1.
Ádám, a Budapest-Amszterdam között száguldó vonat ablakából meredt kifelé, teljesen elmerülve gondolataiban. Nézte, mégis mintha nem látta volna a számára eddig ismeretlen gyönyörű német, majd holland tájat. Egy egészséges ember biztos boldogan csodálta volna Hollandia szép tulipánmezőit, szélmalmait és mesebeli világát. Ádám esetében azonban, a boldogság nem jöhetett szóba.
Agydaganata miatt, néhány hónapja, egy speciális műtéti eljáráson vett részt. Most ennek a kísérletnek az eredményeiről kellett beszámolnia a műtétet végző kutató orvos csoport előtt, Amszterdamban. Utazásának azonban, volt egy másik rejtett célja is, amiről senki sem tudott. Korábban meséltek neki egy emberről, aki szintén ott élt és a világ egyik legerősebb médiuma hírében állt. Úgy tartották, rengeteg mindent tudott a túlvilágról, mivel valódi kapcsolatot is képes létesíteni velük. Őt „Démonűző” néven emlegették. Ádám azt remélte, hogy talán ő választ tud adni a kérdéseire. Persze tisztában volt vele, hogy ez akár egy átverés is lehet, de úgy vélte, hogy nem veszíthet semmi mást, csak jó pár órát, az amúgy is rövid hátralévő életéből.
Ádám még csak negyvennégy éves volt, de már most meg kellett barátkoznia a halál gondolatával. Tudta, hogy hamarosan el fog távozni az élők soraiból. Valójában a „tudta” szó jelentése, nem volt teljesen helytálló. Ugyanis fogalma sem volt róla, hogyan tudja feldolgozni egy emberi lény a közelgő halált, az elmúlást, a végtelen sötétséget, és a tudata elvesztését. Ezeket elfogadni mindenkinek meg kell tanulni, de ténylegesen átérezni és megérteni kevesen tudják. Ádám sem tudta sokszor, hogy mit is higgyen. Bízni akart benne, hogy nem az agy hozza létre a tudatot. Hogy annak a szervnek a halálával nem hal meg a lélek, vagy más néven a szellem. Azt is hinni akarta, hogy a túlvilágot és Istent sem az emberek találták ki azért, hogy könnyebben fel tudják dolgozni az elmúlást. Ebből a szempontból irigyelte az állatokat. Nincsenek magas röptű gondolataik. Nem ébrednek tudatukra, ezért nem is tudják azt elveszíteni.
Ádámnál a halálos betegséget már jó ideje diagnosztizálták. Mikor kiderült, számos dolog megváltozott. Korábban sokkal boldogabban élte az életét. Szerethetett, és viszont szerették. Gyermekei sajnos nem voltak egészségesek, de legalább ott voltak neki, a feleségével együtt. Aztán kezdett minden elromlani…
Ádám fejében mostanában, egyre többet motoszkált valami. Főleg a vég kezdetén. Még valamilyen utolsó nagy dologra vágyott. Egy meghatározó élményre. Úgy érezte, valami még hiányzott az életéből. Mindig jó fiú volt, de egy nagy kalandba szívesen belevágott volna. Korábban azt hitte, hogy lesz még ideje egy őrültségre. Sőt remélte, hogy valami történik, és igazából soha nem fog meghalni. Mindig igyekezett elhessegetni a halál gondolatát. Próbált mindent megtenni, hogy ténylegesen boldogan éljen, és ne féljen a kaszástól. De hiányérzete volt. Bíztatta magát, hogy most kell lépnie, és nagyot alkotnia. Másoknak soha nem vallotta be, magának is alig, hogy szerinte az átlagosnál sokkal jobban rettegett a haláltól. Ennél már csak egy dologtól félt erőteljesebben: a teljes megszűnéstől és az utána következő öntudatlan hánykolódástól a semmiben. Borzongott a gondolattól, hogy azután majd nem fog tudni magáról semmit, és a szeretteit sem láthatja soha többé. Nem értette azokat az embereket, akik természetesnek, és az élet velejárójának fogadták el a halált. Szívesen töltött időt az olyan emberek társaságában. Akkor ugyanis egy másik szemszögből is láthatta, hogy nem kell túlaggódni, csak elfogadni és hagyni megtörténni. Azok az emberek nem is értették igazán, hogy Ádám, miért hadakozik ennyire, hiszen a halált nem lehet elkerülni, ezért kár rajta aggódni. Bárhogy akarja az ember, úgysem lehet mit tenni. Akkor legalább már ne e körül forogjanak a gondolataik.
