I.
A szerelmi bánat az igazából olyan megfoghatatlan dolog. Talán inkább a legkifejezőbb rá az üresség érzése. Egy asszony, vagy egy család hiányát legjobban az jellemzi, amikor az ember hazaér és nem várja más csak a csend. Az áthatolhatatlan, sűrű csend. Ez az igazi egyedüllét, mert ilyenkor az ember azt érzi, hogy szanaszét marja a másik hiánya, még akkor is, ha már nem volt igazán jó az a kapcsolat.
Marci is valahogy így érezte magát. Elborította a tökéletes közöny. Úgy tűnt, hogy most már minden mindegy, felesleges világi dolgok miatt aggódnia. Gépiesen végezte a tennivalóját, ahogy szokta, ellátta a minimális szükségleteit és az estéket otthon töltötte a kínzó csendbe bámulva, magát emésztve. Az embernek, ha széttépik a lelkét és kétségbeesik, akkor mindig kell valaki, akit okolhat. A baj csak az volt, hogy Marci saját magát hibáztatta. Pro és kontra érveket hozott föl a bűnössége mellett és ellen, de általában inkább abba az irányba lendült a mérleg nyelve, hogy felelősséget igyekezett vállalni azokért a dolgokért, amikre a múltban talán nem is volt befolyása. Az esti merengéseket efféle gondolatok töltötték meg, aztán reggel minden kezdődött elölről.
Nyár volt, olyan egyforma, fülledt napok követték egymást. A stúdióban, ahol Marci fotósként dolgozott, szervezett módon, rutinosan mentek a dolgok. A férfi ismerte már a menetrendet, nem kellett sokat gondolkodnia azon, hogy mi lesz a következő feladat, minden ment gépiesen a maga útján. A modellek nevetgélve érkeztek, mentek a sminkbe és öltözni, amíg a technikusok fényeket állítottak és állványokat szereltek össze. Egy fürdőruha katalógus volt az aznapi munka, minden bikinihez egy másik modellel. A cserfelő lányok között voltak ismerős arcok is, ők vidáman üdvözölték a személyzetet. Marcihoz is odalépett egy szőke lány, olyan huszonéves, tipikus fotómodell alkat. Széles mosollyal az arcán üdvözölte Marcit, majd puszit nyomott az arcára is, de a férfi csak intett a kezével, nem szólt. Szinte csak a parfümillatot érzékelte, annyira nem érdekelte a körülötte rohanó világ. Merengő önsajnálatba merülve állította a gépét a díszlet fényeihez, tudomást sem véve szegény lányról, aki toporgott egy kicsit, várva valami reakciót, aztán tétován elment a dolgára.
Szebbnél-szebb nők sorakoztak fel aznap, a testüket alig fedte valami ruha, minden látszott, ami egy férfit érdekelhet. Marci hozzá volt szokva ehhez a látványhoz, még olyan is előfordult, hogy aktot kellett fotóznia, de attól sem jött zavarba. Viszont régebben azért sohasem hagyták hidegen a szép női idomok. Most valahogy ezt sem vette észre. Mindegy lett volna az is, ha meztelenek, de az is, ha magasnyakú pulóverben, vagy kabátban kellett volna őket lefényképezni. Semmivel sem tűntek izgalmasabbnak a számára, mint egy bútorkatalógus képei. Hidegen hagyták a nők. Nem épített persze e köré mély filozófiai okfejtéseket, csak valahogy távol került a világtól. Szinte kívülről szemlélte önmagát és a vele történteket. Ennyire még soha nem volt kibukva szakítás miatt.
