Midasz előttem áll, és én nyomban megfeledkezem a fáradtságról.
Minden idegszálammal rá figyelek, érzem az érdeklődését. Míg tovább néz, megcsodálom sima arcának szép vonásait, szeme határozott formáját.
Minél tovább nézem, annál inkább megfeledkezem róla, hogy ma este idehozatott. Hogy olyan gyönyörök külső szemlélője voltam, amelyekben nem vehettem részt, amikor szélesre tárta kancái combját.
Midasz felemeli a kezét, és becsúsztatja az ujjait a rácson.
– Túlságosan drága vagy nekem, Auren – motyogja halkan, gyengéden.
Mozdulatlanná dermedek, alig kapok levegőt, éles, szögletes lélegzetvételem a légcsövemet karcolja. Lassan közeledik a keze, az ujjai végigsimítják az arcomat. Bizsereg a bőröm az érintésétől, de nem mozdulok, még a szemhéjam sem rezdül, nehogy a jelentéktelen mozdulat miatt visszahúzza a kezét.
Kérlek, ne hagyd abba, simogass tovább!
Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy közelebb hajoljak, és hozzá dörgölőzzem, hogy kinyúljak a rácson, és megérintsem, de tudom, hogy nem szabad. Nyugton maradok, de aranyszínű szememben mohó vágy ragyog.
– Élvezted a bámészkodást ma este? – érdeklődik, és az ujjai óvatosan vándorolnak bársonyos alsó ajkam szegélyéhez. Kissé szétválik a szám, körbefogja hüvelykujja párnáját, a forróság beszippantja a forróságot.
– Szívesen részt vettem volna benne – felelem, és a számmal minden figyelmemet a mozgó ujjára fordí-
tom.
Midasz megérinti a hajamat. Összedörzsöli a tincseket, és nézi, hogy ragyognak a gyertyafényben.
– Tudod, hogy túl értékes vagy, semhogy a többi kancával keveredj.
– Igen, királyom – mondom feszült félmosollyal.
Elengedi a hajamat, meglapogatja az orromat, majd kihúzza a kezét a kalitkából. Szigorú önuralmat kel gyakorolnom, hogy mozdulatlan maradjak, és ne hajoljon felé a testem, akár a faág a szélben. Ellibben mellőlem, és én szeretnék hozzáhajolni.
– Te nem vagy átlagos kanca, akit naponta megülnek, Auren. Te sokkal többet érsz náluk. Különben is, szeretem, ha a közelemben vagy, és figyelsz. Feláll tőle – közli forró pillantás kíséretében.
Fura, hogy egyszerre képes bennem ellenállhatatlan vágyat és lesújtó kiábrándultságot ébreszteni.
Visszavágok, pedig nem kellene. A gyomromban gomolygó kétségbeesés tehet róla.
– De a kancák neheztelnek rám, és a szolgák pletykálkodnak. Nem gondolod, hogy jobb lenne, ha részt vennék egy estén, még ha nem is teszek mást, csak megérintelek téged? – vetem fel, és tudom, kissé szánalmasan hangzik, de sóvárgok utána.
Összeszűkülő barna szemével néz rám, és már tudom, hogy átléptem a határt. Most egészen más okból szorul össze a gyomrom. Elvesztettem. Úgy téptem szét a játékosságát, mint egy rongyos szélű pergament.
Csinos vonásai megkeményednek, a kedvessége olyan fagyossá válik, mint hó az izzó parázson.
– Te vagy az én királyi kancám. A kiváltságos. A kincsem – sorolja, mire lesütöm a szemem, és a lábujjam hegyét bámulom. – Magasról leszarom, mit beszélnek a szolgák és a kancák. Te az enyém vagy, azt teszed, amit akarok, és ha én egy ketrecben akarlak tartani, ahol csak én férek hozzád, megvan ehhez minden jogom.
Megrázom a fejem az ostobaságom miatt. Hülye!
De hülye vagy!
