5.

– Az a maszkás – mondta Mr. Pickersgill nagy szakértelemmel – kurva egy dolog.

Egyetértően bólintottam, jelezvén, hogy a mastitis csakugyan aggodalomra ad okot; s ugyanakkor eszembe jutott, hogy míg a legtöbb farmer megelégedett volna a tőgygyulladás szóval, Mr. Pickersgill igen jellemzően nagy eltökéltséggel, bárha némileg pontatlanul, a tudományos kifejezéssel próbálkozik.

Rendszerint nem lőtt nagyon mellé – legtöbb kísérlete éppencsak elcsúszott a cél mellett, vagy nyilvánvaló jeleit hordozta származásának –, de arra sose tudtam rájönni, honnan veszi a maszkást. Azt tudtam, hogyha egyszer beleakaszkodott egy kifejezésbe, soha többé nem engedte el: a mastitis nála mindig „maszkás” volt, s az is maradt. S azt is tudtam, hogy tűzön-vízen keresztül ragaszkodik hozzá. Mivelhogy Mr. Pickersgill hite szerint magasabb képzésben részesült. Úgy hatvanéves lehetett, s tizenéves korában részt vett egy mezőgazdasági munkások részére tartott kéthetes tanfolyamon a leedsi egyetemen. E kurta bepillantás a tudományos világba kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkén, és mintha valami mély és igaz sugallat volna mindennapos munkájának tényei mögött, olyan lángot gyújtott benne, amely megvilágította további életét.

Soha taláros és kalapos tudós nem tekintett vissza nagyobb nosztalgiával Oxford tornyai között töltött éveire, mint Mr. Pickersgill arra a leedsi két hétre, s társalgása rendszerint meg volt tűzdelve egy bizonyos istenségszerű Malleson professzorra való utalásokkal, aki nyilván a tanfolyam vezetője volt.

– Nem tudom, hogy vélekedjek – folytatta. – Az egyetemen mindég aszonták, hogy attul a maszkátul nagy és dagadt lesz a tőgy, a tej meg piszkos, de ez más fajtának látszik. Csak olyan kis pelyhek a tejben időnkint – se nem semmi, se nem valami, de nekem már ölögem van belüle, mondhatom.

Ittam egy kortyot a teáscsészéből, amelyet Mrs. Pickersgill tett elém a konyhaasztalra.

– Igen, nagyon aggasztó, hogy nem akar abbamaradni. Biztosra veszem, hogy valamilyen határozott oka van – bárcsak pontosan tudnám, mi az.

Valójában igencsak sejtettem, mi az oka. Egy nap késő délután benn jártam a kis tehénistállóban, mikor Mr. Pickersgill s a lánya, Olive, fejte a tíz tehenet. Figyeltem őket munka közben, amint ott kuporogtak a borzderes és vörös testek sora alatt, s egy valami azonnal nyilvánvalóvá vált; míg Olive ujjainak csaknem láthatatlan mozdulataival fejte a tejet, mozdulatlan csuklóval, apja akkorákat rángatott a csecseken, mintha az újévet akarná beharangozni.

Ez a látvány, meg az a tény, hogy mindig a Mr. Pickersgill által fejt tehenek okozták a bajt, elegendő volt arra, hogy meggyőzzön: a krónikus mastitis traumatikus eredetű.

De hogyan mondjam meg a farmernek, hogy nem jól végzi a munkáját, s az egyetlen megoldás valamilyen gyengédebb technikát megtanulni, vagy egészen átengedni a fejést Olive-nek.

Nem könnyű feladat, mert Mr. Pickersgill tekintélyes ember volt. Nem hinném, hogy lett volna egyetlen felesleges fityingje is, de ahogy ott ült a konyhában elnyűtt, gallértalan flanellingben, nadrágtartóban, most is, mint mindig, olyan volt, mint egy iparmágnás. Az ember szinte látta a hatalmas fejet, húsos arcot, nemes homlokot és komoly szemeket a Times pénzügyi oldalairól kitekinteni. Tegyenek Mr. Pickersgillre keménykalapot és szalonnadrágot, s ott áll az igazgatótanács tökéletes elnöke.

