Mollie
Kapd be, cowboy!
SZEPTEMBER
Mélyen bent járok a cowboyok földjén, mégis beletaposok a fékbe, amikor meglátok egy igazi marhapásztort, aki az igazi lovát egy hamisítatlan saloon elé köti ki.
Visszarepültem volna az időben?
Vagy az egész jelenet csak egy látomás? A műszerfal szerint kint negyvenhárom fok van.
Kavarog a terepjáróm körül a porfelhő, amely Belton óta követ, és ideiglenesen eltakarja előttem a Rattler feliratú épületet.
Hill Country pora végre kezd eloszlani. Ja, az nagyon is egy ló.
És az nagyon is egy testhezálló farmert és cowboykalapot viselő férfi, aki olyan könnyedén csúszik le a nyeregből, hogy eláll a lélegzetem.
Anyám szavai visszhangzanak a fülemben: Hartsville egy porfészek. Nem gondoltam, hogy ezt szó szerint érti.
Mintha derengene valami, amikor meglátom a cowboy és a lova mögötti épületet. Egyemeletes, téglából emelték, az egyenetlen ablaküvegek megcsillannak a homályos délutáni napfényben. A kifakult zöld-fekete csíkos napellenzőn egy fehér csörgőkígyó képe látható, ami a méregfogai között kidugja villás nyelvét.
Hatéves koromban jártam utoljára ebben a kisvárosban, ami a semmi kellős közepén van. Miért pont egy kocsmára emlékeznék?
– Mollie? Itt vagy még?
Összeugrik a gyomrom, de Wheeler hangszóróból hallatszó hangja visszaránt a Range Roverbe. Körülnézés nélkül rálépek a gázra, és magamban köszönetet mondok, hogy egy lélek sincs a Main Streeten. Mert senkit nem ütöttem el, hála az égnek.
Jó, a cowboy és a lova itt voltak, a visszapillantóban látom is őket. Alig több mint háromszáz kilométerre, délnyugatra vagyok Dallastól, de mintha egy alternatív bolygón lennék, annyira más ez a hely.
A kormány melletti szellőzőrácshoz nyúlok, és a hideg levegőt az arcomra csapatom.
– Bocs, itt vagyok. Most értem Hartsville-be, és… azt hiszem, épp most volt egy Outlander-pillanatom. De egy westernhangulatú, kocsmával meg cowboyjal.
A legjobb barátnőm és egyben üzlettársam rekedt nevetése betölti az autómat.
– Hozd haza Jamie cowboyt Dallasba! Mondd meg neki, hogy jobb a városi élet.
– Nem vicces. – Kinézek a szélvédőn, mivel a GPS azt jelzi, hogy közelítek a célhoz. – Anyu nem tréfált, amikor azt mondta, hogy itt nincs semmi.
– Szerezd meg a pénzt, és gyorsan gyere el onnan! Hívj, ha végeztél, jó? Gondolok rád.
Elmosolyodom, még úgy is, hogy a gyomrom újra görcsbe rándul.
– Kösz, aranyos vagy. Alig várom a bemutatót.
– Én is. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fog menni.
Dallas egyik ismertebb butikjában nyílik meg erre a hétre a comboycsizmás cégünk ideiglenes üzlete. A butik vásárlói divatérzékenyek és jómódúak, így remélhetőleg sok mindent fogunk eladni. Atyám, de jól jönne a bevétel!
Leteszem a telefont, és lelassítok a balra lévő utolsó épület előtt, mert utána a Main Street egy semmibe vezető sivár útként folytatódik. A krétaszínű föld, amit itt-ott fák, kaktuszok és bokrok tarkítanak, vibrál a késő délutáni hőségben.
Az épület bejárata melletti réztáblán ez áll: Goody Gershwin, ügyvéd, alapítva 1993-ban.
– Megérkezett a célhoz – szól a GPS.
Egy hatalmas, meggypiros pickup mellé állok be egy ferde parkolóhelyre. Látszólag ez is 1993-ból származhat, a lehúzott ablakain benézve látom, hogy az első ülés szürke kárpitja erősen megkopott. Az utasoldali ülésen jól látható a Brooks & Dunn együttes legnagyobb slágereinek díszdobozos kiadása.
