„Üres a pokol, itt van minden ördög.”{2}
William Shakespeare
HADLEY
Korábban…
Azt mondják, a gyerekek mindenben a varázslatot látják. A rám szegeződő szempár azonban egészen másról mesél, amikor leülök mellé. Még olyan fiatal, de már látta a világ züllöttségének a legszörnyűbb oldalát is. Ebben semmi varázslat nincs. Csak gonoszság.
Lindy Maynek is hasonlóan elcsigázott a szeme, ám most túl sok érzelem kavarog bennem ahhoz, hogy tiszta fejjel gondolkodjam.
Ez a férfi később másokkal is ugyanazt művelte, mert hagytam, hogy meggyőzzenek arról, hogy ez mind csak az én fejemben létezik. A pszichológus. A mostohaapám. Az anyám…
És ez a kislány most miattam szenved. Sok más gyerek pedig miattam halt meg. Olyan sokan mentek keresztül azon, amin én.
Mert gyenge voltam. Olyan gyenge, hogy hagytam magam manipulálni.
Nem bírom elviselni ezt a bűntudatot, lélegezni is alig tudok, miközben kényszerítem magam, hogy leüljek a kislány mellé. El akarom terelni a gondolataimat a saját aggodalmaimról, ezért inkább arra összpontosítok, hogy ez a gyerek ismeri Lanát. Kétség sem férhet hozzá. Senkinek sem integetett, Lanának viszont igen. Mert ismeri őt.
– Ismered Lana Myerst? – kérdezem tőle.
Tágra nyílik a szeme, Lindy pedig megköszörüli a torkát.
– Nem. Nem ismerjük.
Nyilvánvalóan nem igaz, de nem forszírozom tovább a dolgot. Lindy idegesen fészkelődik, mindig babrál valamivel, amióta szóba hoztam Lanát. Craig már kiment, hogy elmondja a többieknek, ezért nem sok időm van válaszokat kapni.
Laurel a homlokát ráncolja, és felnéz Lindyre.
– Ez a férfi, aki bántott téged… engem is bántott – mondom, hogy meglegyen köztünk a kapcsolat, és fogódzót adjak neki, amibe belekapaszkodva kötődhet hozzám. Nehéz elvonatkoztatni az érzelmeimet az ügytől… megakadályozni, hogy hatással legyen rám. De sikerül megtennem, mert hosszú éveken át képeztek ki rá.
Laurel megfogja a ruhaujjamat, meghúzza, ezért lehajolok hozzá, hogy a fülembe súgjon valamit. Érzem, hogy a szája mellé teszi a tenyerét, mintha semmiképpen sem akarná, hogy akár egy szó is kijusson a fülemhez tett kis alagútból.
– Az én angyalom gondoskodott arról, hogy soha többé ne bántson minket – súgja, mire jeges borzongás fut végig rajtam. – Az én angyalom megmentett engem. Az a lány mindig vigyázni fog rám. Most is vigyáz.
Felegyenesedem, hogy megemésszem a szavait, ám ekkor Duke beront a helyiségbe. Azt sem tudom, hogy mi hangzik el, mielőtt végül távozom. Logan kikísér, mert túlságosan aggódik miattam.
Mielőtt visszafoghatnám magam, beszélni kezdek, aztán sírva fakadok, magamra vállalom a felelősség súlyát ebben az ügyben.
Megakadályozhattam volna, hogy valaki más is megsérüljön.
A szavak maguktól hagyják el a számat, kiadok magamból mindent, ami azóta gyűlik bennem, amióta elszöktem otthonról. Még azt sem tudom biztosan, hogy mit mondunk egymásnak, minden összemosódik.
Az elmém automata üzemmódban van, a bűntudat és az önutálat irányítja.
Logan nem tart vissza, amikor végül elmegyek, én azonban megtorpanok a pihenőszoba előtt. Lana lazán ül egy széken, és tévét néz, mintha ő lenne a világon a legnyugodtabb ember.
