4.

Amikor a halk, mély morgás a mellkasból a sztetoszkópomba hatolt, egyszeriben rám tört a nyomasztó érzés, hogy ez alighanem a legnagyobb kutya, amelyet valaha is láttam. Találkozhattam már korábbi, nem nagy számú pácienseim közt olyan ír farkaskutyával, amelyik alkalmasint magasabb, néhány szelindekkel, amely valószínűleg szélesebb volt, de bruttó súlyban ez vezetett. Clancynek hívták.

Ír ember kutyájához igen illett ez a név, és Joe Mulligan nagyon is ír volt, annak ellenére, hogy már sok éve Yorkshire-ben élt. Joe a délutáni rendelésre hozta be a kutyáját, s amikor a hatalmas, szőrös test végigballagott a folyosón, eszembe jutott, hogy sokszor láttam kinn a földeken Darrowby körül, ahogy nehézkes jóindulattal tűrte a kisebb állatok tolakodó figyelmét. Kedves, barátságos kutyának látszott.

De most úgy visszhangzott ez a baljós hang a nagy mellkasban, mint távoli dobpergés egy föld alatti barlangban, s ahogy a sztetoszkóp hallgatója végigtáncolt a bordákon, a hangerő megnövekedett, az ajkak megremegtek a hatalmas fogak felett, mintha enyhe szellő libbentette volna meg őket. Ekkor jöttem rá, hogy Clancy nemcsak igen nagy, hanem hogy a földön térdelve, jobb fülemmel alig pár centiméterre a szájától, végtelenül kiszolgáltatott helyzetben vagyok.

Felálltam, s amikor sztetoszkópomat a zsebembe süllyesztettem, a kutya hideg pillantást vetett rám – egy oldalpillantást, anélkül, hogy a fejét megmozdította volna, de ebben a mozdulatlanságban dermesztő fenyegetés rejlett.

Nem félek attól, ha a pácienseim felém kapnak, de ez, éreztem, nemcsak úgy odakapna. Ha csinálna valamit, alaposan csinálná.

Egy lépést visszaléptem.

– Mit mondott, mik a szimptómák, Mr. Mulligan?

– Ammeg mi? – Joe tölcsért formált kezéből a fülénél. Mély lélegzetet vettem.

– Mi baja van? – kiáltottam.

Az öregember teljesen értetlenül bámult rám egyenesre igazított szövetsapkája alól. Ádámcsutkája fölött szorosra kötött sálját tapogatta, s a pipa, amely pontosan a szája legközepéből nőtt ki, tanácstalan kék füstpamacsokat eregetett.

Aztán eszembe jutott valami Clancy múltjából, s közelebb lépve Mr. Mulliganhoz, teljes erőből a képébe bömböltem:

– Hányik?

A válasz nem váratott magára. Joe nagy megkönnyebbüléssel elmosolyodott, és kivette szájából a pipát:

– Úgy ám, hányik, doktor úr. Csúfosan hányik. – Most már szemlátomást ismerős területen mozgott.

Az évek során Clancy mindig távkezelést kapott. Darrowbyba való érkezésem legelső napján, két évvel ezelőtt, Siegfried mindjárt megmondta, hogy a kutyának, amely leírása szerint egy airedale és egy szamár kereszteződése, semmi baja sincs, de az a szenvedélye, hogy minden szemetet megegyen, ami útjába akad, elkerülhetetlen következményekkel jár. Rendszeres időközönként adtunk neki egy nagy üveg bizmut és magnézium-karbonát keveréket. Azt is elmondta, hogy Clancy, ha unatkozik, néha hanyattlöki Joe-t és úgy húzkodja, mint a patkányt, amolyan könnyű szórakozásképpen. De gazdája így is imádja.

A lelkiismeret-furdalás azt súgta, hogy alaposan meg kellene vizsgálnom a kutyát. Megmérni a lázát például. Csak annyit kell tennem, hogy megragadom a farkát, felemelem, és hőmérőt dugok a végbélbe. A kutya elfordította a fejét és kifejezéstelen tekintettel nézett a szemembe. Megint hallottam azt a mély, dörgő dobpergést, a felső ajak felemelkedett egy parányit, s fehérség villant ki alóla.

