Cash
Elszabadul a pokol
Dübörgő pulzussal meredek a nyitott ajtóra. Rossz érzés telepszik a gyomromra.
Mi az ördög történt éppen? És hogyan érezhetem még mindig a városi lány parfümjének az illatát, noha nincs már itt?
– Komolyan mondtad. – Goody felé fordulok. – Garrett ráhagyta a farmot.
Goody bólint, miközben behajtja az irattartó mappát.
– A végrendelet ezt állítja, igen.
– Akkor nekünk annyi.
– Ezt nem tudhatod.
– De, tudhatom. Ha rám hagyta volna a farmot… – Elakad a hangom. Elfordítom a tekintetemet, és az öklömmel ütögetem az asztalt. – Gondoskodnék róla. Az emberekről. A területről. Az állatokról. Ha ő felel értük, akkor ezek mind mennek a kukába.
– Ezt nem tudhatod – ismétli meg Goody. Elhúzza a mappa melletti kis táska cipzárját.
– Rózsaszín cowboycsizma volt rajta, Goody. Fényes. Vadonatúj.
– Most hagyjuk ennyiben, hadd csillapodjanak a kedélyek, és majd meglátjuk, mi lesz. Tiszteletben kell tartanunk Garrett kívánságait.
Felállok, és felveszem a kalapomat.
– Mindenkinél jobban tisztelem Garrettet. Éppen ezért nem fogom ezt ennyiben hagyni.
– Rád is hagyott valamit.
– Mit?
Goody beletúr a kis táskába, és felém nyújt egy kulcsot.
– Egy széf. Itt van, a Lonestarban. – A Lonestar Bank & Trust Co. az egyetlen bank, aminek van fiókja Hartsville-ben.
Lenézek a kulcsra, és elszorul a mellkasom. Mi a francot szívott Garrett, amikor megírta ezt a végrendeletet?
– Van bármi ötleted, hogy mi lehet benne? A széfben? – kérdezem.
Goody megrázza a fejét.
– Csak annyit mondott, hogy fontos számára. Nem akarta megkockáztatni, hogy elhagyja, ezért bevitte a bankba.
Összeráncolom a homokomat, mert még sosem voltam ennyire összezavarodva. Garrett nem volt melegszívű és érzelgős.
És egyáltalán nem volt szentimentális. Nem tudom elképzelni, hogy lett volna valamilyen családi öröksége, pláne nem olyan, amit még a széfbe is betett.
Ez azt jelenti, hogy készpénzt rakott be? Ékszert vagy fegyvereket? De egyik sem tűnik reálisnak.
Akármiről van is szó, nem az lesz, amit akarok, a farm.
– Majd megnézem. – Zsebre vágom a kulcsot. – Köszönöm, Goody! Mondd meg Tallulah-nak, hogy üdvözlöm.
Goody barátságosan rám mosolyog.
– Hiányzol neki a Rattlerből, ugye, tudod?
Péntek esténként rendszeresen jártam Hartsville hírhedt kocsmájába, amíg hat éve egy sortáncos baleset miatt kórházba nem kerültem. Az agyrázkódás miatt hetekig nem tudtam dolgozni a farmon, és amíg nem voltam, beütött a krach. Nem kockáztathatom meg, hogy ez újra megtörténjen.
Lüktet a térdem és a lábfejem, ahogy megyek végig a folyosón, aztán kilépek az ajtón. Három óta fent vagyok, és fél négytől lovon ülve dolgoztam a marhákkal. Annyira ki vagyok merülve, hogy orra tudnék bukni, de nem engedhetem meg magamnak a luxust, hogy összeessek. Főleg így, hogy a családom jövőjével kapcsolatos terveim füstbe mentek.
Megtorpanok, amikor meglátom a furgonom mellett parkoló menő terepjárót. Nem volt itt, amikor Goody előtt még beugrottam a patikába. Az autó Mollie-é, ez nem is kérdés.
A hartsville-i emberek praktikus autókat vezetnek. Amiknek nem ötszáz dolláros abroncsuk van, és nem egy vagyonba kerül a megjavításuk.
A Range Rover éppen olyan fényes és nevetséges, mint a gazdája.
Elölről megkerülöm a Fordomat, közben a fejembe húzom a kalapomat, és megállom, hogy forgassam a szemem a Rover motorzúgásának hallatán.
