3.

Ez volt a harmadik tavaszom a Völgységben, de olyan volt, mint a korábbi kettő – és a rákövetkező tavaszok mind. A vidéki állatorvos tavasza: az ellető aklok lármája, a juhok mély hangú bégetése és a bárányok magas, kitartó kiabálása. Nekem mindig ez jelezte a tél végét s valami új kezdetét. Ez és az átható yorkshire-i szél, a csupasz domboldalakat elöntő kemény, éles napfény.

A füves domboldal tetején a szalmabálából épített elletők négyszögletes karámjainak hosszú sora állt, s mindegyikben egy juh volt a bárányaival. Láttam, hogy Rob Benson megkerüli a sor túlsó végét, s két etetővödörrel közeledik. Rob keményen dolgozott: ebben az időszakban hat hétig nem feküdt le, legfeljebb lehúzta a csizmáját és szundított egyet a konyhai tűz mellett, de ő volt a saját juhásza, és sohasem ment messzire a munkahelyétől.

– Vóna egypár betegem magának, Jim. – Barázdás, az időjárástól vörösre cserzett arcára vigyor ült. – Nem is maga köll nekem igazábul, hanem azok a kisasszony kezei, de azok hamar.

Odavezetett a nagyobb akolhoz, ahol több birka volt. Az állatok megugrottak, mikor beléptünk, de Rob ügyesen elkapta egy rohanó juh gyapját.

– Ez az első. Láthattya, hogy nem sok időnk van. Megemeltem a gyapjas farkat és elakadt a lélegzetem. A bárány feje kiállt a vaginából, a péra szorosan rátapadt a füle mögött, s a fej roppantul feldagadt, szokott méretének kétszeresére. A szemei duzzadt hasítékok voltak a nagy ödémás gömbben, nyelve kéken és vastagon lógott ki a szájából.

– Láttam már néhány nagyfejűt, Rob, de ez mindet veri.

– Hát igen, a kis nyavalyás hátraakadt lábbal gyütt ki. Megelőzött. Csak egy óra hosszat vótam távol, de úgy kigyütt, mint egy football-labda. A szentségit, hamar megvan az ilyen. Tudom, hogy előre köll húzni a lábát, de mit tehetek én ezzel a ménkű nagy mancsommal. – Kinyújtotta hatalmas, hosszú évek munkájától eldurvult és megdagadt kezét.

Míg beszélt, levettem a zakómat, s mikor felgyűrtem az ingem ujját, a szél úgy belevágott didergő húsomba, mint a kés. Gyorsan beszappanoztam az ujjaimat, s egy kis helyet kerestem a bárány nyaka körül. A kis szemek egy pillanatra kinyíltak, és bánatosan néztek rám.

– Még él – mondtam. – De borzasztóan érezheti magát, és nem tud semmit se csinálni.

Körültapogatva találtam egy kis helyet a nyaka körül, ahol esetleg benyúlhatok. Ilyenkor vettem hasznát a „kisasszony kezeimnek”, s áldottam is őket minden tavasszal; dolgozhattam velük a juhokban anélkül, hogy túlságosan megkínoztam volna őket, s ez roppant fontos volt, mert a birka, bármennyire hozzáedződött is a szabad természethez, nem bírja a goromba bánásmódot.

A lehető legóvatosabban tapogattam tovább a nyak bodros gyapja mentén a válláig. Még egy lökés, és egyik ujjamat a lábába tudtam akasztani. Előrehúztam, míg a térdhajlatot meg nem éreztem; még egy kis piszmogás, és kezemben volt az apró patás láb; finoman kihúztam a napvilágra.

A munka fele megvolt. Felálltam a zsákról, amelyen térdeltem, és odamentem a meleg vizes vödörhöz; a másik lábat a bal kezemmel akartam kihúzni, s alaposan be is szappanoztam; közben egy juh, bárányait maga körül terelgetve, méltatlankodva nézett rám és figyelmeztetően toppantott.