– Igen, igen, rendben van, Mr. Mulligan – mondtam élénken. – Hozok egy üveggel a szokásosból.

A gyógyszerkamrában, a latin feliratú üvegdugós flaskák sorai alatt felráztam a keveréket egy kétdecis üvegben, bedugaszoltam, címkét ragasztottam rá, s felírtam az utasítást. Joe elégedett képpel vágta zsebre az ismerős fehér orvosságot, de amikor megfordult, hogy elmenjen, megint belém hasított a lelkiismeret. A kutya ugyan teljesen egészségesnek látszott, de talán jó volna még egyszer megnézni.

– Hozza vissza csütörtökön délután kettőkor – üvöltöttem az öregember fülébe. – És kérem, legyen pontos, ha tud. Ma egy kicsit megkésett.

Néztem, amint Mr. Mulligan végigmegy az utcán, maga előtt tolva pipáját, amelyből szabályos füstgomolyok szálltak fel, mint egy induló mozdonyból. Mögötte ballagott Clancy, a roppant nyugalom képe. Egész testét beborító, tömött barna szőrforgóival csakugyan olyan volt, mint egy gigantikus airedale.

Csütörtök délután, tűnődtem magamban. Az a szabad félnapom, s kettőkor valószínűleg a délutáni mozielőadást nézem Helennel Brawtonban.

Péntek reggel Siegfrid az íróasztala mögött ült, a reggeli körutakat osztotta be. Felírta a betegek listáját egy jegyzőfüzetbe, kitépte a lapot, s átadta nekem.

– Tessék, James, ez elég arra, hogy ne legyen időd rossz fát tenni a tűzre délig. – Akkor megakadt a szeme valamin az előző napi bejegyzések között, s öccséhez fordult, aki szokásos reggeli munkáját végezte: rakta a tüzet.

– Tristan, úgy látom, tegnap délután itt járt Joe Mulligan a kutyájával, és te vizsgáltad meg. Mit találtál?

Tristan letette a szenesvödröt:

– Ó, adtam neki bizmutkeveréket.

– Igen, de mit állapítottál meg a vizsgálat során?

– Várjunk csak – dörzsölte meg Tristan az állát. – Igen élénknek látszott.

– Ennyi az egész?

– Igen… igen… úgy gondolom.

Siegfried visszafordult hozzám:

– És te, James? Te láttad a kutyát előző nap. Te mit találtál?

– Ami azt illeti, elég nehéz ügy volt – mondtam. – Az a kutya akkora, mint egy elefánt, és van benne valami hátborzongató. Úgy éreztem, mintha csak az alkalomra várna, és nem volt más, csak az öreg Joe, hogy lefogja. Sajnos képtelen voltam alaposan megvizsgálni, de meg kell mondanom, hogy ugyanazt gondoltam, mint Tristan – a kutya igen élénknek látszott.

Siegfried fáradtan letette a tollát. Múlt éjszaka a balsors az egyik legmegrázóbb csapással sújtotta, amit állatorvosok számára alkalmilag tartogat – egy-egy telefonhívással alvásideje kezdetén és végén. Éjjel egykor kirángatták az ágyból, aztán hajnali hatkor megint, s így személyiségének tüzei átmenetileg csak pislákoltak.

Keresztülhúzta kezét a szeme előtt:

– Hát isten irgalmazzon nekünk. Te James, a kétéves praxissal rendelkező állatorvos, és te, Tristan, az utolsóéves állatorvostan-hallgató ketten se tudtok pontosabb meghatározást adni, mint azt, hogy „igen élénknek látszott”. Hitvány kis eredmény. Aligha nevezhető kielégítő orvosi diagnózisnak, igaz? Ha egy állatot idehoznak, elvárom, hogy feljegyezzétek a pulzusát, hőmérsékletét, légzésszámát. Hogy meghallgassátok a mellkasát, és alaposan kitapogassátok a hasatáját. Hogy kinyissátok a száját és megvizsgáljátok a fogait, ínyét és a garatját. Hogy ellenőrizzétek a bőr állapotát. Hogy megkatéterezzétek és megvizsgáljátok a vizeletet, ha szükséges.

– Így van – mondtam.

– Oké – mondta Tristan. Társam felállt a székéről:

– Megállapodtatok egy újabb időpontban?

