Reggel az átkozott harang bongására ébredek, és a szemem mögött hasogat a fejem.
Kipattan duzzadt szemhéjam, megdörzsölöm, hogy elmosódott látásom kitisztuljon. Felülök, az ölemből az aranypadlóra hull és elgurul egy borospalack. Körülnézek, észreveszem, hogy a király két testőre áll a rács túloldalán.
A kalitkám a helyiség nagy részét elfoglalja, de elég hely marad, hogy a testőrök körbejárhassák az összes szobát.
Gyorsan letörlöm a nyálat a szám széléről, és nyújtózkodva várom, hogy a harang szakadatlan bongása véget érjen. A fejem érzékeny az előző este elalvás előtt benyakalt alkoholtól.
– Fogd már be! – morgok, és végighúzom a kezemet az arcomon.
– Ideje felkelni – hallom.
Felnézek a testőrökre, látom, hogy Digby – az idősebbik, ősz hajú, sűrű szakállú – áll őrt az ajtóban. Évek óta általában ő vigyáz rám. Megbízható és komoly, nem hajlandó velem társalogni, játszani, vagy részt venni az italozásomban.
De a testőr, aki rám szólt? Ő új. A másnaposságom ellenére azonnal felélénkülök. Nem sok új arccal találkozom. Az újoncot fürkészem. Alig tizenhét telet élhetett meg, az arca még pattanásos, hosszúak a végtagjai. Most sorozhatták be a városban. Az életkor előrehaladtával minden fiatalembert besoroznak Midasz király seregébe, hacsak nem gazdálkodók.
– Mi a neved? – kérdezem, előresétálok, és megragadom a rácsot.
Rám pillant, elrendezi aranypáncélját, a harang jelkép büszkén ragyog mellvértjén.
– Joq.
– Ne beszélgess vele! – vet rá dühös pillantást Digby.
– Miért? – Joq elgondolkodva beharapja a száját.
– Mert ez a parancs, azért.
Joq vállat von, és sarjadzó kíváncsisággal figyel. Kíváncsi lennék, ő fog-e velem részegeskedni.
– Szerinted aranyból van a puncija? – kérdi hirtelen, és félrebiccentett fejjel méreget.
Oooké, tehát nem az iszogatás érdekli. Jó tudni.
– Bunkóság valakinek a punciját emlegetni a jelenlétében – jegyzem meg csípősen, és ő felvonja a szemöldökét nyersen őszinte szavaimra.
– De te kanca vagy – ráncolja a homlokát. – A puncidat használod.
Hűha, rendben. Tehát Joq egy seggfej.
Megragadom az aranyrácsot, és összeszűkülő szemmel nézek rá.
– Nem csak a punci a kancák egyetlen haszna. Általában lenyűgöző cickónk is van – jegyzem meg gúnyosan.
Nem veszi észre a metsző élt a hangomban, sőt, izgatottnak tűnik. Úgy látszik, Joq totál idióta.
– Óvatosan, fiú! Ha a király fülébe jut, hogy így beszélsz a kegyence testéről, aranykarón találod a fejedet, mielőtt annyit mondhatnál, hogy bakfitty! – fortyan fel Digby.
Joq pillantása úgy vándorol rajtam, mintha nem is hallotta volna.
– Én csak azt mondom, hogy szép darab – válaszol, és esze ágában sincs befogni a száját. – Azt hittem, csak mesebeszéd, hogy Midasz király érintése arannyá változtatta a kedvenc kancáját. – Joq megvakarja a tarkóján összeborzolt, iszapszínű haját. – Szerinted hogy csinálta?
– Mit hogy csinált? – kérdez vissza Digby ingerülten.
– Hát… Nem kéne mindennek tömör arannyá változnia, amihez hozzáér? Ennek itt tömör szobornak kellene lennie, igaz?
Digby úgy néz rá, mintha elment volna az esze.
