1

SÁMUEL

– Mi lehet annyira félelmetes egy huszonhat éves nőben, hogy már életében legendává vált miatta? – teszem fel a kérdést a húgomnak, a tárgyaló falán lógó unalmas épületfotókat nézegetve.

– Irigykedsz? – kérdez vissza Ella a tárgyalóasztalnál ülve, a magával hozott mappa papírjaiba temetkezve.

– Csak érdekel a titka – felelek, majd leülök a húgoméval szomszédos székre. – Tudod, hogy kifejezetten szeretem a titkokat.

A húgom vállat von, úgy feleli:

– Apácák vagy mik nevelték.

– Ez nem válasz a kérdésre – ingatom a fejem. – Emiatt épp hogy kenyérre kenhetőnek kellene lennie. Az apácák kedvesek és naivak, Mia ezzel szemben állítólag kőszívű üzletasszony.

Ella ekkor rám pillant, szája szélébe költözött gúnyos mosollyal kérdezi:

– Találkoztál te valaha apácával? – Válasz nélkül hagyom, ezzel elismerem, hogy nem. – Az apácák egyáltalán nem naivak. Sőt, ők azok, akikre nem hat például a legendás csáberőd.

– Olyan nő nem létezik – vágom rá, és a csipkelődést viselve hátradőlök a széken, keresztbe vetem a lábam.

A húgom elmosolyodva lehajtja a fejét, a következő pillanatban aztán komoly arccal fordul felém:

– Nyomatékosan szeretnélek megkérni, hogy moderáld magad ezen a találkozón! Azt hiszem, nem kell részleteznem, mennyire fontos megbeszélés elé nézünk. Muszáj megszereznünk azt, ami a családunkat illeti, különben csődöt jelenthetünk, és minden, amit apa felépített, odavész. Szóval most nem fér bele az öncélú szórakozás. – Összecsukja a mappát. – Kérlek, ezúttal még véletlenül se legyenek kompromittáló kérdéseid, vagy tegyél felháborító megjegyzéseket! Teszem azt, ne kérdezz rá Miánál arra, hogy ha apácák között nevelkedett, tett-e tisztasági fogadalmat!

Felcsillanó szemmel hajolok előre. Kirobban belőlem a kérdés:

– Még szűz?

Ella gondterhelten felsóhajt.

– Ez egy példa volt, Samu. Fogalmam sincs, hogy szűz-e. Azt sem tudom, hogy az ő vallásukban az apácák szűzek-e. És őszintén szólva egyáltalán nem is érdekel. Csak az érdekel, hogy te… – Mielőtt valami sértő csúszhatna ki a száján, elnyeli a gondolat végét. Aztán egyetlen mondatba sűríti a kérését. – Viselkedj felnőtt férfiként!

Mi tagadás, a húgom aggodalma nem alaptalan, kamaszkorom óta az egyik legjellemzőbb tulajdonságom a fegyelmezetlenséggel keveredő pimaszság. Ami a szívemen, az a számon típus vagyok, ráadásul olyan, aki a diplomatikus megfogalmazásnál izgalmasabbnak találja a nyílt provokációt. Sokakat megsértek, önelégült baromnak, sőt szociális dúvadnak tartanak emiatt, de meg sem próbálok tenni ellene, ugyanis élvezem. Kamaszkorom óta módszeresen tágítottam a határokat, mára odáig jutottam, hogy – a húgom mostani igyekvését leszámítva – már meg sem próbálnak féken tartani vagy korlátozni az emberek. Hozzászoktam, hogy bármi ráférhet a pofámra, és akár azt is megtehetem, hogy az összes vádat elismerjem. Totális szabadságban élek, és ez pótolhatatlan magabiztossággal ruház fel. Az már más kérdés, hogy ezért milyen árat fizetek.

– Nem teljesen értem, hogy miért hívtál magaddal, ha félsz tőlem – jegyzem meg. – Te irányítod a céget, én csak kussolva bólogatok mögötted.