Oldalra fordul, és rám néz, a teste érzékeli, ha valaki figyeli. Ez nem egy ártatlan ember reakciója.
Engem bámul, az ajka apró mosolyra húzódik, mintha kihívást intézne felém, hogy szólaljak meg és mondjak valamit.
Az én angyalom gondoskodott arról, hogy soha többé ne bántson minket. Az én angyalom megmentett engem. Az a lány mindig vigyázni fog rám. Most is vigyáz.
Laurel szavai úgy robbannak be az emlékezetembe, mint egy arculcsapás, és lassan összeillesztem a darabkákat, amik nem igazán illenek össze.
A lány. Laurel egy nőről beszélt.
És integetett Lanának.
Kizárt dolog, hogy igazam legyen.
Az nem lehet, hogy Lana gyilkolta és kínozta meg Fergusont… Úgy értem… lehetetlen, ugye?
Felvonja a szemöldökét, miközben engem néz, mintha azt várná, hogy én szólaljak meg először. Ha megölt egy embert, aztán belibegett erre a helyre… akkor ő egy kibaszott pszichopata.
Nem. Túl sok érzelem kavarog bennem.
Elmegyek, véget vetek a farkasszemnek, és úgy döntök, válaszokat akarok kapni. Logannel együtt jött, vagyis egy ideig még itt lesz. Logan addig biztos nem megy el, amíg meg nem kapja a választ a kérdéseire. Én azt tervezem, hogy egészen másfajta válaszokat fogok megtudni.
Gyakorlatilag szaladok a kocsimhoz, és már úton vagyok, amikor megcsörren a telefonom, mert Leonard hív. Először úgy gondolom, nem veszem fel, de aztán mégis fogadom a hívást. Biztos, hogy arról a beteg állatról van szó, aki ártatlan gyerekeket terrorizált miattam, mert én nem néztem eléggé a felszín alá, miután FBI-ügynök lettem.
– Mi a helyzet? – kérdezem komoly hangon, aztán megköszörülöm a torkom, hogy visszafojtsam a kitörni készülő sírást.
– A kasztrálós-csonkítós gyilkosunk ölte meg Fergusont – közli higgadtan.
Majdnem kiesik a kezemből a telefon.
– Micsoda? – kérdezem döbbenten.
– A fickó nem akarta, hogy összekössük ezzel a gyilkossággal, de Lindy May Wheelernél helyezte el a kislányt, aki… meglepetés!… egykor Delaney Grove-ban lakott.
– Ennek semmi értelme. A profil alapján szadistának gondoltátok, de egy szadista soha nem…
– Felülvizsgáljuk a profilt. Ő egy bosszúálló gyilkos. Nem szadista. Minden, amit eddig biztosra vettünk, meg fog változni. Szerintünk az a férfi úgy érzi, valami kapocs van köztetek. Valahogyan tudomást szerzett Fergusonról és… a múltadról – teszi hozzá, az utolsó részt sajnálkozva és tétován mondja.
Erősebben szorítom a telefont a kezemben, és jobban nyomom a gázpedált.
– Jól van. Tájékoztass, ha megtudtok valamit! – kérem szenvtelen hangon, amelyből nem hallatszik, milyen érzelmi vihar dúl bennem.
Miután leteszem a telefont, sorra veszem, hány szempontból vagyok őrült. Azt gyanítom, hogy Lana ölte meg azt a gazembert, de ez képtelenség. Túl közel vagyok ehhez az ügyhöz, nem tudok logikusan gondolkodni.
Leonard szerint viszont a gyilkos tudott a múltamról, és arra összpontosított. Okot adtam Lanának, hogy alaposabban is utánanézzen az életemnek, amikor ostoba módon elárultam neki a gyanúmat. Túlságosan higgadt volt. Egyáltalán nem rázta meg, hogy mivel vádolom.
