3.
img3.png

Marlowe már lemászott a létrán, mire Kassidyvel kiszállunk. A kikötő végében van a komp állomásának az épülete, és szinte eltörpül a körülötte magasodó nyírfák mellett. Marlowe éppen akkor lép be a fotocellás üvegajtón, amikor odanézek, de csak a sötét, göndör fürtjeit látom. Chloe és Ellison megálltak félúton, és távcsővel nézegetnek valamit. Blaine-t nem látom.

Az állomás épülete mögött keskeny út kanyarog felfelé, egészen a sziklás hegycsúcsig. A hullámok a meredek és csupasz sziklafalakat nyaldossák, a part mentén dinoszaurusztojásokra emlékeztető sziklák kandikálnak ki a vízből.

– Sokan úgy gondolják, a Sparrow-sziget úgy néz ki, mint egy hatalmas fog – magyarázza Kassidy.

Megpróbálok elképzelni egy óriást, amelyik a víz alatt fekszik, és kitátja a száját.

– Legfeljebb abban az esetben, ha az óriások fogait vadvirágok és lombos fák borítják.

Valaki hirtelen megrántja a hátizsákomat, azután elengedi.

– Megvagy! – üvölti egy ismerős hang.

Előrebukom a telepakolt hátizsákom hirtelen visszaszerzett súlyától, és egy sikítás kíséretében lezuhanok a földre.

– Ez nem volt vicces, Blaine! – kiáltja Kassidy, miközben felsegít. – Sajnálom, Izzy. Azért viselkedik így, mert az apja kosárlabdázókra vadászik Európában, ezért nem tudott eljönni a ballagásra.

Blaine megvetően felhorkan, és majdnem olyan vörös lesz az arca, mint a haja.

– Magasról teszek rá. Csak hülyéskedni akartam egy kicsit.

– Jól vagyok – mondom, és leporolom a tenyeremet. – Érjük utol a többieket!

Magam mögött hagyom Kassidyt és Blaine-t, de hallom, hogy Kassidy halkan és sziszegve leszidja a barátját. Blaine-nek volt néhány furcsa kirohanása a veszekedésünk óta, és többek között ezért próbálok kitérni az útjából. Lehet, hogy Kassidy észrevette, de nem tett rá megjegyzést.

Amikor odaérek az állomás épületéhez, Kassidy futva utolér, és belém karol.

– Készen állsz? – kérdezi, és izgatottan mosolyog.

– Miért építettek ide egy állomást egyetlen ház kedvéért?

– Theodore Ashwoodnak mindennap komppal szállították az élelmiszereket és a leveleket – feleli Kassidy. – A halála után az unokahúga költözött a házba, és a nagybátyja letétbe helyezett pénzéből tartotta rendben az épületet. Az anyám szerint helyesen tette, mert miután megnyit a múzeum, naponta több hajó is érkezik majd ide a Bar-kikötőből.

Az épület meglehetősen egyszerű. Van benne egy jegyárusító fülke, mosdók és néhány összekarmolt pad, amelyek mintha egy régi templomból kerültek volna ide. A fülkében egy unott biztonsági őr ül, és egy gyűrött könyvet olvas. Valószínűleg számított ránk, mert épphogy felpillant, máris folytatja az olvasást. A szemközti fotocellás ajtók nyikorogva nyílnak ki, amikor odaérünk. És amikor meglátom, mi vár ránk odakint, döbbenten megtorpanok.

Két nyitott tetejű Rolls-Royce Silver Ghost vár minket. A tökéletes utánzatai azoknak, amelyek A rubintos tőr átka című filmben szerepelnek.

– Ezt nem hiszem el! – kiáltom.

Odaszaladok a legközelebbi autóhoz, azzal sem törődve, hogy hülyét csinálok magamból Marlowe előtt, aki a másik autó hátsó ülésén ül.

