Nem sok elsőkönyves regényírónak szentel profilt a New York Times. Másrészt viszont kevés elsőkönyves regényíró rendelkezik egy Anna Williams-Bonner háttérsztorijával: friss menyasszonya egy bombasikeres regényírónak, aki olyankor dobta el magától az életet, amikor a hírneve még fölfelé ívelni látszott. Pletykák terjengtek valamiféle zaklatásról is – jobbára légből kapottak, minden részletet nélkülözők –, amely Jacob Finch Bonnert a borzasztó tettébe hajszolta. Milyen könnyű is bármit kijelenteni bárkiről, nyilvánosan, de névtelenül, és úgy vetni véget valaki karrierjének (jelen esetben valaki életének!), hogy még csak az áldozat szeme elé sem kerül az illető, a vádak bizonyításáról már nem is szólva! Micsoda szomorú vádirata ez a kultúránknak!

Annát nem lepte meg, hogy a New York Times írni akart róla, habár azt Wendy és Matilda tudomására hozta, hogy mennyire izgatott, pontosan annyira, amennyire ők is azok voltak. Egy ideje már elkezdte magát felkészíteni erre, ismerkedett a többi szerzőprofil tartalmával, próbálta megítélni, hogy a profilok alanyai mitől tűnnek szimpatikusnak (ha annak tűntek), és mitől nem (ha nem tűntek annak). A küszködés eleme példának okáért egyértelmű előnyt jelentett, de csak ha a szerző új könyve és a hozzá fűződő siker hosszú ideig váratott magára, és sok-sok kiadatlan vagy kiadott, de olvasatlan előfutár előzte meg. Fiatal szerző esetében, ha a művével együtt a lehetőségei is látszólag túlságosan könnyen jöttek, az alázatosság volt a hatásos szer. Legyen szó a bestsellerlistára berobbanó, csodálatra méltó első regényről, vagy tucatnyi hiábavaló kísérletet követő hirtelen, káprázatos sikerről, a New York Times profiljának alanyai kivétel nélkül a legvegytisztább, legönostorozóbb hálát kötelesek tanúsítani.

Anna (úgyszólván) negyvenéves fejjel nem tartozott az új-fiatal-szerző kategóriába, de a névtelen középmezőny kategóriájába sem. Úgy tűnik, megtalálta a kiskaput küszöbönálló irodalmi sikeréhez: az irodalom világán és annak küzdelmes hőzöngésein mindenestül kívül eső élet, szerelmi házasság egy sokoldalú, briliáns és nyilvánvalóan elgyötört férfival, és a tragédia hosszú fátyla, amely az oltártól fogva rájuk borult; majd hirtelen a szavaknak és az elbeszélésnek ez a váratlan, de teljesen kiérlelt műalkotássá való virágzása. Íme Anna Williams-Bonner és első regénye, A zárszó, amely a kötőjeles nevéhez hasonlóan tisztelgés Jake előtt: a szerelme, a társa és mint kiderült, a tanára előtt.

Feltűnt neki, hogy a profilok néha valamilyen tevékenységet járnak körül: kutyasétáltatást, főzést, egy könyves bulin vagy a szerző könyvéből készült film premierjén viselendő új gönc vásárlását. Annának nem volt kutyája. Két évvel korábban volt egy macskája, de azt végül odaajándékozta a házban lakó egyik szomszédnak. Leginkább csak különleges alkalmakra főzött, a shoppingolást pedig világéletében utálta. Túlságosan súlyos tehernek érezte a gondolatot, hogy ezek bármelyikét is megtegye, vagy akármi mást, amihez produkálnia kell magát, miközben még ráadásul a büszkeségnek és a szerénységnek azt a bizonyos mozgó célpontját is be kell lőnie. Így hát, amikor a művészeti rovat újságírója e-mailt küldött, hogy egy szeptemberi szerda délelőttre kitűzze a beszélgetésüket, Anna megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy az ajánlat egy szimpla kávézásra szól, és a megbeszélt napon a lakásától gyalog ment a West Chelsea-ben lévő Café Grumpyba, közben pedig felkészült az előtte álló feladatra.

