Abirtokunk határához érve megláttam a felvert port, amit a kvad hagyott maga után. Lulu volt az: épp elhagyta a gazdaságot, és felém tartott. Leintettem. Észrevett, és lekanyarodott az útról, hogy félúton találkozzunk. Kimerülten görnyedtem előre, megvártam, amíg odaér hozzám.

Egy házi méh roncsa hevert a kvad platóján. Felismertem, az egyik drónnak bizonyult. Néhány nappal ezelőtt elütötte egy gabonaszállító, és Lulu azt tervezte, beviszi a városba, odaadja Fritznek, hátha tud neki új lábat készíteni.

– Ollie! Jól vagy? – kiáltotta, ahogy lefékezett. Leugrott a vezetőülésből, és óvatosan megtapogatott, hogy egyben vagyok-e. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy felérje a mellkasomat. – Te vérzel!

Elkaptam aggodalmas pillantását. A húgom huszonharmadik évében járt, két évvel fiatalabb nálam, de ebben a pillanatban nagyon hasonlított Lewis nagypapára. Azokban a ritka pillanatokban, amikor nem valami epés vagy szarkasztikus megjegyzést tett, láttam a vonásain. Ugyanaz a fáradt, gyanakvó figyelem: olyasvalakié, aki egész életében azon dolgozott, hogy a megpróbáltatásokban bővelkedő környezetben is derűlátó maradjon.

Az anyukánk is ugyanilyen tekintettel nézett ránk. Állt róla egy képem a szobámban. Catnek hívták. Catalina.

Habár Lulu pöttömre nőtt – alig százötven centire, az én száznyolcvanhármamhoz képest –, a kisugárzása tekintélyt parancsolt. Túl fiatal volt ahhoz, hogy ennyi aggodalmas vonás vésődjön az arcába.

– Jól vagyok. Megkaptad Roger üzenetét? – kérdeztem levegő után kapkodva.

– Igen. Az előbb küldött még egy üzenetet, hogy keresselek meg. Tényleg lehánytad a karkötődet? Mármint, hogy egyenesen a karkötőt? Sam egyfolytában erről beszél.

– Roger jól van? Robbanást is észleltek.

– Ja, nem mondod. Hallotta az egész félsziget. Roger videót küldött róla. A második hajó felrobbantotta a mechát, aztán visszament az űrbe, nyomában egy harmadik, virágforma valamivel. Elmentek. Roger megtalálta Priscillát. Jól van. A teste sértetlen. Kifogyott a telepe. Rögzített mindent addig, amíg te meg a másik idióta oda nem értetek. Most először automatikusan bekapcsolta a lopakodómeghajtását, és ezzel sikeresen kisütötte a teljes hajtásláncát, úgyhogy leállt. Ez gond, mert kifogytunk a felderítőméretű akkukból. Már úton vannak visszafelé, de némi időbe fog telni, mert Priscilla gyalog jön, és a vészhelyzeti telepét használja. Roger nem akarja, hogy segítsünk. Gondolom, fütyül az első számú szabályra.

Felültem a kvadra; bepréseltem magam a vezetőülésbe, de Lulu áthessegetett az utasülésre. Mindig civakodunk, hogy ki vezessen, de ma nem akartam vitatkozni vele. Egyébként is már a saját méretére állította a pedálokat.

– Te tudod, mi folyik itt? – kérdeztem.

– Igen. – Lulu kanyart írt le a járművel, visszafordítva a kocsit a tanya felé. – Mindenekelőtt bocsánatot kell kérned Rositától. Megtámadtak minket.

– Miért?

Hitetlenkedve pillantott rám.

– Miért? Te most direkt vagy ennyire hülye? Hónapok óta erről beszélünk. Lényegében emiatt szakítottál a barátnőddel tegnap este. Nem mintha emlékeznél rá.

– De ez egy mecha volt, amit egy kisgyerek irányított. Ennek így nincs értelme.

– Ez az Ugrálóvár hadművelet. Ez tény, és igen, bekövetkezett.

