Dorothy

11... tíz... 9... nyolc, hét...

Nem akartam látni, hogy újra hiába reméltem. Két év hosszú idő, és a lelkem őrülten fáradt volt már még egy csalódáshoz. Gyermeket szerettem volna a szívem alatt hordani, nem fájdalmat a szívemben.

Akkor nagyjából két éve próbálkoztunk a férjemmel. Elég hamar eldöntöttük, hogy szeretnénk családot alapítani. Tudatosan készültünk, úgy alakítottuk az életünket, hogy bármikor jöhet az utód, de nem jött. Műtétek során voltam túl, mindenféle beavatkozásra elküldött az orvosom, hogy ki tudja szűrni, mi a probléma. Semmi gond nem volt a szervezetemmel, de a baba mégsem jött. 

Mesterséges úton meg sem próbáltuk, mert túl fiatalnak tartottuk ehhez magunkat, főleg úgy, hogy egyikünknek sem volt semmi baja. Huszonhét évesen azért meredek dolog az, ha a meddőségi klinikán ülsz. Ráadásul addigra már nagyon besokalltam.

Minden ember más, tehát mindenki másképp éli meg a sikertelenséget az életében. Az első év borzalmas volt, a második már jóval elviselhetőbb, de azért kellemesnek sem mondanám. Úgy álomra hajtani a fejedet, hogy magadat okolod azért, mert nem tudsz teherbe esni... Nem mutattam ki, de fájt. 

Meddig képes elmenni egy nő, hogy anyává váljon?

Sokan messzire mennek ezt illetően, mert olyan erős bennük a vágy, hogy nem látják a határokat. Igaz, azt nehéz is észrevenni, ami láthatatlan. Mert nem az lebeg a szemed előtt, hogy évek múlva vajon milyen komoly bajod lesz majd attól a nagy mennyiségű hormontól, amit beléd nyomnak, hanem azt, hogy lesz egy gyermeked. 

Én megtorpantam. Az az igazság, hogy mérlegeltem. Nagyon szerettem volna kisbabát, de meghúztam a határvonalat. Elég volt! Úgy éreztem, nem vagyok köteles mindent feltenni arra a bizonyos lapra. Nem! Nem érdekelt, mit vár el tőlem a családom, a társadalom, hanem inkább azt néztem, én mit szeretnék. Hiába is minden, mert az a gyerek az én méhemben fejlődik, és ha nem figyelek magamra, megette a fene az egészet.

Tehát lecsitítottam háborgó lelkemet és szívemet, mert kezdtem begolyózni, érzelmi alapon kikészülni. Szerencsére a férjemmel mindent meg tudtunk beszélni, támogatott, megértett, és csak ez számított. Mondják, hogy nem egyedül nézünk ezzel szembe, de valójában mégis csak egyedül állunk a nagy kietlenségben. Mert ez az! Kibaszott puszta.