Szerepelt az oldalon egy videó, amelyet tizenkét órával ezelőtt raktak ki. „Célterület!” volt a címe. Lulu rákattintott, és várta, hogy betöltsön.

Elindult a felvétel. Áttetsző kék zselével feltöltött kockát láthattunk kezdőképként, egy ipari nyomtatókockát. Egy alak kezdett kibontakozni a zseléből: egy mecha. A képernyő két részre osztódott, és egy mosolygó férfit láthattunk, amint fején immerziós felszereléssel ül egy székben. Az ő nézőpontjára váltottunk, a mechát tervezte éppen. Levette az ágyút, a helyére óriási láncfűrészt rakott. A bal oldalon a láncfűrész kezdett alakot ölteni az ipari zselében. Rákattintott a „Rakéták fejlesztése” gombra, mire számos lehetőség jelent meg a képernyőn. Egy kör alakú, nyolc vetőcsöves rakétavetőt választott. A „Személyre szabás” gombra kattintott, mire festékszóró flakon jelent meg mindkét kezében. Nekilátott lefesteni a mechát. A nyomtatóban a virtuális festés tükörképeként színt kapott a gép.

Ezután a „Telepítés” gombra kattintott.

A zselé elkezdett kifolyni a kockából. A kettéosztott képernyő ismét egyetlen kép lett, és a mechára fókuszált. Lassan távolodott a kamera.

– Igaz a szóbeszéd! – kezdte a hang, ahogy a pörgős zene egyre hangosodott. – Elindulunk! A terroristákkal folytatott tárgyalások nem hoztak eredményt. Az ártatlanok mostanra mind elmenekültek. Ez nem játék! Ez a valóság, és cselekednünk kell. Itt a lehetőség, hogy megvédd az emberiséget! Itt az első ötnapos kampányunk!

– Megvédeni az emberiséget? – néztem fel. – Mitől?

Tovább hátrált a kamera, és egy másik nyomtató is megjelent az első mellett. Aztán egy harmadik. Hamarosan egy több tucat, aztán több száz nyomtatóval teli, óriási gyár képét követhettük nyomon. Mindegyikben különböző méretű és gyártási fázisban lévő mechák álltak.

Újabb távolodás, és végre teljesen kivehetővé váltak a részletek: ez nem is egy gyárnak, hanem egy óriási űrhajó rakterének tűnt. A hajó oldalára az APEX szót írták, alatta a hajó neve – Csúcspont – szerepelt. A szomszédom, Mr. Xalos füttyentett a hátam mögött. Hatalmas méretével minden generációs űrhajót túlszárnyalt. Nagyobb volt, mint a hosszú távú tehervontatók. Még jobban eltávolodtunk, hogy láthatóvá váljon, az óriási hajó épp a mi bolygónk orbitális pályáján keringett, pont felettünk. A kék Cortez-óceán sziporkázott mellette.

– A kilakoltatási akció helyszíne Új-Sonora nemrégiben csatlakoztatott kolóniája, a terrorizmus melegágya!

Megjelent egy másik képernyő is, aztán eltűnt, feltehetően a bolygónk adatai futottak rajta. Forgó gömbön ábrázolták a különböző közösségeket. Kis koponyás X-ek tűntek fel a települések fölött, kivéve Rázós Landolást. A bolygó fordult egyet, most a félszigetet mutatta, Égett Végek fölött egy nagy X-szel. A hátam mögött jó néhányan felszisszentek.

– A különleges előzetes hozzáféréssel rendelkező tagok most települnek a bolygóra. Még nem késő csatlakozni! Részletfizetési lehetőség! A felkelők nem húzzák sokáig! Öt napunk van megtisztítani a bolygót! Ne maradj le a lehetőségről, tegyél a galaxisért! Az igazi emberiség jövője a te kezedben van!

– Öt nap? – kérdezte valaki. – És aztán? Elmennek? Öt napig kell kitartanunk?

