Velünk kezdődik
Mindenekelőtt nem is volt olyan nehéz. Ahogy az a sok író viselkedik, szüntelenül és drámaian, akik akár négykézláb is lemásznának a bányába, foguk közé műanyag kanalat szorítva, hogy gyémántot fejtsenek, vagy szügyig gázolnának a trutyiban, hogy megkeressék, hol szivárog a szennyvízelvezető rendszer, vagy égő házakba rohannának be huszonhárom kilónyi felszereléssel a hátukon. De ez a nyavalygás amiatt, hogy pusztán le kell ülniük egy íróasztalhoz, vagy ne adj isten, ledőlniük egy kanapéra, hogy… írjanak?
Nem olyan nehéz az. Ami azt illeti, egyáltalán nem nehéz.
Ő persze páholyból nézte végig, ahogy a néhai férje megírja utolsó regényét, amelyet túlságosan-is-rövid házasságuk hónapjai alatt alkotott – vagy legalábbis akkor fejezett be. A férfi előző regényének, az elsöprő sikerű Puskának az egyszemélyes mesterkurzusát is kijárta. Igaz, a regény voltaképpeni megírása megelőzte a megismerkedésüket, de így is rendkívül árnyalt tudásra tett szert annak a nem mindennapi könyvnek a keletkezésével és azzal kapcsolatban, hogy sajátos módon miként ötvözi a fikciót (a férfiét) a valósággal (az övével). Ez tehát segített.
Még valami, ami segített? Egyetemesen elfogadott igazság, hogy ügynököt, majd kiadót találni olyan tűzkarika, amellyel mindenkinek szembesülnie kell, aki regényt írt, ő maga azonban kivételt képezett ez alól a konkrét tortúra alól. Mivel ő máris valaki volt – megboldogult férje hagyatékának kezelője, aki kizárólagos felügyeletet gyakorolt a roppant értékes irodalmi tulajdon fölött –, neki soha nem kellett térdre borulnia a Literary Market Place oltára előtt! Egyszerűen átléphetett azokon a tűzkarikákon a hatékony, rangos képviselet és a kiadói tapasztalatok Rolls-Royce-a felé, hála Matildának (néhai férje ügynökének) és Wendynek (a szerkesztőjének), ennek a két nőnek, akik történetesen éppen a maguk szakmájának a csúcsán álltak. (Ezt nem csupán a saját benyomásai révén tudta, de empirikusan is; valami elégedetlen író azzal állt bosszút a kiadói monde-on, hogy a weboldalán a csúcstól a béka fenekéig rangsorolta az összes szerkesztőt és ügynököt – az e-mail-címüket is közzétéve! –, és még akik őt máskülönben háborodottnak tartották, azok is elismerték, hogy ez ügyben helytálló a megítélése.) Matilda és Wendy megszerzése felbecsülhetetlen előnyt jelentett; ez a két nő mindent tudott, amit a könyvekről tudni lehet, nem csupán azt, hogy miként lehet őket feljavítani, de azt is, hogy miként lehet őket eladni, márpedig ő személy szerint zéró érdeklődést mutatott egy regény megírása iránt, ha az nem fog olyan jól fogyni, mint az a másik, amelyet névleg az ő néhai férje, Jake Bonner írt. (Bár némi be nem vallott segítséggel.)
Eleinte ugyanúgy nem állt szándékában regényt írni, mint, mondjuk, divatmárkát kreálni, vagy DJ-karriert kezdeni. Persze olvasott könyveket. Mindig is olvasott. De úgy olvasta őket, ahogy a zöldségesnél bevásárolt, ugyanazzal a gyakorlatiassággal, és (egészen a közelmúltig!) a kiadásokat szem előtt tartva. Éveken át heti három-négy könyvet olvasott egy seattle-i nőgyűlölő helyi rádióműsorának producereként végzett munkájához, közben lelkiismeretesen jegyzetelt, és kimazsolázta a legszenzációsabb idézeteket, hogy Randyt, a főnökét kikupálja, és úgy tudjon megszólalni, mint aki akár csak minimálisan is felkészült az interjúira: politikusok memoárjait, sportolók memoárjait, celebmemoárokat, megtörtént bűneseteket, helybeli séfek szakácskönyveit és igen, hébe-hóba egy-egy regényt is, de csak ha valami tévéműsorhoz kapcsolódott, vagy Seattle-höz volt köze. Egy olyan könyörtelen büfé könyveinek elolvasása, megemésztése és szelektív módon való felöklendezése képezte folytonosan erőltetett étrendjét, amelynek a kínálatát magának Randynek nem állt szándékában elolvasni.
