– Az étlap igen meggyőző – közölte egy meglepett főpincérrel egyszer Ann, apám első felesége. – De az igazi kérdés az: tudnak-e főzni?
Hamarosan kiderül. Bizonyos értelemben én már tudom: a családom elégedett ezzel a könyvvel. Pokoli érzés lenne, ha valami olyasmit írtam volna, ami minden egyes kortárs díjat elnyer, őnekik viszont nem tetszik. Azt is tudom, hogy sokak ítélete egyértelmű lesz már olvasás előtt is: lesznek, akik mindenképpen odalesznek a könyvért, mert annyira kötődnek George Smiley-hoz és a Körönd világához, hogy nekik már az is örömet szerez, ha csak feltűnik valamiben. És lesznek, akik éppen ugyanezen okokból el sem tudják képzelni, hogy elolvassák, és feláll a szőr a hátukon, milyen abszurd módon elbizakodott dolog ilyesmit írni. Tőlük – akik ki sem kerülhetik, hogy egy jó szándékú családtagjuktól meg ne kapják a könyvet ajándékba, és úgy kell majd tenniük, mintha örülnének neki, bár legszívesebben inkább vicsorognának – csak bocsánatot tudok kérni. Remélem, lesz olyan, hogy talán egy különösen rettenetes nap után mégis elkezdik olvasni a kádban ezt a félresuvasztott kötetet – azon az alapon, hogy rosszabb már úgysem lehet –, és egyszer csak azt veszik észre, hogy evés közben megjött az étvágyuk.
Mindig is tervben volt, hogy lesznek még Smiley-könyvek. Tudom, mert ott voltam. 1972 novemberében születtem (talán véletlen egybeesés, talán nem, hogy Kontroll is ez idő tájt halt meg), és úgy nőttem fel, hogy George állandóan jelen volt. Barátságos szellemként, különböző formákban ült az asztalunknál. Először is ott volt az édesapámféle George, aki csak néha, feszült felháborodásában emelte meg a hangját, hogy aztán egy pillanattal később már mélyen, gyomorból szúrja oda az igazat, bármily sötét is legyen az. Aztán ott volt Sir Alec Guinness puha, önfejű és folyton elgondolkodó verziója, akit a zsenialitása mindig mintha csak pillanatokra tudna kirángatni a ködből. A rövidített hangoskönyvkiadásban Smiley-nak Michael Jayston kölcsönözte a hangját, esténként pedig mindig ezeket a kazettákat hallgattam elalváshoz. Aztán később apám is felolvasta a saját könyvét ugyanebben a formátumban, és a hanglejtésében már ott volt Guinnessé is. Azt mondta, épp ezért nem tudott annyi részt írni ennek a sorozatnak, mint amennyit eredetileg tervezett; mások Smiley-jai elfoglalták a sajátja helyét a fejében. Sokkal később jött Denholm Elliott, aztán Gary Oldman, majd mások, más formákban. És ahogy nekiláttam, hogy kiderítsem, tudok-e valamiféle történetet szorítani abba a tízévnyi résbe, amely a Kém, aki bejött a hidegről és a Suszter, szabó, baka, kém között maradt, mindezek a hangok ott kavarogtak a fejemben.
Olybá tűnt, mintha Smiley tényleg várna türelmesen, én meg kissé késve érkeznék. Ha úgy érzi, felkészült, akkor kezdhetjük is, Nicholas! Mr. Smiley apámé – de egyszersmind az is, akit mindannyian megörököltünk tőle. A figura eredete homályos, sokat vitatkoztak már róla. Tudjuk, hogy „fölcímkézetlenül utazott a társasági expresszvonat poggyászkocsijában”1; hogy tudós, de nem arisztokrata; elhelyezhetetlen, láthatatlan és kivételes. Van olyan elgondolás, amely szerint Peter Guillam lenne apám, Smiley pedig Sir Maurice Oldfield és Vivian Green tiszteletes keveréke; de bármelyik szerző megmondhatja, hogy egy regény központja mindig az a szereplő, akibe saját magát vetíti bele, akárhogy is formálja át vagy építi újra. Smiley apám volt: a túlságosan jó megfigyelő gyermek, akit árvává tettek a tények vagy a tragédiák, aki egy zsúfolt helyiségben is magányosnak érezte magát, és csakis akkor volt boldog, amikor mintegy a puszta véletlennek köszönhetően valamilyen érzelmi melegséget sugárzó helyre vetődött. Briliáns elme a kérlelhetetlen, szürke hétköznapokban. Ezt a csontvázat alakította aztán különböző elemekből összerakott testté az a fél tucat remek színész, akik a szerepet eljátszották. A hang viszont tisztán csengett.