– Hová kellene mennünk? – Mrs. Rodriguez aggodalmasan tördelte a kezét. A vénséges vén asszony kilencven körül járhatott.

– Annak a gyereknek az anyukája azt mondta, el kellene mennünk Rázós Landolásra – feleltem.

– Hogyan? Hogy tudnánk eljutni oda? Egy hónapba telne. Nem öt napba.

Senki se felelt.

Percről percre újabb emberek érkeztek: egyszerűen besétáltak az ajtón.

Túl sokan vannak itt. Nem örülök, hogy ennyien vannak a házban.

Lulu vadul gépelt. Valamiféle kizárólag szöveges üzeneteket használó fórum ugrott fel most a képernyőn.

– Mit csinálsz? – kérdeztem.

– Üzenetet írok. Meg akarnak ölni egy csapat parasztot.

Odahajoltam, néztem a gördülő üzeneteket. Lehazugozták Lulut, és közölték, hogy nincs is ott, a bolygón. Vagy egyszerűen nem törődtek vele. Amint begépelt egy üzenetet, máris lefelé csúszott, és eltűnt a képernyőről.

– A barátaidnak kellene szólnod. Nem ezeknek. – Közelebb hajoltam. – Mármint a barátaidnak.

– Már szóltam.

Lulu ablakot váltott, ott kezdett gépelni.

Mrs. Xalos, aki időközben kiment a szobából, most visszajött, és azt kérdezte, van-e még egy mellékhelyiségünk. Nem volt.

Lulu hírhonlapra váltott, de egyáltalán nem esett szó rólunk. Levette a kijelzőről, és kivetítette a falára.

– Egyszerűen nem értem. Miért csinálnak ilyesmit? – kérdezte Mrs. Rodriguez, miután vetettünk egy pillantást a hírekre. Mostanra a bolygóközi krikettbajnokság körül forgott a beszélgetés.

– Nem tartanak minket embernek – szólalt meg egy új hang.

Nagyot dobbant a szívem. Rosita. Megfordultam, és a barátnőm szemébe néztem. Az exemébe. Elkerekedett a szeme, hozzám sietett, és a fejemen lévő kötésre tette a kezét. Épp a sebnél ért a homlokomhoz, fájt.

Mrs. Rodriguez csak a fejét csóválta.

– Nem maradt más választásunk. Mindenki haldoklott. Hát nem tudják?

Lulu a csuklójára pillantott, majd felém fordult.

– Jön Roger és Priscilla. Egyébként kész a karkötőd, Ollie. Menj, és vedd fel!

Nem indultam azonnal. Rosita még mindig a fejemen lévő kötést vizsgálgatta. Mint mindig, most is ott volt mellette a kameradrónja. A feje mellett lebegett, és vette az egészet.

– Rosita – kezdtem –, a tegnap esti dolog…

– Menj! Szedd össze a karkötődet! Utána beszélünk.

Felálltam. Szerettem volna mondani még valamit, de igazat adtam neki. Nem ez tűnt a megfelelő alkalomnak.

– Ideadnád viszont a te karkötődet?

– Miért? – De már húzta is le a kezéről. – Ugye nem akarod lerókázni?

Halvány mosoly játszott az ajkán, és ahogy átvettem a karkötőjét, mindent elsöprő megkönnyebbülés töltött el. Nem túl nagy eredmény, de örültem neki. Egészen eddig a pillanatig nem is dolgoztam fel igazán, hogy előző este hivatalosan szakítottunk. Azt magyarázta mindenki, hogy azért veszekedtünk, mert semmit se tudtam erről az egész Ugrálóvár hadműveletről, de valójában egyáltalán nem erről szólt a dolog. Ez csak a nyilvános veszekedés volt azután, hogy egy órával korábban négyszemközt is összekaptunk.

Azt se tudom, érzel-e bármit is irántam, Oliver. Sose mondasz semmit.

És erre nem feleltem. Miért nem? Akkora ostobaságnak tűnt ez így visszanézve.