Az egyik ilyen ritka regény szerzője Jacob Finch Bonner volt, aki a találó Puska címet viselő, eget verő bestsellerével keresztülcsörtetett Seattle-ön, hogy a város legrangosabb irodalmi rendezvényén lépjen fel. Ő keményen lobbizott azért, hogy a férfi bekerüljön a műsorba, és a szokásos alapossággal készítette fel Randyt az interjúra – nem mintha számított volna, lévén Randy az, aki –, vagy talán még annál is alaposabban. Pár hónap múlva a rádióállomást is, a nyugati partot is otthagyta, hogy az irodalmi házastárs és özvegy szerepébe emelkedjen.
Matilda és Wendy nem csupán annak a fajta sikernek a kapuját őrizte, amelyről az írók mindenütt ábrándoznak; képesek voltak rá, hogy egy illető írását konkrétan önmaga jobb verziójává formálják át, amihez valódi szakértelem kell, ezt ő is elismeri, és a maga részéről tiszteletben tartja. Neki viszont semmi köze hozzá. Ő maga sosem törekedett rá, hogy akár csak egy üdvözlőkártyát is írjon. Neki magának nem állt szándékában, hogy valaha is Jake nyomdokaiba lépjen az irodalmi csábításnak azon a bizonyos kerti ösvényén, a tetszésnyilvánítás halk morajától kísérve. Hál’ istennek egyáltalán nem vágyott arra a szolgai imádatra, amely után a néhai férjéhez hasonlók olyan nyilvánvalóan áhítoznak, és amelyet végül sikerült is elérnie. Ők voltak azok, akik a Jake részvételével megtartott rendezvény után a könyvét szorongatva araszoltak a dedikálóasztal felé, és remegő hangon kijelentették: „Ön… a… kedvenc… regényíróm”. Neki egyetlen olyan regényíró sem jutott az eszébe, akinek a kedvéért keresztülbumlizna a városon, hogy meghallgassa. Nem tudott olyan regényíróról, akinek türelmetlenül várná a következő könyvét, vagy akinek a regénye annyira érdekelné, hogy örökre megtartsa, vagy akivel dedikáltatni szeretné a regényét.
Na, jó, talán Marilynne Robinsonnal a Háztartást. De csak külön bejáratú, privát viccként.
Még a roppant tehetségtelen regényíróknak is kell hogy legyen elhivatottságuk, gondolta ő. Hinniük kell benne, hogy elég jól fognak írni ahhoz, hogy egyáltalán megpróbálkozzanak az írással, nem igaz? Mert ez nem olyasmi, amit hirtelen felindulásból követ el az ember, mint például azt, hogy elkészíti a csokicsipszes zacskón lévő receptet, vagy hogy egy színes csíkot fest a hajába. Ő volt az első, aki kimondta, hogy benne nincs meg ez az elhivatottság. Akár még azt is beismerte volna, hogy soha semmiféle elhivatottságot nem érzett, mivel gyerekkora óta egyetlen dologra vágyott következetesen, mégpedig arra, hogy egyszerűen csak hagyják békén, és csak most, a negyvenet betöltve (többé-kevésbé), és néhai férje irodalmi hagyatékával kipárnázva került hozzá elérhető közelségbe. Végre-valahára.
Őszintén szólva soha nem is tette volna meg, ha valami nem csúszik ki a száján gondolkodás nélkül egy interjúban, amelyet ugyanabban az irodalmi műsorsorozatban adott Seattle-ben, a fogadott szülővárosában, amikor is egy Candy nevű rámenős picsa azt kérdezte tőle vagy ezer ember előtt, hogy mit gondol, most mihez fog kezdeni.