Mintha felkészült volna ezekre a kérdésekre.
Ha viszont ő ölte meg Kennetht, akkor ő a sorozatgyilkos, aki fizikai fölénnyel nála kétszer nagyobb termetű férfiakat gyilkol. Kizárt dolog, hogy igazam legyen.
Akkor miért tartok még mindig a házához? Miért nem vagyok még mindig meggyőzve arról, hogy nem ő az az angyal, akiről Laurel beszélt?
Logan örökké gyűlölni fog, ha megtudja, hogy őrült módon megvádoltam a barátnőjét – akit tökéletesnek tart –, és azt feltételeztem róla, hogy valami bizarr módon lehetetlen, sőt förtelmesen kegyetlen dolgokat követett el.
A járőrautó már nincs a kocsibejárója végén, amikor odaérek, és próbálok nem gondolni arra, hogy milyen őrültség ez az egész. Jelenleg minden embert erre az ügyre állítottak rá. A rendőrség keresi azt a több tucat holttestet, amit egy ördög hagyott maga után, akit meg kellett volna ölnöm.
A ház sötét, óvatosan elfordítom az ajtógombot, és meglepődöm, amikor nyitva találom. Én sem zárom be, miután bemegyek. Logan már volt a hálószobájában, ezért azt a helyiséget kihagyom, tudom, hogy Lana van olyan okos, hogy elrejtse a sötét kis titkait.
Igyekszem nem foglalkozni az agyam azon részével, amely folyton őrültnek nevez, amiért őt gyanúsítom. Lana közel sem képes az ilyesmikre fizikailag. Baromi nagy munka lehetett megölni Kennetht. Először is fel kellett vonszolni a pincéből.
Aztán feltolni a vízpart felé vezető dombon. Egyszerűen kizárt dolog.
Ennek ellenére folytatom a kutatást, hagyom, hogy a megérzésem és az ösztönöm vezessen, felülírja az elmémet.
Van ebben a nőben valami… hátborzongató nyugodtság, amit Logan nem vesz észre. Van valami sötét a szemében, amikor belenéz az ember lelkébe.
De vajon mennyire sötét egy ember, ha megment egy gyereket?
Teljesen össze vagyok zavarodva.
Találok egy kulcsra zárt ajtót, ezért ösztönösen azonnal megpiszkálom a zárat. A képességeim segítségével ez gyerekjáték, az ajtó másodperceken belül kinyílik. Ám a helyiség üres.
Miért kell kulcsra zárni egy üres szobát?
Csak négy könyvespolcot látok a fal mellett, mind a négy üres.
Nem értem, ezért megfordulok… és sikítás tör fel a torkomból, mert egy hatalmas test támad rám hirtelen.
A pisztolyom után nyúlok, de már késő. A nagydarab ember nekem ütközik, a falhoz csap, amitől elszédülök, majd ismét felsikítok.
Elveszi tőlem a fegyverem, a földre dobja, és megint fájdalmasan felkiáltok, mert arccal a falhoz nyom. Érzem, hogy a kezemet a hátam mögé csavarja, és megcsap a meleg, mentolos lehelete.
– Nocsak, micsoda meglepetés, Grace ügynök? – kérdezi egy férfihang.
A hang hallatán borzongás fut végig a gerincemen.
– Egyet fizet, kettőt kap? – folytatja, továbbra is a falhoz szögezve engem. – Nagy kár, de most valaki mást várok. Magának ki kell várnia a sorát. Még a vörös haja ellenére is.
A tüdőmben reked a levegő, mert hirtelen rádöbbenek, hogy ki ez. Ebben a felfordulásban Logan valószínűleg nem tudott azzal foglalkozni, hogy a járőröket visszahívták a bébiszitteri feladatukból. Jelenleg csupán egy ember van, aki itt lehet.
