2.

Csak fel kellett ülnöm az ágyban, hogy végiglássak Darrowbyn, egészen a túloldali dombokig.

Felkeltem és az ablakhoz mentem. Szép reggel ígérkezett, s a korai nap átpillantott az összetolult háztetők időkoptatta szürke és vörös színei felett – némelyik behorpadt az öreg cserepek súlya alatt –, és kifényesítette a zöld pamacsokat: a kertekből az ágaskodó kémények közé felnyúló fákat. S a háttérben a fennsíkok nyugodt tömege.

Szerencsém volt, hogy minden reggel ezt láttam meg először; Helen után persze, ami még jobb volt. Rendhagyó, tuberkulinvizsgálatokkal tarkított mézesheteink után első otthonunkat a Skeldale House második emeletén rendeztük be. Siegfried, az esküvőig főnököm s most már társam, ingyen felajánlotta ezeket az üres szobákat a második emeleten, s mi hálásan elfogadtuk. Szedett-vedett jellege ellenére volt valami levegős báj, valami vidámság magas fészkünkben, amit sokan irigyeltek volna.

Szedett-vedett jellege azért volt, mert akkoriban minden ideiglenesnek látszott, s fogalmunk sem volt róla, mennyi ideig leszünk itt. Siegfried is, én is jelentkeztünk a légierőbe s tartalékosok voltunk, de ennél többet a háborúról nem akarok mondani. Ez a könyv más témáról szól, a háború amúgy is oly messze volt Darrowbytól; azoknak a hónapoknak a történetét mondom el, amelyeket Helennel töltöttem esküvőnk és behívásom között, s azokról a köznapi dolgokról beszélek, amelyek életünket alkották: a munkámról, állatokról, a Völgységről.

Az utcai szoba szolgált nappali és hálószobaként, s bár a bútorzatot nem lehetett fényűzőnek mondani, kitűnő ágy volt benne, egy szőnyeg, egy csinos kisasztal, amely Helen anyjáé volt, és két karosszék. Volt aztán egy régi szekrény, a zára nem működött, s ajtaját csak úgy tudtuk csukva tartani, hogy egy zoknimmal rögzítettük. A zokni vége mindig kilógott, de ez senkit sem zavart.

Kimentem, s a lépcsőfordulón át az étkezőkonyhába jutottam. Ez a helyiség kétségkívül spártai volt. Puszta deszkán dübögtem át a padig, amelyet az ablak alatti falnál állítottunk fel. Ezen tartottuk a gázfőzőt, és az edényeinket, evőeszközeinket. Megfogtam egy nagy kancsót, s elindultam hosszú utamra lefelé a nagy konyhába, mert egyik kis hibája a lakásnak az volt, hogy a második emeleten nem volt víz. Két lépcsőforduló le az első emeleti három szobáig, aztán megint kettő, s a végső vágta a folyosó végén fekvő nagy, kőpadlós konyháig.

Megtöltöttem a kancsót, és kettesével véve a lépcsőt visszatértem fellegvárunkba. Ma már nem szeretném ezt csinálni, ha vízre van szükségem, de akkoriban egy cseppet sem találtam kényelmetlennek.

Helen hamarosan felforralta a vizet, s első teánkat a hosszú kertre szolgáló ablaknál ittuk meg. Innen fentről mintegy légi felvételként láttuk a gondozatlan gyepet, a gyümölcsfákat, az idő koptatta téglán ablakunk felé kapaszkodó wisteriát, s a kőburkolatú, magas, öreg falakat, amelyek a macskaköves udvaron álló szilfákig nyúltak. Mindennap többször is végigmentem ezen az ösvényen az udvari garázshoz és vissza, de fentről olyan másnak látszott.

– Várj, Helen! – mondtam. – Hadd üljek én azon a széken.

Helen a padon terített reggelihez, ott ettünk, s innen származtak nehézségeink. Mert a pad magas volt s a nemrég beszerzett hokedlink illett is hozzá, de a székünk nem.

