Végre megértettem, mit is látok és hallok. Távvezérléssel irányították a gépet. Egy gyerek. Egy gyerek, a Földről. Érthetetlen okból a gyerek épp az anyjával vitatkozott a hangosbeszélőben.

Ösztönösen az égre pillantottam. A kapura. Nem láthattam, pedig ott volt. Távcsővel lehetett csak látni, még olyankor is csak éjjelente. Egész életemben ezt néztem. Nagyapám épített egy teleszkópos fészket a pajta tetejére. Az évek során rengetegszer meg kellett néznünk a kaput. Ha elég sokáig nézte az ember, akkor néha látni lehetett, ahogy odafenn iparkodnak a kaput összerakó drónok. Csak ültünk a tetőn, ettük a nyalókaforma jégkrémet, ő meg mesélt mindenfélét a Földről, pedig ő se járt ott soha.

Százharminchárom évbe tellett elérni Új-Sonorát, ötvenbe megnyitni a lyukat, a kolónia hatvanöt-hetven éves lesz, mire megépül a kapu. Amikor végül megnyílik és összeköt minket az otthonnal, megváltozik minden.

Megélte, hogy megnyílt a lyuk, de meghalt, mielőtt tavaly beindult a tényleges szállítókapu. A Föld–Új-Sonora kapu kétszázegy évvel azután nyílt meg, hogy tizenöt generációs hajó új otthon reményében elhagyta a Föld körüli pályát.

Még mindig vártam a nagy változást. A lyuk, ez a mikroszkopikus méretű kapu, amely lehetővé tette az információcserét, bár mást nem, közel húsz éve nyílt meg. Korlátozottnak bizonyult a sávszélessége, de az életem túlnyomó részében azonnal hozzáfértünk a Földről származó hírekhez, médiatartalmakhoz és a kommunikációs lehetőségekhez.

Az első telepeseknek még könyvtáruk volt a földi médiumokból: tartottak ott könyveket, filmeket és játékokat is. Nagyapám rajongott a huszadik századi cowboyfilmekért. Én a képregényeket és a videójátékokat szerettem. Amikor a lyuk megnyílt, rengeteg új dolog ömlött ránk, és igazából nem is nagyon különböztek a régiektől, amiket már ismertünk. Egészen úgy tűnt, mintha a haladás megállt volna, miután az emberek nekiláttak menekülni a bolygóról.

Kétszáz éve, hogy elmentünk, és még mindig ugyanazokat a beszédfordulatokat használtuk. Ugyanazokat a filmeket néztük, főleg most, hogy a törvény tiltotta, hogy az MI embereket ábrázoljon. Ugyanazokat a képregényeket olvastuk. Ugyanazokat a videójátékokat nyomkodtuk. Csak a grafika volt más, és itt nem érhettük el azokat az immerziós felszereléseket, amelyek olyan népszerűvé váltak a Földön az utóbbi néhány évben.

Sok furcsa szlengkifejezést sem egészen értettem, pedig rendszeresen fogyasztottam a földi médiumokat. A zene is másképp hangzott, és biztosra vettem, hogy sose fogom megérteni. De hiába volt nagyon más a szleng, még mindig értettük egymást. A Földön elsősorban angolt és mandarint használtak. A spanyol sokat veszített népszerűségéből, de még beszélték. Itt, a félszigeten csak angolul társalogtak, bár tudtam, hogy a félreeső települések között akadt, ahol kizárólag spanyolt beszéltek. Tudtam néhány mondatot spanyolul, de ennyi. Lewis nagypapa leállította Roger spanyolleckéit Yolanda nagymama halála után; azt mondta, túlságosan is fáj a szíve, amikor hallja.

Tavaly megnyílt a valódi szállítókapu, és ennek nagyon fontos, jelentőségteljes dolognak kellett volna lennie. De a köztársaság nagykövetének rövid látogatásán kívül nem sok minden történt azóta. A lakosság és az érkező telepesek számára még mindig nem nyitották meg, és még nyolc év, mire véget ér a karantén, úgyhogy addig nem is fogják. Se étel, se más áru vagy luxuscikk nem érkezett más bolygókról az azonnali szállítást lehetővé tévő kapun át.