Rene testes nő volt, vastag derekú, erős vállú. Fekete cicanadrágot és hosszú, fehér férfiinget viselt, amely majdnem a térdéig ért, és mosolyogva állt fel, amikor Anna belépett a hátsó helyiségbe.

– Ó, köszönöm – mondta Anna. – Nem tudtam, hogy fogom megismerni.

– A megismerés az én dolgom – mondta eléggé barátságosan Rene. – A szolgáltatás része. Mielőtt elkezdenénk, annyit mondhatnék, hogy imádtam a könyvét?

A kijelentés akár arra is szolgálhatott volna, hogy megtörje a jeget, és egy másik író talán így is fogadta volna, de Annát a szavak csak még óvatosabbá tették.

– Ez… – mondta szemlátomást idegesen – tudja, ez még olyan új, a gondolat, hogy másvalaki ténylegesen elolvassa. Gondolom, jobb lesz, ha kitalálom, hogy ne jöjjön rám a frász, amikor valaki ilyet mond nekem.

– Igen – felelte Rene. – Szerintem is jobb lesz. Szerintem ezt a könyvet rengetegen fogják olvasni. És imádni.

Renének már volt kávéja, de Anna most előrement, és magának is rendelt egy italt. Ezt a néhány percet használta ki arra, hogy újrakalibrálja magát, és újfent az eszébe vésse, hogy mit is kell itt tennie. A New York Times profilja fogja megadni az alaphangot sok mindenhez, ami ezután következik. Ezt nem is kellett neki mondani, Wendy mégis szükségét érezte, hogy pár napja közölje vele e-mailben: „Az emberek bizonytalanok a maguk kritikusi nívójában. Mindig van egy apró kétség – Ja, szerintem az a könyv borzasztó, de mi van, ha annyira tökkelütött vagyok, hogy nem veszem észre a géniuszt? Így aztán amikor valaki, akit tisztelnek, azt mondja nekik, hogy egy könyv jó, akkor eleve hajlamosak rá, hogy egyetértsenek.” Más szóval, ami a következő órában történik, az sok mindent meg fog határozni, és nem csupán azt, ami a könyv kritikai fogadtatásával kapcsolatos.

Mire a kávéjával visszaért, Rene iPhone-ja már rögzített.

– Nem baj? Így nem kell az egész csevegésünk alatt firkálnom, hogy aztán majd el se tudjam olvasni a jegyzeteimet.

– Á, hogyne – mondta Anna, miközben leült.

– Jól néz ki. Mi az?

– Igazából nem is tudom – mondta Anna. – Csak rámutattam valamire, amit a barista készített a sorban előttem állónak. Olyan bonyolult dolog lett a kávé, nem igaz?

És ebben a pillanatban elképzelte, hogy ez a kezdőmondat:

– Olyan bonyolult dolog lett a kávé – mondta Anna Williams-Bonner, akinek első regénye, A zárszó a regényíró férj öngyilkosságának nyomdokaiban jár.

– Tudom! – kiáltotta lelkes, alighanem szakmai bajtársiassággal Rene. – Én is azok közé tartozom, akik a Starbucksban csak annyit hajlandók mondani, hogy kicsi, közepes vagy nagy. Ez az én kis tiltakozásom. De ezt a helyet bírom. Csöndes. Délutánonként az összes Chelsea-ben lakó regényíró kijön ide, és írja a következő nagy durranást.

– Azt hittem, az Williamsburg.

– Williamsburg álmaiban! – mondta Rene. Elmosolyodott. – Kávézóban írt valamennyit A zárszóból?

– Ami azt illeti, nem. Annyira titkoltam, hogy egyszerűen elrejtőztem. Na, jó, egy művésztelepen kezdtem hozzá. New Hampshire-ben. Aztán odahaza a lakásunk… a lakásomban. Bocs, még mindig bajos nem többes számot használni. De tény, hogy azt akartam, senki ne tudjon róla, hogy csinálom.

– Á? És miért?