Az alvást sem szerette, mert az is az öntudatlanságra, a tudatvesztésre és a halálra emlékeztette. Bízott benne, a vég nem olyan lesz, mintha „lekapcsolnák a villanyt”, és csak az örök sötétség marad. Próbálta hinni, hogy ha valami van a halál után, akkor az, talán tudatos állapot lehet. Persze ez azzal is járhatott volna, hogy bármikor megjelenhetne előtte, egy túlvilági lény. Ezt sem szerette volna feltétlenül. Bár titkon ez még mindig egy jobb lehetőség lehetett volna, hiszen akkor tovább élhetünk a szellemvilágban. Ádám képzelőerejével nem volt gond. Olyannyira elengedte a fantáziáját, hogy ezzel kapcsolatban egy könyvet is írni kezdett. Először csak megkísérelte kiadni magából félelmeit, belsőbb gondolatait és elmélkedéseit. Aztán egyre jobban belemélyedt a témába. Próbálta elképzelni, majd felépíteni, hogyan is nézhet ki a túlvilág, és hogyan működhet. Nagyon sokat kutatott és olvasott a témában. Filmeket nézett. Sokszor azon kapta magát, hogy egészen hihetőnek tartotta a létezését. Aztán mindig „felébredt”. Reálisan belegondolt, és ezek mellé sorakoztatta azokat a tényeket is, amik ellene szóltak. A legnagyobb érv pedig a józan ész volt. Ádám kedvétől és állapotától is függött, hogy mikor melyik teória felé húzott jobban. Sokszor elkalandozott otthoni nyugalmában, és olyankor jó volt elképzelni a másvilágon a folytatást. A rideg orvosi várókban ez nem ment, és újra hitetlenné vált.
Ahogy írta a könyvét tisztában volt vele, hogy valószínűleg a túlvilág nem úgy néz ki és nem úgy működik, mint ahogy ő azt leírja. De nem is ez volt a célja, csak az, hogy az embereknek az olvasás idejére reményt adjon, a lehetséges létezésében. El akarta mondani, hogy nincsenek egyedül a gondolataikkal, mert ő is reménykedik. Nagy megkönnyebbülés volt kiírnia magából a gondolatokat. Amikor alkotott, hasznosnak érezte magát, és tevékenységét.
A Démonűző gondolataira és nézetére viszont irtózatosan kíváncsi volt. Nagyon érdekelte, hogy mit tud mondani a túlvilágról, és az ott élő lényekről. Hiszen, ha valóban látja őket, akkor nagyon pontos leírást tud adni. Úgy érezte, hogy ki fog derülni úgyis, ha csak betanult szövegről, vagy kitalációról van szó.
Ádám a könyve miatt is, nagyon sokat figyelte az embereket. Érdekelte az embertársai megnyilvánulásai. Pszichológusként pedig gyógyította is egy részüket, azáltal nagyon sok tudást összegyűjtött róluk. Így hát több szempontból is logikus volt, hogy róluk mintázta a másvilág lényeit. Elvégre amúgy is az emberekből alakulnak ki a szellemek. Úgy képzelte el, hogy ott nem csak jó és rossz szándékú szellemek, hanem más teremtmények is élnek. Ádám angyalokat is „alkotott”, melyeknek ellenfelei a démonok lettek. Azok a lények az elképzelései szerint, a szellemek továbbfejlődései voltak. Végül pedig a világmindenség két legnagyobb ellenfelét „teremtette meg”. Istent és az Ördögöt.
Ádám az alkotás során úgy gondolkozott, hogy a saját jónak vélt tulajdonságait összegyűjtötte, majd ahhoz hozzátette az általa talált, máshonnan vett pozitívumokat. Azt magasabb szintre emelte, és abból megalkotta Istent, valamint az ő igéjét követő lényeket, az angyalokat, és az Isteni szellemeket.
A kevésbé jónak gondolt tulajdonságokkal ugyanazt tette, az emberi lét legsúlyosabb bűneivel fésülte össze. Így született meg az Ördög. Más néven a Sátán, Lucifer. Az ő alattvalói a démonok és az Ördögi szellemek voltak. A könyve ezeknek a teremtményeknek az életéről, problémáikról, konfliktusaikról és csatáikról szólt.
