosollyal az erdélyi ifjú.
– Nem mondtam? Nálatok még a török is szebb és jobb, mint minálunk. Hisz úgy van! Erdélyben minden különb terem, mint Magyarországon; a vaddisznók nagyobbak, a törökök kisebbek, mint itt.
E pillanatban odalépett a daliához Dávid, a vén vadász, ragyogó szemekkel súgva valamit fülébe. A dalia arca egyszerre kiderült e szóra. Hirtelen felszökött helyéből:
– Adjatok egy puskát! – kiálta, s hosszú, ezüstveretes lőfegyverét kezébe kapva, ragyogó arccal fordult vendégeihez:
– Csak maradjatok csendesen, egy roppant óriási vadkan van a közelben. Meg fogod látni, öcsém – szólt Miklós vállára verve. – Kétszer űztem már ezt a vadat, most el fogom hozni. Valóságos utóda az aper caledoniusnak!
S azzal ment szenvedélyes önfeledséggel az erdőrész felé, melyet a vén vadász mutatott neki. Azt is visszaparancsolta, senkit sem engedett magával menni.
– Én nem tudom, mit érzek – szólt Ilonka suttogva a mellette ülő ifjúhoz –, mintha attól félnék, hogy valami veszély éri nagybátyámat. Úgy szeretném, ha te ott volnál mellette.
Az ifjú szótlanul fölkelt helyéről, s puskája után nyúlt.
– Nehogy utána menj – szólt az erdélyi ifjú, észrevevén annak készülését –, dühbe hoznád azáltal, elvégzi ő azt maga is; aki egész tatárhadakat emésztett föl, csak el tud bánni egy oktalan barommal.
A menni készülőt ott marasztották. A férfiak tovább ittak, a hölgy magábavonulva ábrándozott, minden percben nyugtalanul tekingetve az erdőszél felé.
Egyszerre lövés hallatszék az erdőben.
Mindnyájan letették poharaikat, s szótlanul, szívdobogva tekintének arra.
Néhány perc múlva hallatszék a vadkan veszett ordítása, de nem azon ismeretes ordítás, mely a halálra sebzett vadkané, inkább valami sajátszerű meg-megszaggatott küzdés hörgő hangja. Mi ez? – kérdezék egymástól. – Tán csak kiáltana, ha valami veszélyben forogna? Erre ismét egy lövés hallatszott. Hát ez mi volt? – kiáltának fölugrálva.
– Menjünk, menjünk oda – rebegé minden tagjaiban reszketve a leány, az egész társaság útnak indult a hallott lövések tája felé.
Alig haladt a dalia mintegy négy-ötszáz lépésnyire a berekben, midőn megpillantá egy nagy cserfa tövében a keresett vadállatot. Roppant túlizmos kan volt az, hátán és homlokán arasznyi magasan állt a fényes fekete sörte, vastag nyakán ráncokat vetett a páncélkemény bőr, lábai hosszúak voltak és izmosak, nagy röfögő orrával fekvet túrt magának a cserje között, s abba nagy idomtalanul végighevert, amint roppant fejét elhelyezte, agyarainak egy-egy ütésével karvastagságú csemetéket törve ki gyökereikből.
Amint a közelgő férfi lépteit meghallá a fenevad, bosszúsan emelé föl fejét, s haragos agyarkodással tátotta el száját, féloldalt nézve megtámadójára.
A férfi féltérdre hajolt, hogy jobban célozhasson, s hosszú fegyverét a vadnak irányozva, azon percben lőtt rá, midőn az fejét egyszerre fölkapta. A golyó a vad koponyája helyett annak nyakába fúródott, csak sebet ejtve rajta, ahelyett, hogy megölte volna.
A megsebesített vad egyszerre dühösen ugrott fel fektéből, görbe agyarai szikrázva csattogtak össze, amint egyenesen ellenfelére rohant. Az ily dühös roham elől félre lehet ugrani, de a dalia nem volt az az ember, aki ellenségét ki szokta kerülni. Elvetve puskáját, kardját rántotta ki, s szembe rohant a vaddal, s egy irtóztató csapást intézett annak fejére, mely képes leendett az állkapcáig kettéhasítani.
