MÁSODIK FEJEZET

Ready Player Two

– Ezt mind a kolónián írtad? – csóválta a fejét Matilda Salter. – Van egypár nemzeti könyvdíjas a listámon, azokat szeretném neked elküldeni a miheztartás végett.

– Hát, nem – ismerte be Anna. – Nem mindet. De sokat. Amint belefogtam, valahogy egyszerűen ömleni kezdett belőlem. Napkeltekor kirohantam a házikómhoz, és csak a lehető legutolsó pillanatban értem vissza vacsorára. Néha még vacsora után is visszamentem. Mármint, jót tett, hogy ott senkit sem kedveltem meg. Szóval nem kísértett meg, hogy másokkal összejárjak, ha érted, mire gondolok.

Együtt ebédeltek a Union Square Caféban, amely már nem is a Union Square-en van. Ebben az étteremben ismerkedtek meg, amikor együtt vacsoráztak Jake-kel, és továbbra is itt találkozgattak, hogy megbeszéljék Jake posztumusz írói életét: ügynök és hagyatéki végrehajtó, tökéletes összhangban.

– Ó, hányszor hallottam ezt az évek során. – Matilda elmosolyodott. – Én személy szerint még egy ilyen helyet sem láttam, de úgy érzem, a rengeteg sztori után már bekötött szemmel is tudnék tájékozódni. Az ügyfeleim vagy azt mesélték róla, hogy kész fegyenctelep, mindenki a saját cellájában veri a gépet, vagy azt, hogy mindenki fütyül a munkájára, és úgy rohangálnak az erdőben, mint egy nyári táborban. Csak itt igazi szex folyik.

– Hát, valaki tényleg nagyon kavart. Mármint ketten egymással. Aztán már szóba se álltak egymással. Az egyikük azzal vádolta a másikat, hogy átkutatta a szemétjét.

– Jaj, ne is mondd! – vigyorodott el hibátlan fogsorát kivillantva Matilda. – Nem akarom tudni, hogy valamelyikük az én szerzőm-e. Vagy mindkettő! – A tányérjára nézett. Még alig nyúlt a paillard-jához. – Na, jó, mondd el.

A másik felnevetett, és elmondta. Matilda a zeneszerzőről még nem is hallott, az írót pedig jócskán túlértékeltnek tartotta.

– Mindenesetre – mondta Anna –, értékelem a belém vetett bizalmat, de nem hiszem, hogy itt a Nemzeti Könyvdíjról beszélhetünk.

De még ki sem mondta, máris arra gondolt: Már miért ne beszélhetnénk?

– Nos, lehet, hogy nem, habár történtek már furcsább dolgok is. Általában véve egy valódi cselekmény megléte esetén alacsonyabbra kerül az irodalmi elismerés mércéje. És ennek a te lenyűgöző kéziratodnak veleje is van, és sztorija is. Tudom, hogy közhelyes, de nem tudtam letenni, Anna. És ahogy meg van írva. Azt azért nem mondanám, hogy meglepődtem, de el vagyok ragadtatva. Hol bujkáltál eddig?

Erre azonban mindketten tudták a választ: valaki másnak a történetében. Az irodalmi özvegységben: az egészen más tészta.

– Bocs, ez durva volt.

Az volt, valóban, gondolta Anna. Fölemelte a poharát. Ehhez a beszélgetéshez észnél akart lenni, de Matilda már előreszaladt, és egy egész palackkal rendelt.

– Nem történt semmi. Ezt egyikünk sem látta előre, ez az igazság. Őszintén szólva azt sem tudom, miért mondtam egyáltalán bárkinek is azt, hogy írni akarok valamit. Csak úgy kicsúszott a számon egy interjúban, és aztán az emberek folyton felemlegették. Hirtelen belecsöppentem, érted? És aztán elkezdtem gondolkodni, hogy jól van, talán igaz is. Lehet, hogy azért mondtam, mert igaz. De egyáltalán nem voltam a tudatában annak, hogy írni akarok, erre esküszöm. Ha így lett volna, nem lebegtettem volna így be a dolgot. Nem kell úgy tenned, mintha nem lennél meglepődve, érted.

Matilda, becsületére legyen mondva, meghökkent képet vágott.

– Talán egy icipicit meglepődtem. Nézd, engem meglep, ha bármelyik ügyfelemtől konkrét kéziratot kapok.

– Ó! – szerénykedett Anna. – Ezzel… azt akarod mondani, hogy az ügyfeled vagyok?

Matilda újra elmosolyodott. Azok a fogak, amelyek fehérsége annyira elüt a vérvörös rúzsától, mintha fényes kőből faragták volna őket.

– Lemaradt volna a lényeg? Elnézést kérek. Mennyire szeretnéd hivatalossá tenni?

