A meztelenül kavargó testeket nézem a rácsok mögül, és a számhoz emelem az aranyserleget.
Visszafogott, gyenge a világítás. Csak a pattogó tűz lángjai világítják meg az összhangban mozgó, szexuálisan túlfűtött alakokat. Négy test mozog egymásba fonódva, míg én itt vagyok a többiektől elzárva, mint egy sportviadal nézője.
A király pár órával ezelőtt ide kéretett, amikor forró és mozgalmas ténykedésbe kezdett a – királyi kancák néven is emlegetett – ágyasok változatos háremével.
Az átriumot választotta a ma éjszakai kéjelgés helyszínének, talán a remek akusztikája miatt. Tény, hogy a sóhajaik és a nyögéseik itt pompásan visszhangoznak.
– Igen, királyom! Ó, igen! Igen!
A szemem körül megfeszülnek az izmok, sebesen döntöm magamba a bort, erőnek erejével elkapom a tekintetemet, inkább az éjszakai eget nézem. A hatalmas átrium valamennyi fala és kupolás mennyezete üvegből van, így innen nyílik a palota legcsodásabb kilátása. Mármint… ha legalább annyi időre eláll a havazás, hogy bármit is lehessen látni.
Szokás szerint hóvihar dúl. Fehér pelyhek ereszkednek alá az égből, és reggelre feltehetőleg beborítják
az üvegtáblákat. Most viszont halványan felsejlik egy csillag odafönt a magasban, kikukkant a sűrű, fehéren derengő felhők közül. Mint mindig, a sűrű, fagyos pára fösvényként strázsál az égen, kisajátítja, elrabolja előlem a kilátást. Mégis hálás vagyok ezért a futó pillantásért.
Eltűnődöm, vajon hajdan az elfeledett idők letűnt uralkodói nem azért építtették-e ezt az átriumot, hogy feltérképezzék a csillagokat, és elolvassák az istenek által az égből ránk hagyott történeteket. De a természet megakadályozta, az őrt álló felhők csúfot űztek az erőfeszítéseikből, és eltakarták előlünk az igazságot.
Vagy talán a rég halott királyi sarjak csupán azért építtették ezt a helyiséget, hogy lássák a deresedő üveget és a körülöttük dúló hóvihart, míg ők itt álltak, és a végtelen fehér fagy nem árthatott nekik? Orea uralkodói elég önteltek voltak az ilyesmihez. Ezt megerősítendő… a királyra villan a tekintetem, aki épp tövig hatol egyik kancájába, míg a többiek páváskodva igyekeznek elnyerni a tetszését.
De akár tévedhetek is. Talán nem azért emelték ezt a helyet, hogy mi fölnézzünk, hanem azért, hogy az istenségek lepillantsanak ránk. Lehetséges, hogy a régmúlt uralkodói is idehozták ágyasaikat, ezzel a látvánnyal áldoztak a mennyeknek, hogy ott is élvezhessék a kicsapongást. Olvastam történeteket, melyek szerint az istenek társasága meglehetősen kanos, így őszintén szólva nem lepne meg. Ámbár nem ítélem el őket ezért. A királyi kancák igen belevalók.
Szeretek ide jönni, annak ellenére, hogy végig kell néznem és végig kell hallgatnom a buja társasjátékot, és a kupola tetejét általában beborítja a hó. Így kerülök a legközelebb ahhoz, hogy a szabadban legyek, érezzem a szelet az arcomon, vagy megtöltsem a tüdőmet friss levegővel.
Hogy mi a jó oldala? Nem lesz cserepes a bőröm a széltől, és nem reszketek a hóban. Elvégre a hóvihar igazán hidegnek tűnik.
Próbálom a jó oldalát nézni az életnek, még itt, a saját, személyre szabott kalickámban is. Csinos börtön egy szépséges ereklye számára.
– Ó, ez isteni! – kiált fel elragadtatva az egyik háremhölgy. – Azt hiszem, Rissa… – és kizökkent a gondolataimból. Rekedtes hangján és szőke haján kívül a vonásai is természetes szépséget sugároznak.
Önkéntelenül újra az előttem zajló jelenetre siklik a tekintetem. Hat ágyas igyekszik a király kedvében járni. Amióta ő uralja Orea Hatodik Királyságát, a hatos a szerencseszáma. Kissé rögeszmés, de tényleg. Folyton ezt a számot fedezem fel körülötte. Minden egyes ingét hat gomb fogja össze, melyeket a szabói készítenek a számára. Aranykoronáján hat csúcs látható. És ott a hat ágyas, akikkel ma éjjel üzekedik.
