2

MIA

A teremben felszabadultsággal elegyedő izgalom jár körbe-körbe, a színpad felé forduló összegyűltek bárgyú mosollyal várnak az este ünnepeltjeire. A Szofia lányai rend mérföldkőhöz érkezett, hosszú évek vak várakozását koronázták meg a ma délelőtti fejlemények. Éppen ideje volt a szervezetnek előremozdulnia a toporgásából, és a tagjai, illetve támogatóik nem restek az utolsó cseppjéig magukba szívni a siker mámorító érzését.

A kicsivel több mint egytucatnyi, szakrális öltözetet viselő, felesketett nővéren kívül elegáns ruhákban érkezett világiak is a terembe zsúfolódtak. Két, életvitelüket tekintve szöges ellentétben álló közösség vegyül ebben a rendhagyó olvasztótégelyben, egyetlen közös pontjuk a kereslet-kínálat. A rend vezetői a működést legbőkezűbben támogató híveket, azaz a – saját fogalmaik szerint – családtagokat invitálták meg az éppen zajló fogadásra. A megjelentek elhiszik és remélik, hogy a pénzükért cserébe, a valláson keresztül az összes múltbéli, valamint akár a jövőben elkövetett bűnük semmissé válhat. Illetve azok, akik úri huncutságként jó heccnek tartják egy, a fősodorral szemben haladó, renitensnek kikiáltott vallási közösség patronálását.

A terem szélére húzódva, a Kalapos ikrekkel nehezített napomat levezetendő elkortyolhatnék egy pohár pezsgőt, jól is esne, de a vendégeket figyelve megbénít a kérdés: mi a fenét keresek itt?

Nem tartozom ide.

A két képviseltetett világ között rekedt örök kívülálló vagyok.

Annak ellenére, hogy bizonyos fokig a rend szolgálatában ragadtam, nem vagyok felesketett, nincs egyházi pozícióm, egyenruhát sem kell viselnem. A jelenlévő világiak közül viszont én vagyok az egyetlen olyan nő, aki koktélruha vagy csinos kosztüm helyett egyszerű fekete nadrágban és garbóban érkezett, nem vakoltam magam vastagon, a hajam pedig beszárított loknik helyett egyszerű lófarokba kötve lóg. Szívem szerint mindkét közösséget messze magam mögött hagynám, de az életem – pechemre – úgy alakult, hogy lehetek bármekkora különc, egyik sem vet ki magából. Már csak az a kérdés: ha sehol sem találom a helyemet, valójában hova tartozom? Van-e helyem egyáltalán ebben a megkeseredett világban?

Évek óta módszeresen küzdök azért, hogy ne azt a szerencsétlen, szánni való örökösnőt lássák bennem, akinek végig kellett néznie az apja halálát. Pláne, hogy én tudom, az egészen másképpen zajlott, mint ahogyan az emberek hallották vagy elképzelik. A kamaszkoromban történtek óta úgy érzem, mintha a szabadságától megfosztott állattá zsugorodtam volna. Először zajos cirkuszban találtam magam, ahol egyszerre akartak sajnálni, csodálni és idomítani, csalódásukra én a szolgálatkészségnél vadabbnak, határozottabbnak, illetve keményebbnek bizonyultam. És mi a cirkuszból kihulló állatok sorsa? Vagy elpusztítják őket, vagy állatkertbe száműzetnek. Én most rácsok mögött senyvedek, várom, hogy egy szép napon kitárják előttem a ketrecem ajtaját, és szélnek eresszenek. Eközben tudom, az állatkerti állatokat legfeljebb kiszabadítani szokás, de ki az az őrült, aki elég bátor a túlélése érdekében elfajzott, sem etetést, sem simogatást nem tűrő vadat megközelíteni? Naivitás volna azt feltételeznem, hogy a távolságtartás a tisztelet jele, inkább félnek tőlem, ahogy a kiszámíthatatlan őrültektől szokás. Mára ezt annyira megszoktam, hogy kifejezetten zavar, amikor a Kalapos Sámuelhez hasonló, vakmerő idióták benyúlnak a rácsomon. Mert szembesítenek azzal, hogy nem vagyok sem annyira vérmes, sem annyira spontán, mint hiszem és hirdetem magamról, a kezük leharapása helyett mindössze rájuk vicsorgok.