Meg sem lep, hogy Mollie teljes gőzzel járatja azt a francos légkondit. Egy magafajta hercegnő elhervadna a hőségben.
Ezzel ment a temetésre is? A temetésre, amire senkit nem hívtak meg azok közül, akik a legjobban ismerték Garrettet.
A terepjáró fehér. A fényezése, a kerekei és a fényszórói mind porosak a Dallasból ide vezető úttól, de az autó egyértelműen új.
És hatalmas is, a felszereltsége alapján hegyeket lehet vele mászni, vagy Mollie esetében villoghat vele az előkelő környékek áruházainak parkolójában. Ez az autó százezer dollárnál bőven többe került.
Hat számjegyű összeget én kizárólag akkor láttam, amikor a szüleim halála után kinyitottam az első Lonestar Bank & Trust Co.-bankszámlakivonatot. Részletesen le volt benne írva, hogy mekkora jelzálogkölcsönt vettek fel a farm veszteségeinek a fedezésére, miután 2010-ben zuhanni kezdtek a marhahúsárak.
Még mindig törlesztem azt a kibaszott összeget.
De persze a törlesztés azt is jelenti, hogy még egy évvel tovább megtarthattuk a Rivers Farmot. És az öcséimmel Garrett Luck miatt tudtuk a kölcsönt fizetni.
Nem volt tökéletes ember. De rendes volt velem, amikor senki más nem, és mindig tartotta a szavát. Nem volna rá jellemző, hogy mond valamit, és nem azt csinálja.
És az sem volna rá jellemző, hogy az élete munkáját egy elkényeztetett csitrire hagyja, aki éppen annyira el van szállva magától, mint amekkora az az átkozott szája.
De ez van.
Hiányzik Garrett. Rohadtul hiányzik. Ő volt az az apafigura, amire szükségem volt az elmúlt tíz évben. Mi a francot kezdjek most nélküle?
Most csak azért imádkozom, hogy a furgon, amit apám használtan vett 1996-ban, túléljen még egy ellési időszakot.Lehajtott fejjel előásom a kulcsaimat a zsebemből, és kinyitom a vezetőoldali ajtó zárját. Éppen annyira nem akarom Mollie-t látni, amennyire ő sem akar engem. Még ha nem bírtam is megállni, hogy bámuljam Goody irodájában.
Összeugrik a gyomrom, amikor felidézem Mollie szemét. Ugyanolyan, mint az apjáé, sötétbarna és mélyen ülő. Kifejező.
Megmarkolom a krómkilincset, és elnehezedik a testem. Ez a gyász – már el kellett volna múlnia. Túl sok ember függ tőlem ahhoz, hogy ennyire szét legyek csúszva.
A hüvelykujjammal megnyomom a gombot, ami kinyitja az ajtót, amikor halk nyöszörgést hallok.
Hátrapillantok, benézek a Rover utasoldali ablakán, és látom, hogy a városi lány a kormányra borulva ül. Megint összerándul a gyomrom, amikor meglátom, hogy rázkódik a háta a láthatóan mély, ziháló zokogástól.
Elég hangosan sír ahhoz, hogy a motor zaján túl is halljam.
Egy pillanatig sajnálom. Tudom, milyen érzés szülőt elveszíteni, és ezt nem kívánom senkinek. Még neki sem.
De aztán eszembe jut, hogy alig ismerte az apukáját. Emlékszem, mennyire szomorú volt Garrett, amikor róla beszélt. Emlékszem, amikor az ügyvédek hívták a farmot, és tájékoztattak, hogy szeretnék megkapni a holttestet, hogy Dallasba szállíthassák. Garrett egy napot nem élt ott.
Egy hang hallatszik a zokogáson túl. Bluetooth, a Rover hangszóróiból jön. Mollie telefonál.
– Menekülj abból a koszfészekből, és gyere haza! – mondja egy nő. – Az a pénz téged illet, drágám, és én gondoskodni fogok arról, hogy megkapd, akármibe kerül.
– Nem értem – válaszolja Mollie. – Miért dolgoztatna meg érte?
– Az apád… mindig olyan átkozottul nehéz természet volt.
– És ez még enyhe kifejezés.