– Nézz körül, fiú! Bizonyos dolgokat tömör arannyá változtat a király, mások megtartják a formájukat, és aranyozottak lesznek, például a függönyök és más szarság. Nem tudom, hogy a francba csinálja, és nem is érdekel, mert nem tartozik rám. Az én dolgom, hogy a kastély felső szárnyát és a kegyencét őrizzem, tehát ezt csinálom. Ha egy csöpp eszed van, te is ezt teszed, és nem jártatod az istenverte lepénylesődet. Most pedig menj, tegyél egy kört!
– Jól van, jól van – hunyászkodik meg Joq, vet rám még egy érdeklődő pillantást, aztán megfordul, és kioson, hogy körbejárja az emelet többi helyiségét.
– Ezek a mai fiatal testőrök – csóválom a fejemet.
– Mind tök hülye, igazam van, Dig?
Digby röpke pillantást vet rám, aztán felveszi az őrködő pózt, és maga elé mered. A hosszú évek során megtanultam, hogy nagyon, nagyon komolyan veszi a munkáját.
– Jobb, ha készülődik, Auren kisasszony – szól rám mogorván.
Nagyot sóhajtok, fájó homlokomhoz nyomom a hüvelykujjamat, aztán a boltív felé veszem az irányt, amely a szobáimat elválasztó rácsos sétányhoz vezet. Átmegyek az öltözőbe, Digby pedig ott marad a másik helyiségben, hogy egyedül lehessek.
Némelyik testőr előszeretettel feszegeti a határokat, és ide is utánam jön. Ilyenkor örülök, hogy rácsok mögött vagyok. Szerencsére a mennyezetről lágyan aláhull egy széles, arany kelme. Eltakarja a kalitka egy részét, így át tudok öltözni mögötte anélkül, hogy látnának. Viszont biztos vagyok benne, hogy a körvonalaim átsejlenek az anyagon, és ezért jönnek utánam azok a pofák.
Digby miatt nem kell aggódnom, ő nem sasolja az alakomat. Ellentétben némelyikkel ő soha meg sem próbált helytelenül viselkedni, lopott pillantást vetni rám. Ha belegondolok, valószínűleg ezért szolgál olyan sok éve testőrként, míg némelyek nem maradnak sokáig. Eltűnődöm, vajon Midasz király tényleg aranykaróra szúrja-e a fejüket.
Ma reggel komor és sötét az öltözőm. Az egyetlen tetőablakot általában hó födi, és ez ma sincs másképp. Az egyetlen fényforrás az asztalon álló lámpás. Gyorsan újratöltöm, felcsavarom a lángot, és a halvány fényben hozzáfogok a reggeli rutinfeladatokhoz. Midasz ma reggel értem küld, így időben el kell készülnöm.
Átnézem a ruhaállványokat a szobában. Természetesen minden ruha arany fonalból és szövetből készült. Midasz kegyeltjeként soha nem mutatkozom másban.
Hátrasétálok, és kiválasztok egy magas derekú, hát nélküli ruhát. Az összes ruhám hát nélküli. A pántlikáim miatt elkerülhetetlen.
Jobb kifejezés híján pántlikáknak hívom. Két tucat hosszú, aranyszalag, amelyek a gerincem két oldala mentén nőttek ki a vállamtól egészen a farokcsontomig. Olyan hosszúak, hogy leérnek a földre, mint egy köntös uszálya, és menet közben magam után húzom őket.
A legtöbben a ruhám extra kiegészítő tartozékának hiszik. Fogalmuk sincs róla, hogy a testrészeim. Őszintén szólva én is meglepődtem. Közvetlenül azelőtt növesztettem őket, hogy Midasz megmentett. Nem is történt fájdalom nélkül. Hetekig izzadtam éjszakánként, és égő fájdalmat éreztem a hátamban, míg nőttek, és lassan egyre hosszabbak lettek, végül elérték a végleges nagyságukat.
Tudomásom szerint én vagyok az egyetlen Oreában, akinek pántlikái vannak. Természetesen a királyi családok minden tagja rendelkezik valamilyen varázserővel. Enélkül nem nyerhetik el a koronát. Bizonyos közembereknek is van különleges képességük. Egyszer találkoztam egy udvari bolonddal, aki fényeket villantott fel az ujjaival, amikor tapsolt vagy csettintett. Csinos kis éjszakai árnyjáték-bemutatót tartott a falon.