Nagyon nem szerettem volna ezt a természetes méltóságot megsérteni, s különben is, Mr. Pickersgill alapjában kitűnő állattenyésztő volt. Az a pár tehene, mint minden állata e gyorsan kihaló típusnak, a kisfarmernek, kövér volt, jóformájú és tiszta. Az embernek gondoznia kell az állatait, ha azok jelentik egyetlen jövedelemforrását, és Mr. Pickersgillnek sikerült felnevelnie a családját tejtermeléssel, megtoldva néhány disznó eladásával s a felesége ötven tyúkjának tojásaival.

Nem értettem igazán, hogyan csinálják, de megéltek, éspedig tisztességesen. Minden gyerek, Olive kivételével, megházasodott és eltávozott hazulról, de a házon még mindig érződött a méltóságteljes illem és a harmónia. A mostani jelenet tipikus volt. A farmer komolyan értekezett, felesége a háttérben sürgött-forgott, és csendes büszkeséggel hallgatta. Olive is boldog volt. Bár harmincas éveinek vége felé járt, nem félt a vénlányságtól, mert tizenöt éve állhatatosan udvarolt neki a darrowbyi halárusnál dolgozó Charlie Hudson; Charlie ugyan nem volt viharos szenvedélyű kérő, viszont nem hajlott a csapodárságra sem, s így bízvást számítani lehetett rá, hogy az elkövetkező tíz évben megkéri Olive kezét.

Mr. Pickersgill megkínált még egy vajaspogácsával, s amikor köszönettel visszautasítottam, megköszörülte a torkát néhányszor, mint aki keresi a szavakat.

– Mr. Herriot – mondta végre –, én nem szeretek a más munkájába beleszólni, de arra a maszkásra már minden orvosságot kipróbáltunk, oszt még mindig itt a baj. Mármost amikor én Malleson professzornál tanútam, lejegyeztem egy csomó jó szert, és szeretném kipróbálni. Nézze meg.

Hátranyúlt a farzsebébe, és elővett egy megsárgult papírdarabot, amely majdnem szétesett már a hajtogatásnál.

– Tőgykenőcs. Ha jól bedörzsöljük vele a tőgyeket, talán segít.

Elolvastam a szépen, kalligrafikusan írt receptet. Kámfor, eucalyptus, cink-oxid – régi ismerős nevek hosszú listája. Óhatatlanul meghatottak, de ezt az érzést csökkentette a növekvő csalódás. Már-már kimondtam, hogy akármivel dörzsölik is be azokat a tőgyeket, aligha fog bármit is használni, mikor a farmer hangosan felnyögött…

Attól, hogy a hátsó zsebébe nyúlt, rájött egy lumbágóroham, s most ott ült kiegyenesedve, a fájdalomtól eltorzult arccal.

– Ez az én nyavalyás hátam! Az istenit, cudarul fáj ám, és a doktor nem tud vele semmit kezdeni. Annyi pilulát szedtem, hogy mán csörögnek bennem, oszt mégse hoznak könnyebbséget.

Nem vagyok lángész, de néha rám jön az ihlet, akárcsak most.

– Mr. Pickersgill – mondtam ünnepélyesen –, maga azóta kínlódik a lumbágójával, mióta ismerem. Most eszembe jutott valami. Azt hiszem, tudom, hogy kéne meggyógyítani.

A farmer szeme kitágult, s gyermeki bizalommal tekintett rám, amiben nyoma sem volt a kétségnek. Számíthattam erre, mert ahogy az emberek jobban bíznak a dögnyúzók és állattápügynökök szavában, mint az állatorvosukéban, ha állatokról van szó, éppúgy természetesen jobban hisznek az állatorvosnak, mint a doktoruknak, ha a saját bajukról van szó.

