Mikor ágyamba másztam és átkaroltam Helent, eszembe jutott, nem most először, hogy kevés olyan gyönyörűsége van a világnak, mint félig megfagyottan hozzásimulni egy kedves asszonyhoz.
A harmincas években nem volt még villanyfűtésű takaró. Sajnálatos módon, mert a vidéki állatorvosnak bizony nagy szüksége lett volna rá. Bámulatos, mennyire át tud fagyni az ember a csontja velejéig, ha hajnalban kirángatják az ágyból, s akkor kell nekivetkőznie az istállókban, mikor anyagcseréje épp a mélypontján van. De visszabújni az ágyba volt gyakran a legrosszabb; nemegyszer órák hosszat feküdtem kimerülve, próbáltam aludni, de nem tudtam, míg fagyos kezem-lábam ki nem engedett.
De mióta megnősültem, mindez csupán sötét emlékké vált. Helen megmozdult álmában – megszokta, hogy férje otthagyja éjszaka és úgy jön vissza, mint az északi sarki szél –, és ösztönösen közelebb húzódott hozzám. Hálás sóhajjal éreztem, hogy az áldott meleg körbefog, s az elmúlt két óra eseményei szinte azonnal az irrealitás birodalmába húzódtak vissza.
Úgy kezdődött, hogy az ágy melletti telefon éjjel egykor agresszíven felsivított. Vasárnap. Nem szokatlan, hogy a farmerek a kései szombat este után ilyenkor megnézik állataikat, és szükségesnek találják kihívatni az állatorvost.
Ez alkalommal Harold Ingledew hívott. Mindjárt eszembe jutott, hogy alighanem most érhetett vissza a farmjára a tíz korsó söre után a Négy Lópatkóból, ahol nem vették túl szigorúan a zárórát.
Vékony, károgó hangja most határozottan gombócos volt:
– Baj van az egyik jerkémmel. Ki tud gyünni?
– Nagyon rosszul van? – Félébren mindig ragaszkodtam ahhoz a halvány reményhez, hogy egyik éjszaka azt mondja valaki, ráér reggel is. Eddig még nem történt meg, és nem történt meg most sem. Mr. Ingledew kívánságának meg kellett lennie.
– Hát biz igen rosszul van. Valamit hamarost kék csinálni vele.
Egy percet sem szabad késni, gondoltam keserűen. Pedig az a jerke alighanem beteg volt egész este, mialatt Harold mulatozott.
De azért volt ebben valami vigasztaló is. Egy beteg juh nem nagy veszedelem. Az a legrosszabb, mikor az ember azzal kel ki az ágyból, hogy legyengült állapotában kemény testi munka vár rá. Most remélhettem, hogy módom lesz a félálom-technikámat alkalmazni; ami egyszerűen azt jelentette, hogy kimegyek, ellátom a beteget, és visszatérek az ágyamba, de közben az álom nem egy áldását még mindig élvezem.
Annyi éjszakai munka adódik a mi vidéki gyakorlatunkban, hogy kénytelen voltam ezt a módszert tökéletesíteni, ahogy meggyőződésem szerint sok kollégám is tette. Remek munkát végeztem néhányszor alvajáró állapotomban.
Így hát becsukott szemmel, lábujjhegyen átvágtam a szőnyegen, és felvettem a munkaruhámat. Minden erőfeszítés nélkül sikerült lemennem a hosszú lépcsőn, de amikor kinyitottam az oldalajtót, a módszer kezdett málladozni, mert még a magas kerti fal védelmében is vad erővel rontott nekem a szél. Hátramenetben kijöttem a garázsból, s hallottam, hogy a szilfák magas ágait nyögeti, hajtogatja a szélvihar a sötétben.