Végighúzom az ujjaimat az ívelt lökhárítókon, fellépek a küszöbökre, és megsimogatom a bőrhuzatot.

– Hogy hoztad ide őket? – kérdezem Kassidytől.

Kassidy olyan szélesen mosolyog, hogy látszódnak a gödröcskék az arcán, és izgatottan táncol az autó körül.

– Komppal – feleli, miközben a hűtőrács tetején álló Rolls-Royce angyal fölé hajol. – De sokkal nehezebb volt őket megtalálni, mint idehozni. Ritkaságnak számítanak.

Döbbenten beszippantom a levegőt.

– Eredetiek?

Kassidy elneveti magát.

– Ezeken az üléseken valódi fenekek ültek az 1920-as években.

– Ez a meglepetésed?

– Az eleje – feleli rejtélyesen Kassidy, azután vet egy pillantást a telefonjára. – El kellene indulnunk. Napnyugta előtt fel akarok érni a házba. – Beül az autóba Blaine-nel, Fergusszal és Ellisonnal. – Úgy tűnik, itt már nincs hely, Izzy – mondja, és rám kacsint. – Csatlakoznod kell Marlowe-hoz.

Vágok egy grimaszt, és Chloéval odamegyünk a másik autóhoz. Marlow egy vastag, vászonkötéses könyvet olvas, és odabiccent nekünk.

Miközben elindulunk, Chloe elolvassa a könyv aranyozott betűkkel írt címét:

– Anna Karenina. Jó könyv?

Marlowe megint felemeli a fejét. Göndör, fekete fürtjei kissé lobognak a szélben, miközben felfelé kapaszkodunk a kanyargós, csillagvirágokkal szegélyezett úton, a napsütésben jól látszódnak szeme alatt a szeplők. Az anyja görög, ezért a bőre majdnem olyan sötét, mint az enyém, és meglepően sima, mint egy gyöngy, amit tisztára mosott az óceán.

– Romantikus, de szomorú – feleli, azután felém fordul. – Azt hiszem, az 1930-as években filmet is készítettek belőle.

Annyira meglepődöm azon, hogy tud a film létezéséről, és hozzám beszél, hogy dadogni kezdek:

– Greta Garbo főszereplésével. Kassidy egyik kedvenc filmje.

– Sok régi filmet néztek Kassidyvel? – kérdezi Chloe.

– Rengeteget. Kassidy imádja a jazzkorszak hangulatát. Jelmeztervező akar lenni.

Chloe felsóhajt.

– Minden héten elolvasom az iskolaújságban a divatrovatát, de képtelen vagyok normálisan felöltözni.

Kínos csönd lesz, mert nem tudom, mit mondjak erre. Chloe csak azért került be a társaságunkba, mert Nestor elhozta az érettségi bálra, ezért összesen három dolgot tudok róla: elsős korunk óta ő a legjobb tanuló az osztályban, benne van a lacrosse-csapatban, és az anyja egy kínai befektetési vállalat igazgatósági tagja.

– Jól érezted magad az érettségi bálon? – kérdezem végül.

Chloénak elkerekedik a szeme a rémülettől, mintha a naplóját kértem volna kölcsön. Görcsösen megrándul a keze, elejti a táskáját, és kiesik belőle egy rúzs, egy pénztárca és egy piros üvegcse. Az autó mozgása miatt az üvegcse nekigurul a lábamnak. Felemelem, és megforgatom, hátha találok rajta egy márkanevet, de nincs rajta semmi, csak egy fekete, csavaros kupak.

Chloe kikapja a kezemből, azután felszedi az összes holmit a padlóról, visszateszi őket a táskájába, és kipirult arccal felegyenesedik.

– Nagyon jó volt az érettségi bál. Rémesen táncolok, de jól éreztem magam.

A reakciója miatt az újságíró orrom pletykát szimatol, de mielőtt feltehetném a kérdéseimet, megpillantjuk a házat.