Most épp öt nő és egy férfi elégíti ki hívságos szükségleteit. A szolgák idehoztak egy ágyat, hogy kényelmesen átadhassa magát a gyönyörnek. Nagy hűhóval szedték szét a hatalmas bútordarabot, felcipelték a három lépcsősoron, és újra összerakták, csak hogy később visszavigyék a helyére. De mit tudok én? Hisz csak a király kedvenc kancája vagyok.
Az orromat ráncolom erre a gondolatra. Jobban szeretem, ha a király kiváltságosaként emlegetnek. Sokkal szebben cseng, bár ugyanazt jelenti.
Az övé vagyok.
Széles mozdulattal a kalitka rácsának támasztom a lábamat, és a mögöttem lévő vánkosokra dőlök. Látom a király megfeszülő hátsóját, ahogy meg-megmártózik az alatta heverő lányban, a két oldalán két másik kanca térdepel az ágyon, hogy könnyedén hozzáférhessen meztelen keblükhöz, amiket épp mindkét tenyerével markol.
A király a mellek nagy rajongója.
Lenézek a saját, arany selyemmel fedett mellkasomra. Nem is ruha ez, inkább tóga, a kelme pántja mindkét vállamon összekapcsolódik, onnan omlik alá, és a derekán aranyöv fogja össze. Minden aranyból van, amit viselek, megérintek, látok.
Ebben az átriumban immár fémesen élettelen minden egyes valaha termékeny, zöld növény. Az áttetsző üvegablakokat kivéve az egész szoba aranyból van. Akárcsak az arany ágynemű, amelyen a király épp szeretkezik, és az ágykeret fa évgyűrűi aranypelyhekkel vannak meghintve. A padló aranyozott márványában sötétebb erezet fénylik megfagyott, iszapos csermelyként. Aranykilincsek nyitják az ajtókat, csillogó szőlőindák kúsznak fel az aranyozott falakra, fémesen fénylő oszlopok tartják mindezt a gazdagságot a boltíves folyosókon.
Midasz király haranghegyi kastélyában az arany a fő téma.
Arany a padló. Aranyból van az ablakkeret. Élettelen ragyogásba merevedtek a szőnyegek, a festmények, a függönyök, kanapék, ruhák, tálak, a királyi fegyverzet, a fenébe, még a kedvenc madara is! Ameddig a szem ellát, minden arany, arany, arany, még a palota egész épülete is. Minden egyes kő, lépcső és oszlop.
A kastély külseje minden bizonnyal ragyog, ha rásüt a nap. A palotán kívül élők szerencséjére nem hinném, hogy valaha is előbújik a nap, és rásüt. Amikor nem havazik, akkor ónos eső szitál, és ha az sem, olyankor általában hóförgeteg közeleg.
A harangszó mindig a hóvihar közeledtére figyelmeztet, riasztja az embereket, hogy maradjanak odabent. És a torony legmagasabb pontján fészkelő hatalmas harang? Na igen, az is tömör arany. És átkozottul hangos.
Gyűlölöm. A zúgása nagyobb zajt csap, mint a jégverés az üvegmennyezeten, de úgy vélem, istenkáromlás lenne, ha a Haranghegy nevű kastélyból hiányozna ez
a bosszantó hang.
Azt hallottam, hogy a nép több kilométerről is hallja a csengés-bongását. A harsány haranggal és a káprázatos arannyal bevont Haranghegy kastély kissé rikító látványt nyújt a hóborította, sziklás hegység oldalán. Midasz király nem hisz a finomságban. Kérkedik hírhedt hatalmával, és az emberek csodálattal fejet hajtanak, vagy sárgulnak az irigységtől.
A kalitkám széléhez sétálok, hogy bort töltsek magamnak, de üres a kancsó. Szemöldökráncolva próbálok nem figyelni a sikolyokra és a férfias hörgésre a hátam mögött. A király most egy másik kancával – Pollyval – üzekedik, és a viháncolás hangjai úgy hasogatják a fülemet, mintha a fogamat húznák. Összeszorul a szívem a féltékenységtől.
Igazán szükségem lenne még borra.
Ehelyett felkapok egy szőlőfürtöt a gyümölccsel és sajttal megrakott tálról, és a számba tömöm. Talán megerjed a gyomromban, és egy kicsit becsípek tőle? A remény hal meg utoljára.