Nekünk, Új-Sonorában nagy dolognak számított, de a földieknek csak egy nap volt a sok közül. Már évek óta minden héten újabb távoli kolóniával vették fel a kapcsolatot. Az eltelt időben gyorsabb kapuépítési megoldásokat és űrhajóhajtóműveket fejlesztettek, és az új kolóniák tíz év vagy még rövidebb idő alatt építettek kaput maguknak. Sok olyan kolónia, amellyel felvették a kapcsolatot, újabbnak ígérkezett, és messzebb is esett, ezért Új-Sonora érdektelenné vált a földi lakosság számára, legfeljebb akkor jutott eszükbe, ha könnyű célpontot kerestek, ahol kiélhetik az idegengyűlöletüket.

Huss!

Nagyot ugrottam, ahogy elsült a mecha bal oldali ágyúja, mire a tőlem jobbra, fél kilométerre lévő domb földet, köveket és fákat záporozva felrobbant. Rengett a talaj a talpam alatt.

Döbbenten néztem a pusztítást. Annyira váratlan, annyira erőszakos volt az egész.

A gyerek még mindig visított. Elég biztosra vettem, hogy az ágyúnak nem állított semmilyen meghatározott célpontot.

Próbáltam kitalálni, mi is folyik éppen, mit kereshet itt. Valamiféle új eszközt tesztelnek a dombok között? Ennek nem sok értelmét láttam. Karantén alatt zajlott minden. Se ki, se be, legfeljebb állami ügyek esetén tettek kivételt. Eszembe jutottak a srác szavai: Azt mondtad, a városba fogok menni. Miért küldene bárki egy felfegyverzett mechát a városba? És ami még jobb kérdés: miért küldenének oda olyat, amit egy gyerek irányít?

Egyszerre rémisztő gondolatom támadt.

– Annyira naiv vagy – mondta Rosita tegnap este. Mindenki erről beszélt, a csapból is ez folyt.

– Hülyeség. Semmi értelme. Miért rágódik ezen mindig mindenki? – kérdeztem, miközben elhessegettem a bogárkamerát a karkötőjéről, és véletlenül a földnek csaptam, amitől Rosita nagyon bedühödött.

– A Föld el akar űzni minket innen – magyarázta, ahogy felvette a kamerát, és megnézte, hogy működik-e. – Csak arra várnak, hogy nyíltan ellenszegüljünk.

– De miért? Nem ártottunk nekik. Óriási ez a bolygó, és alig élnek rajta. Rengeteg hely van itt. Nem fogjuk megállítani őket, ha jönnek, és nekilátnak ők is gazdálkodni.

Sose foglalkoztam különösebben a félszigeten kívüli hírekkel, nem úgy, mint Rosita és általában a falubeliek, akik a kolóniaközi hírcsatornákra gyógyultak attól a pillanattól fogva, hogy azok elindultak. Ez nem jelenti azt, hogy nem foglalkoztam volna semmivel, vagy hogy naiv lettem volna. Legalábbis szerintem nem. A barátaim mindig beszélgettek erről-arról, csupa olyasmiről, ami annyira messze történt, hogy semmiféle hatást nem gyakorolt ránk.

Még a saját bolygónk politikai élete is teljesen hülyeségnek, jelentéktelennek tűnt. A miniszterelnök Rázós Landoláson élt, egy olyan városban, amelyet soha egyikünk se látott még, és várhatóan nem is fogunk látni. Folyton bejelentett valamit, utasításokat adott nekünk, megmondta, mit tehetünk, és mit nem. Soha senki nem foglalkozott vele. Soha semmilyen következménnyel nem járt. Ténylegesen a bolygó átellenes oldalán laktunk, az egyik irányban egy hatalmas óceán, a másikban hegylánc és sivatag választott el minket. A nagyobb települések között nem építettek ki semmiféle megbízható közlekedési hálózatot. Ott volt a személyzet nélküli terményvonat, de az évente csak kétszer járt.

Pár hónappal ezelőtt szóltak, hogy mindenkinek DNS-mintát kell küldenie, mert a földi kormány valamiféle családfakutatási programba kezdett. Senki se küldött. Először is azért, mert nem adták meg, mivel és hogyan készítsük el a mintákat. Másodszor, az alapító okirat szerint többé egyébként se kell engedelmeskednünk a Föld utasításainak. Független rendszernek számítottunk. A telepesek feladták az életüket, eljöttek egy új bolygóra, és a gyerekeik – illetve az unokáik – öröklik a bolygót. Nincs semmiféle adó. Semmiféle többségi tulajdon. Teljesen függetlenek leszünk. Miután megnyitottuk a kaput, visszavehetik a generációs hajókat, de ez minden. Ezt az alkut kötöttük, és a nagyapám nagyon büszkélkedett.