Hidegen hagy, mi lesz a családi vállalkozásunkkal. Hamar kiderült, hogy az apám összes próbálkozása ellenére engem nem nyűgöz le sem az építőipar, sem az azzal járó háttérlobbi. Igaz, nagy összegek mozognak benne, és pénzből soha nem lehet elég, jómagam öntörvényűbb vagyok annál, hogy olyan projektekkel foglalkozzak, amikhez nem fűlik a fogam. Szeretem azt hinni, hogy a kreativitásomból élek. Kamaszkorom óta érdekelt a filmek világa, néhány haverommal együtt pokoli minőségű kisfilmeket készítettünk, az egyik viszont beütött, sorra nyert kisebb fesztiválokon. A sikert felmutatva, a produceri feladatokat magamra vállalva, a következő projektünkhöz több szponzort is találtam. A kialakult kapcsolatokon kapva megalapítottam egy gyártócéget, ami a saját filmek mellett reklámok és videóklipek gyártását is vállalja. Gyorsan hatalmas biznisszé nőtte ki magát.

Velem ellentétben a húgom feltétel nélkül rajong bármiért, ami az apánkhoz köthető, egy idő után kérdés sem fért hozzá, hogy ő veszi majd át a stafétabotot. És bár apánk még szerencsére él, a hanyatló mentális állapota miatt Ellának idejekorán a cég élére kellett állnia.

– Azért hívtalak el, mert sajnos kevés észérvünk van amellett, amiért jöttünk, ezért Mia lelkére kell hatnunk. El kell vele hitetnünk, hogy nem üzleti érdek vezérel minket, hanem azért jöttünk, hogy mint örökösök, rendezni tudjuk a családjaink között évtizedek óta fennálló viszályt.

– Azzal, hogy el akarunk tőle venni valamit? – horkanok fel. – Nem is tudom, Szörnyi, de szerintem a csatabárdokat ajándékozással szokták elásni. Nem elkobzással.

A Szörnyi becenevet még gyerekkorunkban aggattam rá, a Szörnyella De Frászból ered. Utálja, de eltűri, kivéve, ha társaságban használom.

– Ha fel akarjuk építeni azt a tetves bevásárlóközpontot, amibe apa már rengeteg pénzt beleölt, muszáj ezen túlesnünk – csattan fel Ella. – Csak így húzhatjuk ki a céget a szarból.

– Tényleg nincs más lehetőség? – hitetlenkedem. – Apának mindig voltak menekülőútjai.

– Hidd el, ha lenne, nem jöttem volna kuncsorogni. Talán a betegsége az oka, de most nem foglalkozott menekülőutakkal – rázza a fejét.

Habár, visszagondolva, voltak apróbb jelei, apánk betegsége viszonylag kései fázisban vágott bennünket pofán. Ella az elmúlt években külföldön fejlesztette magát, én pedig a saját ügyeimmel foglalkoztam, hébe-hóba beszéltem csak hosszabban apával, mígnem egy este az élettársa azzal riasztott, hogy sehol nem találja a házban. Egész éjjel kerestük, a környékbeli erdőben kóborolva találtunk rá. Mint később kiderült, elhallgatta előlünk, hogy diagnosztizálták nála az előrehaladott Alzheimer-kórt. Pontosan tudta, a betegsége a mi életünket is fenekestől felforgatja majd. Nem is lett másképp. Ella rögvest hazautazott, igyekezett még azelőtt átfésülni a cég ügyeit, hogy a partnerek tudomást szerezhettek volna az ideiglenes válságról. Teljes káoszt talált, apa már a realitásérzékét elvesztve hozhatta meg több döntését is. Számunkra kedvezőtlen fordulatként, közben kiszivárgott, hogy a cégvezetés éppen ingatag lábakon áll. Apa briliáns üzletember, de egyetlen részletben világéletében engedékeny volt: hitt a becsületben, nem is társult olyannal, akiben nem bízott meg, ezért szerződéseket általában csak akkor kötött, amikor a könyvelés már a fejét verte miatta. Ennek a lazaságnak köszönhető, hogy a kálváriánkra reagálva több partner is kihátrált a cég mögül. Tényleg a csőd szélén imbolygunk.

– Szóval, légy szíves, disztingválj! – Ella utasításnak álcázva könyörög. – Sőt, az lenne a legjobb, ha meg sem szólalnál. Majd én beszélek.

Ella feszültsége akaratlanul átszáll rám. Gyerekkora óta teljesítménykényszeres, összeomlana, ha elbukná a legnagyobb álmát: a céget. És mi más lehet egy báty feladata, mint a húga feltétel nélküli védelme?

– Megteszem, ami tőlem telik – ígérem.

Ella keserűen felnevet.