– Én csak… – Anna habozott. – Egy kicsit illetlenségnek tűnt, hogy olyasmit próbálok csinálni, amiben a férjem olyan jó volt. Mármint, kinek képzeltem magam? Jake tényleg felkészült rá, hogy író legyen. Ezt tanulta a főiskolán, aztán az ország legjobb írói programjára járt. És éveken át olyan keményen hajtott, mire igazi sikert ért el. Szóval mit művel ez a volt rádiós producer Seattle-ből, aki kommunikációt tanult az egyetemen, azt hiszi, hogy meg tud írni egy regényt? Amíg be nem fejeztem, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán megmutatom bárkinek is. Egy hónapig a fiókban aszaltam. – Elhallgatott. – Ezt Jake-től tanultam. Mármint, nem kifejezetten tanította, mert ugyanúgy nem tudta, hogy regényt fogok írni, ahogy én sem. De ő is ezt csinálta, és a diákjait is erre biztatta. Szóval innen tanultam.

– Hogy fiókba tegye a kéziratot?

– Igen. Van ez a sietség, amikor az ember befejez egy regényt. Bocsánat, nem akarok úgy beszélni, mint egy veterán. Még nyilvánvalóan nagyon is újonnan jött vagyok, de Jake is beszélt erről, hogy ezt érzik az írók, és a magam kétségkívül gyér tapasztalatából tudom, hogy igaz. Amikor az ember befejezi az első piszkozatot, arra gondol: Ez elképesztő! Elképesztő vagyok, mert megírtam! És egy szót sem kell majd benne megváltoztatni! Minden egyes mondat maga a tökély, minden szereplő kőbe van csiszolva, az egészet az istenek diktálták, vagy a Múzsa, vagy akárki. És amikor egy hónap múlva előveszed, és elkezded lapozni, akkor jön az, hogy… „Hű, na, jó, ezen itt még dolgozni kell, és itt meg ugyan mire gondoltam? És ennek az egész fejezetnek egyáltalán semmi értelme. Ezek a mondatok meg rettenetesek. És miért csinálja azt a szereplő?” Kész iskolája az alázatosságnak. Vagyis hát a megaláztatásnak – helyesbített Anna, mert tartott tőle, hogy az „alázatossággal” egy kissé túllőtt a célon.

– Ezt már más íróktól is hallottam – mondta Rene. – Bár nem ilyen színesen leírva. Hadd kérdezzek valamit. Gondolja, hogy maga mindig is író volt? Vagy az utóbbi években szerzett tapasztalatai miatt lett író?

Anna ünnepélyesen bólogatott. Készült erre a kérdésre.

– Tudja – mondta nagyjából az igazságnak megfelelően –, rengeteg időt töltöttem azzal, hogy ezt a kérdést feltegyem magamnak. Világéletemben olvasó voltam. Imádtam a regényeket, és hosszú évekig valahogy válogatás nélkül olvastam, ami azt jelenti, hogy olvastam rossz könyveket is, meg jó könyveket is, és lassanként meg tudtam őket különböztetni. Egyáltalán nem figyeltem az irodalmi világra. Fogalmam sem volt se arról, hogy kinek milyen a híre, se arról, hogy kit kiáltottak ki a generációm legfontosabb regényíróinak, sem arról, hogy kire nem kéne vesztegetnem az időmet, így aztán rászoktam, hogy magam döntsem el, melyik írót szeretem, és melyiket nem. Szinte azt se tudtam, hogy létezik a könyvkiadás mint iparág, tehát nem volt semmiféle elképzelésem az új könyvekről, szemben azokkal, amelyeket évekkel azelőtt adtak ki. Csak elmentem a könyvtárba, végigjártam a polcokat, és levettem, ami jónak tűnt. Később persze jókora dózist kaptam a könyvkiadásból, mert egy rádióműsor producere voltam Seattle-ben, és olvasnom kellett azokat a szerzőket, akik a műsorba kerültek. De ők jobbára színészek meg sportolók voltak, és egy-két politikus. Jake felbukkanása előttről igazából nem is emlékszem regényíróra. És az is csak azért történt, mert addig könyörögtem a főnökömnek, amíg bűntudatosan igent nem mondott.

– Ez úgy hangzik, mintha megkínlódott volna vele. És mindezt azelőtt, hogy egyáltalán találkoztak volna.

– Igen. Nem ment ki a fejemből a regénye.

Ez a kijelentés történetesen maradéktalanul igaz volt.

– De maga személy szerint nem foglalkozott írással.