– Még mindig alig tudom elhinni, hogy sikerült – örömködik mellettem Ágota az éppen színpadra érkezőket üdvözlő tapsot túlharsogva.

– Ezt ne nagyon hangoztasd Mária anyánk előtt – morgom a barátnőmhöz hajolva. – Hiszen…

– Tudatlanság elfelejteni, hogy türelemmel a tudás mindenképpen gyökeret ereszt – skandálja velem a gyerekkorunk óta sulykolt, első blikkre biztosan zavarosan hangzó aranyszabályt Ágota.

Együtt, ám azt hiszem, nem ugyanazon okból nevetünk.

Egy év eltéréssel, de nagyon hasonló okokból kerültünk az egyházközösség első, cambridge-i bölcsességotthonába. A bentlakásos lányiskolában, a magyar származásunkból adódóan is, sorstársakból bajtársakká kovácsolódtunk. Mindkettőnket a nehezebben kezelhető, lázadozó húgok között tartottak számon, Ágotából végül mégis nővér vált. Jómagam idejében eleget tapasztaltam az intézmény működéséből ahhoz, hogy a civil életet válasszam. Sőt, alig vártam, hogy az érettségi letételével örökbe megszabaduljak Szofia lányaitól. Pechemre, a magyarországi terjeszkedési terveit szolgálva a vezetőség kelepcébe csalt, naponta küzdök a szabadságomért. Szóval, amíg Ágota meghitt nosztalgiával kacag, én kínomban nevetek az idézetteken.

– Amikor eldöntöttük, hogy a rend első, Egyesült Királyságon kívüli bölcsességotthonát Magyarországon alapítjuk meg, komoly felelősség szakadt a nyakunkba nekünk, a család magyar tagjainak – nyitja beszédét a színpadon a különleges alkalmakra rendszeresített liturgikus díszruhájában Mária anyánk. – Az első hazai otthont, ahol jelenleg is állunk, még a külhoni testvérek támogatásával nyitottuk, a terjeszkedést viszont már a saját lábunkra állva terveztük. És sikerrel jártunk. Négy hosszú esztendő következetes munkájának gyümölcse érett be a mai napon, lélektársaim.

Taps harsan. Habár a fekete ruhájához öltött, egészen a bokájáig lelógó fehér fátyol eltakarja Mária anyánk arcát, ismerve őt, látom magam előtt a tömeget pásztázó, büszke tekintetét. Azt, amivel eléri, hogy az ember különlegesnek érezze magát, függőjévé váljon, befolyásolható legyen. És amivel a jobbján álló nővérre pillantva folytatja:

– Egynek közülünk végre Magyarországon is sikerült igazolnia, hogy a bűnösnek nyilvánított ember ártatlan, mindössze tudattalan. Magdolna nővér ezen tettével örökre beírta magát Szofia lányainak történelemkönyvébe.

A megemlített, szintén a színpadon álló nővér öt éve, a hírekben figyelt fel a két nő meggyilkolásáért elítélt, akkor huszonkét éves, a sajtóban Hajnali hóhér néven elhíresült férfira. Furcsállotta, amiért a hidegvérű gyilkosságokkal vádolt fiatal konkrétan egyetlen szó nélkül viselte a vele történteket. Nem védekezett, nem magyarázkodott, de vallomást sem tett. A közvélemény túlnyomó része beismerésként értékelte a hallgatást, bőven akadtak viszont olyanok, akik szerint a fiút megfélemlítették, valójában ártatlan, és a rendőrség csak el akarta vitetni a gyenge autizmussal élő fiúval a bűncselekményt.

– Ez a történet nem rólam szól – szerénykedik Magdolna, majd a mellette álló férfia néz. Gyengéd pillantása sokat sejtető. – Zoltán lelke oly’ hangosan könyörgött segítségért, hogy képtelenség volt elengednem a fülem mellett. Az én feladatom csak annyi volt, hogy ő is meghallja, és meg is értse sínylődő lelke szavait, majd elindulhasson a megváltása útján.