– Az kevés, emlékezz csak, amikor…

Nem tudja befejezni a mondatát, nyílik a tárgyaló ajtaja. Várakozásaimmal ellentétben elsőként Szendházi Mia helyett egy fekete, derekánál megkötött, kapucnis habitusba öltözött apáca lépi át a küszöböt, őt pedig egy harmincas évei közepén járó férfi követi.

– Elnézést a késésért – szabadkozik az apáca, ám megbánó arckifejezés helyett mosolyog.

Tudom, éppen az imént fogadtam meg a húgomnak, moderálom magam, mégis kicsúszik:

– Semmi gond, tíz Miatyánkkal megoldjuk.

Mentségemre szóljon, oly’ halkan mondtam, hogy az apáca meg sem hallotta. Ella viszont felmordul, rálép a lábamra, közben erőltetetten mosolyog az előttünk állókra.

– Mia rögvest érkezik, csak még a rendünk egyik anyjával egyeztet – avat be boldog mosollyal a nővér. Fogalmam sincs, miről hadovál. – Biztosan önökhöz is eljutott a hír, hogy nagy nap ez a mai a közösségünk életében. Éppen néhány perce derült ki, hogy sikerrel jártunk egy számunkra fontos ügyben.

A fontos ügy tekintetében nincs szükség pontosabb megfogalmazásra, mindannyian tudjuk, miről van szó.

A Szofia lányai rend Mia hazatérésével nagyjából egy időben eresztett gyökeret Magyarországon. A mitéraizmusnak elnevezett vallást gyakorolják, mely ugyan helyenként kötődik a kereszténységhez – hisznek például abban, hogy Jézus köztünk járt –, ám az úgynevezett apokrif evangéliumokat is komolyan számításba veszik. Ezek, a kanonizáció során állítólag eltitkolt, illetve megtagadott iratok teljesen új megvilágításba helyezik a bibliai történeteket. A mitéra görögül anyát jelent, a vallás pedig azt hirdeti – szemben a gyakran hímsoviniszta egyházzal –, hogy a világmindenség női energiából született, illetve a nők döntései alakították. Felfogásukban az, akit az emberek Istenként emlegetnek, a Barbéló nevet viseli, és szintén nőnemű. Mondani sem kell, sokan komolytalan feminista csürhének bélyegzik őket.

A mitéraisták másik fő üzenete, hogy nem ismerik a bűn fogalmát. Szerintük azok, akiket a közerkölcs vagy akár a bíróság bűnösnek ítél, valójában tudatlanok, és felvilágosításra szorulnak a lelki békéjükért. Mert a felvilágosult ember békében él a világgal és önmagával. Kicsit idealisztikus világnézet.

A rend hosszú hónapokon keresztül dolgozott azért, hogy felmentsenek egy, két nő meggyilkolásáért elítélt fiatal férfit, aki ma reggel végül szabadon távozhatott a bíróságról. A folyamat természetesen kiemelt médiafigyelmet kapott, a hírek szerint tüntetés is szerveződik a többek által immár szektaként emlegetett rend ellen. Gyorsan magukra vonták a figyelmet, az biztos.

– Engedjék meg, hogy bemutatkozzam – folytatja az apáca. – Ágota nővér vagyok, a jelenlegi feladatom, hogy Miának segédkezem, nehogy betemessék a feladatai. – Aztán a férfihoz fordul. – Az urat dr. Márton Kristófnak hívják, a cég jogi képviselője.

– Szóval ma ön az előretolt haderő – állapítja meg továbbra is mosolyogva Ella, a férfinak nyújtva a kezét.

– És teljes felkészültséggel érkeztem a harcra – feleli komisz félmosollyal az ügyvéd, de blöfföl, hisz’ fogalma sem lehet, mi célból érkeztünk.

Ella egyedülálló nő, a Márton Kristóf típusú fickók pedig a gyengéi. Az ügyvéd a harmincas évei elején járhat, jóképű, és a tekintetéből kiolvashatóan kifejezetten magabiztos pasas. Jól ismerem a fajtáját, hiszen én is a csapatot erősítem. A hasonszőrűségből sejthetően ugyanúgy bánhat a vonzerejétől olvadozó nőkkel, ahogyan azt én teszem. És rohadtul kényelmetlen elképzelnem a húgomról mindazt, amiben a nők terén én kedvemet lelem. Rajtam a sor, hogy valamilyen úton-módon kifejezzem a nemtetszésemet.