Ezt remélve még egy falatot magamba tömök, visszasétálok a sarokba, és törökülésben az arany-plüss párnákra telepszem a földön, hogy a vonagló testek pompás, királynak szóló előadását figyeljem.
Három ágyas új, még a nevüket sem tudom. Az új csődör teljesen meztelenül áll a matracon, és istenem, nagyon dögös! Tökéletesen kidolgozott teste van. Értem, miért választotta ki a király. Nagyon jó nézni kirajzolódó hasizmait és nőies arcvonásait. Amikor épp nem Midasz szolgálatában áll, nyilván az izmait építi.
Az alkarjával most épp a négyoszlopos ágy legfelső gerendáját öleli át, és az egyik kanca úgy gubbaszt rajta, mint mókus az ágon. Széttárja a combját, míg a csődör őt falja. Tagadhatatlan, nagyon látványos egyensúly.
A harmadik újonc a csődör előtt térdepel, és úgy szívja teljes hosszában, mint mérget a kígyómarásból. És… hű, igazán jól csinálja! Már értem, miért választották ki. Oldalra billentett fejjel igyekszem az eszembe vésni. Sosem lehet tudni, mikor jöhet jól az ilyesmi.
– Untat a pinád – szólal meg hirtelen Midasz, és gyorsan elhessegeti maga alól Pollyt. A bögyös lány fenekére sóz. – Te jössz! A seggedet akarom!
– Természetesen, uram, királyom! – dorombol amaz, megfordul, térdre ereszkedik, és a magasba emeli fenekét. Midasz Polly olajos nedvével a farkán mártózik meg benne, és a nő kéjesen felnyög.
– Csaló! – mormolom az orrom alatt. Nem létezik, hogy élvezi.
Persze nincs első kézből származó információm. Hála az égnek engem soha nem tömött így meg.
A hangok felerősödnek a helyiségben, amikor egypár kanca – színleg vagy valóban – eljut a kéjérzet tetőfokára, a király pedig durván behatol a soros nőbe, aztán nyögve belelövelli a magját.
Remélhetőleg ezúttal valóban végzett, és elégedett lesz, mert fáradt vagyok, és a borból is kifogytam.
A kanca alighogy összeroskad alatta, újra rácsap a hátsójára, ezúttal elbocsátásképp.
– Visszamehettek a háremszárnyba. Ma estére végeztem.
A szavai megzavarják a többi kancát, akik félbeszakítják az aktust. A csődör erekciója még mindig kőkemény, de egyetlen panaszszó sem hangzik, senki sem biggyeszti le a száját, és nem hagyja figyelmen kívül a király parancsát. Nagy ostobaság lenne így tenni.
Gyorsan kibontakoznak egymásból, és mezítelen libasorban távoznak. Némelyikük combja még nedves és ragacsos. Hosszú volt az este.
Eltűnődöm, vajon a kancák a háremszárnyban befejezik-e, amit elkezdtek. Én nem léphetek be oda, így nem szerzek róla tudomást, hogy mit művelnek a király távollétében. Nem mehetek sehová, csak a kalitkámban, vagy a király kíséretében. Biztonságosan elzár. Oltalmazott házi kedvencként tart.
Óvatosan figyelem Midaszt, aki magára borítja arany palástját, miközben az utolsó kanca is elhagyja az átriumot. Már a látványtól összeszorul a gyomrom, ahogy ott áll hiányos öltözékben, a nemi gyönyörtől kielégülten.
Gyönyörű!
Nem izmos, hisz osztályon felüli élete van, de karcsú és széles a válla. Midasz uralkodó létére fiatal, még csak a harmincas éveiben jár, puha arcvonásai magukon viselik az ifjúság hamvát. A bőre napbarnított, noha itt csak hó és eső éri, a haja pedig a vöröses méz árnyalatában tündöklően szőke, és a gyertya fénye kiemeli vöröses árnyalatát. A szeme sötétbarna, és tagadhatatlan a kisugárzása – a vonzereje. Ez a sárm mindig megfog.
Tovább kalandozik a tekintetem lefelé, karcsú dereka alatt egészen a puhuló férfiasságáig, mely átsejlik a finom szöveten.
– Nézelődünk, Auren?
A nevem hallatán elszakítom a tekintetem az ágyékától, és vigyorgó arcára nézek. Ég az arcom, de azért belemegyek a játékba.
– Nos, igazán szép a kilátás. – Megvonom a vállam, és gúnyosan elhúzom a számat.