– Tudja, hogy lehetne engem meggyógyítani? – kérdezte halkan.

– Azt hiszem, de ennek semmi köze orvosságokhoz. Abba kell hagynia a fejést.

– Abbahagyni a fejést! Mi a fene…?

– Persze. Nem érti, hogy attól van ez, mert ott kuporog azon a zsámolyon reggel és este a hét minden áldott napján? Maga jókora ember, alaposan le kell hajolnia – az pedig biztosra veszem, hogy nem tesz jót.

Mr. Pickersgill az űrbe meredt, mintha látomás jelent volna meg előtte.

– Igazán azt hiszi…?

– Igen, azt. Akárhogy is, meg kéne próbálnia. Olive elvégzi a fejést. Mindig is mondja, hogy neki kellene csinálnia az egészet.

– Így van, Apa – szólt közbe Olive. – Tudod, szeretek fejni, és itt az ideje, hogy abbahagyd – csinálod legénykorod óta.

– A mindenit, fiatalember, azt hiszem, igaza van. Abbahagyom – így döntöttem. – Mr. Pickersgill felcsapta pompás fejét, parancsolóan körülnézett, és öklével az asztalra csapott, mintha most határozta volna el két olajtársaság egybeolvasztását.

Felálltam.

– Pompás, pompás. Magammal viszem ezt a receptet és megcsinálom a tőgybalzsamot. Ma estére kész, kezdje mindjárt alkalmazni.

Úgy egy hónap múlva találkoztam Mr. Pickersgillel. Kerékpáron ült, és méltóságteljesen pedálozott a piactéren keresztül. Mikor meglátott, leszállt.

– Aggyisten, Mr. Herriot – mondta kissé lihegve. – Örülök, hogy találkoztunk. Mán meg akartam keresni, hogy megmondjam, most mán nem pelyhes a tej. Mióta a balzsamot használjuk, eltűntek a pelyhek, és a tej olyan tiszta, mint a parancsolat.

– Nagyszerű. És hogy van a lumbágója?

– Hát mondhatom, maga igazán megfogta, hálás is vagyok érte. Azóta se fejtem, és alig-alig gyün rám a roham mostanában. – Elhallgatott és elnézően mosolygott. – Maga jó tanácsot adott a hátam bajára, de hogy azt a maszkást meg tuggyuk gyógyítani, ahhoz az öreg Malleson professzorhoz köllött fordulnunk, igaz?

Következő alkalommal telefonon beszéltem Mr. Pickersgillel.

– A kiosztból beszélek – ordította fojtott hangon.

– Honnan?

– A falu telefonkiosztjából.

– Értem – mondtam. – Valami baj van?

– Szeretném, ha kijönne, amilyen hamar csak tud, mer egy borjúm megkapta a salomeát.

– Tessék?

– Van egy salomeás borjúm.

– Salomeás?

– Igen, az. Egy ember beszélt róla minap a rádióban.

– Ó! Értem már. – Én is hallottam a borjak szalmonellafertőzéséről szóló mezőgazdasági előadás egy részét. – Miből gondolja, hogy az a baja?

– Hát hajszálra úgy van, ahogy az az ember mondta. A borjúnak vér gyűn a rektrumából.

– Honnan?… Igen, értem. Akkor megnézem – hamarosan ott vagyok.

A borjút elég betegnek találtam, és csak úgy vérzett a rectuma (végbele), de ez nem szalmonellafertőzés volt.

– Nincs diaréja, Mr. Pickersgill – mondtam. – Sőt, inkább mintha szorulása volna. Csaknem tiszta vér folyik belőle. És a láza sem magas.

A farmer kissé csalódottnak látszott.

– A mindenit, aszittem, éppen az, amiről az az ember beszélt. Asszonta, lehet mintát küldeni a labradóriumba.

– Hova?

– A vizsgálati labradóriumba – tuggya.

– Igen, igen, de nem hinném, hogy a laboratórium ez esetben sokat tudna segíteni.

– Hát akkor mi a baja? Valami kórsága van a rektrumának?