A veszélyes csapás a vadkan agyarát érte, e kőkeménységű csontot, s a kard markolatban törött ketté.
A csapás megszédíté a vadkant, s amint agyarával felcsapott a férfihoz, csak könnyű sebet ütött annak combján, mire ez két kézzel megragadva a vadkan füleit, bősz dulakodásba eredt vele. Fegyvertelenül küzdött a fenevaddal; az hörögve, röfögve csavargatta vastag fejét, de a férfi acélöklei legyőzhetlen erővel fogták széles füleit, s midőn egyszer a fenevad két hátulsó lábára ágaskodott, hogy ellenfelét feltaszítsa, ez egyszerre óriási erővel egyet csavarintott rajta, s a vadkant hanyatt vágva, maga is ráesett, s akkor fölülkerekedve, lenyomta a hatalmasabb erő ellen hasztalan küzdő vadállatot, s hasára ült nagy diadalmasan.
A vadkan egészen meg látszott magát adni, hályogosodó szemei elfordultak, orrán, száján folyott a vér, megszűnt ordítani, csak hörgött, lábai begörbültek, orrát hanyatt szegte, néhány perc múlva bizonyosan el kellett volna vesznie.
A daliának csak kiáltania kellett volna nem messze levő társai után, hanem azt szégyenlé – vagy elvárnia, míg a vadkan vérvesztés miatt magától kimúlik, ezt meg unni kezdé; ekkor hirtelen észrevéve, hogy török kése övébe van dugva, s egyszerre véget vetendő a további tusának, fél térdével lenyomta a vadkan fejét, hogy azalatt, míg kését kiveszi, félreugorhasson, s egyik kezével övébe nyúlt.
E pillanatban valahol az erdőben egy lövés roppanása hallatszék. A legázolt vadkan érezni kezdé, hogy ellenfele kezeinek s térdének nyomása gyengül, s azzal végső erejével egyszerre lehányva magáról a férfit, még egyszer hozzácsapott agyarával, és e csapás halálos volt, a férfi torkát hasítá fel.
Az odaérkező rokonok és vendégek a megölt vadkan mellett haldokolva találták a daliát. Jajgatva futottak hozzá, torkát kendővel kötözve be.
– Semmi, semmi baj, gyermekeim – hörgé a férfi, és meghalt.
– Szegény bajnok! – sóhajták a körülállók.
– Szegény hazám! – rebegé keservesen Ilona, könnyes szemeit az égre emelve.
A vigalom gyászra vált, a vadászat torrá.
A vendégek búsan kísérték legjobb barátjuk holttestét Csáktornyára.
Csak a kopasz férfi vette másfelé az útját:
– Mondtam, hogy másra is kell az élet – dörmögé magában.
– Ejh! Másutt is él még férfi! Egy országgal megyünk odább.
*
Ez volt halála az ifjabb Zrínyi Miklósnak, hazája legnagyobb költőjének s legvitézebb fiának.
Így halt meg a férfi, kit a sors mindig tenyerén hordozott – honának szerelme, véde, dicsősége.
A vadásztanyát, a mulatókastélyt, hiába keresnétek ott. Elenyészett minden, a hős neve, családja, emléke.
A hadvezért, a státusférfit elfeledték, csak egy maradt fenn belőle, egy él örökké: a költő!
Most egy országgal odább.
Lépjünk előbbre egy országgal és hátrább négy esztendővel.
Erdélyben vagyunk. 1662-dik az év.
Egy egyszerű nemesi lak áll előttünk Ebesfalva aljában, szinte legutolsó ház a helységben.