Ez egy kazettákból álló díszdobozos kiadás.
Talán tényleg visszarepültem az időben.
A hőség pofonként csap arcul, amint kiszállok a kocsimból. Sugárzik felfelé a fekete aszfaltról, és perzseli a meztelen lábamat.
A nap mindeközben még a fejemet és a vállamat is ostromolja. Mintha egy grillsütőben lennék.
A táskámat a vállamra lendítem, és azon jár az eszem, vajon mi a francért lakna itt bárki. Apa mit látott ebben a helyben?
El sem hiszem, hogy tényleg itt vagyok. És el sem hiszem, hogy ő tényleg nincs itt.
De leginkább az hihetetlen, hogy elszalasztottam az esélyt, hogy valaha rendezzem a köztünk lévő viszonyt.
A gyász, amibe egy jó nagy adag harag is vegyül, fájdalmasan nehezedik a mellkasomra.
Amikor belépek az épületbe, igazi csengő csilingel a fejem fölött. Az irodában megkönnyebbülésemre hűvös van.
A készülő kávé ismerős illata kissé csökkenti a nyugtalanságomat.
Egy kerek szemüveges fiatal férfi mosolyog rám a közeli asztal mögül.
– Biztosan Mollie Luck vagy. Isten hozott! Zach vagyok, Goody jogi asszisztense. – Megkerüli az asztalt, és kezet nyújt. – Hozhatok neked valamit? Vizet? Kávét? Remélem, nem volt szörnyű utad.
Megrázom a kezét.
– Három óra. És nem volt szörnyű. Örülök a találkozásnak, Zach. És jól vagyok, köszönöm.
Rámered a fényes rózsaszín csizmámra.
– Bombasztikus.
– Ó, köszönöm! A comboycsizmás cégünk legutóbbi kollekciójának egy darabja.
– Neked van egy cowboycsizmás céged? – Egy rövid sötét hajú nő lép ki világos lenkosztümben a balra lévő ajtón. Úgy látom, bolo nyakkendője is van, fekete, ezüstcsatos, és a hangján egyáltalán nem érezhető irónia. – Ez csodálatos!
– Itt, Texasban gyártjuk őket.
A nő szeme szarkalábas lesz, amikor rám mosolyog.
– Az még jobb. Goody Gershwin vagyok. Örülök, hogy végre megismerhetlek, Mollie. Az édesapád gyakran mesélt rólad. Nagyon büszke volt rád.
A szemem csíp, és a szívem összeszorul. Apa büszke volt rám? Soha nem mutatta ki. Hangot végképp nem adott neki. De szeretném azt hinni, hogy legalább kicsit büszke lenne arra, hogy végül mi lett belőlem.
Mosolyt erőltetek magamra.
– Örülök, hogy találkoztunk.
– Szeretném kifejezni a részvétem. A közösséget megviselte Garrett halála, és csak elképzelni tudom, hogy nektek milyen nehéz lehetett.
Szúró fájdalom hasít a szívembe, és a torkom hátuljában áll meg. A közösség sokkal közelebb állhatott apámhoz, mint én. Bár három hónapja anyun, anyu szülein, Wheelerön és rajtam kívül senki nem volt Dallasban apa temetésén, szóval ki tudja.
– Köszönöm.
– Nos, örülünk, hogy itt vagy. – Goody elengedi a kezemet. – A mai nap elvileg egyszerű lesz. Az édesapád végrendeletének a végrehajtójaként mesélek a farmjáról, a tulajdonai megosztásáról, és hogy mit szeretett volna…
Goody felnéz a mögöttem csilingelő csengő hangjára.
A szarkalábai még jobban elmélyülnek.
– Helló, Cash! Mindig jó látni téged!
Cash. Miért ismerős ez a név?
– Hölgyem! Jó napot kívánok!
A mély hang hallatán valami arra késztet – talán a rekedtes hangzása vagy a vaskos akcentusa –, hogy hátrapillantsak.
