Vad és tökéletes volt a fiú, ahogy ott állt az asztal közepén, és csak tapsolt. Olyan a tekintete, mint egy szentnek, jutott eszébe később Frau Möllernek, valami e világibb szentnek, mondjuk, Ferencnek, vagy egy Galilei-féle nagy gondolkodónak. Már akkor felfigyelt a fiúra, amikor az belépett, és a bejárat mellett elhaladt az ő kis fülkéje előtt. Frau Möller nem azért volt ott, hogy felügyeljen az ifjúsági klubra. A fiatalok szerveződését kimondottan bátorította a Párt. Biztosított teret nekik az önképzésre, a kulturális érzékenység fejlesztésére, és ebbe beletartozott a zene is. Ha az ilyen gyűlések lármás és nem megfelelő irányt vettek, ha nem épp úgy alakultak, ahogy a bizottság azt elképzelte – hát az nem az ő, Frau Möller dolga. Ő csak azért jött, hogy a ruhatárat vigye, és a végén bezárjon. Más szerepe nem volt.
De erre a fiúra felfigyelt, olyan szép volt. Biztos nem német, gondolta. Nem tűnt németnek. Ha tippelnie kellett volna, Frau Möller azt mondta volna, keletebbről származik, talán Odesszából. Magában csak „keleti arcnak” hívta az ilyen széles, magas járomcsontú, éles vonású arcokat. De nem is csak fizikai szépség volt ebben a fiúban, bár persze az is, olyan, amilyen nagyon ritka a férfiaknál, de ha megvan bennük, az egészen különleges. Frau Möller látott már ilyet, és sajnálta a fiút. Az ilyen szép férfiak gyakran bolondok, mert olyan ritkán hallják a „nem” szót – már ha egyáltalán. Mások utat nyitnak nekik, és úgy tesznek a kedvükre, hogy saját maguk észre sem veszik, mit is csinálnak, mert ebben a szépségben van valami kényszerítő erő is. Időnként persze bántják az emberek az ilyet, pontosan ugyanezen okokból. Frau Möller látott már ilyet is.
Ezen az estén nem volt valami jó a zene. A zenekar gyenge volt, de hát legalább az utolsó pillanatban is elvállalták a fellépést, mert a jugoszláv banda (minden bizonnyal az se jobb), amelynek játszani kellett volna, nem érkezett meg. Kábítószer, Frau Möller azt hallotta: hasis volt a gitártokban! Ilyenek ezek a zenészek, mindig van velük valami gond.
De ez a fiú fütyült rá, jó-e a zene, vagy rossz. Csak mulatni akart, és magával rántott mindenkit a klubban, ahogy az ilyen emberek szokták. Elkezdett tapsolni a jellegtelen gitározásra, mire mások is tapsolni kezdtek, aztán biztatták a zenekart, hogy legyenek bátrabbak; majd a fiú táncra perdült, és talált is egy csinos lányt, akivel táncolhatott; hamarosan az összes fiú ezzel a lánnyal táncolt, majd az összes lány is beállt melléjük. Drága italokat rendelt, utána felmászott a hosszú ebédlőasztalra, a terem közepére szaladt, és dobogni kezdett a lábával. A kezében a korsóból kilötyögött a sör a félig kigombolt ingére, a mellkasára, amitől olyan botrányosan festett, mint a tengerből kiemelkedő Aphrodité az állami múzeum főtermében, még a só is szinte érződött rajta; az egész lerobbant kis klub egyetlen szívverés ritmusára lüktetett, és a fiún csak ekkor látszott, hogy elégedett. Levetette magát egy székre, nézett fel a saját maga kavarta gyönyörű zűrzavarra, Frau Möller pedig figyelte a vad tekintetű szemét, és nem tudta eldönteni, nem sír-e vajon.
A mulatság csúcspontján három férfi lépett be (igen komoly férfiak, idősebbek és meglehetősen fancsali képűek), de nem érdekelte őket a szemük előtt zajló tivornya, csak a fiú. Odaintették magukhoz, és mondtak neki valamit, és a fiú nem riadt meg ettől. Bólintott: hát persze! Örömmel velük megy. Korábbra várta őket. Nem szeretnének előbb inni valamit? Frau Möller nagy csodálkozására azok szerettek volna, és mind ittak együtt. Aztán pedig szép rendben távoztak együtt, a fiú kifelé menet még egy viccet is elsütött. Frau Möller csak a poénra emlékezett: „hát persze, Mutti, mert ugye eddig minden tökéletes volt!”
Azzal, meg mindig nevetve, a fiú kilépett az ajtón a Prenzlauer negyed hidegébe.