Visszatértem a munkámhoz, megint letérdeltem, s amint tapogattam, egy apró bárány átbújt a karom alatt, s kezdte a páciensem tőgyét szívni. Nagyon élvezhette, ha az arcomtól pár centiméterre pergő kicsi faroknak hihetett az ember.

– Hát ez a pasas honnan került elő? – kérdeztem tovább tapogatva.

– Ó, ez Herbert. Szegény gyerek, sehogy se fogadja el az anyja. Megutálta, mikor megszülte, pedig a másik bárányáér él-hal.

– Maga eteti?

– Nem, már össze akartam rakni a húsvéti bárányokkal, de aztán láttam, hogy megél magátul is. Egyik juhtól a másikig megy, és iszik egyet, ha tud. Ilyet se láttam életemben.

– Csak egyhetes, és máris független egyéniség, mi?

– Hát olyasféle, Jim. Látom, hogy a hasa teli minden áldott reggel, hát úgy vélekszek, az anyja enged neki egy szívásnyit éccaka. Nem látja a sötétben – biztosan a pofája az, amit nem állhat.

Néztem egy pillanatig a kis jószágot. Nekem éppúgy csupa imbolygó térdű báj volt, mint a többi. A birka fura jószág.

Hamarosan kiszabadítottam a másik lábat is; amint elhárult az akadály, a bárány könnyen kijött. Groteszk látványt nyújtott: ott feküdt a szalmás füvön, teste törpe volt roppant fejéhez viszonyítva, de bordái biztatóan emelkedtek, s tudtam, hogy a fej éppoly hamar le fog apadni normálisra, amilyen gyorsan feldagadt. Körültapogattam még egyszer a juhban, de a méh üres volt.

– Nincs több, Rob – mondtam.

– Gondultam – dörmögött a farmer. – Csak egyetlen nagy. Mindig azok csinálják a bajt.

Megtöröltem a karomat, s közben Herbertet figyeltem. Otthagyta a páciensemet, mikor az megfordult, hogy lenyalja a bárányát, s tűnődve járkált a többi juh között. Némelyek fejrázással elküldték, de később sikerült odalopakodnia egy nagy, széles testű juhhoz, és aládugni a fejét. A juh azonnal megperdült, s kemény koponyáját vadul felfelé lökve levegőbe taszította a lábaival összevissza kalimpáló kis állatot. Nagy puffanással a hátára esett, s amikor odasiettem, felugrott és elügetett.

– Vén dög! – kiáltotta a farmer, s amikor némileg aggodalmasan feléje fordultam, vállat vont. – Tudom, hogy nehéz a szegény kis szarosnak, de azt hiszem, jobb ez neki, mint hogy külön akolba csukjam a húsvéti bárányokkal. Nézze csak.

Herbert zavartalanul közeledett egy másik juhhoz, amint az az etetővályú fölé hajolt, alábújt, s farka megint működni kezdett. Ebben a bárányban vitathatatlanul volt bátorság.

– Rob – kérdeztem, mikor a farmer elkapta a második betegemet. – Miért nevezi Herbertnek?

– Így híjják a legkisebb fiamat, és ez a bárány éppolyan, mikor így lehajtja a fejit és beindul, oszt nem fél.

Belenyúltam a másik juhba. Csudálatos keveréke volt itt három báránynak: kicsi fejek, lábak, egy kis farok, mind a külvilágra akart jutni, s hathatósan akadályozták egymást, hogy egy hüvelyknyit is előrejussanak.

– Egész reggel rajta vót az ellés – mondta Rob. – Tudtam, hogy valami hiba van.

Óvatosan körbetapogatva a méhet, nekikezdtem a lenyűgöző feladatnak, hogy kibogozzam a csomót; ez nekem talán a legkedvesebb munkám. Elő kell húznom két lábat és egy fejet együtt, hogy a bárány megszülessen; de azoknak egyazon bárány tartozékainak kell lenniük, különben bajban vagyok. Végig kell hát tapogatnom minden egyes lábat, hogy megtudjam, hátsó-e vagy első, hogy csatlakozik e a lapockához vagy eltűnik a mélyben.