– Árulja el, Grace ügynök! – mondja, miközben durván megbilincseli a kezem a saját bilincsemmel. Továbbra sem tudok mozogni, a falhoz szorítva hiábavalóan küzdök. – Fél a Mumustól?
Összerándul a gyomrom a félelemtől, és megint felkiáltok, amikor a földre lök. Ráül a hátamra, nevet, miközben én segítségért kiáltok. Aztán még hangosabban nevet.
– Kiabáljon csak! Sikítson, ahogy akar! – gúnyolódik velem. – Ez a legjobb hely a világon, ahol sikítozni lehet, mert senki sem fogja meghallani, ügynök.
Felhajtja a lábamat térdből, és rájövök, hogy a hátul összebilincselt kezemhez kötözi. A hátam ívben megfeszül, amikor felemel, hogy befejezze.
– De akkor nem sikítozhat, amikor megérkezik a vendégem – folytatja, és vigyorog a sötétben.
A szemem most már alkalmazkodott a fényviszonyokhoz, és megpillantom a kopasz fejét, miközben valamit a számba töm.
Próbálok harcolni ellene, de az állkapcsomba nyomja az ujját, és erőszakkal kinyitja a számat. Megköti a számba tömött rongyot, aztán egy ragasztószalag szakadását hallom, mielőtt beragasztaná vele a számat.
Ismét küzdök, próbálok kiszabadulni, ám a kezem és a lábam egymáshoz van kötözve. A fickó ismét felnevet, majd felemel a földről, és könnyedén levisz a lépcsőn. Menet közben szándékosan többször is beleüti a fejem a falba.
Felkiáltok, ám csak egy alig hallható, tompa hang hallatszik kifelé a számba tömött, több réteg anyag mögül. Amikor élesen befordul a sarkon, hozzáüti a fejem a falhoz.
– Hoppá! – mondja kuncogva.
Leejt a földre, mire felnyögök, bár a hang egyáltalán nem hallatszik, csak a könyököm és a csípőm csapódik erősen a földbe. Egy szekrényajtó a nyikorgását hallom, majd látom is, hogy kinyílik. A Mumus olyan erősen hasba rúg, hogy eltörik néhány bordám, és próbál belökdösni a szekrénybe.
Végül letérdel mellém, és teljesen betol, én pedig elfordítom a fejem, amikor ki akarja simítani a hajamat a szememből.
– Élvezze a műsort, Grace ügynök! Legalább látja, hogy ezután mi következik majd.
Becsapja a szekrényajtót, aminek a közepe zsalus, így a lécek között látom a távolodó alakját.
Zene hangzik fel a házban, egy halk, klasszikus darab. Innen a szekrényből rálátok a bejárati ajtóra, és miközben azt figyelem, azt kívánom, bárcsak sose gyanakodtam volna Lanára.
Kicsordul egy könnycsepp a szememből, és úgy érzem, mintha tűz perzselné végig a bőrömet.
Logan hazajön Lanával együtt, és itt hal meg a szemem előtt. Még csak figyelmeztetni sem tudom. Érzem a telefonomat az elülső zsebemben, onnan gúnyolódik velem, mert olyan közel van, és mégis olyan messze. Akárhogyan fészkelődöm, képtelen vagyok elérni.
Úgy érzem, mintha órák teltek volna el, mire végül kinyílik a bejárati ajtó. Sikítani próbálok. Figyelmeztetni Lanát, a halk, tompa hangot azonban elfedi a házban szóló zene.
Lana egyedül érkezik, becsukja az ajtót. Logan nincs vele. És így elillant a remény, hogy megmentsenek.
Egy pillanat alatt történik minden.
Plemmons lesből támad rá, oldalról üt egyet az arcába. Lana elejti a telefonját meg a kulcsát, az ütés erejétől a falnak tántorodik, elkábul és összezavarodik.