A szívem bukfencezik egyet az ajtóban álló nagyon jóképű férfi láttán. Ránézésre a húszas évei végén járhat, talán a harmincas évei elején. Magas – úgy százkilencven centi lehet –, és olyan testalkata van, mint egy amerikaifoci-irányítónak. Deltás váll, izmos kar, hosszú láb, a combja majd szétfeszíti a szűk farmerját. Wrangler márkájú, ha tippelnem kellene.
A cowboykalapját a mellkasához nyomja, mintha most vette volna le a dús, kócos, barna hajáról, aminek göndörödik a vége. A kézfején kidagadnak az erek. Durván borostás az arca, a felső ajka fölött hosszabb is – általában nem vonz a bajusz, de valahogy ezen a srácon egyenesen szexi –, és egy kék-fehér csíkos ing van rajta, ami kiemeli a kobaltkék szemét.
Sőt, annyira kék a szeme, hogy jóformán világít a napbarnított bőre mellett.
És egyenesen rám néz. A pulzusom a fülemben dübörög. Egy dobbanás. Kettő.
Az elnyújtott szemkontaktus intenzitásától, az egész
vagányságától összeugrik a gyomrom. Villódzik a szeme. Miért van olyan érzésem, hogy ez a srác ingerült? Akár még mérges is?
Bevillan egy emlék. Két nyurga, kék szemű srác egy furgon platóján. Az egyikük ütötte a másik fejét, az ütések egyre gyorsabban érkeztek, amíg valaki rájuk nem kiabált az autóból, hogy hagyják abba.
A Rivers fiúk.
Annak ellenére, hogy a családjukban nyilvánvalóan gyakoriak voltak a sérülések, nagyon irigyeltem azokat a gyerekeket. Egykeként én csak egy testvérektől nyüzsgő házra vágytam, és ott voltak, seregnyien, Riversék. Határozottan emlékszem Mrs. Riversre, aki az anyósülésen ült, és a nagy pocakján volt a keze.
Az apám birtokával szomszédos farm a családjuké. Emlékszem, hogy egyszer találkoztam a fiúkkal a traktorfelszerelésboltban itt, a városban, és egyszer Lubbockban, a rodeón. Ahhoz nem találkoztunk elég gyakran, hogy barátok legyünk – az anyukájuk otthon tanította őket, ezért nem sokat jártak másfelé –, de annyiszor mégis, hogy tudjam, kik ők.
Nem bírom tovább tartani Cash pillantását, ezért inkább lenézek a csizmájára. Szögletes orrú, sötétbarna. A bőrt meggyűrte az idő, de az egyértelműen látszik, hogy foglalkoznak vele, most is csillog a bőrápolótól, amivel nemrég kenhette át.
A korábban érzett derengő érzés visszatér.
A munkámból kifolyólag, mindenkinél jobban ismerem a cowboycsizmákat. Ez egy Lucchese. Szakértelemmel készített, drága és klasszikus. Ez az a cowboycsizma, ami apáról fiúra száll.
Apa is Lucchesét hordott. Nem tudom, hogyan emlékszem erre, de mérget mernék rá venni, hogy így volt.
– Mollie, hadd mutassam be neked Cash Riverst! – Goody kinyújtja a karját. – Ő a farmotok vezetője már, te jó ég, mióta is?
– Tizenkét éve. – Cash pattogós válasza miatt egyértelművé válik, hogy tényleg mérges. Rám? De miért?
És most a mi farmunkon dolgozik? Mi történt a sajátjukkal? Nem értem.
Ez viszont megmagyarázza, hogy miért van itt az apám végrendeletének a felolvasásánál. A gazdaság vezetőjeként talán ismertetni akarja velem a tudnivalókat a farmról…
Nem mintha érdekelne. Amint a Lucky Farm a nevemre kerül, meghirdetem eladásra. Egyáltalán nem szeretnék egy Hill Countryban lévő szarvasmarhatelepet működtetni. Én mindig is egy ilyen benti lány voltam, és amúgy is az egész életem Dallashoz köt. Ott vannak a barátaim és a rokonaim. A Bellamy Brooks, a cowboycsizmás cég is, amit Wheelerrel indítottam. A vállalkozásunk végre kezd beindulni, és az örökség, ami hamarosan a markomat üti, szintlépést fog jelenteni nekünk.