– Jogod van hozzá. Én csak arra gondoltam…
– Nem azért tartalak, hogy gondolkozz! – csattan fel Midasz, és olyan durván szakít félbe, hogy a lélegzetem is eláll tőle. Jókedve volt, és én elrontottam. – Nem bánok veled jól? – követeli a választ széttárt karral, és a hangja belehasít a hatalmas helyiségbe. – Nem biztosítom a legnagyobb kényelmet a számodra?
– Dehogynem!
– A város most is dugig van lotyókkal, akik nyomorognak, undorító és szégyenteljes munkát végeznek, és az utcán kúrnak néhány szánalmas fillérért. És még te panaszkodsz?
Lakatot teszek a számra. Igaza van. Sokkal rosszabb helyzetben is lehetnék. És voltam is. Ő mentett ki onnan.
A jó oldala: az, hogy a király kegyence vagyok, számtalan előnyt és olyan védelmet biztosít, ami másoknak nem jár. Ki tudja, mi történt volna, ha a király nem ment meg? Most talán iszonyatos emberek tulajdona lennék. Talán ott élnék, ahol szabadon tenyészik a betegség és
a gonoszság. Lehet, hogy az életemért rettegnék.
Elvégre korábban így történt. Gyerekkereskedelem áldozataként túl sokáig éltem rossz embereknek kiszolgáltatva. Túl sok aljasságot láttam.
Egyszer elszöktem, a szüleimen kívül csak ekkor éltem kedves emberekkel. Azt hittem, megmenekültem az élet brutalitásától. Aztán fosztogatók bukkantak fel, és ezt is tönkretették. Az életem újra nyomorúságossá vált, de Midasz lecsapott rájuk, és megmentett.
Megóvott a durva, marcangoló erőszaktól, amely mindig rászabadult megfélemlített lelkemre, aztán híres szobrocskájává tett.
Nincs jogom panaszkodni vagy követelőzni. Amikor eszembe jut, hogyan élhetnék még mindig… nos, a lista számtalan kellemetlen dologgal a végtelenségig folytatható. Nem szeretek erre gondolni. Felfordul a gyomrom, ha a múltamra gondolok, így inkább nem teszem. Elvégre az émelygés és az esténként elfogyasztott sok bor nem jó kombináció. Inkább megkeresem a dolgok jó oldalát.
Úgy tűnik, Midasz király elégedett önmagával, amikor észreveszi a bűnbánatot az arcomon, hiszen képes volt más irányt szabni a gondolataimnak. Újra ellágyul a tekintete, és a kézfejével végigsimít a karomon. Ha macska lennék, most dorombolnék.
– Ez az én kincsem – mondja, és a gyomromat összerántó aggodalom kienged kissé, mert értékes vagyok a számára, és mindig is az leszek. Olyan kötelék van köztünk, amit senki sem érthet. Rajtunk kívül senki más. Már akkor ismertem, amikor még nem viselt koronát. Ismertem, amikor a nép még nem hajlongott előtte tiszteletteljesen. Mielőtt ez a palota aranyba borult. Tíz évet töltöttem vele, és ez szoros kötelék közöttünk.
– Sajnálom! – szabadkozom.
– Semmi baj – nyugtat meg, és még egyszer végigsimítja a csuklómat. – Fáradtnak tűnsz. Menj vissza a szobádba! Reggel magamhoz kéretlek.
Elhúzódik, és én összevonom a szemöldökömet.
– Reggel? – furcsállom. Általában csak naplemente után kéret magához.
Bólint, megfordul, és kifelé indul.
– Igen. Fulke király holnap reggel visszaindul a Ranhold-kastélyba.
Igyekszem leplezni megkönnyebbült sóhajomat. Ki nem állhatom az Ötödik Királyság uralkodóját, Fulke királyt. Lompos, otromba vénember a megduplázás képességével meg tudja kettőzni azt, amihez hozzáér. Hála az égnek embereken nem gyakorolhatja, különben lefogadom, hogy már évekkel ezelőtt megpróbált volna engem is megduplázni.
