Oliver! El kell hagynod az ágyat. Priscilla eltűnt.

Kinyitottam a szememet, felnyögtem, és átfordultam a másik oldalamra. A fejem lüktetett, és mintha satuba fogták volna. Az ajkam égett, kicserepesedett. Még nem józanodtam ki. Jézusom, egyáltalán hogy értem haza?

Roger zümmögő alakja a fejemhez lebegett.

– Oliver, még mindig ittas állapotban vagy? Fel kell kelned. Priscilla eltűnt.

– Ki a fene az a Priscilla?

Serc.

– Au! Basszus! – A karomat dörgölve felültem.

Serc.

– Roger, elég! Jézusom.

Roger büntetőtüskéje szikrázott. Fémes csendülés kíséretében visszahúzódott a robot hasi részébe.

– Négyes számú szabály. Káromkodni tilos.

– Én is ismerem a szabályokat, Roger. Mit keresel a szobámban? Ha még járnék iskolába, akkor is szombat van.

Pislogtam néhányat, még mindig nem igazán tudtam, hol vagyok, és igyekeztem felidézni, mit is mondott Roger. Földes, füves volt a karom. Felhajtottam a takarót: a sár beborította a lepedőt, mintha valaki hazavonszolt és minden teketória nélkül az ágyba dobott volna.

– Ugye szombat van?

– Igen, szombat van, Oliver. Hogy válaszoljak a helytelen formátumban feltett kérdésedre, Priscilla egy házi méh felderítő. Meg kell keresni. Ezért vagyok itt. Jelenleg egyetlen más házi méh sem tudja elvégezni ezt a feladatot, mert vagy a betakarításban vesznek részt, vagy időszakos karbantartáson esnek át. Ez azt jelenti, hogy neked kell megkeresned. Elkísérlek.

Egy házi méh drón? A karom lüktetett, a fejemben pedig még mindig nem szállt fel a köd. Roger már jó ideje nem büntetett meg. El is felejtettem, mennyire fáj.

– El se hiszem, hogy megráztál.

– Azt gondoltam, hogy már nem szoktál káromkodni, Oliver.

– Ha itt vagy, akkor nem. Félig még aludtam. Még most is félig alszom.

És félig részeg vagyok.

Ásítottam, de azonnal meg is bántam. Mintha valami pelyhes, prémes izé összegömbölyödött, aztán elpusztult volna a számban. Nagyon igyekeztem felidézni, mi is történt előző este. Buliztam. Rosita tanyáján. Rositával összekaptunk. Valami hülyeségen. Azt mondta, vége. Eljött az egész falu. Vodkaízű émelygés hulláma söpört végig rajtam. Fájt mindenem. Majdnem elhánytam magam.

– Melyikük Priscilla?

– Priscilla a négyszáztizennyolcas számú egység. Hármas számú mélységi felderítő. Elmegyünk az utolsó ismert tartózkodási helyére, és megpróbáljuk megkeresni.

Feltápászkodtam, amivel csak még jobban szétkentem a sarat a lepedőn. A mozdulat hatására egy kis műanyag Tyrannosaurus rex játékfigura is leesett a fejem fölötti polcról. Gondosan visszatettem a földi ereklyét a helyére, a többi figura közé. Lefújtam a port a sorba rendezett színes dínókról, azután jó tíz másodpercig kerestem a bakancsomat, mire rájöttem, hogy még mindig a lábamon van. Rákérgesedett a sár.

Az agyam kezdte végre utolérni az eseményeket.

– Várjunk csak… Priscilla? Randizol vele, vagy mi? Mióta van a felderítőknek neve?

– Mindig is volt nevük, Oliver. A nagyapád mindannyiunkat elnevezett, de amikor megkezdte a mezőgazdasági célra való átalakításunkat, letiltotta a megnevezéseket. A húgod kapcsolta vissza tegnap a tanórája során, a vezérlőben. Nem öltözöl át? Kilences számú szabály: őrizzük meg a tisztaságot, és ügyeljünk a higiéniára. Úgy látom, elég koszos a ruhád.

– Vissza kell térnünk a számokhoz. Nehéz lesz emlékezni négyszázharminc különböző névre.