– Nem, jól ülök, Jim, igazán. – Biztatóan rám mosolygott képtelen helyzetéből: szeme csaknem egy szinten volt a tányérjával.

– Nem ülsz jól – válaszoltam. – Az állad belelóg a kukoricapehelybe. Hadd üljek én oda!

Megveregette a hokedli ülőkéjét.

– Ugyan, ne vitatkozz már. Ülj le, és reggelizzél.

Úgy éreztem, ezt nem hagyhatom ennyiben. Más módszerhez folyamodtam.

– Helen! – mondtam szigorúan. – Állj fel arról a székről!

– Nem! – felelte, anélkül, hogy rám nézett volna, ajkát jellegzetesen előrebiggyesztve, amit én mindig elbűvölőnek találtam, de ami azt is jelezte, hogy nem tréfál.

Tanácstalan voltam. Eljátszottam a gondolattal, hogy leemelem a székről, de Helen nagydarab lány volt. Már összemértük fizikai erőnket, mikor egy kisebb nézeteltérés birkózássá fokozódott, s bár teljes mértékben élveztem a mérkőzést és meg is nyertem a végén, nyers ereje meglepett. E reggeli órában nem éreztem magam mérkőzésre késznek. Leültem a hokedlira.

Reggeli után Helen vizet forralt a mosogatáshoz – ez volt napirendünk következő állomása. Közben én lementem, összeszedtem műszereimet, közte sebvarróanyagot egy csikónak, amely elvágta a lábát, s az oldalajtón kimentem a kertbe. Úgy a sziklakerttel szemben megfordultam, és felnéztem az ablakunkra. Alul nyitva volt, s kinyúlt rajta egy kar, törlőruhát tartva. Integettem, a törlőruha vadul visszaintegetett. Így kezdődött minden napunk.

Míg kihajtottam az udvarról, azt gondoltam, jó kezdet ez. Voltaképpen minden jó volt. A varjak hangos károgása a szilfákon, míg becsuktam a dupla ajtót, a levegő tiszta illata minden reggel, munkám érdekessége és nehézségei.

A sérült csikó Robert Corner farmján volt, s én alighogy megérkeztem, máris megpillantottam Jockot, a juhászkutyát. Figyelni kezdtem a kutyát, mert egy állatorvos napi gyógyító munkája közben mindig ott van az állategyéniségek lenyűgöző kaleidoszkópja, és Jock érdekes eset volt.

Sok farmbeli kutya szeret egy kicsit kikapcsolódni munkájából. Szeretnek játszani, s egyik kedves játékuk kiüldözni a kocsikat a területükről. Gyakran mentem el úgy, hogy egy szőrös test vágtatott a kocsi mellett, s néhány száz méter után a kutya rendszerint egy végső, kihívó vakkantással igyekezett továbbnógatni utamon. De Jock nem így viselkedett.

Ő ezt igazi szenvedéllyel csinálta. A kocsikergetést halálosan komoly művészetnek tekintette, s naponta gyakorolta, a léhaság legkisebb jele nélkül. Corner farmjához hosszú dülőút vezetett, amely csaknem egy mérföldön át kanyargott kőfalak között az enyhén lejtő földeken át le a kövesútig és Jock úgy érezte, nem végzi el a feladatát rendesen, ha nem kíséri el a kiválasztott járművet egészen végig. Így hát, szórakozása meglehetős erőfeszítést kívánt.

Miközben a csikó lábát összevarrtam s kötözni kezdtem, figyeltem a kutyát. Az épületek körül ólálkodó, sovány kis állat, amely hatalmas fekete-fehér szőrzete nélkül csaknem láthatatlan kis semmiség lett volna, átlátszó színjátékot játszva úgy tett, mintha tudomást se venne rólam – mintha jelenlétem egy cseppet sem érdekelné. De az istálló felé vetett alamuszi pillantásai, s az, hogy minduntalan a látószögembe került, elárulták. Nagy pillanatára várt.

