Rebecca Blackhorse
A dán háza
© 2021 Rebecca Blackhorse
Borító terv: Rebecca Blackhorse
Minden jog fenntartva. A szerző írásos jóváhagyása nélkül ez a könyv sem részleteiben, sem egészében nem sokszorosítható.
Második kiadás, Magánkiadás 2021
ISBN 978-615-81967-6-5
Szürke köd telepedett a városra, mint minden ősszel. Hosszú, álmos napok követték egymást, a Nap körvonalait csak ritkán lehetett kivenni a piszkos égbolton. Még a vörös és okker színű falevelek is kifakultak, mire a földre hullottak.
A ház előtt álló rejtélyes fűz kusza ágai tétován simogatták a közelben parkoló teherautó oldalát. Vagy fél tucat munkás hordta be a hatalmas dobozok és bútorok tömkelegét a közeli házba. Siettek, mert jól ismerték a környéket, és nem akartak többet időzni errefelé, mint amennyi szükséges. A dobozokat a bejárathoz közel halmozták fel, a bútorokat pedig saját belátásuk szerint szortírozták szét az emeleti és földszinti helyiségek között. Ha valami nem tetszik, átrendezi majd, aki akarja. Ebben a tempóban mindössze két órát tartott kiüríteni a teherautót, és már pucoltak is – előtte persze mind zsebre vágta a pluszpénzt.
Stigr Hermansen a munkásokat a fűzfa árnyékából figyelte, hogy ne legyen útban. Volt egy visszafogott próbálkozása az első karosszék bevitelekor, hogy útmutatásokat adjon, de mivel a munkások nem mutatkoztak fogékonynak az instrukcióira, neki pedig nem sok kedve volt magyarázkodni, végül csendes visszavonulót fújt.
A teherautó már ki is fordult az utcából, mire Hermansen végül elszánta magát. A fűzfa marasztalta volna még, ágai óvón pihentek Hermansen vállán, pontosabban hosszú, sötét bordó szövetkabátja vállain. A ház felé fordult, amely pontosan úgy nézett ki, ahogyan azon a bizonyos felvételen. Lassú léptekkel indult a bejárat felé. Ódivatú, komorszürke falú ház volt, sötétbarnára öregedett tetőzettel. Az ablakok függöny nélkül kissé homályosan fénylettek. Lenne mit javítani rajta, de ez nem számít, csak az, hogy a ház immár Stigr Hermansen tulajdona.
„Új ház, új város, új élet” – gondolta, miközben áthaladt a vadul burjánzó rózsabokrok között.
Az ingatlanos meglepően gyorsan teljesítette a megbízást. Még huszonnégy óra sem telt az első megbeszélés után, amikor átküldte a házról készült felvételeket meg az alaprajzot. Hermansen nem akart ide-oda utazgatni, így megbízva a férfiban aláírta a szerződést. Azt furcsállotta ugyan, hogy olyan alacsony az ára, de az ingatlanos megnyugtatta, ez csupán a ház állapota miatt van így – mint látható: ráférne egy alapos felújítás –, majd bizalmasan közölte, hogy a házban valamilyen oknál fogva gyakran nincs térerő. Hermansen hitte is meg nem is, hogy ez a két érv eléggé sokat nyom a latba, de sürgette az idő, így nem töprengett tovább.
Fogadóbizottságra ugyan nem számított, de egy-két bámészkodó talán idetévedhetett volna, és a jelek szerint az álláshirdetésre, melynek két napja kellett megjelennie a helyi lapban, sem igazán tolongtak a jelentkezők. Az utca Hermansent leszámítva teljesen kihalt volt, néptelen.
„Talán a házvezetőnő kifejezés ment ki a divatból – futott át Stigr Hermansenen, amikor a bejárathoz ért. – Újra kell fogalmaznom, és tisztaságfelügyeleti managert írni.”
Jó félórába telt, mire sikerült a könyvekkel teli dobozokat átcsúsztatnia a dolgozószobába. Mivel ez a helyiség volt számára a legfontosabb, először ezt akarta rendben tudni. Az rögtön feltűnt a berendezéssel kapcsolatban, hogy minden mozgatható darab hiányzott, csak a falba épített vagy szállításra alkalmatlanul nagy elemek maradtak meg. Ez részben pont megfelelt, mert így saját, jól megszokott bútorainak volt hely bőven, viszont különösnek látszott az az alaposság, ahogy az épületet „kipucolták”.
Hermansen beállította az egyik doboz tetejére a CD-lejátszót – egyszerű, de igen hasznos szerkezet –, és hogy megadja a pakolás ütemét hagyta, hogy Peer Gynt újra és újra besétáljon a hegyi király barlangjába. Észre sem vette közben, hogy beesteledett, mert a villany folyamatosan égett. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy be kellene zárnia. Átvágott a dobozoktól zsúfolt, amúgy igen tágas előszobán, majd csupán megszokásból kinyitotta a bejárati ajtót.