Ha ezután soha többé nem látnám Fulke-ot, az is túl késő lenne, hosszú évek óta szövetségesek a királyommal. Mióta a két királyság határos egymással, minden évben eljön néhányszor. Általában különböző dolgokkal teli szekerekkel érkezik, hogy Midasz változtassa azokat arannyá. Biztos vagyok benne, hogy Fulke mindent megkettőz, amint visszaér a kastélyába. Midasz szövetsége irgalmatlanul gazdaggá tette.
Nem tudom biztosan, mit kap ezért cserébe az én királyom, de kétlem, hogy puszta szívjóságból teszi gazdaggá Fulke-ot. Midasz nem az önzetlenségéről híres, de hékás, ha valaki király, akkor gondoskodnia kell magáról és a birodalmáról! Nem hibáztatom érte.
– Ó! – nyögök fel, tudom, ez mit jelent. Fulke király találkozni akar velem a távozása előtt. Az utóbbi időben szinte a megszállottammá vált, és már meg sem próbálja leplezni.
Hogy mi a jó oldala? Csodálatának kimutatása óta Midasz is nagyobb figyelmet fordít rám. Olyan ez, mint amikor a gyerekek ugyanazért a játékért harcolnak. Amikor Fulke itt van, Midasz őriz, nehogy Fulke-nak alkalma nyíljon velem játszani.
Ha Midasz észrevette is, hogy kellemetlenül érint, nem adja jelét.
– Holnap az étkezőbe jössz, amikor reggelizünk – közli, és én bólintok. – Most menj a szobádba, és pihenj, hogy frissen érkezz! Ha eljön az idő, érted küldök.
– Igen, királyom! – hajtom le a fejemet.
Midasz fellebbenő köntössel, mosolyogva hagyja el az átriumot, én pedig egyedül maradok, és hirtelen hatalmasnak érzem a teret.
Sóhajtva nézek a hatalmas aranyrácsokra, amelyek elválasztanak a helyiségtől, és némán gyűlölöm őket. Bárcsak elég erős lennék, szétfeszíthetném a rácsot, és kisiklanék! Nem is azért, hogy elmeneküljek, mert nem tenném. Pontosan tudom, milyen jó dolgom van itt. Viszont lehetőségem lenne egyedül kóborolni a kastélyban, és követhetném Midaszt a hálószobájába… mindössze ennyi szabadságra vágyom.
A móka kedvéért megragadok két rácsot, és teljes erővel nekifeszülök.
– Gyerünk, te kis pöcs, aranyozott rúd! – motyogok, és megfeszítem a karomat.
Nem dicsekedhetek erős izomzattal. Talán jót tenne, ha a szabadidőm egy részében edzenék. Nem mintha annyira elfoglalt lennék. Futhatnék az egyik oldaltól
a másikig, vagy felmászhatnék a kalitka lépcsőfokain, és húzódzkodhatnék, vagy esetleg…
Horkantó kacaj tör fel belőlem, és leengedem a kezemet. Unatkozom, de azért nem annyira. Az a csődör a hasizmaival nyilván sokkal motiváltabb, mint én.
Kinézek a rácson a tőlem pár méterre álló talpazatra, melyen madárkalitka áll. Tömör aranymadár ül benne a rúdjára fagyottan. Valaha havasipinty lehetett. A hasa színe olyan volt, akár a hó, széttárt szárnnyal repült, átsuhant a jeges szél fölött. Puha tollai most kemények és fémesek, a szárnyai örökre apró alakjához simultak,
a torka elnémult.
– Ne nézz így rám, Coin! – szólok rá. Pislogás nélkül mered rám.
– Tudom – sóhajtom. – Tudom, mennyire fontos Midasz számára, hogy biztonságban legyek a kalitkámban, akárcsak te. – Félredöntöm a fejem, aztán körülnézek. Fényűzés vesz körül.