Ádám agyában idővel egyre jobban elterjedt a gyilkos kór, de más problémái is elhatalmasodtak rajta. Olyannyira, hogy néhány hónappal korábban elmegyógyintézetbe került. Sokáig senkinek sem említette, hogy jó ideje félelmetes dolgokat tapasztalt. Sokat őrlődött, és nagyon nehéz volt bevallania még magának is, de úgy érezte, hogy egy másik személy is lakott az elméjében. Eddig az a valami szunnyadt, mintha várt volna valamire. Az utóbbi időben azonban, egyre többször látogatta meg. Ő egy különleges lény volt, aki mint egy szuperhős segíteni akart mindenkinek mindenhol a világban. Úgy érezte, hogy arra hivatott, hogy a világ összes problémáját megoldja.
Az elmegyógyintézetben elmondták – amit Ádám már öndiagnózisban megállapított magáról –, hogy egy úgynevezett disszociatív személyiségzavarban szenved. Az orvostudomány ezt a betegséget legtöbbször, egy gyermekkorban történt traumára vezeti vissza. Valami nagyon súlyos megrázkódtatásra kell ilyenkor gondolni, amit az illető nem tudott feldolgozni. Annyira meghatározó történés, hogy az egyén inkább egy másik személyiséget hoz létre tudat alatt, és oda menekül a problémái elől. Ott és azzal a másik személyiséggel minden könnyebbé válik. Kialakítja olyankor az Ő történetét, feladatát és sokszor még nevet is ad neki. Általában ezeknek az elmebetegeknek, a képzelt énjükből maradt hátra egy kis darab a normális énjük számára. Tehát sok esetben a normál énjük, tudott a képzeletbeliről. Ádám számára azonban rejtély volt, hogy mi történhetett gyermekkorában. Ugyanis nem tudott semmilyen óriási traumáról, ami ehhez vezethetett volna.
Kezdetben nagyon félt a másik énjétől. Aztán ahogy telt-múlt az idő, rájött, hogy nem is tőle tartott, hanem magától a folyamattól, amikor a másikká vált, és megszűnt létezni. Mindig olyan volt számára, mint a halál. Nem tudhatta, hogy mikor jön el érte Ő, és mikor fog minden elsötétülni. Szinte ugyanúgy rettegett a váltástól, mint a haláltól.
Amikor a másik énje visszaengedte őt a tudatához, akkor kevés kivételtől eltekintve, Ádám emlékezett rá, hogy mit tett akkor. Az is előfordult, hogy végig a tudatánál volt, csak nem tudott irányítani. A félelem addig tartott, amíg át nem változott. Utána, amit a másik csinált az egyáltalán nem volt kellemetlen. Sőt! Nagyon is jó érzéssel töltötte el, mert hasznosnak érezte magát. A másik énje erejéhez mérten, segített másokon. Úgy ahogy tudott.
Ádám nem mindig tekintett magára beteg emberként. Azok a páciensei, akik korábban ezzel a betegséggel fordultak hozzá, közöttük voltak pszichopata gyilkosok is. Nem gondolta, hogy a másik személyisége valaha is tudna ártani valakinek. Úgy érezte, hogy Ő pontosan annak a szöges ellentéte. Többek között, ezért is gondolta, hogy nem olyan súlyos a helyzet. Hiszen mi van ebben? Tisztában volt vele, hogy ez a személyisége nem létezik. Nem vesztette el a valós önmagát. Érzése szerint a másik a jóra tanította és nem a rosszba vitte bele. Ha nem is tudta kontrollálni, akkor sem csinált olyat, amit Ádám ne tenne meg. Olyan nagy baj elvágyódni és szárnyalni egy jobb világba, ahol hasznosabbnak érzi magát az ember?