Rákanyarodtunk az útra, amivel még több port vertünk fel, és áthaladtunk a tárva-nyitva álló kapun. Balra bordáslemezből készült óriási pajta állt. Méhkaptárnak hívták. A tetején lévő emelvényt figyeltem a teleszkóppal meg a rengeteg antennával. Itt kaptak helyet a házi méhek és a javítóállomások, meg a vezérlő. Jobbra terültek el a földek. A birtok nyolcvanhektáros négyzetet formázott, bár egy részén nem található semmi. Úgy hatvan hektár búza, öt hektár rozs, a többi pihent ebben az évszakban. Kerítettem el helyet még a különféle zöldségeknek meg a sok kísérleti terményemnek, beleértve a dohányt is. A mezőkön nyüzsögtek a házi méhek, úgy pöfögtek körbe-körbe, mintha semmi gondjuk nem lenne a világon. Messze, az északnyugati határvonalnál, a kerítésen túl várakozva egy sofőr nélküli szökkenőt láttam. Furcsállottam a dolgot, de aztán eszembe jutott, hogy az egész bolygón leállt a háló. Addig nem megy sehová, amíg nem tud újra felmenni a netre.

Megálltunk a ház előtt. Három másik kvad már ott parkolt. Egyiket se ismertem.

– Miért vannak itt emberek?

– Egy-két órán belül itt lesz az egész félsziget – felelte Lulu, miközben lekászálódott az ülésről. – Egyedül nálunk van működő csatorna a környéken. Az is lehet, hogy az egész bolygón nincs több.

Ültem Lulu mellett, és ötödszörre is a hirdetést néztem. Láttam már, de eddig egyáltalán nem foglalkoztam vele, mert eszembe se jutott, hogy bármi köze lenne hozzánk. Tizenöten álltak mögöttünk, a környező tanyákról érkeztek. A konyhába is jutott emberekből, ahol épp reggelit készítettek. Vagy ebédet. Nem is tudtam, mennyi az idő. Más helyiségekből beszélgetés hallatszott. Beszélgetés és halk zokogás.

A karomat dörgöltem. Nem szerettem, hogy ennyi ember van a házunkban. Valahogy nem tűnt helyénvalónak. Betolakodásnak annál inkább. Nyugtalan lettem tőle. Lewis nagypapa se szerette soha a tömeget. Emlékszem, Yolanda nagymama rengeteg vidám, nevetéssel teli összejövetelt tartott, és Lewis nagypapa olyankor mindig visszahúzódott ide, a dolgozószobájába, hogy olvasson, esetleg kiment a méhkaptárba.

Amikor nagyanyánk meghalt, mindennek vége szakadt. Lulu még csak hatéves volt akkor, alig emlékezett rá. Nekem nyolcévesen, majdnem kilencévesen, a Yolanda nagymamával kapcsolatos emlékeim jobbára hangokból, szagokból és a kedvességét idéző benyomásokból álltak össze, habár a halála napját olyan pontosan fel tudtam idézni, mintha tegnap történt volna. A számban éreztem a fahéj és az olvadt cukor ízét. A tenyeremben nehezedő tésztát.

Az utolsó nap mellett viszont még arra is emlékeztem, hogy Yolanda nagymama mező- és gépolajszagot árasztott. Keményen dolgozott, mindig derűsen mosolygott, mindenkit ölelgetett. Amikor összejövetelt tartott, az egész házat megtöltötte a fahéjillat, a beszélgetés, a nevetés és a főzés illata.

A ház most újra nyüzsgött. Még azt sem tudtam pontosan, hogyan találtak ide az emberek. Feltehetőleg úgy, hogy Égett Végeken kívül itt működött az egyetlen karkötőjavító állomás. Még akkor se jöttek ennyien, amikor Lewis nagypapa meghalt. Nem tartottam helyénvalónak, főleg úgy nem, hogy egyetlen barátunk se ért még ide. Se Sam, se Tito, se Axel. Se Rosita. A kapcsolatot se tudtam felvenni velük, és így olyan elszigetelten éreztem magam, mintha a levegőben lógnék.

Az itt lévők többsége idősebb volt: a hatvanas éveik végén, a hetvenesek elején jártak. Néhányan az én korosztályomból, illetve még fiatalabbak is beugrottak, de senki, akit igazán ismertem volna.