Néhány percen belül összeállítottam odabenn egy bárányt a megfelelő függelékeivel együtt, de mikor kihúztam a lábakat, a nyak összecsuklott s a fej visszacsúszott; alig volt annyi hely, hogy a vállal együtt keresztüljusson a medencén, s úgy kellett, ujjamat a szemgödörbe nyomva, kihúzkodnom. Keservesen fájdalmas művelet volt, a csont nyomta a kezemet, de csak pár másodpercig tartott, mert a juh egy utolsó erőfeszítést tett, s a kis orr előbukkant. Ezután már könnyű volt, másodpercek alatt letettem a fűre. A kis jószág görcsösen megrázta a fejét, a farmer gyorsan letörölgette szalmával, mielőtt az anyja elé rakta volna.

A juh fölébe hajolt, gyors kis nyelvmozdulatokkal nyalogatni kezdte a képét és nyakát; és a megelégedésnek az a mély kuncogása tört ki belőle, amelyet juhoktól csak ilyenkor hallani. A kuncogás tovább folytatódott, mikor még két bárányt kihúztam belőle, az egyiket farral előre, s amíg törölköztem, néztem, hogyan szaglássza hármas ikreit nagy gyönyörűséggel.

Azok hamarosan felelgetni kezdtek neki, reszketeg, magas hangú kiáltásokkal, s amikor megkönnyebbülve felhúztam zakómat hideg vörösítette karomra, az első számú bárány éppen megpróbált térdre állni; lábra állnia nem sikerült egészen, minduntalan orra esett, de azért tudta, hova tart: a tőgy felé igyekezett teljes elszántsággal, amely rövidesen eredményre is vezetett.

Bár a szél a szalmabálák fölött metszően az arcomba fújt, azon kaptam magam, hogy vigyorogva nézem a jelenetet; ez mindig a munka legjobb része, a mindig új csoda, a varázslat, amit nem lehet megmagyarázni.

Néhány nap múlva Rob Benson újra jelentkezett. Vasárnap délután volt, s hangjában feszültség, csaknem rémület vibrált.

– Jim, egy kutya szabadult be a vemhes juhaim közé. Valamiféle népek jártak itt kocsival déltájt, és a szomszéd azt mondja, volt velük egy farkaskutya, és összevissza hajkurászta a legelőn a juhokat. Borzasztó a felfordulás – én bizony még megnézni is félek őket.

– Máris megyek. – Letettem a kagylót, és kisiettem a kocsihoz. Belefájdult a gyomrom a rémületbe, hogy mi vár odakinn rám: kiharapott torkú, iszonyúan összemart lábú és hasú, tehetetlenül heverő állatok. Láttam már ilyet. Amelyiket nem kell levágni, azt össze kell majd varrnom, s útközben gondolatban számba vettem, mennyi sebvarró selymem van a csomagtartóban.

A vemhes juhok egy útmenti legelőn voltak, s a szívem gyorsabban kezdett verni, amikor átnéztem a fal fölött; a laza terméskövekre könyökölve keserves kedvvel néztem végig a legelőn. Rosszabb volt, mint amitől féltem. A hosszú, füves lejtőn szanaszét juhok hevertek – legalább ötven, mozdulatlanul gyapjas halom itt is, ott is a zöldben.

Rob közvetlenül a kapun belül állt. Alig nézett rám. Csak a fejével intett.

– Mit gondul? Én nem merek odamenni.

Otthagytam, és bementem a fekvő jószágokhoz, átfordítottam őket, felemeltem a lábukat, elhúztam a gyapjat a nyakukon, s megvizsgáltam őket. Némelyik eszméletlen volt, mások kómában; egyikük sem tudott felállni. De ahogy felfelé haladtam a mezőn, egyre kevésbé értettem a dolgot. Végül visszaszóltam a farmernak:

– Rob, jöjjön ide. Nagyon furcsa ez az egész.