– Cash… Azta! Emlékszem rád. – Kezet nyújtok neki.
Ránéz a kezemre, a szája kemény vonallá változik. Egy kínos pillanat után szó nélkül a meleg tenyerébe fogja a kezemet.
A szívverésem kihagy a kézfogása határozottságától. Száraz, de valahogy mégis felvillanyozóan életteli, kérges tenyere az enyémhez nyomódik.
Viszonzom az erős kézfogását, és szándékosan újra a szemébe nézek.
– Rég találkoztunk – szólal meg végre.
Érzem az illatát. Natúr szappanillat ez, de valami szexibb is vegyül bele. Arcszesz? Akármi is ez, friss és gyógynövényes illatú, és elég finom ahhoz, hogy a szívverésem másodszor is kihagyjon.
– Örülök, hogy újra látlak. – Ennyit tudok mondani.
Várom, hogy Cash válaszoljon. Amúgy meg milyen név ez a Cash? Ez az igazi neve? Vagy becenév?
Egy szót sem szól.
– Nos, így, hogy mindannyian itt vagyunk – Goody kezében egy mappa van, és már egy kis, cipzáras táska is, amit Zach nyújtott felé –, kezdhetjük is. Gyertek utánam a tárgyalóba!
Elindul a folyosón. Cashre pillantok, aki elemeli egy centire a kalapját a mellkasától.
– Utánad.
Azon gondolkozom, hogy vajon ilyen szűkszavú-e, vagy egyszerűen csak seggfej.
Annyira szeretnék újra Dallasban lenni, hogy belefájdul a gyomrom. Bár az én gyomrom mindig fáj, úgyhogy ez nem újdonság.
Követem Goodyt a folyosón, és hallom magam mögött Cash nehéz lépteit.
Egy óra. Kettő, legfeljebb. És meglesz a pénz, amivel valóra tudom váltani az álmaimat.
Hát, legalábbis egy álmot.
És talán attól, hogy apám pénzéből megfinanszírozom a Bellamy Brooksot, végre kevésbé leszek mérges – minden miatt.
Goody helyet foglal a hosszú, fényes konferenciaasztal végén. Én a jobbján lévő széket fogom meg, és nézem, ahogy Cash hatalmas testét a Goody balján lévő székbe préseli. Fejjel lefelé teszi a kalapját az asztalra, a teteje néz felfelé. Miért csinálja ezt? Így óvja meg a kalap formáját, vagy mi?
Aztán felnyúl, és érdes ujjaival beleszánt a hajába, ettől a mozdulattól viszont a kidolgozott mellkasára feszül az inge.
Elfordítom a tekintetemet, és inkább elfoglalom magam azzal, hogy előásom a táskámból a naptáramat. Fogalmam sincs, mi szükségem volna rá, de valamit kezdenem kell a kezemmel. Hirtelen ideges lettem.
Ennek semmi értelme. Anyu megerősített, hogy én vagyok apám egyetlen élő gyereke és örököse. A válási megállapodásuk szerint enyém lesz minden tulajdona, hiszen nem házasodott újra, és nem is született másik gyereke. A pénz volt az egyetlen, amit az apámtól az évek alatt kaptam. Bármikor pénzre volt szükségem, írt egy csekket.
De bármikor rá volt szükségem, sosem jött el.
Az idegességemet a velem szemben ülő mogorva cowboynak tulajdonítom, aki amúgy kényelmesen hátradőlve ül a székén széttárt lábbal és karfára támasztott karral, mintha unatkozna.
Hirtelen elkap a düh. Én sem akarok itt lenni, pöcsfej!
Apámmal nem álltunk közel egymáshoz. De attól még örülnék, ha élne, hiába kapom meg mindjárt a halom pénzt és a farmját. Sőt, bárcsak itt lenne, hogy talán – nem is tudom – még egyszer megpróbáljam.