Az épület inkább hasznosság, mint regényesség nézetei szerint van építve, minden célra külön épület, alakra, minőségre, elhelyezésre. Kétoldalt ólak, aklok, kocsiszínek, kőből, vályogból vagy keményfa deszkából, ketrecek, szárnyas állatok számára, nyitott csűrök, zsúppal fedve, s nagy tetejű birkarekeszek, hátul gyümölcskert, melyből egy méhes félszeg teteje látszik ki, s a széles udvar közepén a fehérre meszelt lakóépület, félszárnyra építve, előtte árnyékos diófák, melyek alatt malomkőből hevenyészett gömbölyű asztal áll. A lakóudvar kőkerítéssel van elválasztva a szűrűskerttől, melyben hegyesre rakott boglyák, megkezdett szénakazalok, s roppant nagyságú asztagok láthatók, miknek búbjáról kellemetlenül kiáltoz egy fölröppent páva.
Este van, a béresek hazatakarodtak, az ökröket kifogták a széles társzekerek mellől, melyek érett tengerivel rakottan tértek haza, a juhnyáj kolompolva jön meg a legelőről, a sertések végig röfögve az úton, vágtatnak be a nyitott kapun egyenesen futva vályúikhoz, a kakasok civakodnak a nagy diófákon, hova már naplementekor elültek; a távolban hallik az estharangszó, még távolabb a kútra járó falusi lyányok éneke, a béresek marháik után látnak, ki egy nagy nyaláb friss kaszált muhart hoz, ki meg nagy sajtárban hozza a már kifejt, habzó, illatozó sárgafehér bivaltejet. A konyhából kivilágít a lobogó tűz, melyre pirospozsgás lyány tart egy nagy serpenyőt, a jó rántásillat messzire elérzik. Majd hozzák az ételt nagy zöldmázos tálban, a cselédség a malomkő asztal körül telepedik, s eszik jó étvággyal, a fehér kuvaszok áhítattal néznek fel a falatozókra. Aztán elhordják az edényt, leszórják a tengerit a szekerekről az ereszek alá. Innen-onnan a szomszédból átjönnek a lyányok, a tengerifosztásban segíteni. Ráülnek az illatozó halmazra, mely átfűlik a nyers melegségtől, valami pajkos fiú érett tököt vájt ki, annak szemet, szájat vágott, s gyertyát gyújtva bele, kitette lámpásnak, a lányok úgy szeretnének tőle félni. A hozzáértő legények hosszú füzéreket fonnak a megfosztott tengeriből, megfordított szakajtóra ülve, és e csöndes munka közben foly a víg dal, folynak a tündéres mesék aranyhajú királylyányról s árva gyermekekről. Itt-ott csók nélkül sem esik meg a tréfa, amit hangos sikoltozás kíván tudtul adni; a kis gyermeknépek örülnek, ha tarka vagy piros csövet találtak a sok közt. S addig ülnek ott, és mesélnek és dalolnak és nevetnek a legcsekélyebb semmiségek fölött, míg semmi sem marad alattuk, akkor jójcakát kívánnak egymásnak, és csevegve, sikongva elbúcsúznak hosszan, a távozók végig dalolnak az utcán – féltükben vagy jókedvükben.
Azután letakarodnak mindannyian, becsukják az ajtókat, eloltják a tüzet, a komondorok felelgetnek egymásnak a faluban, a félhold feljön, az éji őr elkezd kiáltozni vontatott ritmusokat, a többiek alszanak, és nem hallják az abban foglaltatott aranymondatokat. Csupán egy ablakában a faluvégi nemes háznak látszik még valami világ, ott nem feküdtek le.
Egy vén, tisztességesen megaggott cseléd s egy ifjabb szolgáló a virrasztók. A vénasszony valami zsoltárból olvas keservesen, melynek minden sorát könyv nélkül tudja már; a szolgáló pedig, mintha nem dolgozott volna naphosszant eleget, guzsalynak ült, s hosszú szálakat ereszget a selyemsima lenből, melyet tegnap tilózott, s ma gerebenezett el.
– Eredj fekünni, Klári – szólt jó szívvel a vénasszony –, elég lesz, ha én fenn vagyok. Holnap úgyis majd korán kelsz.