Anna érezte, hogy ellazul. Talán ez volt az a pillanat, amikor megértette, hogy igazából mennyire akarta ezt.

– Hát, máris egy szép étteremben vagyunk, és van borunk. Szóval, ha esetleg simán letérdelnél, az elég lenne.

– Semmi gyűrű? – kérdezte Matilda.

– Nem, szerintem nem kell. Mármint, a szerződések már megvannak.

Ez igaz. Már számos szerződést kötöttek együtt. Szerződéseket Jake regényeinek, a Puskának és a Botlásnak a harmincnyolc külföldi kiadására. Szerződéseket a Botlás televíziós adaptációjára és a Puska már majdnem-gyártás-alatt-lévő filmes adaptációjára, amelyet Steven Spielberg „vezényel” (Anna nevetségesnek találta a szót). Nem beszélve Jake első regényének, A csoda feltalálásának, és „összefüggő” novellagyűjteményének, az Utórezgéseknek az újrakiadására vonatkozó szerződésről, amelyen Matilda egy éven át dolgozott, hogy kivegye őket a korábbi kiadóik kezéből, Wendy pedig ízléses kiadásban jelentette meg őket, hangsúlyozva az „irodalmiasabb” jellegüket. Ezeken felül szerződésben formalizálták a kapcsolatukat ügynökként és Jacob Finch Bonner hagyatékának kezelőjeként. Ez viszont új terep volt.

– Anna, te tehetséges író vagy. Ez az ügy teljesen független attól a személytől, akihez hozzámentél, aki szintén tehetséges író volt. Az, hogy te nem a szokásos úton-módon, és nem ifjúságod első virágjában jutottál el ide, egyáltalán nem számít. Sokan csupa állítólag helyes dolgot cselekednek, állítólag a jó sorrendben, és mégsem írnak soha semmit, semmi olyasmit, ami ilyen jó lenne, mint ez a regény. Hadd ne halogassuk egy percig sem a jutalmunkat – se a tiédet, se az enyémet – ennek a megkérdőjelezésével. Fel vagyok dobva. És büszkén lennék az az ügynök, aki ezt a könyvet képviseli, és az összes többit is, amit esetleg még írni fogsz. – Elhallgatott. – Ez így eléggé hivatalos?

Anna boldog mosolyt villantott rá.

– Ó, azt hiszem.

– Helyes. Mert öregek a térdeim. Ha akarnék, se biztos, hogy le tudnék térdelni. És mellesleg felfogod, hogy már így is milyen régimódi ez az egész? Kinyomtatott kéziratot küldtél nekem, Anna! Postán! Nem is emlékszem, mikor fogadtam utoljára új ügyfelet, aki nyomtatott kéziratot küldött nekem. Manapság a feltörekvők már az utolsó porfészekben is azt az újmódi elektronikus levelezést használják. Minimum odaküldtem volna valakit érte, ha tudom, hogy van valamid, amit el akarsz velem olvastatni.

Anna igyekezett úgy tenni, mint aki zavarban van.

– Nem is tudom. Így… helyénvalóbbnak tűnt. Ír valamit az ember, és reméli, hogy valaki majd elolvassa. Az a legkevesebb, hogy kinyomtatja, és elküldi neki.

– Persze. A múlt században. Mármint töpörödött öreglányoktól meg a Writer’s Digest régi számaiból vagy a Literary Market Place garázsvásáron kipécézett 1986-os kiadásából dolgozó emberektől a mai napig kapok kinyomtatott kéziratot. De manapság, barátom, a legtöbb író e-mailben érdeklődik arra várva, hogy majd meghívót küldök neki. Vagy nem is várnak. De egyszer csak ott volt az első regényed, teljes életnagyságban ott virított az íróasztalomon. Minden figyelmeztetés nélkül! Mázlista vagyok, amiért ilyen remek asszisztensem van. Másvalaki lehet, hogy egyszerűen kiszignálta volna a nagy kalapba, és beleborzongok, ha rágondolok, hogy milyen sokáig maradt volna ott. Sosem bántunk valami kesztyűs kézzel a kéretlen kéziratokkal. Tudod, annak idején úgy hívták az irodámat, hogy „Salter Fekete Lyuka”.

Furamód büszkének tűnt a sértésre.

– Mint a… kalkuttai fekete lyuk?

– Hát, úgy képzelem, csak szerintem ebben a forgatókönyvben nem én vagyok Teréz anya. Inkább az álmok gyilkosa, aki töméntelen mennyiségű Nagy Amerikai Regényt hagy elmeséletlenül elrohadni, látatlanban és olvasatlanul, miközben arra próbálom rávenni Kourtney Kardashiant, hogy írjon egy regényt, vagy adja a nevét egy négerrel megíratott regényhez. Valami világvége-cucchoz.