Talán még egyszer felhívnám, és azt mondanám: Szeretlek, sajnálom, újra tudnánk kezdeni?
Mindig is azt hittem, hogy korlátlan időnk van helyrehozni a kapcsolatunkat. Volt bennem egy olyan gondolat, hogy szeretném, ha tudná, hogy miután hatéves koromban elváltak, nekem nagyon hiányzott. Ezért, amikor nagyobb lettem, teljesen kizártam az életemből. Arra gondoltam, hogy amint elérek valami sikert – amint igazi felnőtt leszek, aki már nem neheztel –, majd elsimítjuk a dolgokat.
Goody szétterít jó néhány lapot az asztalon, és addig pakolgatja őket, amíg hármas sorokba rendeződnek.
– Azzal szeretném kezdeni, hogy ilyen helyzetekben el tudnak szabadulni az érzelmek. Nyugodtan tarthatunk szünetet, ha szükséges, jó?
Lehúzom a lila filctollam kupakját.
– Rendben.
– Igenis. – Cash kihúzza magát, és az asztalra könyököl.
– Akkor vágjunk bele! – Goody lepillant a papírokra. – Az egyszerűség kedvéért két részre fogjuk osztani Garrett Randall Luck vagyonát. Pénzügyi és tárgyi eszközökre. A Lucky Farm kétszázötvenhatezer hektáron terül el, tizenötezer szarvasmarha, huszonkét épület, jó néhány nehézgép és egy napi nagyjából ezer hordót termelő kőolajtelep tartozik hozzá.
A végrendelet aláírásakor a farm ötven embert foglalkoztatott…
Hallom az egymáshoz dörzsölődő farmer surrogását. Átnézek az asztal túloldalára, és látom, hogy Cash térde le-föl mozog. Ő is ideges.
Egyébként miért van itt? Arra számít, hogy kap valamit apától?
– …és akkor itt van a pénzügyi rész, ami készpénzből és egy befektetési portfólióból áll. Garrett azt kérte, hogy ez kerüljön vagyonkezelésbe…
Cash felpillant, és a tekintetünk találkozik. Végre rájövök, hogy mit is látok a szemében.
Haragot. Micsoda? Miért? Húsz éve nem is jártam ebben a városban. Mégis mit követhettem volna el ellene?
– …mindent összefoglalva – Goody nagy levegőt vesz, Cash pedig majdnem felnyársalja a tekintetével –, Garrett idén áprilisban módosította utoljára a végrendeletét. Ebben az utolsó módosításban rögzítette, hogy a Lucky Farm és annak minden üzleti tevékenysége az egyetlen élő rokonára, Mary Elizabeth Luckra, becenevén Mollie-ra szálljon.
Cash keze egy puffanással az asztalhoz csapódik, mire összerezzenek.
– Minden tisztelettel, Goody, de ez így nem jó. Garrett azt mondta, hogy a farm az enyém lesz.
Odakapom a fejem. Mintha láthatatlan kezek szorítanák össze a tüdőmet.
– Parancsolsz?
– Garrett nekem ígérte a farmot. – Cash egyenesen a szemembe néz. – Többször is.
Goody a homlokát ráncolja.
– Attól tartok, hogy erre nincs írásos bizonyítékunk.
Cashre meredek.
– Te megőrültél?
– És te? – vág vissza. – Goody, Garrett azt mondta, hogy ezt bele fogja írni a végrendeletébe. Egész Hartsville, minden egyes lakója, meg tudja erősíteni. Patsy és John B. A farmon dolgozók. Gondolj bele! Bárkinél jobban ismerem a Lucky Farmot. A családom generációk óta Hartsville-ben él…
– Az én apám volt. – Annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedben alig beszéltünk. – Én vagyok a lánya. Miért gondolod, hogy neked járna a tulajdona? Nem is nagyon hallottam rólad.
Cash kék szeme izzik.
– Hallottál volna, ha felhívod apádat vagy töltesz bármennyi időt a farmon.
Baszki. Ez a srác. Menjen a picsába!
