Oliver, mennyi ötszázhetvenhat négyzetgyöke?

– Nem érdekel. – Sárban és térdig érő nádban gázoltunk dél felé. Illetve én gázoltam. Roger a fejem fölött süvített ide-oda, és egyfolytában azt hajtogatta, milyen lassan haladok. – Teljesen felesleges fejből tudni ilyen sza… számokat.

Roger mérgesen zümmögött el mellettem.

– Nem igaz. Oliver, aggódom a fejlődésed miatt. Az új-sonorai és földi történelemmel kapcsolatos eredményeid elégségesek, de a számtanban hiányosságok mutatkoznak. Szóbeli készülésre van szükség.

Néztem, ahogy a rozoga öreg robot előremegy, mutatva az utat, és felsóhajtottam. Minek kellett ez, Lewis nagypapa?, gondoltam ezredszerre is. Néha az jutott eszembe, hogy így tervezte, és szántszándékkal hagyta bekapcsolva a dadusrendszert. Lulunak meggyőződése volt, hogy ez történt.

– Esetleg várhatnánk holnapig, amíg feltöltődik a másik két felderítő, és kiküldhetnénk őket. – Nagyot cuppant a bakancsom, ahogy tettem egy lépést. – Vagy mehetnél egyedül is.

– Ha Priscilla megsérült, akkor létfontosságú, hogy mihamarabb odaérjünk. Miután az előző szezonban elvesztettük Hannah-t, csak három felderítőnk maradt, és nem kockáztathatjuk egy másik épségét, hogy megmentse a társát. Ráadásul tudod jól, Oliver, hogy kíséret nélkül nem hagyhatom el a gazdaságot.

– Tudom – morgolódtam. – Első számú szabály.

Első számú szabály. Védjétek meg Rogert! Roger nélkül összeomlik a gazdaság. Nem hagyhatja el egyedül. Hetente el kell végezni a karbantartását. Akármibe is kerül, védjétek meg Rogert!

A másik két házi méh drón, négyszáztíz és négyszáztizenhárom, akárhogy is nevezték őket, a havi háromszori karbantartásuk és újratöltésük egyikén voltak éppen. Ha idő előtt vesszük le őket a töltőről, azzal állítólag kockáztatjuk, hogy sérül a már így is vacakoló vezérlésük. És számomra érthetetlen okok miatt egyszerre mindig kettőt kellett tölteni. A töltés felváltva, szombatonként történt, úgyhogy mind a három töltődött két egymást követő héten, aztán jött egy hét szünet, és kezdődött újra az egész.

Házi méheknek hívtuk őket, bár tudtam, hogy sokkal nagyobbak a földi rovaroknál, amelyekről a nevüket kapták. A legkorábbi változat a kutyák mintájára készült. Három különböző modellünk állt rendelkezésre. A gazdaságon dolgozó drónok túlnyomó többségét nagyobb akkumulátorral és kevesebb autonómiával tervezték. Három felderítőnk maradt – kettő, ha négyszáztizennyolc, vagyis Priscilla, eltűnt. Valamivel kisebbeknek bizonyultak a drónoknál. És itt meg kell említeni még Rogert, a „méhkirálynő” MI-egységet. Ő volt a legkisebb, feleakkora, mint a többiek, nagyjából akkora, mint egy macska.

Hetven éve lakták be a bolygót. A nagyapám, Edward Lewis – akit csak Lewisnak hívott mindenki – az Utolsó Reményen, a tizenöt hatalmas generációs hajó egyikén született, amelyek telepeseket hoztak a bolygóra. Mérnöki és háziméh-javítói szakmát tanítottak neki. Bolygó körüli pályán jártak már, amikor megszületett, és tizenhét éves volt, amikor letelepedtek Rázós Landolás városában. Négy évre rá a csoportja ideköltözött, a Baya-félszigetre, hétezer kilométerre a várostól, a nagy óceán peremére, és létrehozta Égett Végek mezőgazdasági központját. Lewis nagypapa kapott egy nagyjából ötezer házi méh termelőgépből álló flottát, hozzá ötven méhkirálynőrobotot, és a következő öt évben a környéken kialakított tanyák és ipari létesítmények építését felügyelte. Ötven évvel később is folyamatosan erről beszélt. Egészen a halála napjáig.

A házi méhek élettartama öt-tíz évnyi nehéz fizikai munka, utána meghibásodnak. Amennyire tudom, a tanyánkon működő négyszázharminc házi méhen kívül a bolygón sehol máshol nem maradt belőlük. Rogert, akit valójában Roger-Rogernek hívtak, a legutolsó méhkirálynőként tartották számon. Ha egyszer meghibásodik, akkor itt a vége. A vezérlőn keresztül is ki tudjuk küldeni a drónokat egyszerű mezőgazdasági feladatok elvégzésére, de nem dolgoznának olyan összhangban, ahogy most. És ha maradna felderítő, akkor se működne tovább.