– Jaj, dehogynem, nagyon is. Na, jó, fikciót nem írtam.

Egyszer négerként írt egy könyvet Randy helyett a férfi kedvenc seattle-i helyeiről, de egész jól megfizette érte, és az egy becsületes projekt volt.

– Akkor mi változott?

Anna felsóhajtott.

– Bárcsak lenne erre egy igazán tudományos értékű válaszom. Másrészt viszont arra sem akarok célozgatni, hogy valami bűvös alkotóerő ragadott volna magával. Egy reggel egyszerűen azzal az ötlettel ébredtem, hogy foghatnék egy-két dolgot, ami életem során velem történt, és belegyúrhatnám valaki másnak a történetébe, aztán majd meglátjuk, mi lesz az illetővel. Nem is terápia volt ez. Mármint, én tényleg gyászoltam, de az sosem jutott az eszembe, hogy ha ezt tenném, ha olyan szépirodalmat írnék, amelynek tartalma részben egybecseng az általam megélt élményekkel, akkor könnyebben viselném Jake elvesztését, vagy megérteném, hogy miért tette azt, amit tett.

Rene nagy komolyan bólogatott.

– És megtörtént bármelyik is?

– Hogy könnyebben viseltem-e? – nézett le Anna a kávés löttyre, amelyhez még hozzá sem nyúlt. – Igazából könnyebben, de csak fokozatosan. És nem hiszem, hogy bármi köze lett volna ahhoz, hogy fikciót próbáltam írni. Szerintem egyszerűen csak telt-múlt az idő, én meg közben engedélyeztem magamnak, hogy elengedjem őt.

– Ez olyan… melankolikus.

Rene kellőképpen zavarodott képet vágott ahhoz, hogy ezt kimondja.

– Nos, akkoriban minden csupa melankólia volt. Ez sem képezett kivételt.

– És mi a helyzet… utálom, hogy ezt kell kérdeznem, de őszintén kíváncsi vagyok, és tudom, hogy mások is azok lesznek. Sikerült jobban megértenie azt, hogy a férje miért dobta el magától az életet?

Anna összerezzent.

– Úgy érzi, hogy erről nem tud beszélni? – kérdezte óvatosan Rene. Egyértelműen azt remélte, hogy nem ez a helyzet.

– Erről még nem igazán beszéltem. Főleg nem – Rene iPhone-ja felé biccentett – az utókornak. De szerintem azok, akik öngyilkosságot követnek el, többek között a szeretteik számára adódó megoldás lehetőségét is magukkal viszik. Életünk végéig üvölthetünk a szélbe, és nem lesz, aki válaszoljon nekünk. De talán innen jön az impulzus, hogy fikciót gyártson az ember. Ahol híján vagyunk az információnak, ott mindig kialakíthatunk egy narratívát, hogy aztán abból legyen az információ, az igazság. Vagy legalábbis… a mi igazságunk. Van ennek valami értelme?

Van, felelte Rene. Csakhogy neki ezt kell mondania, nem igaz?

– A regényében egy nő beleszeret egy íróba, aki éveken át küszködött. Aztán, amikor egy új könyvvel már éppen nagy siker kapujában áll, egy névtelen internetes támadás célpontjává válik. Eleinte elrejti a felesége elől, de végül az asszony már annyira aggódik a férfi leromlott lelkiállapota miatt, hogy könyörögve kéri, mondja el, mi bántja. Na már most – mondta Rene –, erről még soha semmi nem jelent meg, de ön interjúkban említette, hogy a férje valamiféle névtelen kampány célpontja lett.

Anna belekortyolt a mostanra langyossá hűlt kávéjába/italába. Túl sok cikóriát tettek bele.