– Nézze – mondtam, amikor habozva közelebb ért. – Sehol egy csepp vér, sehol egy seb, és a juhok mégis kikészültek.

Rob lehajolt, és gyengéden megemelt egy imbolygó fejet.

– Úgya, igaza van. Akkor mi a fenétül van ez?

Abban a pillanatban nem tudtam megadni a választ, de messze hátul az agyamban egy kis csengő csilingelt. Valami ismerősnek tetszett azon a juhon, amelyet a farmer az imént megfogott. Egyike volt azon keveseknek, amelyek képesek voltak hasra támaszkodni, s ott feküdt, elhomályosult szemmel, semmit sem észlelve, de… a fejnek az a részeg bólogatása, az orrából folyó vizes váladék… ilyet már láttam. Letérdeltem, s amikor az arcomat a képéhez dugtam, gyenge bugyborékolást, csaknem csörgést hallottam a lélegzetvételében. Akkor már tudtam.

– Kalciumhiány! – kiáltottam, s rohanni kezdtem le a lejtőn a kocsi felé.

Rob mellettem ügetett.

– De hogy a fenébe? Hát nem ellés után szokott rájuk jönni?

– Igen, általában – ziháltam. – De a túl sok mozgás és a stressz kihozhatja.

– No eztet se tudtam – lihegte Rob. – Hogy történhetett?

Nem akartam a szót pocsékolni. Nem fogok most előadást tartani a mellékpajzsmirigy működési zavarairól. Jobban izgatott, hogy van-e ötven juhnak elegendő kalcium a csomagtartóban. Jó érzés volt látni a papírdobozból kikukucskáló kerek fémkupakok hosszú sorát. Nemrég töltekezhettem fel.

Beadtam az injekciót az első juh vénájába, hogy ellenőrizzem a diagnózisomat – a kalcium igen gyorsan hat juhoknál –, és csöndes diadalérzés fogott el, mikor az öntudatlan állat pislogni s remegni kezdett, majd igyekezett hasmánt fekvésbe átfordulni.

– A többieknek izomba adjuk – mondtam. – Időt nyerünk vele.

Sorra vettem őket felfele menet az emelkedőn. Rob mindegyik juhnak előrehúzta a mellső lábát, hogy könnyen be tudjam szúrni a tűt a könyök alatti gyapjatlan bőrbe; mire fele úton jutottam az emelkedőn, a legalsók már járkáltak, az etetővályúba és szénatartóba nyomták a fejüket.

Életem munkájának egyik legörömtelibb élménye volt ez. Varázslatos átalakulás, kétségbeesésből reménybe, halálból életbe, percek alatt.

A csomagtartóba hajigáltam az üres üvegeket, mikor megszólalt Rob. Csodálkozva nézett fel, a mező túlsó végén utolsóként lábra álló juhok felé.

– Hát Jim, én ammondó vagyok, hogy ilyet még soha életemben nem láttam. Csak egyvalamit nem értek. – Felém fordult, és viharvert arcvonásai zavarodottan összehúzódtak. – Aztat értem, hogy némely birka elnyúlik, ha megzavargássza a kutya, de miért feküdt le az egész kurva bagázs?

– Rob – feleltem –, nem tudom.

És most, harminc év múlva, még mindig nem értem. Nem tudom, miért feküdt le az egész kurva bagázs.

Úgy véltem, van Robnak elég aggódnivalója, így aztán nem közöltem vele, milyen komplikációkra számíthat még a farkaskutya-epizód után. Nem lepődtem meg, mikor néhány nap múlva újra kihívtak a Benson farmra.