– Semmit nem tudsz rólam. – Remeg a hangom. – És szemlátomást a családomról sem tudsz semmit. A farm az enyém…
– Hadd találjam ki! El fogod adni.
– Semmi közöd hozzá!
– De rohadtul van közöm hozzá! Átkozott legyek, ha eladod a vállalkozásunkat egy idióta alapkezelő barátodnak, aki ha a gazdálkodásról van szó, nem tudja megkülönböztetni a seggét a könyökétől. Fogalmad sincs, mennyi munkát tettünk bele…
– Nem is érdekel! – Csikorgatom a fogam. – Őszintén, magasról rakok rád, és az itt végzett munkádra is.
– Magasról teszek rád.
– Parancsolsz?
Mélyen a szemembe néz.
– Így mondjuk helyesen.
– Neked meg mi a franc bajod van?
– Hol kezdjem? – Előrehajol.
– Jól van, fiatalok. – Goody felemeli a hangját. – Próbáljuk megőrizni a nyugalmunkat, rendben? Garrett nem akarná, hogy így veszekedjetek. Tiszteletben kell tartanunk az akaratát, ahogy ő azt elrendezte a végrendeletében. Ez így törvényes.
– Meg fogom támadni – mondja Cash.
Összeszorítom a számat.
– Azt megnézném.
Googy megköszörüli a torkát.
– Befejezhetem?
Cash továbbra is meredten néz engem.
– Nyugodtan.
– A pénzügyi eszközök, a készpénz és a befektetési portfólió, ami egy vagyonkezelői alapba került, szintén Mollie-ra szállnak.
Apa a kilencvenes években egy rakás pénzt keresett, amikor olajat találtak a családi birtokunk távoli sarkában. Anyunak járt belőle a váláskor, abból indított el egy ingatlanügynökséget Dallasban. Apa a maradék egy részét a farmba, a többit a tőzsdébe fektette. És mivel a Dow Jones ipari átlag azóta megnégyszereződött… hát, igen, nagyon sok pénz van.
Cash fanyarul felnevet.
– Látod, Városi Lány? Megkaptad a pénzed. A farm hadd legyen a miénk!
Követem a példáját, és csendben maradok. Válaszra sem érdemes ez a nevetséges megjegyzés. Bár a miénken kiket ért?
– Viszont – Goody a kezem mellett az asztalra teszi a tenyerét – van egy kikötés.
Végül leveszem a tekintetem Cashről, hogy apám ügyvédjére nézzek.
– Kikötés? Úgy érted, be kell töltenem egy bizonyos életkort, vagy ilyesmi, hogy megörökölhessem a tulajdonát?
– Ilyesmi. – Habozik. – Ez a kikötés… nem mindennapi, az biztos. Az édesapád azt kéri, hogy tölts egy teljes naptári évet a Lucky Farmon, csak utána férhetsz hozzá a vagyonkezelői alapban lévő pénzeszközökhöz. Azt is kéri, hogy aktívan vegyél részt a vállalkozás napi működésében a Lucky Farm Részvénytársaság vezérigazgatójaként. Ha ezt megteszed, akkor minden Hartsville-ben töltött hónap után havi juttatást kapsz a vagyonkezelői alapból.
Felnevetek.
Hátravetett fejjel nevetek, de nagyon, mert ha nem ezt tenném, félek, hogy kidobnám a taccsot.
Egész biztos, hogy Goody viccel. Egészen biztos, hogy apám, az a csendes, gyakorlatias férfi soha nem kérné tőlem – a lányától, akit bentlakásos iskolába, majd egyetemre küldött nagy városokba –, hogy a semmi közepén éljek egy évig, hogy üzemeltessek egy szarvasmarhafarmot.
De Goody csak néz engem, és pislog. Teljesen nyugodt.
Ó, atyám! Komolyan mondja.
– Itt valami nem stimmel. – Cash előrehajol, hogy a papírokra nézzen. – Ez nem vall Garrettre.
Na, legalább ebben egyetértünk.
Goody oldalra billenti a fejét.