Anett viszont más volt, mint a korábbi barátnői. Olyannyira belé volt habarodva, hogy beszűkült a tudata és csak Anettet látta, róla beszélt, vele tervezte a jövőjét. Az ő fejében nem volt opció, hogy valaha valamelyikük el akarná hagyni a másikat. Egy életre tervezett és azt hitte, hogy a Nő is így van ezzel. Tévedett. Előfordult ez már mással is, de akkor Marci mindig azt hangoztatta, hogy az ő kapcsolatuk kivételes, ez velük soha nem eshet meg. Mégis megesett. A férfi nem vette észre, hogy baj lenne, hogy ellaposodott volna az együttlétük. Persze nem beszélgettek már annyit és kevesebb időt töltöttek el egymással, de Marci ezt betudta a szürke hétköznapok számlájának. Anett pedig nem szólt. Nem akart semmit megbeszélni, nem volt követelőző, vagy hisztis. Olyan volt, mint általában, így a férfinek nem is volt oka gyanakodni. Aztán egyszer, mikor hazaért a munkából…
Ezredszer pörgette már végig magában a történteket és most sem jutott előbbre. Véget ért a fotózás, elmentek a modellek. Talán köszöntek, talán nem, de nem számított. Mindent eltakart az a vaskos önsajnálat. Marci csendben pakolgatta el a tokjaikba az objektíveket és éppen azon járt az esze, hogy mikor kéne neki látni az utómunkának a képeken, amikor betoppant Robi. Övé volt a stúdió, de ezer éve voltak barátok is. Robi a maga nyegle módján sasszézott be a helyiségbe, magabiztosan felszegett állal, ujjain a nemrég vásárolt luxusautó kulcsát pörgetve. Talán a farmerja és a pólója került annyiba, mint a Marci kezében tartott igen drága objektív, de a barátja számára ez volt a normális. Így nőtt fel, gazdag családban, soha nem kellett megküzdenie semmiért. Természetes volt a számára, hogy mindene megvan, csak két hobbija volt, a jó autók és a szép nők. A fotóstúdiót is ezért nyitotta, és bár szépen keresett vele, azért a fő motivációt mégis a modell lányok jelentették. Szinte kivétel nélkül minden csaj megfordult az ágyában, karriert remélve, aki valaha betette a lábát ebbe a műterembe. Ha felbukkant egy új arc, szinte azonnal ott termett dögkeselyű módjára Robi is, aki a bemutatkozás után rögtön vacsorázni hívta a kiszemelt lányt. Marci nem emlékezett rá, hogy valaha valaki kikosarazta volna. Aztán persze néhány nap elteltével ott zokogott mindegyik a sminkben és alig bírták rendbe tenni a képekhez az arcukat. Mindenki megszokta, hogy ez itt így megy.
Robi megállt a terem közepén és unottan körbenézett. Nem igazán érdekelték a munka körülményei, inkább csak udvariasságból tette, vagy a fene tudja. Itt már amúgy is minden ment magától. Végigmérte Marcit, majd bátorítóan megszólalt:
– Te még mindig az orrodat lógatod? Csupa jó kiscsaj nyüzsgött itt ma egész nap. Hozzám kettő is jön este egy jakuzzis vacsira. Fel kéne csípned valakit búfelejtőnek.
– Nem érdekelnek – válaszolta egykedvűen Marci, miközben a szekrénybe pakolgatta a felszerelését.
– Hozzám azok a szőke ikrek jönnek. Gyere el te is! Jut is, marad is! – mondta vigyorogva a gazdag Playboy.
– Tudod, néha olyan letaglózóan gusztustalan tudsz lenni. Azok még szinte gyerekek. Az anyjuk kint várta őket az öltözőben – dohogott Marci.
– Hát tudod, amikor elhívtam őket, akkor épp az egyik kezében volt a farkam. Amúgy meg nézz rájuk a képeken! Egyáltalán nem tűnnek gyereknek – bökte oda kaján vigyorral Robi és látszott, hogy egy pillanatra elmereng. Talán a lányokon járt az esze.
– Én akkor is kihagyom ezt most, de köszi. Bízd csak rám, hogy be akarok-e csajozni, vagy sem – hangzott a válasz.
– Te tudod, de nem sírhatsz életed végéig Anett után. Ideje volna már, hogy összeszedd magad. Értem én, hogy idő kell, de ennyi?
– Továbbléptem! Végzem a munkám, élem az életem! – puffogott Marci. Úgy érezte, hogy a barátja behatol a személyes terébe.