– Na, ez aztán a komoly vádirat – jegyezte meg Anna.

Egy pincér jött oda, hogy elvigye a tányérjaikat, Matilda pedig kávét kért tőle.

– Desszertet kérsz? – kérdezte Annától.

– Csak a bort iszom meg.

Röviden félbeszakította őket egy szerkesztő valamelyik régi kiadótól: Nobel- és Pulitzer-díjasok, az amerikai kánon élő és nemrégiben elhunyt poétáinak zöme. A férfi Anna felé nyújtotta kézfogásra enyhén nyirkos kezét, majd derűsen azzal vádolta meg Matildát, hogy rejtegeti az áruját.

– Hónapok óta nem kaptam tőled semmit. Talán egy éve is – panaszolta.

– Jaj, ne már, Sam, tudom, hogy emlékszel David könyvére. Kizárólagosra ajánlottuk. Te meg visszadobtad.

– Azt a könyvet visszadobtam. De örömmel látnék valami mást tőle. Ezt is mondtam.

– Szóval, Pablo, nem vagyok oda a kék színért. Vissza tudnál jönni, ha majd a zöld korszakodban leszel?

– Ugyan már. – A Samnek nevezett szerkesztő elvigyorodott. – Tudod, hogy a többi dolgait imádom. Rengeteget beszélgettünk róla házon belül, de egyszerűen nem tudtuk kimatekozni. El tudtad valahol passzolni?

– Ó, igen – felelte szelíden Matilda. – A Viking kétkötetes szerződést ajánlott, és David már jól benne jár a másodikban, amely sokkal közelebb áll a korai munkáihoz. Úgyhogy innentől kezdve jó otthonra fog találni a Vikingnél.

– Értem – mondta a szerkesztő. – Hát, néha így megy ez. Gratulálok neked, és persze Davidnek is.

– Átadom neki – felelte Matilda, és a lehető legfinomabb vállmozdulattal elbocsátotta a férfit.

Anna úgy érezte, mintha az imént magánórát kapott volna ügyintézésből.

Amikor a férfi már elég messze járt, újdonsült ügynöke egyetlen szót ejtett ki a száján.

– Faszfej.

Anna nem tudta megállni nevetés nélkül.

– De tényleg. Azt hiszi magáról, hogy a Norton Anthologyban lévő halott fehér srácok Vastrónján csücsül, úgyhogy nem muszáj gondolnia a jövőre. Pedig muszáj. Mindannyiunknak muszáj. Ha nem tesszük, felfal bennünket valaki, aki helyettünk is gondolkodik. Ahogy David Mamet mondja: Mindig. Az légy. Aki felfal.

Anna kiitta a borát.

– Hát, nem mondanám, hogy tetszik a csengése. De mivel felhoztad a jövőt, mit tervezel ezzel a… – Még nem igazán tudta rávenni magát, hogy… regénynek nevezze. Talán Jake és az ő messzire elérő írói törekvései miatt. – Mármint azzal, amit küldtem neked.

– Úgy örülök, hogy rákérdeztél – felelte Matilda. Fél zacskónyi steviát szórt a kávéjába, és most azt kavargatta. – Úgy gondolom, hogy még egyszer át kell mennünk rajta. Semmi lényeges. Egy kicsivel több akciót akarok a közepén, valamit, ami fenntartja a feszültséget az egész bevezető és az utolsó nyolcvan oldal között, ami tökéletes. És egy kicsit mélyebbre akarok hatolni Jerryvel. Az kell, hogy tényleg átérezzük az üldöztetést, amit megtapasztal. És egy érzékeny olvasást is akarok tartani… semmi személyes, manapság ez bevett szokás. Ez a mi keresztünk. De még mielőtt ebből bármi is megtörténik, elviszem Wendyt egy italra, és megmondom neki, hogy kapaszkodjon meg, mert kizárólagosan meg fog kapni egy nagyon meglepő új írót, és már kezdhet is hálálkodni nekem, mert ez több mint sorsszerű. Ez maga a végzet. Szinte automatikus profil a művészeti rovatban. Az irodalmi özvegyből irodalmi jelenség lesz, és a férjével ellentétben az ő horizontja határtalan.

Anna a homlokát ráncolta, és nem csupán azért, mert Matilda felfogása az ízléstelenség határát súrolta. Ami azt illeti, az égvilágon semmi problémája nem volt azzal, hogy ő Jake özvegye. Nem kevés erőfeszítést tett annak érdekében, hogy Jake özvegye lehessen. De amikor arra került a sor, amit már kezdett a saját munkájának tartani, már nem volt benne biztos, hogy szakmailag is Jake özvegyeként kíván ismertté válni.