– Elárulja, milyen márkájú parfümöt használ, vagy hadi titok? – teszem fel kedveskedőn a helyzethez egyáltalán nem illő kérdésemet az üdvözlő kézfogással egy időben. Miután válaszol, megmagyarázom az okát. – Köszönöm, édesapánk barátnője nagyon szereti ezeket az idejétmúlt, édes női illatokat, örülni fog, ha kap belőle egy üveggel.

A húgom fojtott hangon felnyüszít, az ügyvéd a homlokát ráncolva igyekszik feldolgozni hallottakat, időbe telik, mire sikerül kibogoznia a dicséretbe csomagolt kritikát. Ágota nővér, mintha most sikerült volna kitalálnia örömteli gondolatai sűrűjéből, egy teljesen indokolatlan kérdéssel billenti tovább a feszengő szituációt.

– Önök ikrek, igaz?

– Kétpejűek – feleli Ella, mintha nem lenne egyértelmű. Büszkén hozzáteszi: – Én vagyok a fiatalabb. Tíz perccel.

– Hosszú út vár magukra. De nagyon tanulságos és szép lehet, ha bölcsen töltik el.

Felszökő szemöldökkel fogadom a nővér Instagram-képekre illő bölcsességét. A meglepettségemet érdeklődésnek álcázva kérem.

– Kifejtené ezt bővebben?

Örömmel megteszi.

– Úgy tartjuk, az ember valójában anyagi testbe száműzött istenség, a földi feladatunk pedig a tanulás, hogy aztán, amikor a test szavatossága lejár, az isteni lelkünk felvilágosodva hazatérhessen. Ha ez nem sikerül, a lélek új testben reinkarnálódik, és tovább szenvedi a mulandóság összes terhét – magyarázza, de továbbra is elég ködösek a gondolatai ahhoz, hogy tisztán érthessem. És a ködös még egy visszafogott kifejezés arra, amit gondolok. – A lélek azonban szuverén, felfogásunkban tehát nem létezik az ikerség fogalma. Hasadó léleknek hívjuk a jelenséget.

– Hallod, Ször… – Mielőtt kicsusszanna a számon a gúnynév, korrigálok: – Hugi, nem létező jelenségek vagyunk.

Vigyorogva fordulok a testvéremhez, de ő rám se hederít, beszippantotta a nővér mondandója.

– Biztosan hallották – veszi vissza a szót Ágota –, hogy mi úgy hisszük, nem létezik bűn, sem bűnös, ám ez nem teljesen fedi a valóságot. Egyetlen kivétel van. Az a lélek, amely két testbe születik újjá, az előző életében elkövetett valamit, amiért szétszakadással bűnhődik. A hasadt lélek feladata már nem csupán a tanulás, hanem az, hogy a testek szavatosságának lejárta előtt újra egy egésszé váljon.

– Különben mi lesz? – érdeklődik Ella, úgy hangzik, őszintén.

– Különben a két lélekdarab útjai szétválnak. A lélek viszont, amíg el nem végzi a feladatát, tehát nem válik újra egésszé, nem lelhet megváltásra. Addig csak sodródik testekből testekbe, kínokból kínokba. – Ágota érezheti, hogy túlságosan beárnyékolta a hangulatot, menteni próbálja a menthetőt. – De biztosan megoldják ezt a kihívást, hiszen látszik önökön a mennyei harmónia.

Az sem érdekel, ha Ágota nővér észreveszi, de képtelen vagyok mosolygás nélkül hallgatni a hablatyolását. A szövegelésénél sokkal jobban érdekel a fekete habitus takarásában meghúzódó nő. Alaposan szemügyre veszem. Szendházi Miához hasonlóan ő sem lehet több huszonhat évesnél. Az átlagosnál molettebb testalkatú, kerek arca pirospozsgás, tekintetében nyoma sincs álnokságnak, képmutatásnak, rosszindulatnak, vagy akár női hiúságnak. Eltűnődöm, milyen bájos lehet, amikor ez a két lábon járó ártatlanság zavarba esve elvörösödik, és ezen gondolat újfent ülepen billenti a bennem lébecoló kisördögöt.

Ella azt kérte, fogjam be a számat, ám a tiltása a beszédes tekintetemre nem vonatkozott. Míg szótlanul várjuk Mia érkezését, én leplezetlenül bámulni kezdem a velem szemben ülő Ágotát, aki a jelek szerint valamiféle magasztos meggyőződésből, a fiatalságát feláldozva lemondhatott a földi örömökről. Kíváncsi vagyok, hogy ha összetalálkozik a tekintetünk, miként reagál majd a kacérságra. Vajon tényleg sziklaszilárd az ellenállása a csábítással szemben?