Az étel, a díszpárnák, a drága ruha. Sokan ölnének az ilyesmiért, és ez nem csak afféle szófordulat. Szó szerint ölnének érte. A szegénység elvetemült indíték. Nagyon jól tudom.
– Nem mintha nem próbálná kellemesebbé tenni a helyzetemet. Nem kellene ilyen mohónak vagy hálátlannak lennem. Sokkal rosszabbul is alakulhatnának
a dolgok, igaz?
A madár továbbra is engem bámul, és úgy érzem, nem kéne tovább hozzá beszélnem. Hosszú idő eltelt az utolsó lélegzetvétele óta. Már nem is emlékszem a hangjára. Azt hiszem, gyönyörű volt, mielőtt csillogó, néma kísértetté szilárdult.
Velem is ez történik majd?
Ötven év múlva az én testem is megszilárdul, mint a madáré? A belső szerveim összeolvadnak, a hangom elnémul, a nyelvem elnehezedik? A szemem fehérje bevérzik, a szemhéjam örökre nyitva marad, de mégsem lát többé? Talán a saját ülőrudamon maradok majd örök mozdulatlanságban, míg az emberek benéznek, és beszélnek hozzám a rácson át, de én nem tudok válaszolni.
Rettegek ettől, bár soha nem mondtam senkinek. Ki tudja, nem változik-e meg az erőm? Talán egy napon valóban szobor lesz belőlem.
Egyelőre csak annyit tehetek, hogy tovább éneklek, és tovább borzolom a szárnyamat. Tovább veszem a levegőt, míg a mellkasom emelkedik és süllyed, akár a nap. Coin és én nem vagyunk egyformák. Legalábbis még nem.
Megfordulok, végigsimítom a rácsot, aztán lehull a karom. A napos oldal, Auren. A dolgok jó oldalát kell nézned.
Például azt a tényt, hogy a kalitkám nem kicsi. Midasz az évek során lassacskán kiterjesztette, mígnem elfoglalta a palota egész legfelső szintjét. A munkásai különleges ajtónyílásokat alkottak a helyiségek mögé, amelyeket hatalmas, kerek kalitkákba nyíló, rácsos gyalogjárókkal láttak el. Mindezt értem tette.
El tudok jutni az átriumba, a szalonba, a könyvtárba, a királyi étkezőbe és a saját szobáimba, amelyek az egész északi szárnyat elfoglalják. Ez nagyobb hely, mint amivel a legtöbben rendelkeznek a királyságban.
A saját helyiségeim között van egy, a hálószobából nyíló fürdőszoba és egy öltöző is. A pazar helyiségek mindegyikébe roppant méretű kalitkákat építettek. Rácsos sétányok kötik össze őket, melyek lehetővé teszik, hogy egyik szobából a másikba menjek, és közben soha ne hagyjam el a kalitkát, hacsak Midasz nem kísér el valahová. De még ilyenkor is többnyire csak a trónterembe visz.
Szegény pártfogolt arany lány! Tudom, milyen hálátlanul hangzik, és utálom. Mint egy rothadó seb mélyen a bőrömön. Állandóan vakarom, ingerlem, pedig tudom, hogy nem lenne szabad hozzáérnem, és hagynom kéne, hogy varasodjon és gyógyuljon.
Minden helyiség fényűző és az ízlésemnek megfelelően elegáns, de számomra rég elenyészett a luxusa. Gondolom azért, mert már nagyon régen vagyok itt. Vajon számít, hogy a kalitkád színaranyból van-e, amikor nem hagyhatod el? A kalitka kalitka, még ha arany is.
És ez itt a bökkenő. Könyörögtem, hogy tartson meg, és védelmezzen. Ő teljesítette az ígéretét. Én rontottam el. Az agyam olyan gondolatokat suttog, amelyekhez nincs jogom.
Néha, ha elég bort iszom, elfelejtem, hogy kalitkában vagyok, és megfeledkezem a zaklató viszketésről.