– Úgysem tudnék addig elalunni, míg nagyasszonyom haza nem jő – szólt munkáját folytatva a leány –, ha minden férfi itthon van is, úgy félek, míg ő meg nem jött, s ha pedig nagyasszonyom itthon van, olyan bizton érzem magamat, mintha kerített várban volnék.
– Biz leányom, sok férfinál többet ér ő. Hogyne, szegény? Annyi esztendő óta minden gond az ő vállán van, ami csak egy férfit illet. Az egész nagy gazdaságot neki kell folytatni, s mintha nem lett volna a magáé elég, testvérei, Bánfiné és Telekiné nagyasszonyomék itt levő jószágait is hozzávette bérbe. Mennyi processzusa van majd ezzel, majd amazzal, szomszédokkal, atyafiakkal; de bezzeg emberükre találnak őbenne; maga megy a bírákhoz, a törvényszékre, s oly okosan beszél, hogy tanulhatna tőle akármicsoda pókátor; hát, mikor Bánfi János uram eljött ide legyeskedni, azt gondolva, hogy asszonyom is csak amolyanfajta szalmaözvegy, hogy kiadta neki az utat! A jó úr azt sem tudta, melyik lábával lépjen ki, pedig királybíró volna. S aztán bosszújában sarcoltató hadnagyot küldött ellenünk egy csoport lándzsás gyülevésszel. Ott voltál, ugye, mikor azokat kiverette asszonyom a faluból? Hogy elfutottak szegények, mikor meglátták, hogy asszonyom maga is puskát ragadott ellenük.
– Hiszen csak ne futottak volna! – beszélt közbe kérkedőleg a tűzrőlpattant leány. – Tudom istenem, hogy majd én is végighúztam volna egynek a hátán a pemetefával.
– Látod, Klári, hát mikor az asszonyember annyi ideig kénytelen magára hagyatva a házat vezérleni, magát és családját maga erejével védelmezni, utóbb maga is hozzászokik ahhoz, hogy magát egészen férfinak tekintse. Azért van asszonyunknak olyan kemény tekintete, mintha sohasem született volna leánynak.
– De hát mondja meg kend nékem, Magda néni – szólt a leány, közelebb húzva a székét az asszonyhoz –, sohasem fogjuk mi már látni nagyurunkat?
– Hja, annak az isten a tudója! – sóhajta föl a vén dajka. – Mikor szabadul ki, szegény, fogságából? Héj, de jól éreztem én ezt a dolgot előre, de meg is mondtam, de nem is hallgatott rám senki: Mikoriban az istenben boldogult fejedelem, György úr, nem érve be a maga országával, kiment lengyel királyságot keresni a szép feles magyar nemességgel, akkor ment el Mihály úr is vele. Hogy elmarasztottam, a nagyasszonyom is, mert csak fiatal házasok voltak még, magának sem nagy kedve volt hozzá a jó úrnak, mert inkább szeretett itthon ülni, könyveket olvasni, malmokat építeni, fákat oltogatni, de a becsület kívánta, hogy elmenjen. Én csak arra kértem, hogy legalább Bandi fiamat is vigye el magával. Jól is adta az isten, hogy az is vele ment, mert anélkül tán soha hírét sem hallottuk volna nagyuramnak. Mert a fejedelem úr, aholott meglátta, hogy a nagy marhasokaságú tatárt ellene hozzák, ő maga elszaladt haza, s a szép vitézlő rendeket mind ott rabolta el a pogány tatár, s elvitte keserves rabságba Tatárországba. A fiamat, Bandit aztán, hogy hasznát nem vehették, mert a dereka megroppant, nagy kértére hazabocsátották, ő hozta a hírét, hogy Mihály úr ott sínlődik a szomorú fogságban, s minthogy a tatárok észrevették, hogy a többi fogoly által