A városból kifele menet sikerült a félálmomba visszasiklanom, és elmém lustán játszadozott a Harold Ingledew nevű jelenséggel. Az ivászatai sehogy se illettek hozzá. Kicsi, egérforma ember volt, úgy hetvenéves, s amikor bejött a rendelőbe egy-egy piacnapon, nehéz volt belőle pár elmotyogott szón kívül mást kihúzni. Legjobb öltönyében, a kelleténél több számmal nagyobb inggallérjából kiemelkedő, inas nyakával a szolid és megbízható állampolgár mintaképe volt; a vizenyős kék szem és a hústalan arc fokozta ezt a benyomást, és csak orra hegyének élénkvörös színe engedett más lehetőségekre következtetni.
Therby falubeli kisparaszt társai mind megbízható emberek voltak, csak néha engedtek meg maguknak társaságban egy vagy két pohár sört, és a szomszédja kissé keserűen mondta nekem pár héttel ezelőtt:
– Hogy a fene ette vóna, az a vén Harold csak bajra van.
– Hogy érti ezt?
– Hát hogy minden szombat este és minden piacnap estéjén hajnali négyig ordibál meg énekel.
– Harold Ingledew? Az nem lehet. Olyan csendes kis ember.
– Az ám, a hét többi napján.
– El sem tudom képzelni, hogy énekel.
– Élne csak maga a szomszédjában, Mr. Herriot. Istentelen lármát csap. Senki le nem hunyja a szemeit, míg el nem nyugszik.
Azóta más forrásból is hallottam, hogy ez így igaz, és Mrs. Ingledew csak azért tűri el ezt, mert a férje máskor mindig alázatosan engedelmeskedik.
A Therbybe vezető út vetett néhány éles tűkanyart, mielőtt leereszkedett volna a faluba, s lefelé nézve láttam a néma házak hosszú sorát, ahogy elkanyarodtak a fennsík felé, amely napközben békés zöld méltósággal emelkedett a háztetők csoportja fölé, de most a holdfényben feketén és fenyegetően terpeszkedett el.
Mikor kiléptem a kocsiból és a ház mögé igyekeztem, megint elkapott a szél és ébrenlétbe rántott, mintha valaki rám öntött volna egy vödör vizet. De megdöbbenésemben egy pillanatra elfeledkeztem a hidegről, mikor megcsapott a lárma. Énekszó… hangos, rekedt énekszó visszhangzott az udvar öreg kövei között.
A kivilágított konyhaablakból jött.
– MÉG EGY ALKONYI ÉNEK, MIKOR A FÉNY KIHAMVAD!
Benéztem s megláttam a kis Haroldot; harisnyás lábát kinyújtotta a tűzhely hunyorgó parazsa felé, kezében egy üveg barna sört szorongatott.
– ÉS AZ IMBOLYGÓ ÁRNYAK NESZTELENÜL SUHANNAK! – Igazán teli torokból énekelt, fejét hátradöntve, száját tágra tátva.
Megvertem a konyhaajtót.
– BÁR FÁRADT A SZÍV ÉS BÚS, HOSSZÚ A NAP! – felelte Harold recsegő hangja, és én türelmetlenül újból megdöngettem a deszkát.
A lárma elült, s én elképzelhetetlenül sokáig vártam, mire meghallottam a kulcs fordulását a zárban s a visszahúzott retesz zörgését. A kis ember kidugta az orrát és kérdően nézett rám.
– A birkáját jöttem megnézni – mondtam.
– Aha. – Kurtán bólintott, megszokott félszegségének nyoma sem volt. – Főhúzom a bakancsom. – Bevágta orrom előtt az ajtót, s hallottam, hogy helyére tolja a reteszt.
Bármennyire meghökkentem is, rájöttem, hogy nem szándékosan udvariatlan. Az ajtó bereteszelése bizonyította, hogy mindent gépiesen csinál. De akárhogy is, otthagyott állni ezen a felette barátságtalan helyen. Minden állatorvos megmondhatja, hogy vannak olyan sarkok a farmudvarokon, amelyek hidegebbek bármelyik hegytetőnél, s én most ilyen helyen álltam. A konyhaajtón túl boltív és átjáró vezetett a nyitott mezőre, s e fekete nyíláson szibériai huzat fütyült át és könnyedén áthatolt a ruhámon.
Fél lábon ugrálni kezdtem, mikor újra felhangzott az ének.