Nagyapám még csak a huszonkilencedik életévét töltötte, amikor befejeződött a telep létrehozása, és ahogy mesélte, azt mondták neki, „húzzon a vérbe, és dögöljön meg az egyik tanyán”. Úgyhogy lényegében ezt is tette. A nagyanyámmal, Yolandával létrehoztak egy tanyát, és öt évre rá megszületett az anyukám. Nagyjából ekkor fedezte fel, hogy a helyi kormányzat egy raktárhelyiségben tartja az összes megmaradt házi méhet: nem csinálnak semmit, üzemen kívül helyezték őket. Igényelt kétezer egységet, hogy nekilásson átszerelni őket mezőgazdasági munkára. Engedélyezték.

– Megtaláltam Priscilla jelét – mondta Roger, ahogy a mocsár fölé magasodó egyik domb tetejére értünk. A sár és a nád helyett nagy kerek bokrokat lehetett találni itt, a sűrű nedvüket esélytelennek tűnt kiszedni az ember ruhájából. Ráncbokornak nevezték őket, mindenütt ilyenek bukkantak fel. Elképesztő bűzt árasztottak, úgy szaglottak, akár egy bőrfertőzésben szenvedő birka alfele. Gyorsan is nőttek, és folyamatosan ügyelnem kellett, nehogy bemerészkedjenek a földünkre. Rohadtul nehéznek bizonyult kiásni a gyökereiket, és bármennyire sokat segítettek is a házi méhek, a gyökérásáshoz nem konyítottak.

A domb tetejére értünk, erősen ziháltam. Délre pillantottam, hátha újra látom az óceánt. Nem láttam, csak újabb, bokrokkal benőtt dombokkal néztem szembe. Végre elkezdtem józanodni, de még mindig úgy éreztem, bármelyik pillanatban rám törhet a rosszullét.

– Milyen messze van?

– Csak egy kilométerre, azon a dombon túl.

– Egyáltalán mit keresett ilyen messze?

– Ismeretlen rádiójelet érzékeltünk a felszínen, és Priscilla egyik feladata megvizsgálni az ismeretlen jelek forrását.

Megtorpantam.

– Várjunk csak! Ismeretlen rádiójelet érzékeltetek itt, a semmi közepén, kiküldtél egy felderítőt, és az eltűnt? Nem gondolod… nem is tudom… hogy ezzel kellett volna kezdened valamit? Vagy egy másik felderítőt is küldeni vele?

– Oliver, a másik két működőképes felderítőnek azért nem volt lehetősége megvizsgálni a helyet, mert éppen azon munkálkodtak, hogy hazahozzák az eszméletlen testedet a másik gazdaságból. Már megkezdték a rendes karbantartási ciklusukat, amikor Priscilla eltűnt.

– Hogy a picsába?

Csing!, bukkant elő a büntetőfullánk Roger hasi részéből. Nem is hittem volna, hogy ennyire gyors lehet: előreszökkent, és megcsípte a karomat.

– A kutya mindenit! Au! – kiáltottam fel a következő pillanatban, ahogy másodszor is megcsípett.

– Négyes számú szabály. Káromkodni tilos, Oliver.

– Utállak, Roger – lihegtem.

– A rakoncátlan diákok szokták utálni a tanítóikat, Oliver. Túlzottan engedékeny környezetben nem olyan hatékony a diákok tanulása.

– Nem vagy már a tanárom. Nem vagyok diák. Már évek óta nem. Méhkirálynő vagy. Ha nem lennél ennyire értékes, köztéri szobrot készítenénk belőled.

– A művészi érdeklődés támogatni való, amennyiben a szabadidődben foglalkozol velük, de az alapvető ismeretek elsajátítására kellene összpontosítanod. Igen, a művészek fontosak a kultúra fennmaradása szempontjából, de a kolónia kezdeti szakaszában a kézművesismeretek másodlagos fontosságúak a gyakorlati képzettségekhez képest. Jó példa erre a zenekarotok. Szerencsére az ütőhangszerek terén mutatott tehetséged alapján sosem lesz lehetőséged zenei pályafutásra.

Már vissza akartam vágni, amikor a következő dombtető felől valamilyen közelgő mechanikus dolog zaja ütötte meg a fülemet. Sziszegés, majd csörgés-zörgés. Meg valami más is. A közösségi ház aukcióin hallottam ehhez hasonló minőségű hangot: mintha erősítőn keresztül szólt volna, de még túl messze volt ahhoz, hogy értsem is. Egészen olyannak tűnt, mintha… mintha valaki ordítana.

– Roger, ez meg mi?

– Úgy hangzik, mint egy kiskorú hisztérikus kifakadása. Hangszóróból szól. Számos különös jelet érzékelek abból az irányból, pedig néhány pillanattal ezelőtt még egy sem hallatszott. Ez a jel közelebb van, mint Priscilláé.