Most, azaz: miután befejezte a férjének ezt a nyilvános gyászolását.
Most, azaz: miután alapjában véve már újra a saját boldogságát keresi.
És hallotta magát, amint azt válaszolja, azon gondolkodik, hogy ő is megírja a maga regényét.
Azonnali helyeslés. Dörgő taps és Hajrá, csajszi! meg Imádom! kórusok. Nem is volt vele semmi baj, nem utálta a dolgot, úgyhogy – nem teljesen észszerűtlenül – szokásává vált, hogy a későbbi interjúkban megismételje a kijelentést, miközben a többé már nem elérhető férje képviseletében és utolsó regényét népszerűsítve beutazta az országot és a világot.
– Mik a tervei? – kérdezte szakmai együttérzéssel egy könyvblogger a Miami Könyvvásáron.
– Gondolkozott már azon, hogy most mihez fog kezdeni? – kérdezte az Amazon egyik szerkesztőségének az igazgatója.
– Tudom, hogy nehéz elképzelni, mi lesz a gyász után, amelyet jelen pillanatban érez – mondta Clevelandben egy fagyos arcú nő a reggeli tévéműsorban –, de azt is tudom, mindannyian azon tanakodunk, hogy most mihez fog kezdeni.
Ami azt illeti, azon gondolkodom, hogy írok egy regényt…
Akárhová ment, mindenütt ugyanolyan hathatósan törte meg a jeget: könnybe lábadt szemek, élénk mosolyok, egyetemes támogatás. Milyen bátor, hogy művészetbe fojtja a szíve fájdalmát! Hogy félelem nélkül utat tör magának ugyanarra a Parnasszusra, amelyet a néhai férje is megmászott! Jól teszi!
Nos, semmi kifogása sem volt a nyílt és szabadon áramló jóakarat ellen. Sokkal könnyebb, ha csodálják az embert, mint ha ócsárolják, szóval miért is ne? És az is jót tett, hogy soha senki nem célzott rá: már korábban is elhangzott ez a nagy reveláció. Hallom, regényt ír! Hogy halad vele? Mikor számíthatunk rá? De még csak az sem: Miről szól?
Még jó, merthogy nem szól semmiről, és egyáltalán nem halad vele, és ne is számítsanak rá… mert nem létezik. Gertrude Stein elhíresült mondása szerint ott nincs ott, és mégis, ennek a mitikus regénynek már a puszta említése is tapshullámok tetején segítette ki az egy éven át húzódó kimerítő irodalmi fellépésekből. És a taps – ezt érdemes megjegyezni – nem Jake-nek és a mentális zavarokkal való tragikus küzdelmének, sem pedig a pletykák szerinti (valószínűleg valami sikertelen, irigy író által elkövetett!) zaklatásának szólt, és nem is a szomorú posztumusz regényének. Hanem neki.
Nem ő lett volna, ha zavarja egy ilyen harmatos kifogás, és nem is zavarta, arra viszont kíváncsi lett volna, hogy vajon lehet-e távlata mindennek a meleg, pihe-puha pozitivitásnak. Lenne odakint valami ketyegő óra, amelyet arra az időre állítottak be, amikor majd huszadszor, ötvenedszer vagy századszor említi a fiktív(!) regényét? Valami jövendőbeli interjúkészítő, visszatérve Jacob Finch Bonner tragikus sztorijára és arra a sikerre, amelyet a rengeteg kemény munka után alig tudott kiélvezni, vajon felteszi végül a kérdést az özvegyének, hogy mi lett azzal a regénnyel, amelyet állítólag ő maga írt?