– Ugyanezen a széken ültem, amikor Garrett pontosan ezeket a szavakat diktálta még áprilisban. Aznap fogalmaztuk meg az új végrendeletét.
Visszanyelem a könnyeimet, és kavarog a gyomrom.
– De miért akarná, hogy a farmon éljek? Jogszerű ez egyáltalán? Hogyan lehet ezt valakire ráerőltetni?
Goody vesz egy nagy levegőt, majd széttárja a kezét.
– Ezt akarta az édesapád, Mollie. Sajnálom. Tudom, hogy nem ezt szeretted volna hallani.
– És ha nem teszem meg?
Cash megköszörüli a torkát.
– Micsoda meglepetés!
Nem foglalkozom vele, csak folytatom:
– Van egy munkám. Ahogy mondtam, van egy cégem Dallasban. És egy lakásom, és… és az anyukám is ott él, és én…
a barátaim, minden… én nem tudok csak úgy…
– Lelépni? – Cash felvonja a szemöldökét. – Most azonnal megpróbálhatod.
Hunyorítva nézem.
– Miért nem fogadod meg a saját tanácsodat? Úgy tűnik, apám rád nem hagyott semmit…
– Ez nem teljesen igaz – vág közbe Goody.
– …szóval mi a francért nem kopsz le innen?
Cash az ügyvéd felé fordul.
– Figyelek!
– Nem tudod valahogy felszabadítani a pénzt, Goody? – kérdezem kétségbeesve. – Csak egy kis részét? Legalább addig, amíg anyu ügyvédeivel át tudom nézetni a végrendeletet.
Sajnálkozó mosollyal néz rám.
– Ez nem lenne helyes, Mollie. Sajnálom. Vagy úgy csináljuk, ahogy az édesapád akarta, vagy nem csináljuk sehogy. Meg van kötve a kezem.
Szédülök. Az ujjaimat a homlokomra nyomva lehunyom a szemem, és próbálok nem pánikba esni. Képtelen vagyok felfogni apám utolsó kívánságát. Húsz éve nem tettem be a lábam a farmra. Miért várná el ezt most?
Miért tett a Lucky Farm vezérigazgatójává?
Miért érdekel?
Mi az ördögért érdekel?
Nem tudom, miért. De még mindig olyan érzésem van, mintha egy iratmegsemmisítőbe került volna a szívem.
– Mivel a farméletért – Goody megköszörüli a torkát – szemlátomást nem rajongsz, Mollie, én azt tanácsolom, hogy a lehető leghamarabb költözz Hartsville-be. Minél hamarabb kezd ketyegni az óra, annál korábban megkapod a juttatást, és annál korábban visszatérhetsz a dallasi életedhez.
– Egy hétig sem fogja húzni – dünnyögi Cash.
– Te nem fogod még egy percig húzni, ha továbbra is sértegetsz. – Kinyitom a szemem, hogy rámeredjek. – Nem tudom, az apám mit látott benned, de az világos, hogy pocsék emberismerő volt. Komolyan, tűnj már el!
– Nem megyek sehova, amíg nem tudom, hogy a Lucky Farm jó kezekbe kerül-e.
Goody feláll.
– Mit szólnátok öt perc szünethez?
Rányomom a kupakot a tollamra, és a naptárammal együtt a táskámba dobom.
– Én végeztem. Goody, az ügyvédeim keresni fognak.
– Jó utat! – hallom Cash szavait, miközben kiviharzom a tárgyalóból.
– Várj, Mollie… miss Luck… – Zach feláll az asztala mögül, de elrohanok mellette, ki a szörnyűséges délutáni hőségbe.
Csak az autó biztonságában hagyom, hogy kitörjön belőlem a sírás. Előveszem a telefonomat, megkeresem anyu számát, de a kicsengést is alig hallani a légkondi zajától.
– Mollie! – Az ismerős hangjától valamennyire lelassul az elszabadult pulzusom. – Hogy vagy, drágám? Hogy mentek a dolgok?
A kormányra borulok, és az alkaromba temetem az arcomat.
– Nem túl jól – mondom, és felzokogok.