– Igen, megállapodtam. – Tristan előhúzott egy csomag Woodbine cigarettát a zsebéből. – Hétfőre. És mivel Mr. Mulligan mindig elkésik a rendelőből, azt mondtam, hogy őnála vizsgáljuk meg a kutyát este.

– Értem. – Siegfried feljegyezte a blokkra, aztán hirtelen felnézett. – Neked meg Jamesnek akkor kell elmennetek a fiatal farmerek gyűlésére, igaz?

A fiatalember nagyot szívott a cigarettáján.

– Úgy van. Jót tesz a praxisnak, ha barátkozunk a fiatal kliensekkel.

– Rendben van – mondta Siegfried az ajtó felé menet. – Majd én magam vizsgálom meg a kutyát.

Következő kedden meglehetősen biztosra vettem, hogy Siegfriednek lesz valami mondanivalója Mulligan kutyájával kapcsolatban, ha más nem, annyi, hogy rámutasson az alapos klinikai vizsgálat előnyeire. De nem beszélt a dologról.

Úgy esett, hogy összeakadtam az öreg Joe-val: a piactér macskakövein ballagott, az elmaradhatatlan Clancyvel a sarkában.

Odamentem és belekiabáltam a fülébe:

– Hogy van a kutyája?

Mr. Mulligan kivette szájából a pipáját, és lassú jóindulattal elmosolyodott.

– Ó, prímán, doktor úr, prímán. Okádik még egy kicsinkét, de nincs nagy baja.

– Mr. Farnon rendbe hozta, ugye?

– Egen, adott még abbul a fehér orvosságbul. Csuda egy szer az, doktor úr, csuda egy szer.

– Nagyon jó – mondtam. – Mást nem talált, mikor megvizsgálta?

Joe egyet szívott a pipáján:

– Nem az, nem biza. Ügyes ember az a Mr. Farnon – sose láttam még embert ilyen gyorsan dógozni, bizisten soha.

– Hogy érti?

– Három másodperc alatt mindent tudott, amit akart, úgy bizony.

Nem értettem:

– Három másodperc alatt?

– Igen – mondta Mr. Mulligan határozottan. – Egy szempillantással se tartott tovább.

– Csodálatos. Mi történt?

Joe kiverte pipáját a sarkán, sietség nélkül elővette a kését, és új töltetet vágott egy fekete csavarulatokból álló, gonosz küllemű rúdból.

– Hát én majd elmondom. Mr. Farnon igen gyors mozgású ember, és este alighogy megverte az ajtónkat, már be is ugrott a szobába. (Ismertem azokat a házikókat: nem volt ott előszoba, előtér, az ember az utcáról egyenesen a nagyszobába jutott.) Ahogy jött be, már húzta is ki a tokjábul a hőmérőjét. Mármost Clancy a tűz mellett feküdt, és azon nyomban felemelkedett, s ugatott egy cseppet.

– Ugatott egy cseppet? – Elképzeltem, ahogy a szőrös szörnyeteg felugrott és belebömbölt Siegfried arcába. Láttam a tátott állkapcsokat, a villogó fogakat.

– Éppen csak egy cseppecskét. Nohát Mr. Farnon azonnal visszarakta a hőmérőt a tokjába, megfordult és kiment az ajtón.

– Nem mondott semmit? – kérdeztem.

– Nem, egy árva kukkot se. Csak megfordult, mint egy katona, és kimasírozott az ajtón. Úgy bizony.

Hitelesnek hangzott. Siegfried a hirtelen elhatározások embere volt. Kinyújtottam a kezem, hogy megsimogassam Clancyt, de valami a tekintetében meggondolásra késztetett.

– Örülök, hogy jobban van – üvöltöttem.

Az öregember meggyújtotta a pipáját egy ósdi rézgyújtóval, belefújt egy felhőrevaló fojtogató kék füstöt az arcomba, és a kis fémtetőt rácsapta a pipa öblére.

– Igen, Mr. Farnon átküldött egy nagy üveg fehér szert, és az jót tett Clancynek. Iszen tudja – mondta angyali mosollyal –, hogy Clancy mindig olyan hányós vót, úgy bizony.