Majd a múlt hónapban elrendelték, hogy valamennyi huszonnyolc év alatti személynek Rázós Landolásra kell utaznia, hogy felvegyék a névjegyzékbe, és egészségügyi szűrésen essen át. A semmiből, minden előzmény nélkül jött ez az utasítás. Kötelező volt. Aki nem engedelmeskedett, azt bebörtönözték. Még csak alá se írták, úgyhogy azt sem tudtuk, hogy az új-sonorai vagy a földi kormány rendeletéről van-e szó.

Most se mondtak semmit arról, mégis hogyan kellene eleget tenni ennek. Viccnek hatott az egész. Talán három vagy négy repülő szállítóegység működött az egész területen, egyenként ha tíz utas fért beléjük. A Baya-félsziget lakossága a falvakkal és Égett Végekkel együtt közel ötvenezer főt számlált. Ráadásul hamarosan kezdődött az aratás. Egyszerűen nevetségesnek tűnt a kialakult helyzet.

– Várjunk csak! Ez meg mi? – kérdezte a gyerek, ahogy a robot megfordult. – Látlak, pöcsfej!

Újra elsült az ágyú, ez alkalommal az égbe lőtt. Észrevettem Rogert, amint zümmögve elhúz az izé mellett, és eltűnik a másik irányba.

Majdnem megállt a szívem. Ne! Ne! Ne!

– Elkaplak! Megbaszom anyádat! – visította a mecha.

Roger pityegett valamit, amit nem értettem, közben a gép feje körül keringett. Mi a fenét művel?

– Tegnap este nem ezt mondta! – sivította a mecha. – Ááá!

Az oldalára zuhant, ahogy a roncsolt láb gőzt sziszegve, folyadékot fröcsögve kettétört. Nagy zajjal, bucskázva gurult végig a domboldalon. Ebben a pillanatban a rakétavetőben lévő utolsó töltet kilőtt, és csigavonalban repült előre. Nagy ívű kört írt le sziszegve a ködben, majd egyszerre a rejtekhelyem felé – felém – kanyarodott.

Basszus!

Egyre közeledett, én pedig kapkodva felálltam. Levetettem magam a dombtetőről, egyre lejjebb gurultam, ahogy a rakéta elhúzott fölöttem, és becsapódott a talajba, pontosan ott, ahol eddig rejtőztem. Villámcsapással felérő dörrenés hallatszott, a robbanás földet, köveket, növényeket záporozott a nyakamba, ahogy görögtem lefelé. A domb tövében valami keménynek csapódott a fejem. Hullott rám a föld, és csengett a fülem. Forgott velem a világ. Nagy fröccsenéssel merültem a sárba.

Fel kell kelnem. Futnom kell.

A testem nem engedelmeskedett.

A mecha is és én is leestünk a magunk dombjáról, mind a ketten ugyanabba az irányba. Nem lehetett nagyon messze tőlem. A gép már nem zúgott olyan hangosan, mint korábban, de a kölköt még mindig hallottam, mert óbégatott. Úgy ötven méterre lehetett, habár onnan, ahol feküdtem, nem láttam a gépet. A dombok közötti terület sárban úszott, és nádas borította.

Egy cuppanás kíséretében felültem. Vér ízét éreztem a számban. A halántékomhoz értem, és vörös lett az ujjam. Zuhanás közben felsértettem a fejbőrömet.

Rám küldött egy rakétát. A kis szaros megpróbált megölni. Meglátott volna? Esetleg hőkövető volt a rakéta?

Roger alacsonyan repült, ahogy előbukkant a nádasból. Aggodalmasan kattogva zümmögött körbe.

– Oliver, hogy vannak a csontjaid? Járóképes vagy?

– Feldühítetted. Mi lett vele?