Az utcai lámpa ködös fénye furcsa glóriába vonta a ház előtt terebélyesedő fűzfa koronáját, amelynek ágai lassan, a felélénkült szélnek köszönhetően méltóságteljesen integettek Hermansen felé. A fűz volt az egyetlen élőnek tűnő lény, amerre szem ellátott, minden más mozdulatlannak, élettelenek tűnt.
Stigr Hermansent egyetlen pillanatra kirázta a hideg. Érezte, ahogy minden porcikája beleremeg, ahogy a szél bebújik a ruhája alá, és a bőrét simogatja. Becsukta az ajtót, majd elfordította a kulcsot. Rátolta a két hatalmas reteszt alul és felül is, bár maga sem tudta, miért.
Ahogy visszafelé fordult, ráébredt, hogy reggel óta egy falatot sem evett. Ez pont egybe esett azzal a felismeréssel, hogy a hátsó bejáratot is – ami történetesen a konyhából nyílik – ellenőrizni kellene. Valamilyen különleges indíttatásnál fogva, a munkások a hatalmas hűtőtáskát és a hűtőt a konyhában helyezték el, így azzal nem kellett külön vesződnie. Miután Hermansen beállította a hűtőt, és az a benne szétáradó elektromosság hatására halkan dorombolni kezdett, nekilátott belepakolni. Ekkor akadt a kezébe az az üveg bor, amit még tegnap este rejtett el magának, hogy a következő napon legyen mivel megünnepelni a beköltözést.
„A házhoz tartozik egy borpince is – ugrott be hirtelen az alaprajz. – De nem valószínű, hogy akár egy fél üvegnyit is hagytak volna, ha már a könyvtárat olyan alaposan kipakolták.”
Mindenesetre felvillanyozta a tény, hogy egy rövid expedícióval színesebbé teheti a házban töltött első napot.
A pince lejárata az előszobában található lépcső alatt húzódott. Helytakarékos és praktikus megoldás.
Hermansen felkapcsolta a villanyt, a következő pillanatban pedig a lépcsősor fényárban úszott. Az új tulajdonos lassú léptekkel haladt lefelé. A pince, várakozásaival ellentétben azonban, egyetlen nagyobb helyiségből állt, amelyet kovácsolt vasból készült rácsokkal szabdaltak több fülkére. A lépcsővel szemben rögtön fel is fedezte az üresen ásítozó boros rekeszeket, de ha már lent volt, elhatározta, hogy alaposabban körülnéz.
Tett néhány lépést a helyiség közepe felé, közben igyekezett minél pontosabban szemrevételezni a rácsozat mögött meghúzódó tárgyakat. Bal kéz felől több ölnyi tűzifa és hatalmas ládákba felhalmozott szén hevert, néhány újabb üres faláda, talán a téli zöldség számára, a hátsó fülkében pedig…
A villany váratlanul kialudt. Hermansen azonban nem tudta eldönteni, hogy a képzelete tréfálta meg, vagy valóban jól látta, amit látott. Várt néhány másodpercet, közben hátrapillantott, ahol a lépcsőt megvilágító égő sápadt fénybe vonta a kiutat. Hermansen feje felett az izzó vibrálni kezdett, majd néhány nagyobb fényeffekt után végleg kihunyt. Stigr Hermansen nem mozdult. Képtelen volt levenni tekintetét arról a pontról, ahol azt a bizonyos tárgyat látta.
„Felmégy a lépcsőn, kicseréled az égőt, és minden rendben lesz. Nyilván soros kapcsolással kötötték össze őket – nyugtatta magát. – Csak fel kell menned a lépcsőn…”
Megborzongott. Képtelen lenne felmenni, majd újra lejönni. Most azonnal meg kell bizonyosodnia arról, hogy tévedett. A szeme kezdett lassan kezdett hozzászokni ehhez a sötéthez. Araszolva haladt a pince másik vége felé, és ügyelt arra, hogy a rácsozat külső oldalán maradjon. A mobiltelefon persze minden problémát megoldana, de azt fent hagyta, mert eszébe sem jutott, hogy szüksége lehet rá. Megtorpant, közvetlen a rácsozat mellett állt, kitárta az ajtaját. Még egy lépés. Egészen közel hajolt, és pontosan kirajzolódtak előtte a körvonalak.
„Ez egy koporsó – állapította meg. – Már csak az a kérdés, hogy van-e benne valaki.”
Nem volt más választása, ki kellett nyitnia. Győzött benne az a végzetes kíváncsiság, amit gyakran csak tudományos érdeklődésnek titulált.