– Sajnos azt kell mondanom, hogy ez igaz. Sosem jöttünk rá, ki állt mögötte. Valaki lopással vádolta Jake-et, azzal, hogy lopta a Puska című regényét. De még ez is homályos volt. Sosem tudtuk meg, hogy ez a vád vajon a Puska teljes kéziratára vonatkozik-e, vagy csak egy részére, vagy ha már itt tartunk, hogy Jake-et vajon valaki más komplett művének vagy egy részének az eltulajdonításával vádolják-e. – Anna látta, hogy Rene a homlokát ráncolja. Megspórolta neki a kérdést. – Mármint, pontosan mi is lett volna a bűne? Hogy a bizonyítékról már ne is beszéljünk persze. A plagizálást nem olyan nehéz bizonyítani; az ember csak bemutatja a szövegek hasonlóságát, és megállapítja, hogy az egyik a másik előtt jelent meg. De mi ettől az illetőtől, vagy talán illetőktől sosem kaptunk igazi vádiratot, bizonyítékhoz hasonló valamit meg pláne nem. Egyszerűen megbújtak a közösségi média és a névtelen levelek mögött. – Vigasztalhatatlanul meredt egy pontra a két keze között. – Egyébként meg – mondta némileg bizonytalanul Anna – nem is lehetett volna bizonyíték, mert nem történt meg a dolog.

Rene várt egy pillanatig, aztán segítőkészen azt kérdezte:

– De?

– De Jake-et így is mélységesen felkavarta. A vádaskodásnak nem kell tényszerűnek lennie ahhoz, hogy kárt tegyen. A kár benne volt a vádban. Végtére is, egy írói karrier kompromittálásához már az eltulajdonítás gyanúja is elég. Nem gondolja?

Rene bólintott. A haja, amelyet Anna a Café Grumpyba való belépésekor szőkének vélt, most vöröses árnyalatot kapott. Frizurája Rene széles állkapcsának vonalát követte.

– Sajnos, ez igaz. Tavaly egy regényíróról készítettem sztorit, akit egy másfajta eltulajdonítással vádoltak. Nagyon baljóslatú fejleménynek tartottam. Valamikor annak a szerzőnek a képzelőerejét ünnepeltük, aki önmagához egyáltalán nem hasonlító szereplőkről írt. Most meg kiborulunk, mert valamiért nem kéne ezt tenniük. Ez nem tesz jót a szépirodalomnak.

– Szerintem sem – helyeselt Anna.

– Tehát ha Lev Tolsztoj nem képzeli magát egy házasságtörő férjes asszony helyébe, akkor mi most nem olvashatnánk az Anna Karenyinát. Sem a Bovarynét. Sem az Egy tiszta nőt. Sem semmit Isabel Archerről.

– Nem beszélve A tetovált lányról – mondta Anna. Elkalandoztak a tárgytól, de kezdtek összemelegedni. Megérte az elterelést.

– Jonathan Swift soha életében nem vetődött egy szigetre. Mary Shelley soha senkit nem hozott vissza a halálból. Se Robinson Crusoe. Se Frankenstein.

– Michael Chabon nem lett volna képregényművész az 1940-es években. Nem lenne Jeffrey Eugenides és interszex. Szégyelljék magukat! Ha már itt tartunk, Jane Austen milyen jogon képzelte el egy katona vagy egy tengerészkapitány életét? Donna Tartt első regényének a főhőse egy férfi. Botrányos!

Rene bánatosan csóválta a fejét.

– Hát, sajnálom, hogy egy ilyen pörlekedő pillanatban kellett szépíróvá lennie. De nem hiszem, hogy a férjét ilyesfajta eltulajdonítással vádolták. Vagy tévedek?

– Nem, nem téved. Akárki üldözte is Jake-et, nem azt állította, hogy hímnemű szerzőként nem volt joga egy anyáról és a lányáról írni. Valami kézzelfoghatóbb dolog járt a fejükben… konkrétan az anyag ellopása. Jake tudta, hogy semmit sem tudnak rábizonyítani, de azt is tudta, hogy senki sem vár bizonyítékra ahhoz, hogy eldöntse, mit gondol, miközben boldog-boldogtalan kárörvendezik a neten. Persze kiakadhat valaki, akár még maga alá is kerülhet, és mégsem teszi azt, amit Jake tett, és én még mindig nem értem, hogy jutott el a zaklatás miatti nagyon is érthető szorongás állapotából addig az érzésig, hogy nem tud kibújni alóla. De eljutott. Szerintem gyötörte őt, hogy bárki plagizálóként gondolhat rá. Egyetlen önérzetes író sem tenne ilyet, márpedig Jake igen nagyra tartotta magát. Magát