Heherészve lépdel az átrium hátsó részében álló kalitka rácsához. Imádom, amikor mosolyog. Ilyenkor mintha hernyók kúsznának a gyomromban – és nem pillangók. Féltékeny vagyok azokra a szabadon repkedő ribancokra.
Meztelen lábamtól a mellemig végigmér. Figyelek rá, hogy ülve maradjak, pedig fürkész tekintetétől elfog a nyugtalanság, és várakozón félrebillentem a fejemet. Megtanultam nyugton maradni, mert azt szereti.
Lassú cirógatásként vándorol végig a tekintete a testemen.
– Mmm! Ma este ennivalóan nézel ki.
Kecsesen felállok, a ruhám anyaga leomlik egészen a lábujjaim végéig, és odasétálok elé a rácsokhoz. Egyik kezemmel megfogom a minket elválasztó, törékeny rácsot.
– Engedj ki a kalitkából, és kóstolj meg! – Ügyelek rá, hogy játékosan csengjen a hangom, és csábos legyen az arckifejezésem, pedig a gyomromat égeti a vágy.
Engedj ki! Érints meg! Kívánj meg!
A királyom bonyolult jellem. Tudom, hogy érdeklem, de az utóbbi időben egyszerűen… többet akarok. Nem kellene ilyen mohónak lennem. Boldogan beérhetném azzal, amit kapok, de nem tehetek róla.
Bárcsak úgy nézne rám Midasz, ahogy én őrá! Bárcsak ugyanolyan sóváran dobbanna a szíve, mint az enyém! De még ha ezt nem is tudja nekem megadni, bárcsak több időt töltene velem!
Tudom, hogy lehetetlenre vágyom. Ő a király. Ezer dolga van. El sem tudom képzelni, mennyi a kötelezettsége. Örülnöm kéne, hogy egyáltalán figyelmet fordít rám.
Eltitkolom a vágyamat, dermesztő hóval borítom a sóvárgást, hogy a lelkem mélyére száműzzem. Elfoglalom magam. Evickélek. Azzal töltöm ki üres óráimat, amivel tudom. De nem számít, milyen sok embert látok nap mint nap, magányosan ébredek, és ugyanúgy alszom el.
Nem Midasz tehet róla, és nincs értelme duzzogni miatta. Az nem vezet sehová – egy kalitkában lakom, és megszoktam, hogy ne menjek sehová.
Pimasz szavaimra önelégült mosolya vigyorrá szélesedik. Játékos hangulatban van ma éjjel. Ritkán fordul elő, de imádom. Arra emlékeztet, amikor barátok lettünk. Amikor csupán egy elveszett lány voltam, és ő magával vitt, hogy beavasson egy másmilyen életbe. Akkor mosolygott így rám, és eszembe juttatja, hogyan görbült mosolyra a szám.
Midasz újra végigmér, felforrósodik a bőröm örömteli figyelmétől. Az alakom, akár a homokóra: dús keblekkel, csípővel és fenékkel áldott meg a sors, az emberek mégsem ezt veszik észre első pillantásra. Abban sem vagyok biztos, hogy ő észrevette.
Amikor rám néz valaki, nem az alakomat méltányolja, és nem a tekintetem mögött rejlő gondolatokra kíváncsi. Nem. Egyetlen dolog foglalkoztatja, mégpedig a bőröm ragyogása.
Mert aranyból van.
Nem aranyszínű. Nem napbarnított. Nem festett, beborított vagy színezett. A bőröm valódi, csillogó, fénylő arany.
Ugyanúgy nézek ki, mint minden más ebben a palotában. Még a hajam és a szivárványhártyám is fémesen csillog. Sétáló arany szobor vagyok, csupán a fogam és a szemem fehérje fénylik fehéren, és pimasz nyelvem rózsaszínű.
Különlegesség vagyok, árucikk, szóbeszéd. Én vagyok a király kegyence. A nagyra becsült ágyasa. Aki arannyá vált az érintésétől, akit egy kalitkában tart a kastély legfelső szintjén, és a testem magán viseli a birtoklás és a kivételezés jegyeit.
Én vagyok az aranyozott, kedvenc öleb.
Én vagyok Orea Hatodik Királyságának és Haranghegy uralkodójának, Midasznak a kincse. Az emberek falkában érkeznek, hogy lássanak engem, és lássák a ragyogó kastélyt, ami többet ér, mint az Oreai Birodalom egész vagyona.
Én vagyok az aranyozott fogoly.
De milyen gyönyörű a börtönöm!