Gyanította, hogy senki sem fogja föltenni. Még ha az ő ködös elképzelése meg is maradt valakinek az emlékezetében vagy valami hírlapi profilban, egyszerűen nem azt fogja-e mindenki feltételezni, hogy a kérdéses ambiciózus fikció meg nem jelenése csakis azt jelentheti, hogy akárcsak sokan mások, ő sem ütötte meg a mértéket, amikor arra került a sor, hogy konkrétan papírra vesse a dolgot? Igen, még ő, egy ilyen tehetséges író özvegye, mindazzal együtt, amit tőle tanulhatott, az ő teljesen nyilvános, szépirodalmi ihletésű személyes tragédiája mellett – egy öngyilkos író házastársa! – sem tudott elég jó regényt, vagy egyáltalán bármilyen regényt produkálni. Pontosan ugyanez történt egy csomó emberrel, akik annyi mindennel megpróbálkoztak, nem igaz? Valaki azt mondja, hogy le fog fogyni öt kilót, vagy leszokik a dohányzásról, vagy megírja azt a regényt, és mégis kiszúrjuk, hogy a kuka mellett suttyomban elszív egy cigit, vagy – még ilyet – kövérebb, mint valaha! És egyszerűen azt gondoljuk: Aha. És itt a vége. Igazából soha senki nem konfrontálódik azzal, akinek nem sikerül elérnie azt, amit szinte bizonyosan soha nem is fog elérni. Konkrétan soha senki nem mond ilyet: Na, és mi lett azzal a terveddel?
És különben is, igazából kinek kellett az, hogy ő regényt írjon? A világ zsúfolásig van olyanokkal, akik állítólag a regényüket írják. Jake-nek minden fellépésén nekiestek olyanok, akik azt írták, vagy azt állították, hogy azt írják, vagy egy napon meg akarták írni, vagy megírnák, ha lenne rá idejük, vagy ha valaki gondoskodna a gyerekekről, ha a szülei vagy a házastársa támogatnák, akik hisznek benne vagy a saját szobában, vagy ha valami rémes rokon, exházastárs vagy volt kolléga már halott lenne, és nem élné meg, hogy kifogásoljon egy olyan könyvet, amely szegről-végről róla lenne mintázva, és még akár be is perelhetné a szerzőjét! És ők még csak azok, akik papírra sem vetették a szavakat; mi van azokkal, akik viszont igen? Ebben a szent minutumban vajon konkrétan hányan írják ténylegesen a regényüket, és beszélnek (bosszantóan) róla, hogy írják a regényüket, és panaszolják (még bosszantóbb módon), hogy a regényüket írják? Nagyon sokan! De vajon ezek közül a regények közül igazából hány fog eljutni a célvonalig? És azok közül, amelyek eljutnak, vajon hány lesz valamennyire is jó? A valamennyire is jók közül vajon hány talál magának ügynököt, és azok közül, amelyeknek van ügynöke, hány jut el a kiadókhoz? Aztán pedig azok közül, amelyek megjelennek, vajon hány kelti fel valaha is az emberi populáció azon értékes szeletének a figyelmét, amelynek tagjai valóban olvasnak regényeket? Néha, amikor Jake özvegyének és végakarata végrehajtójának (meg örökösének) dolgában a könyvesboltokat járta, meg-megállt az Új Szépirodalmi Művek szekciója előtt, és csak tátotta rá a szájukat, miközben az aktuális hét új megjelenései a reflektorfényben töltött röpke pillanatukat élvezték. Mindegyikük olyan mű volt, amelyet befejeztek, átdolgoztak, benyújtottak, eladtak, megszerkesztettek, megterveztek, kész könyvet készítettek belőle, és az olvasóközönség elé vitték. Gyanította, hogy némelyikük jobb a többinél. Egypár talán annyira jó, hogy még a néhai férje kelletlen helyeslését (talán még irigységét) is kiváltaná, aki felismerte a jól megírt, veretes szépirodalmat, ha szembejött vele. De az itteni sok közül melyik az a néhány? Természetesen nem volt rá ideje, hogy ezt kiderítse. És hogy őszinték legyünk, kedve sem volt hozzá.