– Jó, de miféle gép ez? Olyan a hangja, mint egy traktornak, ami ledobta a lánctalpát.

Óriási és igen színes szerkezet ért fel ebben a pillanatban a másik dombtetőre. Úgy százötven méterre lehetett tőlem. Csak álltam döbbenten, földbe gyökerezett lábbal.

A gép úgy három méter magas lehetett, két lábon járt, bár az egyik alaposan megsérült: feltehetően ez okozta a hangos zörgést. Csikorgó fém zaja kísért minden egyes lépést, utána hangos csörrenéssel.

Au. Többre nem is jutott időm, mert a hátamon találtam magam. Roger leereszkedett, és kiütötte alólam a lábamat.

– Maradj a földön. Nem szabad észrevennie. – Roger egészen a talaj közelében lebegett.

A hasamra fordultam, és behúzódtam az egyik ráncbokor mögé. A robotizé felért a szomszéd dombra.

– Mint egy óriási házi méh – mondtam. – De nem hat lába van, csak kettő.

– Oliver, maradj veszteg. Ne mozdulj, csak ha közelebb jön. Akkor viszont fuss. Ha futnod kell, fuss cikcakkban.

Roger, továbbra is a föld közelében maradva, zümmögve elhúzott arra, ahonnan jöttünk.

– Roger – sziszegtem utána, de a kis méhkirálynő már messze járt. Inkább újra szemügyre vettem az óriás robotot, pontosabban tátott szájjal bámultam a sűrű ágak mögül. Átkoztam magam, hogy nem hoztam el a karkötőmet. A kameradrónról is megfeledkeztem (Rosita mindenhová vitt magával egyet), de a karkötő rendelkezett zoom- és kamerafunkcióval is, sőt akár Roger közvetítéséből is nézhettem volna.

A robot különös, fordított ízületekkel működő lábai tojásforma testhez kapcsolódtak, amely túl kicsinek bizonyult ahhoz, hogy valaki onnan irányítsa. A test bal oldalán hosszú, ágyúforma eszköz, a jobbján négyes rakétavető csüngött – négy csőből három üres volt. Egy csokorra való antenna állt ki a gép hátsó részéből.

A legfurcsábbnak mégis a festését és a kiegészítőit találtam. Élénklila színben ragyogott, a tojás közepén zöld tüskék futottak végig, amitől olyan benyomást keltett, mintha taraja lenne. Az elejére írtak valamit, amit ilyen messziről nem tudtam elolvasni, de jól ki tudtam venni azt a két kezdetleges, ugyanakkor jellegzetes péniszformát, amiket a lábakra rajzoltak: mindkettő felfelé nézett, és kis cseppek spricceltek a tetejéből.

Egy mecha, gondoltam. Ez egy rohadt mecha.

Pontosan olyannak hatott, mint a sok száz animében, képregényben és videójátékban, ami velünk érkezett a Földről. Gyerekként órákat töltöttem azzal, hogy ilyeneket rajzoltam, vagy ilyenekkel játszottam a konzolomon. Nem is tudtam, hogy a valóságban is léteznek. Na de mi ez a festés? És mit keres itt, a semmi közepén? Honnan jött?

Forró léghullámok szálltak fel belőle, és fekete füst pöfögött a hátából, ahogy óvatosan tett egy lépést lefelé. A sérült láb vészjóslóan nyöszörgött.

– Nincs itt semmi! – kiáltotta egy fiúhang a gépből. Most, hogy felkapaszkodott, végre értettem, amit mondott. Furcsa akcentussal beszélt. Földi származású. Valaki a Földről, ami lehetetlenség.

– Azt mondtad, sok célpont lesz errefelé! Lószart!

Jött valami válasz, de nem lehetett érteni: mintha a beszélő hangját ugyanaz a mikrofon érzékelné.

– Megígérted, anya. Megígérted! Rohadj meg. Hát ez kurva jó!

Éles válasz jött erre, amelyet nem értettem.

– Nem, azt mondtad, a városba fogok menni. Itt nincs semmi! Megígérted. Tönkretetted a születésnapomat.

A gép előbb balra, aztán jobbra fordult, a tojásforma szembenézett a területtel. Halk, mechanikus, mégis teljesen idegen suttogás hallatszott, ahogy mozgott a gép.

– Nem tudok odamenni. Túl messze van. Eltört ez a szar. Lassan reagál.

– …

– Honnan tudjam? Elcseszték a tervezést. Venned kell nekem egy újat.

Újabb dühös válasz.

Éles, fülsértő visítás hallatszott a robotból: begerjedt tőle a hangszóró. A tojástest ide-oda szökdécselt, közben csapkodott is.

A gyerek volt. Visított.

Mi a fene?