Beszállok a furgonba, és elindítom a motort. Szinte vizet facsarok a kormányból, úgy szorítom, az ujjperceim elfehérednek. Máris izzadok, az ing a hátamra tapad.
Mollie nem amiatt van felzaklatva, hogy elveszítette az apját.
Azért van felzaklatva, mert nem kapta meg a pénzt. Garrett csupán ennyit jelentett neki, egy ATM-et.
Nekem viszont a minden volt. Az apa, akit elveszítettem.
A mentor, akire szükségem volt. A barát, aki miatt nem ment el a józan eszem, amikor fuldokoltam a gyászban.
Én most veszítettem el mindent, erre itt van ez az elkényeztetett városi lány, aki azért zokog, mert a sok millió dollárra várnia kell egy évet, közben azt a férfit, aki megmentette a családom életét, nehéz természetűnek titulálja.
Mollie csinos. Ez mindenki számára nyilvánvaló. De semmi nem veszi el jobban a kedvem, mint az ilyen nemtörődömség. Az érzés, hogy neki minden jár.
Rükvercbe kapcsolok, és nagy lendülettel kitolatok a parkolóhelyről. A Roverre pillantva látom, hogy Mollie felemeli a fejét. A sötétített üvegen keresztül is látom a felpuffadt, könnyáztatta arcát. Összeszorul a szívem.
Nem foglalkozom vele, és a gázra taposok. Mollie Luck nem az én problémám.
Az viszont igen, hogy hogyan fogom eltartani a családomat, és tartom össze hatunkat, miközben tisztelettel adózunk Garrett emléke és munkája előtt.
Az én furgonomban nincsen légkondi, ezért teljesen letekerem az ablakot. Forró, párás levegő fúj az arcomba. Felpillantok az égboltra, de csak poros homályt látok. Szükségünk lenne az esőre, de nem úgy tűnik, hogy ma megkapjuk.
Ha Garrett még élne, most egy quadon ülnénk. Túl nagy a forróság ahhoz, hogy lovagoljunk, ha nem muszáj. Valószínűleg a Colorado folyó kanyarulatánál lennénk, ami a Lucky Farm nyugati határát jelöli. Talán a vadvilágot tanulmányoznánk vagy pecáznánk egy árnyékos helyen.
Garrett imádta a folyót. Majdnem annyira, mint a vadászatot, a kilencvenes évek countryzenéjét és a fűszeres Ranch water koktélt.
De semmit nem szeretett jobban a lányánál, akiről gyakran mesélt, de aki soha nem látogatta meg.
Mi a francért mondta, hogy rám hagyja a Lucky Farmot, ha a végrendeletében valami más áll? Állandóan a farm jövőjéről beszélgettünk. Megszállottja volt a helynek. Hozzám hasonlóan a farmerkedés a vérében volt. A nagypapája vette meg az első tízezer hektárnyi területet, amiből végül az 1900-as évek elején a Lucky Farm lett. Azóta a Luck család tulajdonában áll.
Garrett tizenkilenc éves koromban vett a szárnyai alá, közvetlenül a szüleim halála után. Otthagytam az egyetemet, hogy gondoskodjam a négy öcsémről, és működtessem a családunk farmját. Segített mindent egyenesbe hozni. Még ha ez azt jelentette is, hogy el kellett adnom az utolsó bikát és tartalék traktorabroncsot is, hogy kifizessem a szüleim adósságát. Megfogadtam, hogy vissza fogom állítani a Rivers Farm régi fényét. Bár akkor minden csak a túlélésről szólt.
Mivel semmi nem maradt a farmunkon, Garrett felvett engem és öcséimet, hogy dolgozzunk az övén. Tisztességesen fizetett, továbbá szállást és ellátást is kaptunk. Nem engedhettük meg magunknak a Rivers Farmon álló családi házunk fenntartását, de mert a kényelmes farmházban lakhattunk, amit Garrett épített a birtokán, ki tudtuk adni a gyermekkorunk otthonát, és ezzel készpénzhez jutottunk, ami nagyon jól jött. Segített megtanítani a testvéreimnek mindent, amit a szarvasmarha-tenyésztésről tudniuk kell. Az, hogy egy olyan bejáratott és sikeres farmon éltünk, mint Garretté, garantálta, hogy mindannyian világszínvonalú oktatásban részesüljünk.