Ezért jó sok bort iszom.
Kifújom a levegőt, felnézek az üvegplafonra, és újabb, észak felől gomolygó felhőket veszek észre, kövér formáikat hátulról megvilágítja a hold.
Ma éjszaka várhatóan lezúdul a hó. Nem lepne meg, ha holnap reggelre az átrium ablakait fehér porhó és vastag jég borítaná, és újra elrejtené előlem az eget.
A jó oldala? Pillanatnyilag még bekukkant az egyetlen csillag.
Emlékszem, amikor kicsi voltam, anyám azt mesélte, hogy a csillagok istennők, és arra várnak, hogy megszülessenek a fényből. Szép történet egy kislánynak, aki egy csapásra elveszíti az otthonát és a családját.
Ötéves voltam, amikor egy derült, csillagos éjszakán kitereltek az ágyból. A környék többi gyerekével együtt libasorban menekültünk, miközben küzdelem hangjai töltötték meg a levegőt. Kilopakodtunk a meleg alkonyatba, megpróbáltunk biztonságos helyre jutni, miközben veszély vett minket körül. Sírtam, amikor a szüleim megcsókoltak, de azt mondták, hogy menjek. Hogy legyek bátor. Hogy hamarosan találkozunk.
Egy utasítás, egy ösztönzés, egy hazugság.
De valakinek tudnia kellett, hogy elhurcolnak minket. Valakinek el kellett volna mondania. A többiekkel együtt kilopóztam, de nem a biztonság várt ránk. Mielőtt kijutottunk a városból, rablók támadtak ránk a sötétből, mintha épp ránk vártak volna. Lemészárolták a kísérőinket. Forró vérük a döbbent kis arcokra fröccsent. Még mindig ég a szemem az emléktől. Ekkor már tudtam, hogy rémálomra ébredtem.
Segítségért kiáltottam, a szüleimet hívtam, meg akartam mondani nekik, hogy tévedtek, de egy tölgyfakéreg-ízű bőrpecket nyomtak a számba. Sírtam, miközben elraboltak. Könnyek buggyantak ki a szemünkből. Lábak csosszantak. Kalapáltak a szívek. Eltűnt az otthonunk. Hallottam sikoltozást, fém csendülését, sírást, de csöndet is. A csönd volt a legrosszabb.
Egyfolytában felfelé néztem a sötét égen világító fényekre, könyörögtem, hogy megszülessenek az istennők, és megmentsenek minket. Hogy visszavigyenek az ágyamba,
a szüleimhez, a biztonságba.
De nem így történt.
Gondolhatnád, hogy ezért neheztelek a csillagokra, de nem így van. Valahányszor felnézek, eszembe jut az anyám. Vagy legalábbis egy darabka belőle, amelyet kétségbeesetten próbálok megőrizni huszonöt éve.
Az idő és az emlékezés azonban nem barátok. Elutasítják egymást, ellenkező irányba igyekeznek, húzzák a feszes köteléket, ami elpattanással fenyeget. Ők harcolnak, mi pedig megmagyarázhatatlan módon veszítünk. Az emlék és az idő. Az egyik mindig elvész, míg a másik halad.
Nem tudom felidézni édesanyám arcát. Nem emlékszem apám dörgő hangjára. Nem tudom előásni az érzést, amikor a karjuk utoljára átölelt.
Elhalványult.
A magányos csillag rám kacsint, és elmosódik a képe a szemembe gyűlő könnytől. A következő pillanatban a csillagot kioltják a hömpölygő felhők, eltakarják a szemem elől, és a csalódottság felsérti a szívemet.
Ha azok a csillagok tényleg megszületendő istennők, akkor figyelmeztetnem kellene őket, hogy maradjanak ott, ahol vannak, a pisla fényük biztonságában. Mert idelent? Idelent az élet komor és magányos, harsányak
a harangok, és közel sincs elég bor.