Amikor a nővér megérzi, hogy figyelem, felém fordul, én pedig egyszerűen rákacsintok.

Riadtan elkapja a tekintetét, de képtelen uralkodni a kíváncsiságán, néhány másodperccel később lassan visszasandít.

Megnyalom az alsó ajkamat.

Ágota újfent félrenéz, arca elvörösödik, résnyire nyílt ajakkal bámul maga elé.

Felzaklattam. Nem kellett hozzá sok.

Idegességében a kezében szorongatott rózsafüzért morzsolja. Megrohamozhatták a gyónásra váró gondolatok. Máris izgalmasabb ez a találkozó.

Pimasz játékomban a nyíló tárgyalóajtó zavar meg, egy emberként fordulunk az irányába. Tizenhárom éve, az édesapja temetésén láttam Szendházi Miát először és utoljára. Ő akkor tizenhárom éves volt, én tizenhat. Meglepett vele, ezért tisztán emlékszem rá, hogy a ceremónia ideje alatt rendületlenül a földet bámulta, nem sírt, nem tört össze, kemény maradt. A családjaink között akkor már csaknem húsz éve elmérgesedett a viszony, de a mi apánk, a régi barátságra való tekintettel, úgy döntött, lerója kegyeletét, még a szertartás után a Szendházi-villában tartott halotti torra is elmentünk. Unatkoztam, elcsentem egy üveg sört, szerettem volna elvonultan meginni. Találtam egy padlásra vezető tűzlépcsőt, odafent aztán ráleltem Miára. Ő is elbújt. Megosztottam vele a sört, röviden beszélgettünk, majd egy újabb üvegért indultam, de közben a felnőttek összevitatkoztak valamin, és az apám azonnal kocsiba ültetett bennünket.

Néhány nappal később, az apja halála körüli hercehurca eredményeként Miát Cambridge-be, a Szofia lányai rend bentlakásos iskolájába küldték. Ha jól tudom, a főiskola idejére is ott maradt, a híres helyi egyetemen szerezte meg a gazdasági diplomáját, majd huszonkét évesen költözött haza, hogy visszavegye a megbízottaktól a családi cég irányítását. Négy éve rendületlenül ostromolja interjúért a média, ő viszont nem áll kötélnek. Gondolom, tisztában lehet azzal, hogy nem az üzleti sikerei miatt, hanem a családi drámája, illetve újabban a rend okán érdeklődnek iránta. Teljesen bezárkózik a saját kis világába, társasági eseményekre nem jár, kizárólag a cég ügyeiben találkozik idegenekkel, szabadidejét pedig állítólag a vallásnak áldozza. Habár mostanában én is egyre sűrűbben igénylem az egyedüllétet, fogalmam sincs, milyen lehet aszkétaként élni, azt sem tudom, miért választotta ezt az utat, de kétségkívül felkeltette vele az érdeklődésemet. Hiszen az apáink a fél életüket szoros barátságban és közös vállalkozásban töltötték, a gyerekeik élete mégis elképesztően különbözően alakult.

Mia fekete vászonnadrágot és garbót visel, lófarokba kötött haja is sötét, a külsejéről lerí, hogy a lehető legkevesebb feltűnést szeretné kelteni maga körül. Nem csodálom, annak idején bőven kijutott neki a figyelemből, olyasmiket kellett átélnie, amiket egyetlen tinédzsernek sem lenne szabad. Talán ennek folyománya az a gomolygó sötét, ami a tárgyalóba lépve, mint valamiféle hű szolga, követi, és egyetlen pillanat alatt kitölti a helyiséget.

– Kezdhetjük – jelenti ki, miután leült a két társa közti, szabadon hagyott székre. A húgomra néz. – Mit szeretnétek, Samuella?

Kendőzetlenül barátságtalan. Sem egy megjátszott mosoly, sem egy utánunk vagy az apánk hogyléte felől érdeklődő, felszínes kérdés. Szarik a fejünkre. Mindezek tetejébe engem egyelőre teljesen ignorál, a húgomat tekinti egyedül tárgyalófélnek. Bántó, de kíváncsian várom, hova tartunk.

– A Halassy-birtokról van szó – böki ki Ella tétován. Őt is meglephette, hogy ilyen hamar rátérünk a lényegre.