Sokszor gondolkoztam azon, hogy Garrett miért volt ilyen jó hozzánk, árván maradtakhoz. Gazdag volt. Sikeres. Nem kellett nagyvonalúnak lennie. De szerintem miattunk nem volt magányos. Ő és a felesége, Aubrey – Mollie anyukája – jóval korábban elváltak, és a nő elvitte magával Mollie-t a szülővárosába.
De apámhoz hasonlóan Garrett családszerető ember volt a lelke mélyén. És szerintem az évek alatt mi váltunk a családjává.
Keményen dolgoztunk a testvéreimmel. Úgy szeretjük a földjét, mint a sajátunkat. Minden étkezést Garrett-tel költöttünk el, és úgy szívtuk be Patsy főztjének az illatát, mintha az utolsó napunk lenne.
Szeretett bennünket, ahogy mi is szeretjük őt.
Ezzel együtt soha nem gondoltam volna, hogy Garrett egy nap felém fordul, és megkérdezi, hogy mit szólnék ahhoz, ha a halála után átvenném a farmot. Mert szerinte senki más nem tudná jobban működtetni.
Elszorul a torkom. Lelassítok a Lonestar Bank felé közelítve, és lehajolva kinézek az utasoldali ablakon az épület üvegajtajára. Ég bent a villany, de van egy tábla az ajtón. El sem kell olvasnom, hogy tudjam, az van ráírva, hogy Harley ügyet intéz, és holnap reggel lesz újra.
Vagyis nem nagyon pörgött ma az üzlet, úgyhogy elengedte az alkalmazottait, és kiment quadozni a Starrush Creekhez.
Úgy tűnik, máskor nézem meg a széfet.
Csorog az izzadság a szemembe, miközben kifelé hajtok a városból. Elkapom a kormányt, hogy kikerüljek egy kátyút, majd lelassítok, amikor meglátok egy ismerős alakot magam előtt, a körvonalai elmosódnak a hőségben.
Csak az öcsém képes ilyen forróságban belovagolni a városba, és haza. És ezt is csak akkor, ha össze akarja szedni a pénzt, amit a heti pókerezésén nyert.
Az ingujjammal megtörlöm a szemem, és kidugom a fejem az ablakon.
– Mondd, hogy jól megkopasztottál egy gazdag rohadékot.
Wyatt felém fordul, és vigyorogva néz le rám a nyeregből.
– Te vagy errefelé az egyetlen gazdag rohadék. Na, milyen érzés a Luchy Farm tulajdonosának lenni?
Megvillan a tekintetem. Eltelik egy pillanat.
Összevonja a szemöldökét, és meghúzza a ló gyeplőjét.
– Bakker.
– Ja.
– Mi történt?
– Fogalmam sincs. Talán Garrett elfelejtette frissíteni a végrendeletét. Nem hinném, hogy hazudott volna nekem.
– Ő soha nem hazudott volna senkinek.
– A farm Mollie Lucké lesz. Ő kap mindent, a vállalkozást, a pénzt.
Kiguvad Wyatt szeme.
– Hiszen soha nem is járt itt.
– Tudom.
– El fogja adni.
– Tudom.
Wyatt elnéz a dombokra, amik vibrálnak a hőségben.
– Cash…
– Majd kitalálom. Van pár ötletem.
Az öcsém gyanakvó pillantással néz rám.
– Nem, nincs.
– Én…
– Nem csinálhatsz mindent egyedül, Cash. Hadd segítsünk neked! Kitalálunk majd valamit, te, én meg a fiúk. Patsy és John B. Van egy pókerverseny Vegasban.
– Te is tudod, hogy nem engedhetlek el ennyi időre, amikor szénát kell báláznunk.
– Ella most már heti három nap óvodába jár. Sawyer is többet fog tudni segíteni.
Ella Sawyer öcsém hároméves kislánya. Elképesztően aranyos, és mindenki szíve csücske a farmon.
Sóhajtok egyet. Csorog az izzadság a halántékomon. A furgonom belseje olyan, mint egy levegőtlen sütő.
– Egy évig a farmon kell élnie. Mármint Mollie-nak. Eljátszani a főnök asszonyt. Csak akkor fogja megkapni a pénzt.
Ez van Garrett végrendeletében.
Wyatt rám bámul.