A fickó a falhoz szegezi a testével, Lana felsikít, amikor Plemmons megcsavarja a kezét, amivel meg akarta ütni, és ugyanakkor átfogja a nyakát elölről, majd fojtogatni kezdi. A zene ellenére is hallok minden szót, amit kiejt.
– Harcias vagy. Ezt szeretem. És még szép is. Bennett ügynök jól választott – mondja gúnyosan. – És végre egyedül hagyott. Áruld el nekem, hercegnő, félsz a Mumustól?
Felemeli, és a szemközti falnak dobja. Lana durván nekicsapódik, aztán visszaesik a földre.
Hegyezem a fülemet, mert azt hallom, hogy Lana halkan felnevet, miközben lassan feláll.
– Mumus… – szólal meg, és felnéz a férfira. – Jó sokáig tartott.
A gyilkos összezavarodva megtorpan, az arcán értetlenség és harag suhan át. Ő a félelmet élvezi. A fájdalmat.
Lana mégis úgy viselkedik, mintha immunis lenne rá.
Vajon Logan tanította meg neki, hogyan színleljen keménységet?
Vagy tényleg ennyire kibaszottul és ostobán nem fél?
A férfi ráront, hasba rúgja, aztán megmarkolja a haját, és annál fogva állítja fel.
Lana torkából fojtott, fájdalmas hang tör fel, a Mumus a falhoz nyomja, de olyan erősen, hogy valamijét el is töri. Lana oldalra fordítja az arcát, így látom, hogy mosolyog, miközben Plemmons a háta mögé kerül.
– Na, ugye most már nem nevetsz? – kérdezi, és egyik kezével elkezdi lehúzni Lana nadrágját. – Ma este már nem fogsz nevetni.
– Azt hiszem, ennyi sérülés elég lesz, hogy hihetőnek tűnjön – szólal meg Lana, mielőtt a fickó befejezhetné.
A furcsa megjegyzés hallatán Plemmons megáll, nekem pedig a fülemben dobol a vér.
Lana leír egy nagy ívet a könyökével, úgy üt a támadója arcába ebből a lehetetlen szögből. Az orromon szívom be a levegőt, miközben döbbenten nézem, ahogy a fickó hátratántorodik.
Lana megtörli a száját, lenéz az ujjára, és közben felkapcsolja a villanyt a másik kezével. Az ujja véres.
Az orra és az alsó ajka vérzik, az arca pedig már kezd bekékülni ott, ahol a férfi megütötte. De mintha semmi hatással nem lenne rá a fájdalom.
A fickó összehúzza a szemét.
– A Mumus világosban már nem is olyan félelmetes – jegyzi meg Lana, és sötét mosolyra húzódik a szája sarka.
A pacák orra betört és vérzik a könyökütéstől. Dühösen felkiált, mielőtt újra támadásba lendülne. Lana megpördül, és elhúzódik az ökle elől, aztán felhúzza a térdét, és durván a bordáiba rúg vele.
Amikor Plemmons előregörnyed, Lana ismét megpördül, felemeli a lábát, és felülről hátba rúgja. Plemmons a falhoz csapódik, Lana pedig egyre szélesebben vigyorog.
Dühös. És kész ölni is.
– Nem okozhatok túl sok sérülést. Nem akarom, hogy gyanakodjanak rám.
Megfagy a vér az ereimben, és hitetlenkedve rázom a fejem.
A férfi előhúz egy kést, ugyanazt, amivel oly sok nőt megölt már. Lana lazán figyeli.
– Ó, mennyire szeretnélek leültetni, és elvenni tőled mindazt, amit te vettél el azoktól a nőktől! Szeretném, ha ugyanazt a fájdalmat és rémületet éreznéd, mint ők – mondja, és közben vigyorogva nézi. – De nem tehetem. Viszont megfoszthatlak a büszkeségedtől, ami olyan fontos neked. Megfoszthatlak attól a hatalomtól, amivel szerinted rendelkezel. Aztán megölhetlek.