No és Karla? Vele kapcsolatban a végső szabály az, hogy nem tudható róla semmi. Karla az autoriter rezsimek átláthatatlansága, a véletlenszerű, szeszélyes erőszak, a folytonos jelenlét, a teher. Akárcsak a Cápában a címadó ragadozó, Karla is annál kevésbé riasztó, minél többször látjuk közelről. De valahonnan csak eredeztethető Smiley-val való ellenséges viszonya. Az embernek idő kell, hogy szörnyeteg legyen belőle. A könyvek története szerint Smiley először 1955-ben próbálja rávenni Karlát, hogy álljon át, és a szovjet tiszt iránt (aki itt még csak egy feladat neki a sok közül) már-már kollegiális érzelmeket táplál. Két évtizeddel később aztán egymás árnyékaivá válnak: az egyik birodalom hanyatlását, és a másik fojtogató brutalitását jelenítik meg. De mi történt a két pont között? Részben ennek kiderítésére is vállalkozom most.
És persze a Smiley-történetek végső soron nem a kémkedésről szólnak. Smiley Köröndjének világa a hírszerzés munkájába engedett bepillantást, amely sokak számára (akár tisztában vannak vele, akár nem) a hidegháború időszakát írta le. A regények egyszerre voltak aktuális pillanatfelvételek az időszakról, és engedtek bepillantást a lelkekbe. A hírszerzés komor, kérlelhetetlen, soha el nem ismert színtere volt ez, háttérben a fenyegető atomháborúval, ahol a küzdelem a két egymással szemben álló szuperhatalomhoz csatlakozott-kényszerített országok tarka háttere előtt folyt. A harcot pedig nem lehetett megnyerni, mert győzelmet – hordozzon az bármilyen jelentést is – csak egészen máshol lehetett volna aratni, és hallgatólagosan egészen mást is jelentett: a patthelyzetbe kényszerült árnyak közt bármi emberire lelni, közben talán inkább jobbá, mint rosszabbá tenni a világot, könyörületes tettekre törekedni egy olyasfajta kontextusban, amely inkább a könyörtelenségnek kedvez. Apám későbbi könyveinek kifejezetten és nyíltan vannak politikai vonatkozásai, de a Körönd-történetei is éppoly indulatosak voltak, csak nem korlátozódnak egy-egy jól meghatározott célpontra. A hidegháború akkori a formájában már véget ért, a Karla választása tehát ránézésre nem is lehet a jelen lenyomata. Másrészről viszont még sosem volt világosabb, milyen égető szükség van arra, hogy a könyörület útját válasszuk – akár ellenséges katonákkal, menekültekkel, a jövő generációival vagy önmagunkkal szemben. Eric Hobsbawn szerint a 20. század rövid volt; erre válaszolhatnánk azt, hogy voltaképp még mindig várjuk, hogy véget érjen.
Ennek az időszaknak definíciószerű főhőse megint csak Smiley. Életútja óvatos megközelítéssel is (ahogy nyilván ő maga fogalmazna) igencsak homályos. 1907-ben született (Ébresztő a halottnak), hacsak nem mégis 1917-ben (ahogy a Suszter, szabó, baka, kémből akár ki is olvasható). Csakhogy mégis ugyanabba a generációba tartozik, mint Karla, aki 1904-ben kukta volt egy vonaton (ami szintén a Suszter, szabóból tudható) – ebből kiindulva pedig valamikor az 1890-es évek vége felé születhetett. És így megy ez: a dolgok változnak, és amire teljes tisztasággal emlékszünk, még arról is kiderülhet, hogy csak szellemalak a ködben.
Ez mind nagyon szép, de akkor mi az, amit biztosan tudunk? Miért mozog ide-oda Smiley születésnapja? Legelőször is azért, mert édesapám nem valamiféle franchise-t épített. Számára nem az volt a lényeg, hogy professzionális módon tökéletesen koherens világot alkosson, hanem hogy művészember módjára történeteket meséljen, és azok révén érzéseket keltsen olvasóiban. De ha kicsit továbbmegyünk, megláthatunk valami mást is: Smiley életének fontos eseményei azért csúszkálnak, mert a kora, minden könyvben, ugyanaz. Smiley ugyanúgy ötvenes, mint ahogy Sherlock Holmes a Baker Streeten lakik, vagy ahogy Poirot belga. Ezért aztán a Karla választása is követi a folytonosság szabályát: vajon természetesnek érződik-e ez a részlet? Vajon felismerjük így Smiley-t? Aki ennek a könyvnek az elolvasása után továbbmegy a Suszter, szabóra, vagy vissza a Kém, aki bejött a hidegrőlhöz, vajon ugyanúgy felismeri benne a Körönd világát, mint bármelyik másik le Carré-regényben? Praktikusan szólva ez azt jelenti, hogy elfogadjuk az események sodrását, és hagyjuk, hogy a részletek változzanak kicsit: inkább az egésznek legyen értelme, még ha az apróságok nem is stimmelnek teljesen, hisz így vagy úgy, nem is illeszkedhetnek tökéletesen. A bennem élő perfekcionistát ez felháborítja. A bennem élő író viszont nagy örömmel fogadja. Az első a történet, a részleteknek ahhoz kell alkalmazkodniuk. A feladat, hogy a könyvnek legyen eleje, közepe és vége. Hogy megérintse az olvasót, belekapaszkodjon, és amikor vége, az olvasó többet akarjon.
Lássuk, sikerült-e.