Már nem velem foglalkozott: Mrs. Gonzalest vigasztalta, aki sírni kezdett közben.

Elfordultam, épp abban a pillanatban, amikor Mrs. Bercerra felfedezte Lulu sminkasztalát. Egy csápdildót tartott a kezében, elképedt kifejezéssel vizsgálgatta. Kisurrantam a folyosóra, mielőtt megkérdezhette volna, mi is ez.

– Oliver, koszos az ágyad – lépett ki a szobámból Mrs. Xalos. – Szeretnék néha átjönni ide, hogy időről időre rendbe tegyem egy kicsit a helyet.

– Kérem, ne menjen be a szobámba – álltam az ajtóba.

– Egy másik mellékhelyiséget kerestem. Meg mernék esküdni, hogy régen kettő volt itt.

Kimentem, és még több embert láttam téblábolni a ház előtt. Láttam, ahogy a legjobb barátom, Sam épp begördül a kvadjával. Most is a fején viselte a szokásos hálós baseballsapkáját. Pólóján kézzel készült felirat hirdette, „Ritmusmaffia. Élőben: …”. Az „Élőben” után üres hely következett. Intettem, és a pajta felé indultam. Leállította a kvadot, és hozzám kocogott.

– Szevasz! Az egyik házi méhed megfenyegetett az előbb. Haver, mi lett a fejeddel?

– Micsoda? – Nem törődtem a kötésre vonatkozó kérdéssel. – Az egyik drón?

– Nem, egy kisebb. Olyan, amelyik elvonszolt, amikor tegnap este kiütötted magad. Amikor be akartam kanyarodni hozzátok, majdnem leszedte a fejemet. Meg kellett mondanom, ki vagyok, és miért jöttem. Remélem, Axel jó választ ad, amikor ideér a tesójával. A bandának annyi, ha a robotod lefejezi az egyik gitárosunkat. Na jó, Titónál talán nem. – Megbökte a homlokomat. – Tesó, te átvérezted a kötésedet.

– Elestem, beütöttem a fejemet, és Mrs. Gonzales és Mrs. Xalos „helyrehozott”. Mindjárt elmesélem.

A kapu felé néztem: a harmadik házi méh, amelyik elvben még töltődött, most a nyitott kapu fölött lebegett. A 413-as, azt hiszem, Melissa. A másik, Trixie 2, még mindig nem jött vissza Égett Végekből.

Sam komolyra váltott, és halkabban azt kérdezte:

– Te ezt elhiszed? Azt rebesgetik, megtámadtak minket. José Gwin… Tudod, a furcsa szájú? Azt mondja, füst száll Égett Végekből. És hallottad korábban a robbanást? Valami áthúzott az égen.

– Gyere velem! Összeszedem a karkötőmet, és megyek találkozni Rogerrel.

– A karkötők nem működnek. – Sam a magasba tartotta az övét, hogy mutassa a műholdkapcsolat megszakadását jelző pislákoló piros fényt.

– Az enyém még mindig fenn van a hálón – kerülő úton.

– Na ja, ha már a karkötődről van szó, bitang jól nézett ki a videó.

– Micsoda?

Sam fújtatott, ahogy bementünk a nagy kétszárnyú ajtón át a kaptárba. A jobb oldalamon sorakoztak a nagyobb méretű drónok töltőállomásai, egészen a mennyezetig halmozva. Egyikben se láttam házi méhet. Balra két kerek javítókapszulát tartottak a felderítőknek. Egyszerre kettőt lehetett tölteni egy kapszulán, de csak az egyik állomás működött. Utánuk halmokban álltak az üres magvaszsákok. Úgy tornyozódtak a nagy kombájnom körül, mintha valahogy megpróbálnák betemetni. A hatalmas és bosszantó mezőgazdasági eszköz oldalsó motorrésze nyitva volt, így emlékeztetett, hogy ma ezen kellett volna dolgoznom. Az egész mellett, egy kis helyiségben, a zenekarunk, a Ritmusmaffia szokott gyakorolni.