– Átvágtam a sérült lába egyik tartóelemét, majd rávettem, hogy tegyen egy lépést, amitől lebucskázott a dombon. Lokalizáltam a mozgásvezérlőjét, és eltávolítottam. Azt hiszem, most már nem képes további mozgásra, arra viszont nem jöttem rá, hogyan lehet zavarni a hang- és képcsatornát. Azt hiszem, számomra ismeretlen kommunikációs rendszert használ. Vissza kell menned a gazdaságba. Valamivel távolabb egy másik rádiójelet is érzékeltem. Lehet, hogy egy átjátszóállomás csapatszállítóknak, ami azt jelzi, hogy még több ilyen gép érkezhet. Amíg te visszamész, én megvizsgálom a helyszínt. Az oktatásnak vége. Alkalmaztam a peremvédelmi protokollt.

– Az meg mi a fene?

– Nem érdekel, mennyibe kerül! Születésnapom van, anya! – sivalkodott a mecha. – Tönkrement! Tönkrement ez a szar!

– Vissza kell menned a gazdasághoz, Oliver – ismételte Roger.

– Mi a helyzet az első számú szabállyal?

– A peremvédelem elsőbbséget élvez. Kérlek, Oliver, menj! Menekülnöd kell.

Feltápászkodtam. Ki kellett törölnöm a vért a szememből. Így már láttam a gépet: arccal előre hevert a sárban, a nádasban, az előttem lévő domb tövében. Totálkáros volt. Az ágyúcső letört a tojásforma testről, meghajolva hevert mellette. A zöld taraja is letört, ahogy legurult. Különböző fémdarabok hevertek körülötte. Egyáltalán nem mozdult, bár még mindig visított a beszélő, igaz, a sártól most kissé tompábban szólt.

A rohadt életbe, gondoltam. Remegett a karom. Ez a valóság. Ez az izé tényleg itt van.

– Nem tud mozogni?

– Nem hinném – felelte Roger. – De azt nem tudom teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy nem árthat neked.

– Tudod, honnan jött? Vagy hogy miért van itt?

– Épp elemzem. A jármű oldalán lévő gyártási szám szerint ez „103.08a modell, felderítő dragonyos. Apex Industries alapkiadás.” Próbáltam utánanézni az Apex Industries honlapján, hogy mit találok erről a modellről, és információkat szerezzek róla, de a globális hírfolyam nem érhető el. Átállok az Utolsó Remény kapcsolatára, de az lassabb. Láttam egy alig olvasható hívójelet a modell gyártási száma alatt a lapkába ütve. „Hobie Martin” van odaírva, de áthúzták ugyanazzal a szimulált festékszórócsíkkal, ami a jármű többi részét is borítja. Alatta egy marék értelmetlen betű és jel szerepel, elképesztően rendetlen írásképpel.

Roger egy adag írásjelet köpött ki, de nem tudtam értelmezni.

– Hadd nézzem!

A koszos és repedt kijelző felvillant, és megjelent rajta a mecha oldaláról készített fénykép. Amikor megláttam, megfagyott bennem a vér.

X_Fé13Mb3rH3nT3S_X

– Azt hiszem, ez „Félemberhentes” – suttogtam. Nem most találkoztam először ezzel a kifejezéssel. Tegnap este valami földi hírprogram szemléjét nézték a többiek. Néhány földi nevezett minket így. Félembernek.

Azért hívtak így, mert megváltoztatták a génjeinket, hogy egyszerűbb legyen életben maradnunk ezen a bolygón. Alig észrevehető változásokról van szó. Ugyanúgy néztünk ki. Ugyanúgy is viselkedtünk. Lehettek gyerekeink is egymástól. Ha egymás mellett álltunk volna, senkinek se tűnt volna fel a különbség. De valami okból ez mégis fontossá vált.

De ez már-már ismerősnek hatott. Nem mi voltunk ugyanis az első kolónia, amelyik valamivel magára haragította a földieket. Ők ilyenek, alapból gyűlölik az idegeneket. De ez egyáltalán nem magyarázta, mit keresett itt a srác.

– Szólnunk kell a többieknek. Van még ott, ahonnan ez jött.

– Már tájékoztattam a húgodat az esetről. Még nem küldött választ. Valószínűleg alszik. Úgy fest, nincs összeköttetés Égett Végekkel. Felülírtam Trixie 2 karbantartási ciklusát, és a peremvédelmi protokollnak megfelelően elküldtem egy üzenettel a polgármesterhez.

– Luluval tudsz beszélni, de a várossal nem?