Egyetlen harminc és hatvan év közötti se akadt. Még azt sem tudtam, akadt-e még egyáltalán bárki a bolygón ebből a korosztályból. Egy egész nemzedék – édesanyám nemzedéke – halt bele a Kórba, amivel tátongó seb esett a népességen. Most, amikor ilyen sokan összegyűltek, ez a seb még jobban szemet szúrt.

Lewis nagypapa halála után Lulu beköltözött a hálószobájába, ebből a szobából meg Lulu számítógépes szobája lett. Régen itt tartottam egy másik dobszerkómat is, még akkor, amikor többet gyakoroltam. Miután kiköltöztettem onnan, lényegében az lett Lulu streamingstúdiója. Felajánlotta, hogy elmegy a pajtába, de nem engedtem. Többnyire ruhátlanul streamelt. A házban volt fűtés, a pajtában meg nem, csak a vezérlőben.

Lulu nem szégyellte, mivel foglalkozik online azért, hogy legyen megtakarított pénze, és bár a mi korosztályunkba tartozók előtt még el is büszkélkedett volna vele, az idősebb látogatóinkat sosem szokta beengedni ebbe a szobába. Ha valakinek mutatnia kellett valamit a neten, kihozta a képernyőt és a billentyűzetet a konyhába.

Amikor beléptünk a házba, Mr. és Mrs. Gonzalez, valamint Mrs. Xalos már ott ült a számítógép előtt, és folyamatosan érkeztek az emberek. Egymásra pillantottunk, majd Lulu asztalára, aztán a szomszédainkra, aztán a számítógép képernyőjére, végül újra az asztalra. Helyben nyomtatott szexjátékszerek komoly gyűjteménye sorakozott ott, köztük egy rókafarok is, a végén csillogó, ezüst pluggal.

Mielőtt a gépéhez lépett, Lulu a szemével a játékok felé intett, így jelezve nekem, hogy tüntesd el ezeket innen!

Oldalazni kezdtem az asztala felé, hogy észrevétlenül ráterítsek valamit, de nem igazán tudtam, mit is kellene tennem. Ha megmozdulok, azzal felhívom a figyelmet az egészre, márpedig olyan sok eszköz sorakozott ott, hogy egyszer biztosan fordulnom kellene, ha el akarom vinni mindet.

A tekintetem megakadt az opálos háttéren, amelyet Lulu az élő közvetítéseknél használt. Összetekerve állt a sarokban, egy bikinifelső lógott rajta. Nyúltam volna a felgöngyölt papírért, de a kezem megállt félúton. Láttam, hogy mögötte Lulu egyik szerepe, Gigi, a tanyasi lány életnagyságú kartonpapír alakja bújik meg.

– Oliver, a fejed! – kiáltott fel Mrs. Gonzales, és egyszerre mintha öt idős néni ragadott volna meg. Belenyomtak a Lulu melletti székbe, és hangosan kotyogtak a fejem fölött. Ahogy elleptek, vállat vontam a húgom felé: én megpróbáltam. Langyos vízzel kimosták a vágást a homlokomon, aztán rányomtak valamit, ami csípett.

– Minden rendben – kezdtem. – Ez csak egy kis…

– Mi történt veled?

– Az egyik olyan izé volt – mondta Lulu. – Megtámadta Rogert és őt, és alig sikerült megúsznia.

Levegő után kapkodtak a helyiségben.

Aztán Mrs. Xalos ragaszkodott hozzá, hogy nyugton üljek, amíg Mrs. Gonzales bekötötte a fejemet gézzel, amit mintha a semmiből húzott volna elő. Mialatt elmeséltem, mi történt, ötször-hatszor körbetekerte a fejemen, mintha mumifikálnának éppen.

Amilyen gyorsan megrohantak, ugyanolyan gyorsan léptek hátra, hogy szemügyre vegyék a munkájuk eredményét. Nyugtalan pillantást vetettem az egyelőre megjegyzés nélkül hagyott szexjátékokra. Nagyot sóhajtottam. Úgy tűnt, a történetem elvonta a figyelmüket.

Aztán alig telt el egy perc, és Mrs. Becerra ráncos arcán helytelenítő kifejezéssel nézte a bikinifelsőt. Ha egyszer észreveszi az asztalt, minden bizonnyal szívrohamot kap, és itt helyben összeesik. Szerencsére miután Lulu feltekerte a hangerőt, lényegében mindenki a számítógépet figyelte.