– Te tudod! Azért nyugodtan szólj, ha meggondolod magad! – mondta még Robi, aztán ahogy jött, úgy ki is sétált a stúdióból.
Csend borult a műteremre. Marci elkezdte a képek válogatását és utómunkáit. Ezzel igazán repült az idő, nem kellett küzdenie a kínzó gondolataival. Az apró különbségek a képek között lekötötték annyira a figyelmét, hogy minden mást ki tudott űzni onnan és néhány órán át nem szenvedett.
Valójában tisztában volt vele, hogy mi zajlik most benne, hiszen azért felnőtt férfiként nem először élt át ilyesmit, de ez most valahogy olyan elsöprő erejű volt, hogy egészen letarolta a személyiségét. Nem volt jövőképe, nem voltak perspektívái. A hangsúlyok áthelyeződtek és egyszerre csak nem az volt már fontos, mint azelőtt. Teljesen alávetette magát a párkapcsolatának és mindent aszerint csinált, hogy építse a közös jövőjüket. Ezt most egyszeriben elvágták és ezért felborult a sorrend.
Most leginkább magával kellett volna foglalkoznia. Arra figyelnie, hogy mire vágyik, mit szeretne. Ujjá kellett valahogy építenie a lerombolt egoját. Az önbecsülése és a magáról alkotott képe romokban hevert és most még éppen csak ott tartott, hogy sepregette a szilánkokat. Azt is meglehetősen bátortalanul.
Nem figyelte az órát, nem volt hová sietnie. Amikor végzett, már késő délután volt. Bezárt, és ahogy kilépett az utca aszfaltját olvasztó fülledt hőségbe, megtorpant egy pillanatra. Szinte fejbe verte a forróság a stúdió klímája után, ami egységes hőfokon tartotta egész nap a műtermet. Körülnézett és lassan, ráérősen elindult a villamosmegálló felé. Ha csak tehette, nem jött kocsival. Az emberek inspirálták. Lopva figyelte az arcukat, a mozdulataikat, a gesztusaikat és azzal a gondolattal játszadozott, hogy próbálta kitalálni, vajon mire, hogy reagál a kiszemelt. Ez csak még inkább idegesítette, hiszen, ha utazott, akkor remekül ment neki ez a játék, de otthon mégsem vett észre semmit.
A combino sűrűn járt, nem kellet sokat várnia. Csak úgy özönlöttek ki a munkából hazafelé igyekvő emberek. Sűrű masszává alakulva hömpölyögtek ki a járműből és legalább így ment a beszállás is. Marci szeretett állni, mert akkor jobban rálátott az utasokra, de most inkább vadászott magának egy ülőhelyet. Nem ment csak néhány megállót, de abban bízott, hogy így majd nem kezdi el méricskélni a többieket a járműben. Persze nem tudta megállni. Mint valami automatika, úgy indult el a tekintete, pásztázva az arcokat. Unott nők és férfiak bámészkodtak kifelé az ablakokon át a lassan csorgó forgalomba. Mindenkit lefoglaltak a gondolatai meg a problémái. Marci azon kapta magát, hogy próbálja kitalálni, milyen sorsot cipelhet az az ideges arccal fészkelődő, barna hajú lány a szemben lévő ülésen. Vékony, csontos arcába óriási, melegbarna szemek ékelődtek, tekintélyes sötét karikákkal keretezve. Fáradt volt és nagyon feszült, ahogy jobbra-ballra kapkodta a tekintetét az emberek, az ablak és a telefonja kijelzője között. A sötét szoknyáján tördelte hosszú ujjait. Marci elég tolakodóan nézhette, mert mikor a lány észrevette, akkor kényszeredetten rámosolygott, aztán gyorsan elkapta a tekintetét. A férfi saját magát is meglepte, amikor megszólította. Soha nem csinált ilyesmit azelőtt. Főleg nem egy idegennel a villamoson.
– Valami baj van? – érdeklődött nyugtató hangon.