A nővér hosszú hónapokig járt börtönlátogatásra, Zoltán kezdetben vele sem beszélt, végül a rend által képviselt vallás alapjául szolgáló, a tiltott evangéliumokról szóló történet törte meg a hallgatását. Kevés felekezet táplálkozik a Bibliából a kanonizáció során kihagyott, megtagadott és elhallgatott apokrif iratokból, amelyek hemzsegnek a szentírásnak gyakran szögesen ellentmondó, sőt azokat sok esetben megcáfoló történetektől. A mitéraizmust a lázadó – sőt nemritkán az elhallgattatandó – vallások közé sorolják, ezért, a tiltott gyümölcs mindig édesebb törvénye szerint, a hitetlenek érdeklődését is könnyebben felkelti. Sokaknak különösen vonzó, amikor meghallják, hogy a mitéraisták világképe szerint minden egyes ember isteni entitás. Zoltán is erre az ideára reagálva nyílt meg, egyre befogadóbbá, végül a tanulónkká vált, ezt követően vette kezdetét a lelke megmentéséért folytatott küzdelem második szakasza. Mária anyánk egy, az angliai bölcsességotthonban néhány évvel előttünk végzett, majd az intézetből kikerülve jogi diplomát szerzett húgunkhoz folyamodott segítségért. Az ügyvédnő a férfi aktáit átnyálazva több, a hivatalos szervek által vétett hibát is kiszúrt, azokra hivatkozva az ügy újratárgyalását kérvényezte, majd igazi bravúrként ma délelőtt sikerült kijuttatnia Zoltánt a börtönből. Elnézve a színpadon álló, a pulóvere ujját húzkodó, szorongó fiatal férfit, nem tudom, hogy ez valóban bölcs ötlet volt-e. A legtöbb pszichopata higgadtan visszahúzódó típus, és hajlamos vagyok azt feltételezni, hogy egy báránybőrbe bújt farkast eresztettünk a nyáj nőkkel teli karámjába.

Az ügyvédnő nincs jelen az ünneplésen, aminek meglátásom szerint két oka lehet. Az egyik, hogy Mária anyánk, amolyan kommunikációs fogásként, a rend esketettjein akarja tartani a siker fénycsóváját. A másik lehetőség, hogy az ügyvédnő hozzám hasonló cipőben jár, és nem odaadásból, hanem kényszerítve végezte el a feladatát. Letudta a tartozást, majd angolosan távozott, nehogy újabb kérésnek álcázott parancs találja meg. Az utóbbi változatot életszerűbbnek tartom, és irigylem érte.

– Hálás vagyok, amiért a felvilágosítással kapott tudásnak köszönhetően megismerhettem a saját valómat – veszi át nagy nehezen a szót a színpadon Zoltán. Vontatottan kezdi, de hadarva fejezi be a mondatait. – Tisztában vagyok azzal, hogy még rengeteget kell tanulnom hozzá, de már világos, szeretném a jelenlegi életem hátralevő részét mások szemének felnyitására szentelni.

A kurtára fogott bejelentés hatására Ágota felsikkant mellettem, a hallgatóság ujjongásban tör ki. A közösség lelkesedése a lépés kiszámíthatósága ellenére is őszintének látszik. A Szofia lányai rend alapítóinak szigorú szabályzata számos feltételhez köti a terjeszkedést. Például előre meghatározott számú, illetve szerkezetű vezetésnek szükséges összeállnia. Minden bölcsességotthonnak van egy anyja, erre a pozícióra nővérek aspirálhatnak, a kinevezéskor a nevük Máriára változik. Ahogy egyébként a nővérek sem az anyakönyvezett keresztnevüket viselik, ezeket a felesketéskor kapják. Az anyán kívül szükség van tizenegy nővérre, valamint egy olyan fivérre, akit egy már felkent nővér ébresztett tudatára. Tekintettel arra, hogy a bölcsességotthonokban kizárólag lányokat fogadnak és tanítanak, fivért találni a legnehezebb feladat. Az lett volna a meglepő, ha Mária anyánk nem csap le az első kínálkozó lehetőségre, sőt, sejtésem szerint már az ügyvédnő felkérése előtt egyezséget kötött a férfival. Üröm az örömben, hogy Zoltánnal élénk médiaérdeklődés jár együtt. A rend eddig visszahúzódva tette a dolgát, ha születtek is cikkek, illetve riportok, hivatalos interjút senki nem adott. Figyelembe véve a rend rejtőzködését, különösen zavarba ejtőek a jelenleg is a bölcsességotthon bejárata előtt strázsáló televíziós stábok, és állítólag tüntetők is gyülekeznek. Szerencse, hogy az épülethez mélygarázst terveztünk, így az ideérkezők inkognitója megőrizhető. Ez az aprócska védelem azonban nem orvosolja azt a problémát, hogy a rend széles körben láthatóvá vált. Kíváncsi vagyok, miként kezeli majd Mária anyánk a jelenséget.