– MALOM ALATT PATAK CSOBOG, NELLY DEAN!
Rémülten odarohantam az ablakhoz. Harold megint a székében ült, s hatalmas bakancsát húzta fel. Nem sietett. Bömbölés közben néha hunyorogva a cipőfűző lyukak felé bökött, s időnként meghúzta a barnasörös üveget.
Megkopogtattam az ablakot.
– Kérem, siessen, Mr. Ingledew!
– OTTAN VOLTUNK MI BOLDOGOK, NELLY DEAN! – bömbölte válaszul Harold.
Fogam már vacogott, mire felhúzta mind a két bakancsát, de végre megjelent az ajtóban.
– Gyerünk már – ziháltam. – Hol az a juh? Itt van valamelyik ólban?
Az öreg felhúzta a szemöldökét.
– Nem, nem itt van.
– Nem?
– Nem, odafő van, a főső épületeknél.
– Visszafele az úton?
– Ott, ott, hazagyüvet megálltam, oszt megnéztem.
Toporogtam, a kezem dörzsöltem.
– Hát akkor vissza kell mennünk kocsival. De ott fönn nincs víz, igaz. Hozzon egy vödör meleg vizet, szappant meg törölközőt.
– Meglesz. – Ünnepélyesen bólintott, s mielőtt észbekaptam volna, az ajtó bezárult, a retesz rátolódott, s én megint egyedül maradtam a sötétben. Mindjárt az ablakhoz baktattam, s nem lepődtem meg, mikor Haroldot ismét kényelmes ülőhelyzetben pillantottam meg. Előrehajolt, s felemelte a vizesedényt a tűzhelyről, s egy szörnyű pillanatig azt gondoltam, hogy a hamuban akarja felmelegíteni a vizet. De aztán a megkönnyebbülés sóhajával láttam, hogy merőkanalat vesz elő és belemerít a régi fekete tűzhely primitív vízmelegítőjébe.
– S HALK, ÉDES VOLT A DALLAM A CSÖRGEDEZŐ HABBAN! – trillázott, boldogan és sietség nélkül töltögetve a vizet a vödörbe.
Azt hiszem, elfelejtette, hogy ott vagyok, mert amikor végre kijött, üres tekintettel nézett rám és tovább énekelt:
– TE VAGY A SZÍVEM VÁGYA, SZERETLEK, NELLY DEAN! – közölte velem teli torokból.
– Jól van, no – morogtam. – Gyerünk. – Betuszkoltam a kocsiba, s elindultunk vissza azon az úton, amelyen jöttem.
Harold megdöntve tartotta a vödröt az ölében, s ahogy vettük a kanyarokat, a víz lágyan a térdemre loccsant. A kocsi légtere hamarosan úgy megtelt sörgőzökkel, hogy spiccesnek éreztem magam.
– Itt be – vakkant fel hirtelen az öreg, mikor egy kapu tűnt fel a lámpák fényében. Kiálltam az útszéli fűre, s egy darabig fél lábon táncoltam, míg sikerült a felesleges egy-két liter vizet a nadrágomból kirázni. Bementünk a kapun, s én sietve elindultam a domboldali csűr sötét épülete felé, de észrevettem, hogy Harold nem jön utánam. Összevissza mászkált a mezőn.
– Mit csinál, Mr. Ingledew?
– Keresem a juhot.
– Úgy érti, kinn van a szabadban? – Elnyomtam magamban a vágyat, hogy felordítsak.
– Úgy a, leellett ma délután, oszt úgy gondutam, jó helye lesz neki itt kinn. – Zseblámpát vett elő – tipikus farmerzseblámpát, aprót, haldokló elemmel –, és bizonytalan fénysugarat lövellt a sötétbe. Akár ne is tette volna.
Ahogy ott botorkáltam a mezőn, a reménytelenség érzése rohant meg. Fenn rongyos felhők száguldtak el a hold előtt, de itt lenn nem láttam semmit. És olyan hideg volt. A legutóbbi fagyok vassá keményítették a földet, és a merev fű meghajlott az átható széltől. Éppen eldöntöttem, hogy nem lehet egy állatot ebben a fekete sivatagban megtalálni, mikor Harold felsikkant:
– Itten van.