Az orvosai külső szemlélőként persze ezt, nem így gondolták. Ádámot ráébresztették, hogy igenis vegye komolyan azt a másik ént, mert ez így nem normális. Ne próbálja meg letagadni, hogy súlyos beteg, mivel pont neki kellene a legjobban tisztában lennie ezzel a ténnyel. Betegségei miatt az orvosai a könyv írásától, az ebben a témában történő kutatástól, és az illetékesek a praktizálástól is eltiltották. Gyógyszerek segítségével ezt a zavart nem lehetett kezelni. Helyette a valós és létrehozott személyiségeket szokták összeolvasztani pszichológiai módszerekkel. Az ő esetében is próbálták elnyomni a másik félt, és figyeltek rá, hogy az ne törjön újra elő. Nála ez valamiért különösen nehéznek bizonyult. A másik személyisége nagyon erősnek és kifejlettnek tűnt. Nem egyszer előfordult, hogy védekezésképpen Ádám személyiségét teljesen elnyomta. Nem volt benne rossz szándék, csak azt mondta, hogy ki akar törni, mert ő a valós személyiség, és nem Ádám. Ilyenkor Ádámmal nem is lehetett kapcsolatba lépni. Később arról nyilatkozott, hogy nem tudta, mi történt vele. Pedig azelőtt ez nagyon ritkán fordult elő. Érződött, hogy a másik személyisége vigyázott rá. Az orvosai el is mondták, hogy amíg Ádám ragaszkodik hozzá, addig nem fogják tudni, „megölni” a másikat.
Ádámnak nehezére esett elengedni, de belátta, hogy egy egészséges emberrel ez nem történhetett volna meg. És ő újra ép szeretne lenni. Nem akart félelmet kelteni másokban sem. Korábbi tapasztalataiból tudta, hogy az emberek az elmebetegeket ijesztőnek, őrültnek és kiszámíthatatlannak tartják. Nem érdekli őket semmi, csak azt hallják meg, hogy „elmebeteg” és már el is távolodnak tőle. Ezt sem akarta. Újra végezni szerette volna a munkáját, ezért szépen lassan megölték a másik személyiségét.
Ádámot figyelmeztették arra, hogy a másik személyisége, az összeolvasztás ellenére is visszaköszönhet. Ez csak a betegek kisebb százalékánál szokott előfordulni, de azért kímélnie kellett magát. A rosszindulatú kórral kapcsolatban azonban rossz híreket kapott. Egyre gyorsabban terjedt a betegség. Figyelmeztették, hogy valószínűleg számos változással kell majd szembenéznie. A betegség kihatással lehet a látására, hallására, mozgására, koordinációjára, a memóriájára, és a beszédére is. Rosszabb esetben még a szellemi képességeire és személyiségére is.
A vonaton volt ideje újra elgondolkozni az életén, és addigi tettein. Visszaemlékezett arra napra, amikor jelentkezett egy speciális kísérleti jellegű műtétre. A kutató orvosok olyan embert kerestek, akinek az agyán egy olyan operációt tudnak végrehajtani, melynek az volt a lényege, hogy az agy kapacitását és a memóriáját megnöveljék. A szimulációs kutatások alapján arra számítottak, hogy különleges dolgok történhetnek majd azokkal, akik vállalják a beavatkozást. Nagyon bíztak benne, hogy a kiválasztott emberek a sikeres beavatkozás után, gyorsabban fogják tudni előhívni a tudásukat. Remélték azt is, hogy agyuk befogadó képessége a sokszorosára fog nőni. Mindenre pontosan emlékezni fognak, amit a műtét óta megtanultak és tapasztaltak, hiszen a tervek szerint a memóriájuk nem fogja törölni a felesleges információkat, mert már nem lesz szükség rá, a kibővített kapacitása miatt.
A műtétre kísérleti jellege miatt, egészséges emberek, de még a betegek sem nagyon vállalkoztak. Ugyanis a kutatók elmondták, hogy semmi garanciát nem tudnak arra adni, hogy az illető a bonyolult műtét során egyáltalán életben marad.
Ádám mikor hallott erről, nagyon sokszor elgondolkozott a lehetőségen. Ekkor már tisztában volt a betegségével. Még így is félt, de a kíváncsiság is hajtotta. Valahol mélyen pedig a remény is dolgozott benne, hogy talán még a halála előtt valami különlegesben lehet része. Nem véletlenül lett pszichológus. Mindig is érdekelte az emberi elme, a személyiségfejlődés, és azok miértjei. Minél különlegesebb volt valaki, annál kíváncsibb lett, hogyan fejlődhetett olyanná. Végül arra a megállapításra jutott, hogy akárhogy is, de egy vissza nem térő lehetőség előtt áll. Talán történhet valamiféle csoda.