Amikor felvettem a cipőmet, és gumicsizmámat a csomagtartóba dobtam, újra megpillantottam Jockot. Vagyis inkább csak egy részét; egy törött ajtó mögül kidugott hosszú orrot és fél szemet. Csak akkor lépett elő, mikor begyújtottam a motort és elindultam: kilopakodott rejtekhelyéről, ellapult testtel, lobogó farokkal, szemét eltökélten az első kerekekre szögezte, s ahogy felgyorsultam és elindultam az úton, könnyű vágtába csapott.

Már játszottam ezt a játékot, s mindig féltem, hogy a kocsi elé kerül, így aztán ráléptem a gázpedálra és lezúdultam a lejtőn. Most mutatkoztak meg Jock képességei. Gyakran eltűnődtem, hogyan állná meg a helyét egy versenyagárral szemben, mert bizisten tudott futni. Abban a vékony testben tökéletes fizikai motor dolgozott, a karcsú lábak újra meg újra kinyúltak és elrugaszkodtak, szinte falva a köves talajt maguk alatt, és vidám könnyedséggel tartottak lépést a felgyorsuló kocsival.

Úgy félúton egy éles kanyar volt, itt Jock mindig átreppent a kőkerítésen és végigszáguldott a füvön, kicsi, homályos, sötét folt a zöldben, s miután ravaszul átvágta a kanyart, lejjebb újra megjelent, mint egy rakéta suhanva át a szürke kövek fölött. Ez előnyös helyzetet biztosított neki az országútig, s amikor végre kiértem a kövesútra egy boldog, ziháló kutyapofát láttam még búcsúzóul. Nyilván úgy érezte, hogy derék munkát végzett, s elégedetten ballagott fel a farmra, hogy a következő mérkőzésre várjon, talán a postás vagy a pék furgonjával.

Volt egy másik jellegzetessége is Jocknak. Kiválóan szerepelt a juhászkutyaversenyeken, és Mr. Corner sok díjat nyert vele. Sok pénzt kapott volna a kicsi állatért, de nem lehetett rávenni, hogy megváljon tőle, Ehelyett vett egy szukát, Jock csont és bőr női képmását s ugyancsak díjnyertest. Mr. Corner úgy vélte, hogy ezzel az együttessel néhány világverő állatot tenyészthet eladásra. Mikor a farmon jártam, a szuka csatlakozott a kocsihajszához, de úgy látszott, mintha többé-kevésbé új társa kedvéért tenné csak, s mindig feladta az első kanyarnál, átengedve Jocknak a parancsnokságot. Látni lehetett, hogy nem szívvel-lélekkel csinálja.

Mikor megérkeztek a kölykök, hét bolyhos fekete labda, s az udvaron botorkálva mindenkinek a lába elé kerültek, Jock béketűrően figyelte, hogyan akarják követni kocsim üldözésében, s az ember szinte látta, hogy nevet, mikor a kölykök felhumbucskáztak és messze hátramaradtak.

Úgy esett, hogy vagy tíz hónapig nem kellett odamennem, de néha találkoztam a piacon Robert Cornerrel, aki elmondta, hogy idomítja a kölyköket s jól fejlődnek. Nem mintha sok idomítás kellett volna nekik: a vérükben volt, s amint járni tudtak, már megpróbálták terelni a marhát és a birkát, mesélte. Mikor újból találkoztam velük, olyanok voltak, mint hét Jock – sovány, száguldó kis jószágok, amelyek hangtalanul futkostak az épületek körül –, és nem tellett sok időbe, hogy rájöjjek: nem csak birkaterelést tanultak az apjuktól. Valami nagyon ismerős volt abban, ahogy a háttérben cserkelni kezdtek, amint beszállni készültem a kocsimba, alamuszin ki-kipillantva szalmabálák mögül, tettetett közönnyel lopakodva gyors indulásnak kedvező pozíciókba. Mikor elhelyezkedtem az ülésen, éreztem, hogy mindnyájan rajtra készen lapulnak.