Mindenesetre egy-két héten belül az összes eltűnik majd – a nem-jók, a versenyképesek, de középszerűek, még az a néhány is, amely esetleg tényleg kivételes lehet –, és az Új Szépirodalmi Művek szekcióját egyéb új regények fogják megtölteni. Újabb új regények. Úgyhogy kit érdekel?
Matilda, az ügynök volt az, aki belegázolt ebbe az egész bizonytalanságba, direkt módon célozgatott az állítólag-íródó regényre (Ez neki újdonság! De el van ragadtatva!), és azt javasolta, hogy jelentkezzen valamelyik művészkolóniába – nem ténylegesen, inkább csak formálisan jelentkezzen, mivel Matilda egyik szerzője a felvételi bizottság tagja, aki előnyben részesíthetné egy saját regénnyel próbálkozó, ünnepelt irodalmi özvegy speciális körülményeit. Ő maga még sosem hallott ezekről a kolóniákról, még megboldogult férjétől sem, és ezt igen érdekesnek találta. Jake vajon azért nem beszélt soha róluk, mert soha egyikbe sem fogadták be, sem fiatal íróként (nem eléggé ígéretes?), sem később, veszettül sikeresként (túl sikeres ahhoz, hogy rezidenciát érdemeljen, amikor olyan sok odakint a küszködő író!). Meglepődött, amikor megtudta, hogy egy tucatnyi vagy még több ilyen hely rejtőzik vidéki zugokban szerte az országban, New Englandtől – döbbenetes módon – a Washington állambeli Whidbey Islandig, ahol a seattle-i évei alatt számos tiltott hétvégét töltött a főnökével. És úgy látszik, Matilda szerint legalábbis, ezek mindegyike szíves örömest vendégül látná őt, támogatandó az elméletileg általa írott elméleti regényt.
A kolónia, ahová benyújtotta (helyesebben Matilda benyújtotta) a rezidencia iránti kérelmét, egy New England-i városban működött, amely nem sokban különbözött attól, ahol felnőtt, és az otthonból, valamint egy tizenkilencedik századi zeneszerző tágas birtokaiból állt. Abban a főépületben kapott szobát, ahol reggelihez és vacsorához gyűltek össze az írók (meg a művészek és a zeneszerzők), és a Piroska és a farkasba illő kis faházat egy tűlevélszőnyeggel borított ösvény végén, ahová minden reggel elzarándokolt, csak az ő esetében az élelemmel teli kosarat egy férfi szállította neki ebédidőben, és óvatosan letette a hátsó verandára, majd elhajtott. A kosár zsírpapírba csomagolt szendvicseket, egy almát és egy sütit tartalmazott. A faház belül rusztikus és kopár volt, egy vendégkönyvvel azoknak az íróknak a bejegyzéseivel, akik itt dolgoztak, egy hintaszékkel, egy tűzhellyel és egy keskeny ággyal, amelyre lefeküdt, és a szarufákon csüngő pókhálókat bámulta: kiürülten, zavartalanul, enyhe kíváncsisággal az iránt, hogy mit is kéne kezdenie magával.
A hely legfőbb szabálya az volt, hogy senkinek sem szabad megzavarnia egy művészt munka közben (akármelyikük a „Kubla kán”-nal viaskodhat!), így aztán egy-egy alkalommal órákig teljesen egyedül maradt. Az volt ám a luxus. Akkor már hónapok óta úton volt, és Jake posztumusz regényéről hablatyolt (és még gyakrabban: a tragikus, idő előtti haláláról), és már a hányingerig rosszul volt a többi embertől. Az a sok aggódás, az a sok gyászolással fölérő személyes kínálkozás (anyám, apám, fivérem, nővérem, és a férjem is!), amely valahogy mind arra szolgált, hogy ezeket az idegeneket magához láncolja. A kolóniában eltöltött első egy-két nap után, amikor megértette, hogy egy-egy alkalommal pazar órákon át senki sem fogja zavarni, elengedte magát.