Érzett valamiféle sorsközösséget a lánnyal, annak ellenére, hogy azt sem tudta, mi a gondja. Ő maga is sebzett volt és kiszolgáltatott és ezt a szegény lányt is ilyennek látta. Nem érdekelte, mint Nő, és hamis érzelmeket sem ébresztett benne ez a jelenet, csak valahogy úgy érezte, hogy képletesen kézen kell fognia ezt a másik embert, aki szintén bajban van.
– Anyát épp most műtik! Nem tudtam előbb eljönni az egyetemről mert vizsgáznom kellett és most nagyon aggódom, nehogy baja essen. Ráadásul tudom, hogy nagyon félt és nem tudtam vele lenni, mielőtt betolták! – zúdította rá a barna lány és eleredtek a könnyei.
Teljes valójával, fizikailag sugározta magából a kétségbeesést. Hiszen ő maga is egyedül volt a félelmével. Marci olyannyira átélte a szorongását, hogy szinte ő is elsírta magát. Mélyet sóhajtva visszanyelte a könnyeit és barátságos mosolyt erőltetett az arcára, aztán megfogta a lány kezét. Hideg volt és remegett.
– Ha így félti, akkor nem eshet baja! Menjen be a kórházba, legyen ott, mikor felébred. Meglátja, minden rendben lesz! – mondta egy ismeretlennek anélkül, hogy tudott volna bármit is arról, hogy mit él éppen át.
A lány beharapta az alsó ajkát és bólintott. Úgy festett, nem vette zaklatásnak Marci szavait, de a férfi mégis elszégyellte magát. Nem is értette, hogy honnan vette a bátorságot egyáltalán ilyesmihez. Határozottan felállt és egy megállóval korábban leszállt a villamosról. Ahogy visszanézett, még találkozott a tekintete az ablakon át az idegen lányéval, aki reménykedve bámult utána, aztán eltűnt a távolban.
A férfit marcangolta a szégyen. Tudta, hogyha most egy tükör előtt állna, akkor nem bírna a saját szemébe nézni. Érezte, hogy lángolva elvörösödik az arca, ahogy elindult hazafelé. Közben persze azért jól esett neki, hogy a lány értékelte a bátorítást, de ezt rendre elfojtotta magában. Saját szenvedéstörténetet kreált magának és tökéletesen meg is élte azt.
Ahogy a ház elé ért, ahol lakott, egy pillanatra megtorpanásra késztette az a hatalmas daru, ami az épület előtti parkoló felületének nagyját uralta, teljesen kizárva az ott parkolást. A masina hosszú, narancssárga karján valami drótkötélféleségen egy grafitszürke jakuzzi himbálózott. Mögötte az első emeleti terasz korlátjánál sisakos munkások igyekeztek behúzni a luxus fürdőkádat a teraszra. Marci el is könyvelte magában, hogy megvan az új lakó. Éppen a vele szemben levő lakás volt eladó.
Lassan ballagott a kapu felé. A bejáratnál újabb munkásokba botlott, akik hevederekkel szekrényeket próbáltak betuszkolni a keskeny ajtónyíláson. Munkájukat egy fiatal, vékony, vörös nő irányította a járdáról kiabálva az instrukciókat. Mikor Marci odaért, pont mellette állt meg, mert a szállítók miatt nem tudott bemenni. A nő idegesen végigmérte.
– Mit bámészkodsz itt apukám! Nem láttál még költözést? Talán adjak egy dobozt, hogy ne ácsorogj itt dologtalanul? – esett neki a démon, de azonnal el is kapta a tekintetét, vissza a szekrényekre.
– Itt lakom! – mondta Marci határozottan, mire úgy kapott választ, hogy a csaj oda se nézett.
– Akkor ne bámészkodjál itt, hanem haladjál szépen befelé! – vetette oda neki a Nő.
– Tahó! – próbált Marci elégtételt venni, de süket fülekre talált. Idegesen indult meg az épület felé. Ahogy a munkások a szekrényekkel bejutottak, őt is elnyelte a sötét kapualj.