Felpörgettem a motort, hirtelen felengedtem a kuplungot, keresztülrepültem az udvaron, és egy másodpercen belül a közvetlen környezet robbanásszerűen megtelt szőrös testekkel. Kiszáguldtam az útra, lenyomtam a gázpedált, s a kocsi két oldalán fej fej mellett rohantak a kis állatok, képükön azzal a feszes, fanatikus kifejezéssel, amelyet oly jól ismertem. Mikor Jock átugrott a falon, a hét kölyök követte, s amikor újra feltűntek és kijutottak a célegyenesbe, észrevettem, hogy valami megváltozott. Azelőtt Jock félszemmel mindig a kocsit kísérte – azt tartotta ellenfelének; de most, azon az utolsó negyedmérföldön, ahogy ott száguldott a gubancos falanx élén, egyre-másra visszapillantott kétoldalt a kölykökre, mintha azok lennének az igazi ellenfelei.

Helyzete kétségkívül nehéz volt. Bármilyen remek állapotban volt is, ezek a szikár csont- és íncsomók, amelyeknek ő volt az apjuk, rendelkeztek az ő gyorsaságával, azonfelül az ifjúság újveretű energiájával, s Jocknak minden csipetnyi erejét össze kellett szednie, hogy lépést tartson velük. Sőt, volt egy szörnyű pillanat, mikor megbotlott, s a körülötte szökellő állatok rázúdultak; úgy látszott, minden veszve van, de Jocknak acélos szíve volt. Kidülledő szemmel, táguló orrlyukkal átküzdötte magát a falkán, s mire a kövesútra értünk, megint ő járt az élen.

De meg kellett fizetnie érte. Mielőtt továbbhajtottam volna, lassítottam, s lenéztem a kis állatra, amely ott állt az útszéli gyepen, lógó nyelvvel, zihálva. Más járművekkel is így folyhatott le a dolog, s ez már nem vidám játék volt. Azt hiszem, ostobán hangzik, ha az ember azt mondja, tud a kutyák gondolataiban olvasni, de Jock magatartásában minden arról a növekvő aggodalomról árulkodott, hogy felsőbbségének napjai meg vannak számlálva. Alig pár lépésre állt csak az elképzelhetetlen szégyentől, hogy egy alom fiatal jött-ment maga mögött hagyja. Mikor továbbmentem, Jock nagyon ékesszóló kifejezéssel nézett utánam:

– Meddig bírom még ezt?

Sajnáltam az apró kutyát, s amikor legközelebb, vagy két hónap múlva kimentem a farmra, elszomorított, hogy tanúja leszek a végső megaláztatásnak, amelyet elkerülhetetlennek véltem. De amikor behajtottam az udvarra, a hely furcsán néptelennek látszott.

Robert Corner szénát hányt a tehenek jászolába az istállóba. Megfordult, mikor beléptem.

– Hol vannak a kutyái? – kérdeztem.

Letette a villát.

– Mind elment. Isten az atyám, igen jó piaca van a jól dógozó juhászkutyának. Szép pézt kerestem rajtuk.

– De Jock még megvan?

– Meg hát. Nem tudtam vóna megválni az öreg jószágtól. Odatul van la.

Csakugyan ott volt, ugyanúgy lopakodott körülöttünk, mint régen, s megjátszotta, hogy nem vett észre. Mikor végre elérkezett a boldog pillanat s elindultam, a vékony kis állat ugyanúgy, mint azelőtt, ott loholt a kocsi mellett, de könnyedén, élvezve a játékot, erőfeszítés nélkül szökkenve át a falon, és simán megelőzte a kocsit a kövesútig.

Azt hiszem, éppúgy megkönnyebbültem, mint ő, hogy most már nem vitatják el tőle felsőbbségét; hogy még mindig ő a fő kutya.