Persze nem a „Kubla kán”-t írta. Semmit sem írt, abban a kis faházban töltött első héten legalábbis nem. A napot azzal töltötte, hogy az ágytól a hintaszékhez ment, begyújtott (tavasz volt, de még nagyon hideg), táplálta a tüzet, délutánonként pedig szunyókált. Kellőképpen nagyra értékelte a mozdulatlanságot, a meleget és azt a tényt, hogy a mobiltelefonja itt rémes fogadtatásban részesült. Egy nap alatt elolvasta annak az amerikai komponistának az életrajzát, akinek az otthonában lakott, délutánonként pedig néhányszor körbeautózta New Hampshire déli részét. Amikor leszállt az este, visszatért a főépület étkezőjébe, és kolóniabeli társai színlelt szerénykedését hallgatta, akik jobb szerették nem kerek perec kijelenteni, hogy milyen fontosnak érzik magukat. Vacsora után hébe-hóba művészek meséltek a kolónia területén másfelé készülő szobrokról, kompozíciókról vagy előadó-művészeti megbízatásokról. A férfiak közül ketten – egy agresszíven atonális zeneszerző és egy metafikcióban utazó író – szemlátomást viszonyt folytattak egymással, amelynek az egyikük házastársának meglepetésszerű látogatása vetett hirtelen véget, ezt követően pedig mérgező keserűség telepedett közéjük, és szétáradt a nagyobb csoportra is. Egy hallgatag idősebb nő, aki nyilván a költészetéről volt ismert, távozott, és a helyére egy vadóc fiatalember érkezett, aki a vacsorákat az alig elfojtott ellenségeskedés küzdőterévé változtatta.
Egy este az egyik ott lakó regényíró vacsora utáni felolvasást tartott egy különálló épületben, ahol a kolónia korábbi lakóinak művei egyesültek a birtok eredeti tulajdonosának megmaradt könyvtárával. Ő egy fotelben ült, miközben a férfi bánatos jellemzést olvasott fel egy tanyaházról, amely recsegve-ropogva állta az iowai telet. Haláli volt, és ő unalmában csak arra tudott koncentrálni, hogy a saját arckifejezésén a tőle telhető legátszellemültebb érdeklődés tükröződjék. Ennek az illetőnek a doktori diplomáján még alig száradt meg a tinta, és frissen aláírt szerződése volt a Knopffal az első regényére, amelynek ez a vérszegény próza a nyitófejezetét alkotta. Miután befejezte, udvarias kérdések hangzottak el: Egy regényíró hogyan önti szavakba a vizuális benyomásokat? Milyen hatással volt a hely a munkájára? Egy írónak mennyire szabad azonosulnia a nemi perspektíva gondolatával?
Ő ezt sem nagyon kísérte figyelemmel, ezért durván tolakodónak érezte, amikor a regényíró az egyik ilyen kérdést továbbpasszolta neki.
– Hogyan fest ez a többi írónknál? Nem akarok maga helyett beszélni.
A férfi egyenesen őrá nézett.
Mi fest hogyan?
– Ó – mondta felserkenve. – Nem biztos, hogy tudok válaszolni. Nagyon új még nekem ez az egész. Mármint az írás.
Már mindenki őt nézte. Egytől egyig.
– Úgy érti – mondta a harcias fiatalember –, hogy eddig még sosem írt?
– Még nem publikáltam – helyesbített, és remélte, hogy ennyi elég lesz.
Az illető rámeredt.
– Ide hogy került be? Vannak barátaim, akiket évről évre elutasítanak. Nekik vannak könyveik.
Senki sem szólalt meg.
– Nos – mondta valaki egy nagyon kínos pillanat múlva –, ez nem csupán a publikációkról szól. Hanem a tehetségről.
A három hosszú, vézna hajfonatot viselő egyik előadóművész ekkor a könyökével oldalba bökte a sértődött illetőt, és pusmogni kezdett a fülébe.
– Vagy úgy – mondta a már-nem-is-annyira-sértődött illető. – Értem már.