milyen nagy becsületben tartatik, azt hitték, valami herceg, s oly iszonytató váltságdíjt szabtak érte, amennyit minden jószága, ha pénzzé tevődnék, sem ér. Nagyasszonyom mindamellett nagyon megörült, azt hallva, hogy férje él, s mindjárt futott, fáradott, hogy a váltságdíjt kiteremtse. De bizony sem atyafi, sem jóbarát nem adott őneki semmit, még csak zálogra sem, mert háborús időben fekvőre nem örömest adnak kölcsön. Ő tehát eladta minden drágaságát, amit anyja házától elhozott, a szép ezüst tányérokat, drágaköves kösöntyűit, metszett arany serlegeit, mik mind őseiről maradtak volt még rá, meg a nagy, selyemmel hímzett, skófiummal kivarrott palástokat, filigrámos mentéket, gyűrűit, boglárait, rezgőit, hajszorítóját, karbunkulusos csatjait, igazgyöngyét, briliánt fülönfüggőit, egyszóval, de mindenét, amiből pénzt csinálhatott. Úgyde, mindez még fele sem volt annak, amit a tatár kívánt. Ő tehát rögtön kivette bérbe testvérei jószágait, törette, szántatta az elparlagolt földeket, erdőket irtatott ki, hogy helyökbe gabonát vettessen, éjszakából csinált nappalt, hogy ideje teljék minden munkára; semmi nemét a gazdálkodásnak ki nem felejtette, amiből valami pénzt teremthetett, majd vályogot vettetett, s kőbányát fejtetett, amiért pénzt adtak a környéken, majd göbölyöket hizlaltatott, amit örmény hajcsárok vettek meg tőle; maga járt vásárra mindenüvé, borát elvitte Lengyelországig, gabonáját Szebenig, mézét, viaszát, aszalt gyümölcseit Brassóig, sőt, a gyapjúval Debrecenbe járt el, hogy jobb áron adhassa. S maga emellett mily szigorúan élt. A cselédtől ugyan nem húzta el a magáét, de saját szájától mennyire megvonta a falatot; takarítás idején, hogy a mezőn egész nap künn volt, hetekig nem főzetett magának ebédet, egy kis kenyér, annyi, amennyit egy gyermek is kevesellne, volt minden étele, s rá egy pohár tiszta víz; s elhiszed-e, Klári, hogy sohasem látta őt azért rosszkedvűnek senki, soha egy keserű könnycsepp nem esett száraz kenyerére, melyre férje iránti hűség miatt szorult.
– Hogy érti ezt kegyelmed?
– Úgy, fiam: hogy ami pénzt ily fáradtsággal, szűkölködéssel megtakargatott évről évre, éppen ilyen idő tájon mindig elhordta Bandi fiam Tatárországba, hogy Mihály úr váltsága leteljék. A szegény nagyasszony azalatt saját szájától vonta meg a falatot.
A vén dajka könnyezni kezdő szemeit törülgeté.
– Sok van még hátra abból a váltságból, néne?
– Nem tudom biz én azt, fiam. Bandi mindig elhozta a kutyabőrt, melyre a tatár fölírta, amit kapott, s amit még kíván; asszonyomnál megvan, én bizony nem kérdezősködtem utána.
A leány elhallgatott, magában látszék gondolkozni, az orsó kétszerte sebesebben pörgött kezében, szíve gyorsabban dobogott.
– Most is oda van Bandi fiam – szólt az asszony, unva a hallgatást –, minden órán várom vissza, majd csak megtudunk már tőle valami bizonyost.
E percben künn nyikorgott a kapu, csörömpölő szekérke hajtatott be az udvarra, s a víg kutyaugatás tanúsítá, hogy ismerős érkezett.
– Asszonyunk jő – szólt a két cseléd, s mire fölkeltek helyükből, már nyílt az ajtó, s belépett rajta Bornemissza Anna, Apafi Mihály felesége!