Titkon bízott abban is, hogy találnak valamit az agyában, és azt helyrehozva meg tudják hosszabbítani az életét. Tudta, hogy normál műtétekkel már nem mennek semmire. Mikor végül döntött és jelentkezett a kísérletre, a kutatócsoport tagjai majd’ kiugrottak a bőrükből örömükben. Kaptak egy pszichológust, aki nagyon jól ismeri az emberi gondolkodást, értelmet és az érzelmek működését. Bíztak benne, hogy nagyon pontosan be fog tudni nekik számolni arról, mit érez és tapasztal a beavatkozás után. Annak nem örültek, hogy a jelölt nagyon beteg volt. Valószínű, hogy egy egészséges ember szervezete, elméje máshogy reagált volna a műtétre. De nem válogathattak. Szinte bármilyen ember szóba jöhetett, aki aláírta a beleegyező nyilatkozatot. Persze közel sem az volt a céljuk, mint a régi „orvosoknak”, hogy megöljék kísérletezés közben a páciensüket. Ezt elmondták Ádámnak is. Azonban fel kellett készíteniük a legrosszabbra is. Arra, hogy szellemi fogyatékosként, vagy tudatvesztéssel kell leélnie a hátralévő életét. Jelezték azt is, hogy pontosan nem tudják, milyen hatással lesz ez rá. Még ha vannak is elvárásaik, akkor sem tudják, hogy mindenki ugyanúgy reagál-e. Minden ember érzelmi világa, elméje, gondolatai, hiedelmei mások.
Tájékoztatták, hogy akiken eddig végrehajtották a műtétet, egyes esetekben érzéki csalódások és hallucinációk is jelentkeztek. Az ő tapasztalásaikról nem szerettek volna beszélni, mert azt akarták elérni, hogy Ádámot ne befolyásolják a mások által tapasztaltak. Azzal is nyugtatták őt, hogy a műtétet eddig mindenki túlélte, és egészségesek maradtak. Továbbá azzal is motiválni próbálták, hogy sikeres műtét esetén, többre lehet képes, mint egy átlagos ember.
Ádám erős maradt. Nem tudták elrémiszteni. Már csak azért sem, mert sokat olvasott az agydaganatról, és ott is előfordulhattak olyan tünetek, mint ami ennek a műtétnek is a velejárója lenne. Akkor pedig inkább már a kísérlet okozza ezt. Azt is elmondták, hogy az eredmény kialakulása akár hosszabb időbe is telhet. Kérték, hogy mindent jegyezzen fel, amit tapasztal, és majd számoljon be róla nekik. A beszámoló pedig most következett. Sajnálta, de valószínűleg csalódást fog okozni a kutatóknak, ugyanis a műtét óta már hosszabb idő eltelt, de semmi nem történt, csak a fejfájása volt egyre elviselhetetlenebb.
Ádám megérkezett és leszállt a vonatról. Sok jót és rosszat hallott már Amszterdamról, de mindenképpen izgalommal töltötte el a Holland főváros megismerése. Azonban az izgatottságot, külsőre nem lehetett észrevenni rajta. Az utcán közlekedők, mikor ránéztek, csak egy nagyon komor és gondterhelt férfit láthattak. Száznyolcvannégy centiméter magas, fekete rövid haj, barna szem és körszakáll. Nem volt se kövér, se vékony. Semmilyen külső tulajdonságával nem tűnt ki a tömegből. Egy ember volt a sok közül, de árnyéka volt régi önmagának. Régen egy feltűnő jelenség volt. Már az utcán sétálva is boldogságot próbált árasztani a kicsit megszürkült budapesti utcákon. Úgy gondolta, hogy a fásultság ellen akár egy mosoly is sokat segíthet. Nem csak azért tett így, mert pszichológusként ezt gondolta, hanem mert ez valamiért természetesen sugárzott belőle. Különleges akart lenni, szebbé akarta tenni az emberek életét bármivel, amivel csak tudta. A betegei is nagyon szerették, mert mindent megtett értük, mindig kedélyesen mosolygott, és nagyon pozitívan gondolkozott. Reményt próbált adni nekik egy jobb életre. Mikor páciensei már az öngyilkosságot fontolgatták, akkor is tudott olyat mondani, amitől, ha nem is örökre, de egy időre félretették a negatív gondolatokat.
A szállodája felé menet jobban szemügyre tudta venni Amszterdamot. Ugyanolyan rossz állapotban volt, mint a többi európai város. Az épületek nagy része úgy nézett ki, mintha háború lett volna. Hollandia alacsonyan fekvő tengerparti területei is egyre nagyobb bajban voltak. A világot sújtó változások ott is éreztették hatásukat.