De ami a pántlikákat illeti, nem csak szépek vagy szokatlanok. Ez nem tróntermi trükk. Tudnak kapaszkodni. Ugyanúgy irányítom őket, ahogy a végtagjaimat. Általában hagyom, hogy rugalmas anyagként omoljanak le mögöttem, de ha akarom, külön tudom mozgatni mindegyiket, és erősebbek, mint amilyennek látszanak.
Leveszem a hálóingemet, és egy kupacban a rácsok közelében hagyom, ahonnan később a szobalányok összegyűjtik a mosáshoz. Új ruhába bújok, megigazítom magamon az anyag redőit, hogy eltakarjon mindent, amit el kell takarni.
A pipereasztalhoz ülök, és belenézek a tükörbe.
A pántlikák felemelkednek mögöttem, felemelik és bonyolult, fonott formákba csavarják a hajamat, míg végül a fonatok hálózata koszorúként fogja körbe a fejemet, és minden hosszú, arany hajfürt, amely eddig a hátamon terült szét, a tarkómon kígyózik.
Rengeteg hajam van, de a király birtoklási vágyában senkit sem enged a közelembe. Még a fodrászt sem. Kénytelen vagyok magam vágni, és nem vagyok jó benne.
Egy különösen balsikerű hajvágás után két hónapig féloldalas volt a frufrum, míg végre elég hosszúra nőtt, hogy a fülem mögé tűrhessem. Nem volt csinos. Azóta lehetőség szerint messziről elkerülöm az ollót, és csak a töredezett hajvégeket távolítom el. Megtanultam a leckét.
Ámbár, az igazság kedvéért, nem vagyok biztos benne, hogy az egyenes frufru jó lett volna. Az embernek nem lenne szabad ilyen fontos kérdésben döntést hoznia, mint egy frufru, amikor egy üveg bor lötyög a gyomrában.
A hajam végre szorosan fonódik a koponyámra, felállok az asztaltól, és visszamegyek a hálószobába, épp amikor belép egy szolgálólány. A sok lépcsőtől kissé lihegve szólítja meg Digbyt.
– Midasz király az ebédlőbe kéreti a kegyencet.
Digby bólint, a nő elsiet, közben futó pillantást vet rám, majd eltűnik az ajtó mögött.
– Elkészült? – kérdezi Digby.
Körülnézek, az ujjammal meglapogatom a szám.
– Voltaképpen előbb futnék még néhány kört. Találkoznék néhány emberrel, elintéznék ezt-azt, tudja, szerfelett elfoglalt vagyok – mondom, és vidáman felfelé görbül a szám sarka.
De Digby nem vevő az ugratásomra. Az a pasi még el sem mosolyodik. Csak türelmesen néz rám.
– Fog valaha nevetni a vicceimen, Dig? – sóhajtom.
– Nem. – Lassan ingatja a fejét.
– Végül szétrepesztem azt a morcos testőrkülsőt. Csak figyeljen!
– Ha maga mondja, Auren kisasszony! Indulhatunk? Nem kéne megváratnunk őfelségét.
Hangosan kifújom a levegőt, azt kívánom, bárcsak enyhülne a fejfájásom, mielőtt szembenézek Fulke királlyal.
– Rendben. Kész vagyok. De magának tényleg dolgoznia kéne a ketrecen túli viselkedésén. Kedves lenne egy kis cseverészés. Belepusztulna időnként egy kis barátságos ugratásba?
Barna szemével továbbra is kifejezéstelenül néz rám.
– Jól van, jól van. Megyek már – morgolódok. – Hamarosan találkozunk – teszem hozzá, akár egy apró sznárk (Lewis Carroll képzeletbeli állata), és csókot dobok felé. – Hiányozni fog.
Megfordulok, a kalitka másik oldalára sétálok a hálószobából, ami a külön az én számomra épült folyosóra vezet. A selyem balerinacipőmben végiglépkedek az aranypadlón, a pántlikák és a ruhám uszálya a földet söprik mögöttem.
Sötét van idebent, de a keskeny folyosó alig három méter hosszú, és máris a könyvtárban találom magam, amely hatalmas, de dohos pergamen szaga és áporodott levegő járja át, pedig a szolgálók rendszeresen takarítják.