– Lulu a vezérlőben hajtotta végre a módosítást. Ha vissza akarod állítani, neked is ott kell megtenned. Figyelmeztetlek, a húgodnak nagyon tetszett az ötlet, hogy minden egyes házi méhnek külön emberi neve lehet. Kérdezte, hogyan lehet ráfesteni a nevet bizonyos egységekre. A szekrényedben találsz tiszta ruhát.

– Ha kimegyünk, megint koszos leszek. Majd átöltözöm és lezuhanyzom, amikor visszajöttünk. Ha már szóba hoztad: hol a húgom? Nyolcas számú szabály. Ez nem az ő dolga?

– Ez igaz, de Lulu nem tért haza tegnap este. Úgy tűnik, hét egész egy-kettő kilométerre van innen, északkeletre. Amikor felébred, mert minden bizonnyal hasonló állapotban van, mint te, a programnaptár szerint el kell mennie Égett Végekbe a szombati utánpótlás-beszerzési körútra. Sötétedés előtt nem ér haza.

– Komolyan? Még mindig Rositánál van? Én hogy jöttem haza tegnap éjjel?

Mi az utolsó emlékem? Sam és az ikrek visszamentek a Serrano-tanyára piáért. A húgom és Ariceli kinn buliztak Rosita fóliasátrában, ahol jó néhány másik emberrel együtt bömböltették a zenét. Én Rositával voltam a nagyházban, és arról panaszkodtam, hogy egyfolytában a földi politikára terelődik a szó. Erre Rosita kiakadt, és, és…

– Melissa és Trixie 2 hozott haza – mondta Roger. – Lulu kérésére. Elveszítetted az eszméleted.

– Várjunk csak, ki hozott haza? Drónok?

– Melissa és Trixie 2 felderítők. Ezért vonszoltak, és nem hoztak.

– Trixie 2 – dörmögtem. Csináltam néhány vállkörzést.

Hazavonszoltak? Jézusom, ennyire berúgtam? A karom tényleg sajgott egy kicsit. Rémisztő volt elképzelni, amint két, kutya méretű, bizonytalanul haladó robot között csüngök. Nem arra tervezték őket, hogy olyan nehéz dolgokat hurcoljanak, mint én, a kis méretű felderítőket meg főleg nem. Ekkora súllyal nem lehettek képesek repülni. Szerencsém, hogy nem loccsant ki az agyam egy sziklán.

– Milyen messze van ez az egység? Hogy is hívják? Melissa?

– Melissa épp újratöltődik a pajtában. Priscilla tűnt el.

Sóhajtottam. Nem fog ez menni a nevekkel. A komkarkötőmhöz nyúltam, hogy szöveges üzenetet küldjek Lulunak, de csak a csupasz csuklómat találtam. A karkötőm elkeveredett valahová. Majdnem kicsúszott a számon egy cifra szitkozódás, de inkább visszanyeltem.

– Oké. Hol az egység? És hol a karkötőm?

– Priscilla két óra tíz perccel ezelőtt veszítette el a kapcsolatot a vezérlővel. Hét kilométerre van innen, délnyugati irányban. A karkötőd épp javítás alatt áll. Előző este lehánytad, amivel megsértetted a…

– Igen, tudom, a kettes számú szabályt. Mindig tartsd a karkötődet működőképes állapotban. Azt mondod, délnyugat. Vagyis akkor a dombok között van?

– Pontosan. – Roger megfordult a levegőben, hogy megmutassa a hasi része alján lévő kis méretű, ütött-kopott képernyőt. A kijelző berepedt, alig működött, és csak hunyorogva tudtam értelmezni, mit is akar mutatni. A dombokkal tagolt mocsárvidék domborzati térképét mutatta, benne egy villódzó ponttal.

Felnyögtem. Ez órákba fog telni.

– Ha a dombok között van, nem tudok kvaddal menni.

– Pontosan. A kvadot egyébként is elvitte a húgod. Már összekészítettem a szerszámokat. Ha nem akarsz átöltözni, akkor megvárom, amíg hánysz, aztán mehetünk.

– Induljunk! – Felálltam. A világ fordult egyet, a gyomrom a torkomba ugrott. Mit is mondott Rosita tegnap este? Semmirekellő, életképtelen pornyaló vagy, és egyedül fogsz meghalni.

– Majd hányok útközben.