Megint a domboldalon találkoztunk, ugyanolyan szél süvöltött a szalmabála-aklok fölött. Zuhatagban érkeztek a bárányok, még nagyobb volt a lárma, mint korábban. Rob a páciensemhez vezetett.

– Úgy vélem, ennek teli van a hasa döglött báránnyal – mondta, s rámutatott egy lógó fejű, ziháló oldalú anyára. A juh mozdulatlanul állt, meg sem próbált arrébb lépni, mikor odamentem hozzá; nagyon beteg volt, s mikor megéreztem a bomlás bűzét, tudtam, hogy a farmer diagnózisa helytálló.

– Hát hiszen nem csoda, hogy eggyel megesett azután a hajsza után – mondtam. – De lássuk, mit lehet csinálni.

Az ilyen elletésben nincs öröm, de meg kell csinálni, hogy az anyajuhot megmentsük. A bárányok már bomlófélben voltak, s felfúvódtak a gáztól; éles szikével lehúztam a bőrt a lapockáig, hogy kivehessem a lábukat, s úgy hozzam napvilágra a kis testeket, hogy az anyának minél kevesebb kellemetlenséget okozzak. Mire befejeztem, a juh feje csaknem a földig lógott, zihálva lélegzett, és csikorgatta a fogát. Nem tudtam mit felkínálni neki – új lényt, amelyet lenyalhatna, és amely visszaadná az életkedvét. Penicillininjekció kellett volna neki, de ez 1939-ben történt, s az antibiotikumok még egy kicsit odább voltak.

– Nem sokat adnék érte – morogta Rob. – Mit tehetünk még?

– Gyógyszerpálcikát teszek be neki, és adok egy injekciót, de legjobban egy bárány kéne neki, hogy gondozhassa. Maga is tudja, hogy a juh ilyen állapotban feladja, ha nincs, ami lefoglalja. Nincs véletlenül egy felesleges báránya, amit odaadhatna neki?

– Hát most ippen nincs. Oszt most kéne neki. Hónap már késő.

Abban a pillanatban egy ismerős alak ballagott elénk.

Herbert, az anyátlan bárány. Könnyű volt felismerni, ahogy juhtól juhig lopakodott táplálékot keresve.

– Hé, mit gondol, fölvenné azt a kis nyavalyást? – kérdeztem a farmert.

Kétség ült ki az arcára:

– Hát nem is tudom – kicsit öreg mán. Csaknem kéthetes, ezek meg az újonnan születettet szeretik.

– De érdemes megpróbálni, igaz? Próbáljuk ki a régi trükköt.

Rob elvigyorodott:

– Jó, megpróbálhatjuk. Nincs vesztenivalónk. Ez a kis bárány se sokkal nagyobb egy újszülöttnél. Nem nőtt olyan gyorsan, mint a többi.

Elővette a zsebkését, gyorsan megnyúzta az egyik döglött bárányt, rákötötte a bőrt Herbert hátára és kiálló bordáira.

– Szegény nyomorult, nem sok hús van rajta – motyogta. – Ha ez nem megy, berakom a húsvéti bárányok közé.

Mikor befejezte, letette Herbertet a fűre, s az eltökélt természetű kis jószág egyenest behatolt a beteg juh alá és szopni kezdett. Úgy látszott, nem sokra jut, mert kemény kis fejével néhányszor határozottan meglökte a tőgyet; aztán elkezdett a farka billegni.

– Hát egy cseppet azér ad neki – nevetett Rob. Herbertet nem lehetett csak úgy figyelmen kívül hagyni, s a nagy juhnak, bármilyen beteg volt is, hátra kellett fordítania a fejét, hogy egy pillantást vessen rá. Lelkesedés nélkül végigszaglászta a felkötözött bőrt, aztán néhány másodperc múlva párszor gyorsan megnyalta, s az ismerős mély kuncogásnak éppen csak a legkezdete tört fel belőle.

Kezdtem összeszedni a holmimat.

