Prológus

Igazából az ember az életében sokszor nem is számít arra, hogy történni fog valami. Általában csak úgy megtörténnek a dolgok a maguk váratlan és vérfagyasztó módján, és mire az ember felocsúdik, már késő tenni valamit. Függetlenül ettől azért nem biztos, hogy rossz az, ami következik és utólag azért én sem bántam meg semmit, de annyi biztos, hogy nem számítottam rá.

Tulajdonképpen úgy éltem gondtalan életet, hogy nem is tudtam róla. Jó munkám volt egy fotóstúdióban, minden nap szép nők vettek körül. Persze sok közülük ajánlatot tett a karrierje érdekében, és akadt köztük olyan is, aki igazán megfontolandó lett volna egy másik helyzetben, de én olyan szerelmes voltam Anettbe, a feleségembe, hogy nem is vettem tudomást a kínálkozó alkalmakról. Délutánonként rohantam haza, és a haverokat is hanyagoltam sokszor, hogy Anettel lehessek. Persze ahogy lenni szokott idővel aztán minket is bedaráltak a hétköznapok és távolodni kezdtünk egymástól. Ez is olyan észrevétlenül zajlott, hogy fel sem eszméltem. Valahogy közénk férkőzött a közöny menthetetlenül.

Elmaradtak a mindennapos élménybeszámolók, eltűntek a szikrázó pillantások, csak a fáradt, elcsigázott boldogtalanság nézett vissza rám, ha rápillantottam. Az a baj, hogy én sem éreztem másképp magam. Már nem izgatott annyira a teste, mint régen és előfordult olyan is, hogy én magam mondtam nemet a szexre mert annyira bedaráltak a mindennapok. Az ágy két szélén aludtunk és mindig a fáradtságra fogtuk az egyszerű közönyt. Csak később gondoltam bele, hogy sokszor már nem is hiányzott. Lekötött a munka, a mindennapi gondok és minden mást lassan kizártam az életemből. Őt is. Utólag rettenetesen szégyelltem magam e miatt, de már nem volt mit tenni.

Az ma már persze biztos, hogy a kapcsolatunk a részéről is menthetetlen volt. Egyre többször maradt ki arra hivatkozva, hogy túlórázik a munkahelyén, vagy tárgyalása van. Az üzleti vacsora a főnökkel sem volt éppen ritka. Ha el tudott szabadulni, akkor a barátnőivel ment el esténként bulizni, hogy kieressze a gőzt. Egyikünk se tudta, hogy merre jár a másik és fel sem merült bennem az utolsó percig, hogy esetleg nem mond igazat. Hülye voltam, ez nem vitás. Vagy teljesen vak. Esetleg mind a kettő. Nem is tudom!

Hétvégenként, ha nem volt munka, némán tettünk-vettünk a lakásban. Ha valami megbeszélni valónk volt, akkor tárgyilagos rövidséggel és pontos, határozott érveléssel tettük azt. Az egész úgy zajlott le, mint egy gyors, üzleti tárgyalás. Így vettünk új kanapét és a lakás kifestését is így beszéltük meg. Sivár volt és hideg, de persze ez akkor fel sem tűnt nekem.

Egyetlen probléma volt köztünk, amit még én is észrevettem és ez nem volt más, mint a gyerek. Azaz, hogy Ő nem akart, én meg igen. Hallani sem bírt szülésről meg babázásról. Hol azzal érvelt, hogy tönkre megy a melle, meg a teste és az elhízást emlegette, hol pedig azt hajtogatta, hogy még túl fiatal hozzá. Csakhogy közben mind a ketten alaposan átléptük a harmincat és úgy éreztem, hogy fogytán az időnk. Megértettem, hogy Anett nem akar mindent feladni, amiért eddig dolgozott, de ha megláttam egy kiskölyköt az utcán, hát férfi létemre elszorult a torkom. Bevallom rendszeresen előfordult, hogy piszkáltam Őt emiatt és biztos, hogy ez is rombolta a kapcsolatunkat. Nem tehettem róla, ezt nem tudtam megemészteni, de szerintem más férfiak is szeretnének gyereket az én koromban. Így aztán még inkább belevetettem magam a munkába és ha csak tehettem, nem is voltam otthon. Sokszor jutnak eszembe azok a férfiak, ha visszagondolok arra az időszakra, akik csak azért járnak ki a horgásztóra pecázni hétvégenként, hogy ne kelljen az asszonnyal lenni. Valami ehhez hasonlóvá válltam én is azt hiszem.

Így mentek az évek, és néha visszagondoltam arra, hogy hogyan kezdődött a szerelmünk. Még a mosolya is más volt akkoriban. Hogy mennyire imádtam, mikor nevetett és hogyan bálványoztam Őt. Idealizáltam, ez nem vitás, de más is esett már ebbe a hibába rajtam kívül, vagy nem? Elszürkült az életünk. Valahogy a szex is elmaradozott. Ha volt valami, akkor rövid volt és gépies. Afféle testi szükséglet csupán, érzelmek nélkül. Én naivan azt hittem, hogy ennyi év után ez a normális. Ezt is tanulni kell, nem vitás. Nem véletlenül mondják, hogy a legtöbb embernek a második házassága lesz csak sikeres. Na de ki gondol akkor erre, mikor az egész történik, és igazából velem is éppen ez volt a helyzet.

Egy szép nap aztán egy közös ismerősünk szólt, hogy látta Anettet egy idegen férfival csókolózni az utcán. Rettenetesen felfortyantam! Hogy mondhat ilyet ez a paraszt a feleségemről! Majdnem neki is mentem. Szerencsére Ő előbb ott hagyott. Soha többé nem állt szóba egyikünkkel sem. Felháborodva mentem haza, és ahelyett, hogy számonkértem volna az asszonyt, még én fakadtam ki neki az őrült ismerőst szapulva. Anett is őszintén felháborodottnak tűnt, így még ekkor sem fogtam gyanút. Míg nem egy nap korábban mentem haza. Igazán klasszikus eset, és ha nem velem történt volna, jót is mosolyognék, de ebben a szappanoperában én voltam sajnos az egyik főszereplő. Na szóval előbb mentem haza, mint szoktam. Csak fel akartam ugrani egy dossziéért, ami reggel otthon maradt. Ott találtam őket. Úgy ahogy a vígjátékokban, éppen az ágyban henteregve.

Földbe gyökerezett a lábam. Olyan szürreális volt, mint ha csak egy rossz álom lett volna, amiből nem szabadulhat az ember. Alig vártam az ébredést. Ráadásul nem vettek észre. Mintha ott sem lennék. Éppen átfordultak és a nejem került felülre. Láttam, ahogy egy idegen faszi micsodája jár benne, Ő pedig úgy élvezi, mint ahogy velem talán még soha. Az önbecsülésem szertefoszlott. Nem, azt hiszem inkább az egész világom. Ilyen lehet meghalni. Lepörgött a szemem előtt a kapcsolatunk minden pillanata. Megrémültem azt hiszem, mert a saját hajam markolva ordítani kezdtem. Ekkor szúrták csak ki, hogy ott vagyok. Anett bevallott mindent. Persze nem is tehetett mást. Hogyan is tehetett volna? Nem mondhatta, hogy csak a szemem káprázott vagy ilyesmi. Másnap elköltözött és még a holmijáért is akkor jött, ha nem voltam otthon. Hát valahogy így kezdődött ez az egész! A többit meg úgy is elmesélem.