– Nem, nem – mondtam. – De úgy látom, valami elzárta fenn a belét, attól van a vérzés. – Néztem a mozdulatlan, felpúposított hátú kis állatot. Teljességgel lekötötte valami belső kényelmetlenség, időnként megfeszítette magát, és halkan nyögött.

Persze, mindjárt rá kellett volna jönnöm – oly nyilvánvaló volt. De gondolom, mindnyájunkat elfog néha a vakság, s nem látjuk azt, ami a szemünk előtt van. Néhány napig én is a tudatlanság ködében vacakoltam a borjúval, adtam neki ilyen orvosságot, meg olyat – erről nem szívesen beszélnék.

De szerencsém volt. Kezelésem ellenére meggyógyult. Nem is értettem, míg Mr. Pickersgill meg nem mutatta azt a kis tekercs elhalt szövetet, amelyet a borjú kiadott magából.

Szégyenkezve a farmerhez fordultam.

– Ez egy darab összehúzódott, elhalt béldarab – bélbetüremkedés. Rendszerint halálos kimenetelű, de ez esetben szerencsére az elzáródás leszakadt. Most már rendben lesz a borjú.

– Hogy hívják?

– Intussuscepció.

Mr. Pickersgill ajkai igyekvően megmozdultak, s egy pillanatig azt hittem, hogy megpróbálkozik egy dobással. De aztán láthatóan elvetette a gondolatot.

– Aha – mondta. – Szóval az vót?

– Igen, és nem nagyon tudnám megmondani, mi okozta.

A farmer elfintorodott.

– Fogadok, hogy én tudom, mitül van. Mindig mondtam, hogy ez gyönge borjú. Mikor megszületett, vér gyütt a vakpinájábul.

A kettőnk ügyeinek ezzel még nem volt vége. Alig egy hét múlva megint telefonált.

– Gyüjjön gyorsan. Az egyik disznómra rágyütt a begónia.

– Begónia? – Nagy erőfeszítéssel félretoltam a tarka virágokkal borított sertés fantáziaképét. – Azt hiszem, nem egészen…

– Hát attam neki egy adag gilisztahajtót, aztán azóta ugrál és a hátán dobálja magát. Én mondom, tisztára rajta a begónia.

– Igen, igen, értem. Pár perc és ott vagyok.

A disznó már kissé megnyugodott, mire odaértem, de még mindig komoly fájdalmai lehettek, felkelt, lefeküdt, meg-megugrott az ólban. Adtam neki fél granum{1} morfium-hidrokloridot nyugtatónak, és néhány percen belül megnyugodott, s végül összegömbölyödött a szalmán.

– Úgy látom, rendbe fog jönni – mondtam. – De milyen gilisztahajtót adott neki?

Mr. Pickersgill meghunyászkodva elővette az üveget.

– Egy illető házalt vele. Aszonta, ez kikészít mindenféle gilisztát.

– És csaknem kikészítette a disznaját. – Megszagoltam a keveréket. – Nem is csoda. Majdnem olyan a szaga, mint a tiszta terpentinnek.

– Terpentin! Az istenit, hát ez csak terpentin? Az az illető asszonta, valami új szer. Katipálos nagy pénzt kért érte.

Visszaadtam az üveget.

– Most már ne törődjön vele, nem hiszem, hogy baj történt volna, de ennek a szemétvödörben van a legjobb helye.

Mikor beültem a kocsimba, felnéztem még a farmerra.

– Azt hiszem, akkor akar látni, mikor a háta közepét. Előbb a mastitis, aztán a borjú, most meg a disznó. Rossz passzban volt.

Mr. Pickersgill kihúzta magát, és nehéz méltósággal tekintett le rám. Megint ráébredtem, milyen tekintélykeltő ember.

– Fiatalember – mondta –, ez engem nem izgat. Ahol állat van, ott baj is van, és én tapasztalatbul tudom, hogy a baj mindig ciklonokban gyün.