– És nem gondolod, hogy ez csak egy egyedi eset? Mármint már az sem semmi, hogy egyszer megcsináltam, tisztában vagyok vele. De kezdem úgy érezni, hogy te máris úgy gondolsz rám, mint aki meg fogja tudni ismételni. Határtalan horizont? Ez egy kissé ijesztő.

– Igen? – kérdezte Matilda. – És ugyan miért? Miért ne láthatna a könyvvilág jelentős tehetségnek csak azért, mert az illető, akihez hozzámentél, szintén tehetséges volt, és Y-kromoszómával rendelkezett? Így ment ez évszázadokon át, köszönjük szépen. Én is ugyanúgy fájlalom, mint te, hogy Jake Bonner sosem fog új regényt írni, te viszont megteheted, és meg is fogod tenni. Ez egy tündökletes felfedezés! És izgalmas! Ki tudja, merre fogsz elindulni. Akár még ezzel a szereplővel is folytathatod. Olyan lebilincselő, érted.

Anna összevonta a szemöldökét.

– Te most egy… folytatásra gondolsz? Tényleg jó ötlet ez?

– A folytatások nagyon csábítóak tudnak lenni, ha az eredeti könyv jól ment. Az olvasók tudni akarják, mi történik egy szereplővel, akihez kötődnek.

– De sosem olyan jók, mint az első kötet, igaz?

Matilda ezt mintha valóban megfontolta volna.

– Biztos vagyok benne, hogy némelyik igen. Legalábbis… olyan jó.

Kis ideig hallgattak, miközben mindketten megpróbáltak valamilyen példát felhozni a dologra.

– Harper Lee? – szólalt meg végül Anna.

Matilda mintha megborzongott volna.

– Épp ellenkezőleg. Harper Lee makulátlan irodalmi karriert futott be. Egyetlen regény! Egy tökéletes regény! Abszolút támadhatatlan, úgy művészileg, mint eszmeileg. Minden felső tagozatban kötelező olvasmány lett. Egész életében megélt belőle. Azonkívül nemzeti kinccsé tette. Nem jut eszembe másik regény, egy árva regény, amely ezt tette volna az írójával. Szülők generációi keresztelték a gyerekeiket Atticusnak.

Nem beszélve a becsvágyó írókról, akik a „Finch”-et vették fel középső névként, gondolta Anna.

– Aztán a lehető legutolsó pillanatban: egy folytatás! Csak most mindannyiunkat letaglózott, ami abból a folytatásból kiderült, hogy Atticus Finch idősebb korában belépett a KKK-ba! Ez igen, így kell kinyírni az álmainkat, Harper. Csak elképzelni tudom, mit mondott volna Truman Capote.

– Valamit… a meghallgatott imákról? – vetette fel Anna.

– És az a sok gyerkőc, aki esténként azzal feküdt le, hogy vajon milyen felnőtt lett Jemből és Scoutból? Köztük én is! Többet kaptunk, mint amire befizettünk. Sajnos.

– Szóval – mondta Anna –, te azt mondod: nem jött be neki az a folytatás.

– Hát, nem jó példa, nem. De biztos vagyok benne, hogy vannak ilyenek!

Anna nem volt benne biztos.

– Különben meg ez csak egy ötlet. Akár hiszed, akár nem, én csak azt szeretném, ha regényíróként hosszú és pezsgő karriert futnál be. Mert tudod, mi itt az igazi sztori? Nem a tragikus mese az íróról, aki meghal, mielőtt még több pompás regényt írhatna. Vagy nem csak ez. Hanem a tragikus mese az íróról, aki meghal, mielőtt kiderülhetne, hogy milyen remek író válik majd a feleségéből! Merthogy ti ketten ütős irodalmi páros lehettetek volna. Mint… Plath és Hughes.

Újabb nem valami jó példa, gondolta Anna.

– Vagy öö, Hemingway és Gellhorn, csakhogy ők elváltak – folytatta Matilda. – Nos, Fitzgerald egy írót vett el, aki aztán a diliházban végezte. – Egy másodpercig még gondolkodott, aztán megnevezett még valakit, aki összeházasodott valakivel, és állítólag mindketten híres regényírók voltak, de Anna még egyikükről sem hallott.

– Mindenesetre az a lényeg, hogy bennetek külön-külön is megvolt a nagyság, de az élet nem hagyta, hogy egy időben legyetek nagyok. Ez megrendítő. És gyönyörű. Ez… ahogy mondtam, ez egy kitűnő sztori. És az benne a legjobb, hogy maga az alkotás olyan jó. Az övé is az volt, a tiéd is az. Tégy meg nekem egy szívességet, és ne kezdj el kételkedni magadban, Anna.

Anna erre ünnepélyesen rábólintott, mert úgy tűnt, hogy ezt kívánja a pillanat. Valójában azonban sosem volt az a kételkedő típus, legalábbis, ha önmagáról volt szó. Esze ágában sem volt most elkezdeni.