– Magdolna nővér áldozatos munkájának köszönhetően tehát rendünk ma új fivérjelölttel bővült – hirdeti ki Mária anyánk. A közönség tapsol. – Örömmel jelentem be, hogy amint és amennyiben Zoltán eleget tesz a fivérré avatás feltételeinek, feltölthetjük a szükséges kvótát, és létrehozhatjuk a második magyarországi bölcsességotthonunkat. Ezzel még több lelket szabadíthatunk fel a tudás hatalmával.

Mária anyánk széttárja a karját, ezzel feltárul a két ruhaujj alsó részébe varrt egy-egy széles, fehér textilsáv – ezek fehér keresztté egészítik ki a bokáig érő fátyolt.

– Fogadjátok az áldást! – szólítja fel híveit, a jelenlévők behunyt szemmel vagy leszegett fejjel széttárják a karjukat. Mivel senki nem lát, én kimaradok ebből. – Mert nálunk az igazság. Az igazság pedig soha el nem apadó forrás, amely előbb vagy utóbb, de bizonyosan utat tör magának. Az igazság az italunk, a tudás az ételünk. A tudás a részünkké válik, épít bennünket, és erősíti a lelket. Tápláld a lelked, hogy a szabadulás napján ereje teljében térhessen haza! Ünnepeljük a tudást, testvéreim!

Ami a többségnek örömhír, nekem fejfájást okoz. A szervezetben rám osztott feladat kifejezetten a terjeszkedéshez kapcsolódik: nekem kell biztosítanom a bölcsességházak ingatlanhátterét. Tehát vagy megfelelő épületet vagy ideális telket kell szereznem, és elvárják, hogy ezeket az örökölt építőipari cégem kontójára adományozzam a rend javára. Mindezt nem jókedvemből teszem.

Nem túlzás, hogy állatkertben raboskodó vadként élek.

Mária anyánk birtokol egy olyan, rólam készült videófelvételt, ami – ha esetleg megmakacsolnám magamat – örökre tönkretehetné az életemet. Nem blöfföl, kaptam belőle egy másolatot, hogy felejtés esetén emlékeztethessem vele magam. A felvétel megsemmisítése érdekében rám erőszakolt megállapodásunk alapján három bölcsességotthon létrehozásában segédkezem. A most bejelentett a második a sorban. Igaz, örülhetnék, hiszen egy lépéssel közelebb kerülhetek a szabadságomhoz, a gond csak az, hogy több időre volna szükségem, az eddigi megoldásaim ugyanis sorban kudarcba fulladtak.

– Szerinted véletlen, hogy a Kalapos testvérek éppen a nagyszüleid birtoka miatt kerestek meg? – kérdez Ágota az áldás végeztével, mintha olvasva bennük, tudná, merre kalandoznak a gondolataim.

– Fogalmam sincs, de tulajdonképpen mindegy is – mondom a távolba révedve.

– Igaz, a területen úgyis hamarosan a második bölcsességotthon épül – emlékezteti magát büszkeséggel.

Sorban a harmadik kiszemelt ingatlan megkaparintásáról lecsúszva jutott először eszembe a nagyszüleim egykori birtoka, rajta akkora épülettel, amit egyetlen ottalvós családi összejövetel során sem sikerült teljesen megtöltenünk. A nagyszüleim halálát követően az anyám a nevemre íratta az ingatlant, ám fondorlatos tervtől vezérelve egyrészt haszonélvezeti jogot hagyott magának, másrészt az épület körülötti telket teljes egészében megtartotta sajátjának. Abból kiindulva, hogy az elmúlt években parlagon hagyta, gondoltam, nem esik majd nehezére lemondania róla a javamra.