Mit ért?, gondolta Anna, de persze tudta ő. Tudta, hogy számukra, az igazi művészek számára ő se több, se kevesebb, mint egy különleges eset, egy irodalmi özvegy, akinek a kedvében jár valaki, akinek több esze is lehetett volna. Ezért nyilván nem jár neki csodálat. De sajnálni sem kell, sem különleges bánásmódban részesíteni, és pláne nem kell őt érdemtelenül csak azért bejuttatni a művészetnek ebbe a templomába, ahová lehetetlenség bekerülni, mert a próbálkozása, hogy megírja a nem létező regényét, nyilvánvalóan nagyon nemes és üdvözítő cselekedet! És ráadásul: nagyon feminista!
Hát, jó. Vette az adást, de akkor is, ő miért ne lehetne ugyanolyan jó író, mint a halott férje, aki olyan korán hagyta ott az irodalmat, még jóval azelőtt, hogy a számos elvileg remekművét megírta volna? És akkor mi van, ha ő, az özvegy nemes irodalmi törekvése közben számtalan „igazi” írót félresöpört az útjából? Lehet, hogy ez a bizonyos feldühödött író, vagy az érdemdús barátai lemaradtak az erdei faházról meg a küszöbre helyezett piknikkosárról, de van-e bármelyiküknek is halvány fogalma arról, hogy neki mit kellett elviselnie csak azért, hogy ide kerülhessen? Melyik pozőrnek van akár csak egy fikarcnyi joga is arra, hogy ítéletet mondjon fölötte?
Nyilvánvaló, hogy egyiküknek sincs. Ennek az iowai szerzőcskének a havas prérin recsegő-ropogó házával? A másik szerzőnek, aki a köldöknéző „metafikcióját” írja? Az újonnan jött illetőnek, aki nyilván a Rozsdaövezet valamelyik haldokló városának, egy közelmúltbeli licitháború tárgyának a darabokra hullását írja ezer oldalon át?
Lehet, hogy ő nem sokat tud a szépirodalomról, de azt tudja, hogy egyikük könyvének az elolvasása sem érdekli.
Taps csattant. Az irodalmi esemény, hála az égnek, véget ért. A terem túlsó végében valaki palackot bontott, és kiügyeskedte a műanyag poharakat a nejlonhurkából. Az előadó-művésznő kiosont az éjszakába, hogy visszatérjen a stúdiójába. Az egyik zeneszerző agresszív flörtölésbe kezdett egy Brooklynból jött sápatag, fiatal költővel. Az írók egytől egyig nagy ívben elkerülték őt, vagy azért, mert kínosan érezték magukat miatta, vagy mert helyette is röstellték magukat. Ezt nem tudta, de nem is érdekelte. Nevetséges alakoknak tartotta őket, akik nevetséges dolgokat helyeznek előtérbe, például, hogy egy recenzió be van-e keretezve, meg hogy van-e mellette csillag, vagy hogy kit hívtak meg valami fesztiválra, hogy oldalakat olvasson fel a sátorban álló üres székeknek, vagy hogy szerepelnek-e a húsz-év-alattiak húszas, a harminc-év-alattiak harmincas vagy – tudja is ő – a kilencven-év-alattiak kilencvenes listáján. Mit számít az? És ami még fontosabb, változtat-e ezekből bármi is azon, hogy valójában mennyire jók a könyvek, amelyeket írtak, vagy azon, hogy egy normális ember – például ő – el akarja-e őket olvasni egyáltalán?
Anna Williams-Bonner figyelte őket, ezeket az írókat, ahogy a könyvtáron át odasomfordálnak a kibontott borhoz meg a műanyag poharakhoz, és röhejesen sekélyes méltatással díjazzák a férfit, aki az imént felolvasott nekik. Majd a szeme láttára egy emberként tértek rá örökös témáikra: a volt tanáraik hiányosságaira, a kiadói világ elégtelenségeire, és óhatatlanul azokra az ismerős írókra, akik aznap este történetesen nem voltak jelen, ennek a réges-rég, egy kevésbé komplikált korban a művészetből épült öreg New Hampshire-i udvarháznak a könyvtárában. És arra gondolt: Ha ezek az idióták meg tudják csinálni, akkor nem lehet az olyan kurva nehéz.