Több mint egy hétig nem esett szó a nagy kutyáról, de Siegfriedet alighanem piszkálta a szakmai lelkiismerete, mert egy délután bejött a gyógyszerkamrába, ahol Tristan meg én egy ma már történelmivé vált feladattal foglalkoztunk – lázcsillapítókat, gyomorporokat, bórsavpálcikákat készítettünk. Siegfried kimódoltan könnyed volt.

– Most jut eszembe, hogy üzenetet küldtem Joe Mulligannak. Nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy kellően kivizsgáltuk a kutya betegségének okait. Ez a hányás nagy valószínűséggel a beteges étvágyának tulajdonítható, de szeretnék biztos lenni a dolgomban. Így hát megkértem, hogy hozza el holnap kettő és fél három között, amikor mind a hárman itt vagyunk.

Bejelentését nem fogadta örömrivalgás, így hát folytatta:

– Véleményem szerint joggal elmondható, hogy ez a kutya bizonyos mértékig nehéz eset, s úgy gondolom, ennek megfelelően kell terveznünk. – Hozzám fordult. – James, amikor megérkezik, elkapod a hátsó végét, jó?

– Rendben – feleltem lelkesedés nélkül. Öccse felé fordult.

– Te meg, Tristan, a fejét veszed kezelésbe. Oké?

– Remek, remek – mormogta Tristan kifejezéstelen, arccal. Bátyja folytatta:

– Azt javaslom, hogy jól fogd át a karoddal a nyakát, én meg készen állok, hogy egy nyugtató injekciót adjak neki.

– Pompás, pompás – mondta Tristan.

– Nahát, nagyszerű. – Társam összedörzsölte a kezét. – Ha sikerült belenyomnom a nyugtatót, akkor a többi már könnyű lesz. Szeretem megnyugtatni a lelkiismeretemet ilyen ügyekben.

Darrowbyban tipikus völgységi pacientúra volt: főleg nagy testű állatok, s rendelési időben nem telt meg zsúfolásig a várónk. Hármasban lődörögtünk a rendelőben, céltalan beszélgetésekbe fogtunk, kimódolt könnyedséggel ki-kipillantottunk az utcára, magunkban kis dalokat fütyörésztünk. Két óra huszonötkor már mind a hárman elnémultunk. A következő öt percben harminc másodpercenként néztük meg az óránkat, majd pontosan két óra harminckor megszólalt Siegfried:

– Ördög vigye el. Megmondtam Joe-nak, hogy fél háromra itt kell lennie, de fütyül rá. Mindig késik, és úgy látszik, nincs mód rá, hogy pontosságra szoktassuk. – Még egyszer kinézett az ablakon az üres utcára. – Nem várunk tovább. Nekem meg neked, James, ki kell herélnünk azt a csikót, neked meg, Tristan, meg kell nézni azt az állatot Wilsonéknál. Induljunk.

Ez ideig csak Stant és Pant láttam összetorlódni az ajtóban, de most egy pillanatig mi hárman elfogadható utánzatát adtuk a két híres komikusnak, amint egyszerre igyekeztünk kinyomakodni a folyosóra. Másodperceken belül az utcán voltunk, és Tristan kipufogógázba burkolva eldübörgött. Kollégám és én csaknem olyan gyorsan távoztunk az ellenkező irányba.

A Trengate végén befordultunk a piactérre, s én hiába kerestem bármi jelét is Mr. Mulligannak. Már a város szélső házainál jártunk, mikor megpillantottam. Éppen kilépett a házából, és szokás szerint kék füstfelhők baldachinja alatt haladt előre, nyomában Clancyvel.

– Ott van! – kiáltotta Siegfried. – Hihetetlen. Ebben a tempóban három órára jut el a rendelőhöz. Nahát, mi nem leszünk ott, és ezért csakis önmagát okolhatja. – Ránézett a gazdája mellett baktató hatalmas, bondor szőrű állatra, amely maga volt az erő és egészség. – Úgy látom, amúgy is csak az időnket pocsékoltuk volna, ha megvizsgáljuk ezt a kutyát. Nincs ennek semmi baja.

Egy pillanatig gondolataiba merülve elhallgatott, aztán hozzám fordult:

– Igen élénknek látszik, ugye?