Áthaladok a könyvtár rácsokkal elkerített szakaszán, végigmegyek egy másik folyosón, elhagyom az átriumot, és máris belépek az ebédlőbe vezető, boltíves folyosóra. Megállok egy pillanatra hallgatózni, és megdörzsölöm hasogató halántékomat. Midasz király egy szolgálóval beszél, és hallom az asztalra helyezett tányérok csörömpölését.
Nagy levegőt veszek, és az ajtókon át bemegyek a helyiségben elkülönített kis kalitkába. A rácsok túlsó oldalán, a hatalmas ebédlőasztalon pontosan hat tál étel, hat kancsó ital és hat tömör arany virágcsokor áll, melyek illenek a tányérokhoz és a serlegekhez, Midasz szám- és aranyfétise mindenhol megjelenik. Keserűen háborog a gyomrom az étel láttán, és örülök, hogy nem kell velük ennem. Azt hiszem, kicsit taszítaná őket, ha lehánynám a terítéket.
Az ablakokon át behatoló szürke, havas fénysugarak kissé elhomályosítják a fényűző pompát. A kandallóban lángok morajlanak, de mindegy, mekkora tűz ég benne, soha nincs elég meleg. A lángok aligha kergetik el az örök fagyot.
Azonnal észreveszem Midasz királyt az asztalfőn, csinos tunikát visel, csúcsos aranykoronája tökéletesen áll frissen fésült, szőke haján.
Fulke király a balján foglal helyet, falánk pocakja túllóg a derékszíján. Az Ötödik Királyság divatja szerint bársonynadrágot visel. Illik hozzá a királyság színében, a sötétlilában pompázó tunikája. Aranykoronája félrecsúszott kopasz fején, ugyanez a gondatlanság jellemzi az egész uralmát. A koronába illesztett lila drágakövek akkorák, mint az öklöm.
Fogalmam sincs, vajon fiatalon Fulke jóképű férfi lehetett-e. Most csak ráncos arcát és kövérre hízott testét látom. Összerezzenek a sok pipázástól megsárgult fogsora láttán. Attól, de fekete szemének kéjsóvár tekintetétől is, ahogyan rám néz. Igazából összefügg a kettő.
Pillanatnyilag nem csak a bársonynadrág borítja be
a lábát. Két szőke, hiányos öltözetű kanca lovagol a combján, és átfogó szolgálataik részeként sütemény- és gyümölcsdarabkákkal etetik.
Polly ül az egyik lábán, Rissa lovagol a másikon, és vihogva bogyókkal eteti a saját szájából, miközben Fulke a mellét fogdossa. Gondolom, ez egy afféle reggeli. A nők ingerült pillantásokkal fogadják az érkezésemet, aztán feltűnően nem vesznek rólam tudomást. Nem kedvelnek. Nem csak azért, mert én vagyok a király kegyence, hanem azért is, mert Fulke rám vágyik leginkább, amikor idelátogat.
Gondolom, versenytársnak tekintenek. Mindenki tudja, mi történik a királyi kancákkal, ha lejár az idejük. Félredobják őket az újabb, erősebb, csinosabb kancákért.
Meggyőződésem, hogy ha együtt töltenének velem egy kis időt, igazán élveznék a társaságomat. Elképesztően szórakoztató vagyok. Rászorít ez az élet, hiszen az egyetlen társaságom vagyok. Nem akarom untatni magam.
Talán ha egyszer jókedvében találom Midaszt, megkérdezem, feljöhet-e hozzám néhány lány egy éjszakára. Igazán rám férne némi társaság a néma, rendíthetetlen Digbyn kívül.
Ha már szóba került Digby, ő és a király másik öt testőre vigyázzban áll a hátsó fal mentén, és a szemük sem rebben az erotikus reggeli láttán. Nagyon profik.
A királyokkal egy asztalnál ülnek még a tanácsadóik, és készenlétben áll két további kanca. Az egyikük Fulke egyik emberének a vállát masszírozza, a másik folyamatosan kacér pillantásokat vet az asztalra.