– A húgoddal, veled és a bollyal nem a nyilvános műholdakon keresztül, hanem az Utolsó Remény segítségével tartom a kapcsolatot. Égett Végekkel kizárólag a helyi közcsatornán keresztül folyik a kommunikáció. Úgy tűnik, valamennyi elérhető műhold üzemen kívül van. Most viszont ki kell jutnod a harcterületről.

Ilyen nincs. Nem lehet.

– Hé! – kiáltottam. – Hobie, ez a neved?

Óvatosan tettem egy lépést a robot felé. Nem mozdult.

Egyáltalán nem terveztem, hogy szóba állok vele. Csak úgy kiszaladt a számon.

– Mi? – kérdezte a gép. – Ki az? Ki van ott?

– Miért vagy itt, Hobie?

– Honnan tudod a nevemet? Ki vagy te? A drón, aki körülöttem röpködött? Szétverlek apró darabokra.

– Nem a robot vagyok. Én vagyok az, akire kilőtted a rakétát. Miért szálltál le itt?

– Baszd meg!

– Oliver – suttogott a fülembe Roger. – Ragaszkodom hozzá, hogy menj vissza. Nem akarjuk, hogy azonosítsanak.

– Addig nem megyek vissza, amíg nem sikerült megértenünk, hogy mi folyik itt.

Tettem még jó néhány lépést a mecha felé. A bakancsom minden alkalommal szörcsögve merült a sárba. Felvettem egy követ, és megdobtam vele a gépet. Nagyot kondult rajta, de a mecha nem reagált.

– Te is közéjük tartozol. – Nem kérdésnek szánta. – Honnan tudod a nevem? Jön már a javítódrón. Megjavít, feltölti a lőszert, és akkor szétlőlek.

Ez nem fog innen eltűnni egyhamar.

– Miért vagy itt? – kérdeztem újra.

– Mert megdugtam anyádat, azért.

– Anyám halott. – Újabb lépés.

– Te vagy halott.

Ekkor egy másik, női hang szólalt meg a gépből, szintén földi akcentussal beszélt.

– Fiatalember, ha nem felkelő, el kell mennie a fővárosba. A városban biztonságban van. Nem kellene a háborús övezetben szórakoznia.

– Háborús övezetben? És miféle városról beszél? Égett Végekről?

– Jaj, ne már, anya! – csattant fel Hobie. – Fogd be! Tök ciki vagy!

– Mi is a neve? – kérdezte az édesanyja. – Valami Rázós? Az az egyetlen biztonságos terület. Minden mást elleptek a terroristák. A civil lakosság már elmenekült.

– Rázós Landolás? Tudja maga, az milyen messze van? Lényegében lehetetlen eljutnom oda. És nincs itt semmiféle terrorista. Se háború. Nincsenek fegyvereink. Soha életemben nem fogtam a kezembe valódi fegyvert. Parasztok vagyunk. Szerintem rossz helyen járnak.

– Ó, jaj! – szaladt ki a nő száján.

– Hazudik. Ha nincs fegyveretek, akkor hogy tettétek tönkre a mechámat, seggarc? Mert nem az a kis röpködő robot volt, az biztos.

– Hobie, hogy beszélsz?

– Anya, kimész a szobámból? Elrontod az egészet.

– Nem tettem tönkre a mechát – válaszoltam. – Elbotlottál vele, és legurultál a dombon. A lábad már eltört, amikor megláttalak. Nem válaszoltál. Miféle felke…

– Feküdj! – ordította Roger, és másodszor is kilökte alólam a lábamat, ez alkalommal elölről. Hasra estem a sárban, épp akkor, amikor valami elhúzott a mocsár fölött.

– Fel, Oliver! Kelj fel!

Felálltam. Gőzpamacsok töltötték meg a völgyet. Már nem láttam a mechát. A mély zümmögés alapján egy másik gép húzott el felettünk az előbb, felvert sarat és füstöt hagyva maga után.

– Fuss! Futás haza! Gyerünk, Oliver! – mondta Roger.

Most meg is tettem, amit mondott. Nem vitatkoztam. Megfordultam, és futottam.

Alig öt perc múlva, mialatt futottam vissza a tanyára, óriási robbanás visszhangzott végig a dombokon, olyan hangosan, hogy beleremegett a föld a talpam alatt, és újra megbotlottam.

Roger, gondoltam, ahogy megálltam, és visszanéztem arra, ahonnan jöttem. Nem láttam mást, csak füstöt.