És csakugyan, mikor odabotorkáltam, ahonnan a hangját hallottam, egy nyomorúságos kinézetű juh mellett állt. Nem tudom, milyen ösztön vezette hozzá, de megtalálta. S a juh szemlátomást bajban volt. Feje szerencsétlenül lógott, s amikor gyapjára tettem a kezem, csak néhány botladozó lépést tett, ahelyett, hogy elnyargalt volna, mint az egészséges birka. Mellette egy apró bárány húzódott szorosan az oldalához.
Felemeltem a farkát, és megmértem a hőmérsékletét. Normális volt. Nem láttam nyomát a szokásos ellés utáni bajoknak sem: a tántorgást, amely valami hiányra utal, váladékot, ziháló lélegzést. De valami igen nagy baj volt mégis.
Megint megnéztem a bárányt. Szokatlanul korán érkezett itt északon, és igazságtalanságnak látszott a kis jószágot a barátságtalan yorkshire-i márciusban világra hozni. És olyan kicsi volt… igen… igen… kezdett valami derengeni. Fenemód kicsi volt ahhoz, hogy egyetlen bárány legyen.
– Hozza a vödröt, Mr. Ingledew! – kiáltottam. Alig vártam, hogy megbizonyosodjam, igazam van-e. De ahogy az edényt elhelyeztem a füvön, mellbe vágott a helyzet szörnyűsége. Neki kell vetkőznöm.
Állatorvosoknak nem adnak vitézségi érmet, de mikor levetettem a kabátomat és zakómat, és dideregve álltam ingujjban a fekete domboldalon, úgy éreztem, megérdemelném.
– Fogja a fejét – nyögtem, és gyorsan leszappanoztam a karomat. A lámpa fényénél benyúltam a vaginába, és nem kellett mélyre hatolnom, hogy megtaláljam, amit vártam: egy gyapjas kis fejet. Lefelé hajolt, az orr a medence alá került, a lábak visszamaradtak.
– Van itt még egy bárány – mondtam. – Rosszul fekszik, különben megszületett volna a testvérével együtt délután.
Míg beszéltem, ujjaim rendbe hozták a helyzetet, és gyengéden kihúztam a kis jószágot, és letettem a fűre. Nem számítottam rá, hogy a megkésett világrajövetel után még életben van, de amint megérintette a hideg földet, lábai görcsösen megrándultak, és csaknem azonnal éreztem, hogy bordái emelkedni kezdenek a kezem alatt.
Egy pillanatra elfeledkeztem a késéles szélről abban a gyönyörűségben, amit az új élet mindig is okoz, olyan gyönyörűséget, ami mindig új, mindig meleg. Az anyajuh is felélénkülhetett, mert éreztem a sötétben, hogy orra érdeklődve böködi az újonnan érkezettet.
De kellemes töprengéseimet felibe szakasztotta a hátam mögötti csoszogás és néhány elfojtott motyogó szó.
– Fene essen bele! – motyogta Harold.
– Mi baj van?
– Főrugtam a vödröt.
– Csak nem! Minden víz kifolyt?
– Ki ám, egy csepp se maradt.
Hát ez nagyszerű. A karom, amellyel a juhban turkáltam, csupa váladék volt. Mosdás nélkül nem vehettem fel a zakómat.
Harold hangja megint felhangzott a sötétben:
– Van valamennyi víz odafő a pajtában.
– Akkor jó. Úgyis oda kell vinnünk az anyajuhot meg a bárányokat. – Vállamra dobtam a ruháimat, hónom alá kaptam egy-egy bárányt, s kezdtem a fűcsomókon arrafelé botorkálni, ahol a pajtát sejtettem. Az anyajuh, amely szemlátomást jobban érezte magát kényelmetlen terhe nélkül, mögöttem kocogott.
Megint Harold igazított el.
– Errefelé! – kiáltotta.