– Hűha! – dünnyögi Chloe, mire Marlowe érdeklődve felpillant.

A ház a hegycsúcs közelében áll, és az óceánra néz. Lent a mélyben fehér tarajos hullámok verdesik a sziklákat. A szürke kövekből épült házat annyira belepi a só, mintha régen a víz alatt állt volna. A teraszok tele vannak rózsákkal, és sziklás ösvények kanyarognak le a vízpartra. A ház körül annyi színes vadvirág illatozik, hogy a látvány egy Monet-festményre emlékeztet. Az épület mögött sötét fenyőerdő magasodik.

Mintha valaki egy Technicolor szűrőt tett volna a szememre. A fekete-fehér film jelenetei alapján nem is sejtettem, hogy ilyen színes és eleven lesz a kert, és a napsütés láthatóvá teszi a szürke különböző árnyalatait a ház kövein. Ennek ellenére maga a ház ridegnek és zárkózottnak tűnik, mintha magába szívta volna a megrögzött remeteként élő tulajdonosa hangulatát.

– Nem csoda, hogy múzeumot csináltak belőle – jegyzi meg Chloe. – Gyönyörű.

– Miután meglátod belülről, még jobban fog tetszeni – mondja Marlowe. – Olyan érzés, mintha belépnél egy időkapszulába.

– Te már jártál odabent? – kérdezem.

Theodore Ashwood utasításai alapján a filmesek csak a ház homlokzatáról és a kertről készíthettek felvételeket, ezért sohasem láttam a ház belsejét.

Marlowe elpirul, mintha elárult volna valamit, amit nem lett volna szabad.

– Az anyám a múzeum felügyelőbizottságának egyik tagja, csakúgy, mint Kassidy anyja. A tulajdonos néhány héttel ezelőtt körbevezetett minket. Kassidy nem mondta el neked?

Megrázom a fejem.

– Biztosan meglepetésnek szánta – felelem, és megpróbálom leplezni az irigységemet.

Jellemző Kassidyre, hogy azért titkolózik előttem, hogy ne bántson meg.

Az autók rákanyarodnak az Ashwood-ház kavicsos behajtójára. A bejárat mellett már felsorakozott a korhű egyenruhát viselő személyzet. Mindannyian hasonlítanak a szüleimre, és ez arra emlékeztet, hogy én nem tartozom ide. A barátaim a világ legszebb helyein töltik a nyarakat, én viszont mindig a lakásunk tíz mérföldes körzetében tartózkodom.

Egyetlen alkalommal utaztunk el nyaralni a családommal. Amikor tizennégy éves voltam, az anyám beültetett engem és a húgomat az autóba, és lementünk egy Boston közelében lévő, zsúfolt tengerparti városba. A húgom sajnos beteg lett, ezért a tervezettnél hamarabb haza kellett mennünk. Mivel a nyaralás sokba került, és Caye tolószéke megbonyolította a dolgokat, nem próbálkoztunk újra.

A sofőrök kipakolják a bőröndjeinket a csomagtartóból, és az inasok felcipelik őket a bejárathoz vezető lépcsőn. Egész úton izgatott voltam, de most elszorul a torkom a rettegéstől. Nem hagyhatom, hogy nekem is ilyen életem legyen. Nem csinálhatom azt, mint a szüleim, amikor kicsi voltam. Jégkockákkal teleszórt vízbe áztatták a kezüket munka után, meg azon vitatkoztak, hogy melyik számla befizetését lehet a legtovább halogatni, és persze egyfolytában a kórházakkal küszködtek Caye ápolása miatt.

Az egyik inas megpróbálja elvenni a hátizsákomat, de megrázom a fejem, és olyan erősen meghúzom a pántot, hogy belemélyed a vállamba. A húgom miatt bevillant, hogy mi forog kockán. Senki sem láthatja meg a kést. Ez az egyetlen esélyem, és nem hibázhatok.