A képernyőn egy pontosan olyan mecha háromdimenziós modellje forgott körbe, amilyennel az előbb találkoztam, közben egy műsorvezető kiabált. Tudtam, hogy a földiek többségének olyan okosképernyője van, amelyen megfoghatják és kihúzhatják, amit látnak, aztán kedvük szerint pörgethetik és forgathatják. A mi képernyőnk egyenesen a Hibisco egyik lakórészlegéből származott, több mint kétszáz éves volt, és semmi ilyesmit nem lehetett csinálni vele.

A képernyőn egy a köztársasági zászló piros-kékjére festett mecha látszott épp, amint háború sújtotta városon menetel végig, miközben koszos, dühös, arcukat eltakaró emberek lőtték folyamatosan impulzuskarabéllyal. Rajzfilmszerű színezéssel készült a jelenet, ahogy a földi törvények előírták. A valódival ellentétben erre a mechára forgó Gatling-ágyút szereltek. Az ágyú felpörgött, és az arcukat eltakaró emberek irányába mozdult. A képernyő tetején szöveg futott keresztül: NERTIAA-figyelmeztetés. Ez egy számítógépes grafikát használó rekonstrukció. Valamennyi digitális grafikai modell a jóváhagyott adatbázisokból származik.

– Ugrálóvár hadművelet! Tervezz saját harcgépet! – üvöltötte közben a hang. – Harcolj a köztársaságért! Mentsd meg az emberiséget! Most az otthonod biztonságából irthatod a mocskos lázadókat!

Váltott a kép, felnőttek ültek egy sorban. Mindegyik sisakot és szemüveget viselt: immerziós felszerelés, ilyen eszköz, illetve technológia nem volt nálunk. Részben ezért is nem foglalkoztam igazán a hirdetéssel. Tucatnyi hasonló játék reklámja pörgött a neten.

A képernyőn továbbra is futott a szükségtelen figyelmeztetés, hogy az egész egy számítógépes grafika.

– Csatlakozz, és ingyenes festéssel személyre szabhatod a mechádat. A legmagasabb számú igazolt kilakoltatást elérő és a legszórakoztatóbb dizájnú zsoldoscsapatokra különdíjak várnak. Nagy tételben vásárolt lőszer esetén mennyiségi kedvezményt adunk!

– Kilakoltatás – mondtam ki hangosan. A szó kavargott a fejemben.

– Így nevezik. Kilakoltatási akciónak – felelte Lulu.

– Rohadékok – morogtam.

Lulu beütött valamit, és tekerni kezdett lefelé a szöveges hírcsatornák képernyőin. Ezt a felületet közvetlenül a pajtában lévő vezérlőre kötötték, ami pedig a fejünk fölött állandó orbitális pályán keringő Utolsó Reményhez kapcsolódott közvetlenül, megkerülve a fő műholdat. Lewis nagypapa azután telepítette a rendszert, hogy megnyílt a lyuk, a szállítókapu megnyitása után pedig Lulu rengeteget foglalkozott vele. A kapcsolat szarakodott, ezért általában a normál adatcsatornákat használtuk, de Lulu ezen a csatornán keresztül került meg néhány, az egész bolygóra érvényes tartalmi szűrőt – így lépett be a bolygón kívüli csevegőszobákba, és ez tette azt is lehetővé, hogy működtesse az IgazBarát-oldalát.

– Rólunk szinte egyáltalán nem esik szó – pörgette a hírcsatornákat. – Csak az Apexről meg az „Ugrálóvár hadműveletről”. Akik fizettek a különleges előzetes hozzáférésért, hamarabb beléphettek, és véletlenszerűen választott lakossági központokban dobták le őket. Inkább a mechák bugjairól és az akadozó jelekről meg lagolásról megy a beszélgetés.

Felénk fordult.

– Greenwichi idő szerint ma éjfélkor válik nyilvánosan elérhetővé a program.

– Az mikor van? – kérdeztem.

Kattintott párat, megvárta a betöltést, aztán megjelent a képernyőn az Apex honlapja. Visszaszámlálás ment rajta.

Még hét óra.