Délceg, csaknem férfimagasságú asszony, izmos termetének karcsú, de erőteljes körrajzait az egyszerű, szürke lenszövetű ruha engedi láttatni. Mintegy 36 éves lehet, de arca egyike azoknak, melyeken a késő vénségig meg nem látszik a kor. A szünteleni napon járástól elbarnult, de a megtartott ifjúság bársonysima hamva s az egészség természetes pírja annál sajátságosabb szépséget kölcsönöznek e rendkívüli arcnak. Tekintete meglepő, uralkodó, leigéző, de a varázs, mely benne rejlik, nem a vonásokban tűnik föl, hanem a bennök visszatükröző lélek kinyomatában. Magukban a vonásokban nincsen semmi kemény, semmi durva, éles vagy férfias, a homlok domború, sima, egyetlen ránc sem komorítja el, s mégis oly fönséggel tele; a szemöldök gyöngéden rajzolvák, a szemek metszése bájoló, hosszú pillái félig árnyékban tartják a nagy, de nem vadfekete, hanem inkább mélyvilágú dióbarna szemeket, és e szemekben mégis annyi tűz, annyi villám látszik, és annyi hidegség: az orr, az arc oválja, mind oly nőiesen szabályos alkotásúak, maga az ajk, ha csukva van, oly szelíd, oly édes, a többi vonások erőszakot látszanak rajta tenni, hogy mosolyát nem osztják, és ha megnyílik, mégis oly parancsoló, oly büszke!
– Mégis ébren vagytok? – kérdé cselédeitől. Szava kellemesen csengő volt, bár alhangjai élét kissé tompává verte a bánat.
– Meg akartuk várni kegyelmedet, hogy miattunk ne várjon odakinn – viszonzá a vén dajka, tipegve úrnője körül, s annak palástját véve le vállairól.
– Nem jött még vissza Bandi? – kérdé Apafiné szinte az elfogódásig mély hangon.
– Még nem, de minden órán várom.
Apafiné hosszan felsóhajtott. Mennyi elfojtott bánat, mennyi messzetűnő remény, mennyi lemondás rejlett e sóhajban! A nő erős lelke előtt végigfutottak az örömfosztott élet annyi szenvedési, az erős küzdelem sorssal, emberekkel s tulajdon szívével: a fájdalomba oltott szerelem, mely csak vágyakat tudott termeni, élveket nem. Ismét egy küzdelmes éve múlt el életének, melynek hangyaszorgalma egyetlen célra gyűjté áldozatmorzsáit, s ki tudja, mennyi év kelle még, hogy azt elérhesse. És addig mindig fáradni, tűrni és szeretni örömtelenül.
Apafiné visszakényszeríté arcára szokott hidegségét, s cselédjeinek jó éjt kívánva, szobájába készült távozni; Klári megcsókolá úrnője kezét, s a nő csodálkozva tekinte rá. Érzé, hogy kezére forró könny hull, s a leány nem akarja azt elereszteni, hanem arcához szorítja.
– Mi lelt? – kérdé Apafiné megütközve.
– Engem semmi sem – zokogá a leány. – Hanem úgy megsajnáltam nagyasszonyomat. Már régen gondolkoztam valamiről, de sohasem mertem megmondani. Sokszor beszéltünk róla, hogy urunk fogva van, s váltságdíját nehéz lefizetni; – nekünk a faluban leánytársaimmal mindegyikünknek van nyakbavaló lánca, amire annyi hiábavaló arany- és ezüstpénz van felfűzve, aminek senki sem veszi hasznát. Mi tehát leányok összebeszéltünk egymással, hogy ezt a pénzt, melyre nekünk úgy sincsen szükségünk, összerakjuk, s odaadjuk nagyasszonyomnak, hogy küldje el nagyuram váltságdíjába. Ha nem lesz is elegendő, de annyival is több lesz.
Apafiné önkénytelen könnyel ragyogó szemében szorítá meg a parasztlány reszkető kezét.
– Köszönöm, leányom – szólt megilletődve. – Többre becsülöm ajánlatodat, mintha Bánfiné húgom tízezer aranyos nyakkötőjével kínált volna meg. De hisz az isten majd így is megsegít.