Mikor elértem a pajtát, hálásan húzódtam meg a hatalmas kövek mögött. Nem ingujjas sétára való éjszaka volt. Kényelmetlenül dideregve az öregemberre meresztettem a szemem. Alig láttam alakját a zseblámpa végső, gyenge fényénél, és nem tudtam pontosan mit csinál. Felemelt egy követ a fűről, s valamit püfölt vele: aztán rájöttem, hogy a vályú fölé hajol és töri a jeget.
Mikor végzett, megmerítette a vödröt a vályúban és odaadta.
– Tessék a víz – mondta diadalmasan.
Azt hittem, fagyosságban elértem a végső határt, de amikor beledugtam kezem a fekete folyadékba, az úszkáló jéghegyek közé, megváltozott a véleményem. A lámpa végképp kimerült, és én nagyon hamar elveszítettem a szappant. Mikor rájöttem, hogy egy jégdarabot akarok habzásra késztetni, feladtam és megtöröltem a karomat.
Valahol a közelben Harold halkan dudorászott, olyan jóérzéssel, mintha a tűzhelye mellett állna. A vérén átrohanó hatalmas mennyiségű alkohol alighanem érzéketlenné tette a hideg iránt.
Betoltuk az anyajuhot és a bárányokat a pajtába, ahol magasan állt a széna, és mielőtt elindultunk volna, gyufát gyújtottam és megnéztem a kis juhot és új családját, amint kényelmesen megtelepedtek az illatos lóherében. Itt biztonságban és melegen lesznek reggelig.
Utam vissza a faluba kevésbé kockázatos volt, mert a Harold térdén nyugvó vödörben nem maradt víz. Letettem a háza előtt, aztán el kellett mennem a falu végéig, hogy meg tudjak fordulni, s amint elhaladtam a ház előtt, a hang betört a kocsiba.
– HA TE VOLNÁL AZ EGYSZEM LÁNY A VILÁGON ÉS ÉN EGYSZÁL LEGÉNY!
Megálltam, lecsavartam az ablakot és hallgattam. A hang szinte hihetetlenül visszhangzott a csendes utcán; ha ez így megy hajnali négyig, ahogy a szomszédok mondják, akkor övék minden részvétem.
– SEMMI SE SZÁMÍTANA A MAI VILÁGBAN!
Hirtelen eszembe jutott, hogy hamarosan ráunnék Harold énekére. A hangereje ugyan figyelemreméltó volt, de azért aligha léptetnék fel az operában, folyton elvesztette a dallamot, és magas hangjainak olyan reszelős jellege volt, hogy csikorgott tőle a fogam.
– MI ÚGY SZERETNÉNK EGYMÁST, MINT HAJDANÁBAN!
Gyorsan felcsavartam az ablakot és elindultam. A fűtetlen kocsi ide-oda kanyargott a felvillanó falak végtelen sorai között, s én fagyosan és mozdulatlanul kuporogtam a kormány mögött. Elértem a teljes dermedtség állapotát, s nem nagyon emlékszem, hogy jutottam vissza a Skeldale House udvarára, sem gépies mozdulataimra, ahogy bevittem a kocsit, becsuktam a hajdani kocsiszín nyikorgó ajtaját, és lassan végigbandukoltam a hosszú kerten.
De a boldogság érzete megint visszatért, amikor bebújtam az ágyba, és Helen ahelyett, hogy elhúzódott volna tőlem – ez lett volna a természetes –, szándékosan körülfogta lábával azt a jégtömbembert, akivé férje vált. Elmondhatatlan gyönyörűség volt. Érdemes volt felkelni csak azért, hogy ehhez érkezzen vissza az ember.
Megnéztem az ébresztőóra világító számlapját. Három óra volt, ahogy elöntött a meleg, s lassan elszunnyadtam, eszembe jutott az illatos pajtában kényelmesen meghúzódó anyajuh és bárányai. Most már alszanak, hamarosan én is alszom, mindenki alszik.
Kivéve persze Harold Ingledew szomszédait. Nekik még ki kell böjtölniük egy órát.