– Remélem, sikerülni fog – mondtam. – Ennek a kettőnek szüksége van egymásra.

Mikor elmentem, Herbert az új zakójában még mindig szorgalmasan dolgozott.

A következő héten mintha sose lett volna rajtam a kabátom. Csúcspontjára jutott a juhelletés, s én órákat töltöttem mindennap a körzet különböző sarkaiban – kezemet forró vizes vödrökbe dugdosva – az aklokban, farmépületek sötét zugaiban vagy gyakran a nyílt mezőn, mert az akkori farmer semmi különöset nem látott abban, ha egy állatorvos ingujjban egy óra hosszat térdel az esőben.

Még egyszer el kellett mennem Rob Bensonhoz. Ellés után az egyik juhnak kitüremkedett a méhe – az ilyen munkában pedig az a legnagyobb gyönyörűség, ha az ember ahhoz méri, milyen kínlódás egy tehén méhét visszahelyezni.

Minden oly csodálatosan könnyen ment. Rob az oldalára gördítette az állatot, aztán egy darab kötelet a hátsó lábára kötve, majd a saját nyaka mögött áthúzva, többé-kevésbé fejjel lefelé tartotta. Ebben a helyzetben a juh nem tudott erőlködni, én fertőtlenítettem a szervet, s csekély erőfeszítéssel visszanyomtam a helyére, óvatosan benyúlva karommal a végén, hogy pontosan a helyére illesszem.

Utána a juh zavartalanul elkocogott a családjával, hogy csatlakozzék a gyorsan növő nyájhoz, amely óriási lármát csapott körülöttünk.

– Nézze! – kiáltotta Rob. – Ott az a vén juh, Herberttel. Ott e, arra jobbra – annak a falkának a közepin.

Én minden állatot egyformának láttam, de Robnak, mint minden juhásznak, olyan különbözőek voltak, mint az emberek, és könnyen kiválasztotta a két jószágot.

Csaknem a mező felső végében voltak, s minthogy szerettem volna közelebbről szemügyre venni őket, egy sarokba terelgettük a két állatot. A bárányát vadul féltő juh toppantott, ahogy közeledtünk, s Herbert, aki levetette már gyapjúzakóját, új anyja oldalához húzódott. Megjelenése, úgy láttam, némi túltápláltságra vall.

– Most már nem nevezheti hitványnak, Rob – mondtam.

A farmer nevetett:

– Hát nem. Az öreglyánynak akkora zacskója van, mint egy tehénnek, és az egész mind Herberté. Fölvitte Isten a dógát ennek a kicsinek, ő meg, úgy vélekszek, megmentette a juh életit – mert biztosan elpusztult vóna, de aztán hogy Herbert odajött, már nem búsult tovább.

Végignéztem a lármás aklokon, a mezőkön százszámra vonuló birkákon. A farmerhez fordultam:

– Azt hiszem, mostanában túl sokat jártam itt, Rob. Remélem, ez az utolsó vizit.

– Hát megeshet. Most már túl vagyunk a nehezin… de kutya nehéz az ellési idő, igaz?

– Bizony az. No, mennem kell – végezze a dolgát.

Megfordultam és lementem a domboldalon, a karom vörös és dermedt volt ingujjban, arcomat verte a fű fölött örökké zúgó szél. Megálltam a kapunál és visszanéztem a tágas tájra, amelyen csíkokban, bordákban feküdt a tél maradék hava, s a sodródó felhők sötétszürke partjaira, amelyeket a legragyogóbb kékség tavai követtek. A mezők, a kerítésfalak és az erdők másodpercek alatt eleven életre keltek, s nekem be kellett hunynom a szemem a vakító napfényben. Ahogy ott álltam, tompán megcsapott a távoli lárma, a legmélyebb basszustól a legmagasabb trilláig terjedő hangok zsúfolt harmóniája, követelőzően, aggodalmasan, dühösen, szeretetteljesen.

Birkák hangja, tavasz hangja.