Mia értetlenül kérdezi.

– Miért érdekel téged anyám családjának a birtoka?

A húgomat ismerve, pontosan eltervezte, hogyan vezeti majd fel a témát. És ebben a tervben nyoma sem lehetett egyenességnek. Az elképzelését felülbírálva felel.

– Azért, mert az valójában a mi apánk tulajdona.

Mia arcán látszik, hirtelen nem tudja eldönteni, hogy a húgom viccel vele, vagy egészen egyszerűen megőrült. Egy gondolatnyit félrepillant, de véletlenül sem felém, mígnem bevallja:

– Sajnos nem értem, mire célzol.

Ella felcsapja a mappát, kezébe fogja a legfelső lapot, közben belekezd:

– A birtokon jelzáloghitel volt, amit az apánk jó harminc évvel ezelőtt kifizetett a nagyszüleid helyett.

Mia anélkül, hogy akár egy pillantást is vetne a papírra, rögtön rávágja a kérdést:

– Miért tett volna ilyet?

– Mert abban az időben az édesapánk és a te édesanyád szerelmesek voltak egymásba – magyarázza türelmesen Ella a közismert tényt. – A nagyszüleidnek problémája akadt a törlesztéssel, édesapánk segíteni akart, ezért kifizette helyettük a tartozásukat.

Az ügyvéd elérkezettnek látja az időt, hogy egy kicsit dolgozzon a pénzéért, ezért felveti:

– Ha ez valóban így történt, biztosan született valamiféle megállapodás Halassyék és az édesapjuk között. Meg tudnák mutatni?

És ezen a ponton veszi kezdetét a harc.

– Ilyen papír sajnos nincsen a birtokunkban, találtam viszont egy bankszámlakivonatot, amin ott szerepel a hitel végtörlesztése. – Ella az asztallapra fektetve, Mia és az ügyvéd közé csúsztatja a kivonat másolatát, majd egy újabb iratot húz elő a mappából. – Az utalás közleményénél olvasható a hitelazonosító szám. Szerencsére édesapám régi dossziéiban találtam egy bank által küldött értesítőt, a hitelazonosító eszerint a Halassy-birtokhoz tartozik.

Ella a banki levelet is Miáék elé tolja. A nő végre méltóztat a lapokra figyelni, de nem nyúl értük. Helyette az ügyvéd kezdi tanulmányozni a dokumentumokat.

– Ez csak annyit bizonyít, hogy az apátok fizetett a banknak. Azt nem, hogy átszállt volna rá a tulajdonjog. Ahhoz szükség lenne adásvételi, esetleg ajándékozási szerződésre – oktatja ki a húgomat Mia. Igazából nem számítottam másra, mégis sértik a fülemet a szavai. – Én úgy tudom, édesapátok nagyon jószívű ember. Sokszor talán a józan esze helyett is a szívét használta. Ajándékozott mindenkinek mindent. Meggyőződésem, hogy a jelzálog fennmaradó részét is ajándékként fizethette ki. Nem igaz? – A jobbján ülő férfihoz fordul, az tétovázik, de aztán jó rabszolgaként belátja, jobban teszi, ha helyesel.

Ökölbe szorul a kezem, amiért Mia baleknak ábrázolja az apámat, de a húgom kérését szem előtt tartva türtőztetem magam.

– A birtok tehát továbbra is a családom tulajdonában áll, a jogos örököse az édesanyám. És még csak nem is kívánjuk eladni – kísérli meg rövidre zárni a beszélgetést. – Amennyiben nincs más, amiért jöttetek, örültem a találkozásnak.

Teljesen felesleges, de a húgom mégis megpróbálkozik azzal, amiért eredetileg érkezett: a nő lelkére akar hatni.

– Mia, légy reális! Ha az apánk nem fizette volna ki a nagyszüleid tartozását, a bank elárverezte volna a birtokot, ők pedig az utcára kerültek volna – győzködi nagy, kerek szemekkel.

Mia sokkal inkább epésen, semmint kedvesen elmosolyodik.

– Észrevetted már, hogy túl sokat használod a volna kifejezést? – Nem vár választ, rögvest folytatja: – Ha csak feleannyi tény lenne a mondataidban, mint volna, máris eredményesebb lehetnél. De nem csodálkozom, az apád biztosan nem tanított meg arra, mit is jelentenek a tények.

Ezzel a célozgatással betelik nálam a pohár. Képtelen vagyok tovább szótlanul hallgatni a sértegetést. Meredten bámulva közlöm Miával:

– Egy dologban igazad van, apám talán a kelleténél jobban megbízik az emberekben. Valószínűleg azért nincs megállapodás… – Hatásszünetet tartok, de egy pillanatig sem kérdés, hogy folytatom. – Mert az apánk nem gondolta, hogy az anyád évekkel később elhagyja a legjobb barátjáért.

A helyiséget eluralja a döbbent csend.

Mia továbbra sem fordul felém.

– Samu… – sóhajt fel Ella.

– Ne csitítgass! – Legyintek. – Igazam van. Apánk szerelmes volt Halassy Katalinba, kétség sem férhetett hozzá, hogy a szülei segítségére siet, ha megteheti. Mert mi, Kalaposok ilyenek vagyunk. Tisztességesen, és a többi embert segítve éljük az életünket. Szomorú felismerés, hogy a régi bajtársak leszármazottjai csalnak és hazudnak a sikereikért.

Ezek a mondataim már elég erősnek bizonyultak ahhoz, hogy Mia felém fordítsa a fejét. Fájdalmas tekintetén átviláglik a pusztító gyűlölet. Elnyúló másodpercekig bámul, ha lehetősége lenne, szerintem kivágná és megsütné a nyelvemet ebédre.

– Idejössz, mert el akarsz tőlem venni valamit, és ahelyett, hogy vitathatatlanul bebizonyítanád, neked van igazad, támadsz – sziszegi. – Tudod, mit gondolok azokról a férfiakról, akik megsértődnek, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ők azt szeretnék?

– Ha érdekelne, hogyan szemléled a világot… – feleselnék, de nem hagyja végigmondanom.

– Azt, hogy töketlenek – zárja a gondolatát, a tekintetemet állva.

A szemem sarkából észlelem, Ágota nővér zavarában lehajtja a fejét. Az ügyvéd továbbra is papírokat szuggerálja, vagyis csak úgy csinál. Ellát nem is kell látnom, hogy tudjam, minden bizonnyal a száját rágja. Egyedül én vagyok az, aki elmosolyodik. A legtöbb emberrel ellentétben ezekben az elfajult beszélgetésekben érzem magam igazán elememben.

– Nagyon érdekelne, hogy mit tanultál te egy zárdában a férfiak tökeiről… – csapom le a magas labdát. – Viszont ami ennél is jobban érdekel, hogy ez a… – megjátszva keresem a megfelelő kifejezést – …ez a keménység az intézetben ragadt rád, vagy örökölted az apádtól. Úgy hallottam, szerette megmutatni, ki az úr a házban.

Hallom, ahogy a húgom ismételten a nevemen szólít, próbál féken tartani, de rá se hederítve csavarok egy utolsót a mondandómon:

– Vagy esetleg az édesanyádtól örökölted ezt a szívtelen habitust? Végül is képes volt elhagyni azt a férfit, aki megmentette a szüleit attól, hogy a híd alá kelljen menniük.

– Fejezd be! – morogja Mia a tekintetemet állva.

Kétségtelenül kibillentettem az egyensúlyából. Könnyen kitapogattam Szendházi Mia gyenge pontját, és most erősen rányomok:

– Csak azért kérdezem, Csillagvirágszál, mert ha az édesanyádtól örökölted, akkor tanácsos a hátam mögé néznem, nehogy kifelé menet hátba szúrj egy késsel. – A következő mondatokat a húgomnak célzom, de közben Miát nézem. – Jobban belegondolva lehet, hogy hálásnak kellene lennünk, amiért az anyja nem ismeri a hűség fogalmát. Különben talán a mi apánk feküdne Szendházi helyett a sírban.

Mia szája egyetlen vonallá húzódik. Végig a szemembe néz, miközben kiveszi az ügyvéd kezéből, összefogja, és félbetépi a két lapot. Aztán legnagyobb meglepetésemre valamiféle túlvilági nyugalomtól megszállva, derengő mosollyal közli:

– Nagyon nem szeretem a csillagvirágszálazást, de ezt majd máskor beszéljük meg…

– Mikor? – szólok közbe széles vigyorral. – Beírhatlak a randinaptáramba?

– Takarodjatok innen! – zárja keményen a diskurzust Mia.

Úgy fest, nem sikerült elsimítani a családi viszályt.