– Ennek semmi értelme.
– Ahogy mondod. Garrett és Mollie nem beszéltek gyakran, ez biztos, de Garrett csak elmondta volna, ha a lánya bármiféle érdeklődést mutat a gazdálkodás iránt. Eljött volna, nem? Hogy mindent megtanítson neki… – Ingatom a fejem. – Felelőtlenségnek tűnik.
– Garrett nem volt felelőtlen.
– Pontosan. Ezért is van olyan érzésem, mintha üzenne nekünk. – Ahogy a széf is ezt erősíti meg. Úgy döntök, hogy a zsebemben lévő kulcsról nem mesélek a testvéremnek. Nem akarom, hogy reménykedjen. Majd kiderítem, hogy mi a helyzet, és utána meglátom.
– Talán. – Wyatt megvonja az egyik vállát. – Vagy talán csak családon belül akarta tartani a farmot.
Mi vagyunk a családja. Ebben biztos vagyok.
Mielőtt nekem ígérte a farmot, soha nem gondoltam, hogy egy centet is fogunk kapni tőle a fizetésünkre adott pénzen kívül.
Soha nem számítok arra, hogy bárkitől kapunk bármit. Az elvárások reményt szülnek, a remény pedig csalódást.
Talán ez bosszant fel leginkább Mollie-val kapcsolatban. Hogy úgy érzi, mintha a világ tartozna neki valamivel.
Az kizárt, hogy én neki dolgozzam.
De persze mi más választásom van? Mit fogok csinálni, ha tényleg idejön, hogy a farmon éljen? Igen, én vagyok a farm vezetője, ami azt jelenti, hogy én döntök jóformán mindenben, ami a birtokkal kapcsolatos. Én irányítom az ötvenfős személyzetet. Én felügyelem a költségvetést, a javításokat, az eszközök karbantartását, az ellési és az oltási programot, a több százezer hektár földről nem is beszélve.
Én működtetem a kócerájt. De végső soron a Lucky Farm tulajdonosa írja alá mindannyiunk fizetését.
Erősen beharapom a számat. Kurva nagy szarban vagyunk, amiért ez az ember Mollie. Nem elég, hogy a felsőbbrendűség érzése miatt rémálom lesz vele dolgozni, ráadásul fogalma sem lesz semmiről, amit csinál.
És azt se feledjük, hogy amint lehet, el fogja adni a farmot. És akkor velünk mi lesz? Valami milliárdos, cowboykodásról álmodozó seggfej kénye-kedvének leszünk kiszolgáltatva?
– Nyolcszáz dollárt nyertem. – Wyatt megpaskolja a viseltes bőr nyeregtáskáját. – Nem terveztem a bankba vinni, de befizethetem, ha az segít. Nyerhetünk vele egy kis időt…
– Harley megint korán bezárta a Lonestart. De komolyan, Wyatt, óvatosan lovagolj ennyi pénzzel!
Hátrapillant a nyergébe csúsztatott Beretta puskára.
– Nem lesz semmi bajom.
Ezt a puskát Garrett-től kapta a huszadik születésnapjára. Nem hiszem, hogy azóta láttam volna nélküle. Valószínűleg ezért olyan kiváló lövész. Ez szerencse, mivel Wyatt egy illegális pókerklubot üzemeltet a Rattler pincéjében.
– A házból befolyó bérleti díj fedezi az e havi kiadásainkat. Tartsd meg a nyolcszáz dollárt a rossz időkre!
Wyatt felpillant az égboltra.
– Annak jele sincs.
Kikészít a forróság. Leveszem a lábam a fékről.
– Meg tudtad csinálni a bálázó abroncsát?
– Duke befoltozta a lyukat, aha. Egy szög ment bele. A traktor olaját is lecserélte.
– És a levágás…
– Elintéztem. John B. és Sally meg pont akkor jöttek, amikor indultam, hogy ránézzenek a négy tehénre, amik miatt aggódtunk. Sally szerint csak egy vírus. Gyanítom, mostanra már végeztek a vizsgálattal.
– Szép munka. Akkor vacsoránál találkozunk!
Wyatt elmosolyodik.
– Patsy pásztorpitét készít. Látod? Nem minden szívás.
Csak majdnem, gondolom, amikor a gázra taposok.
A napszítta aszfalton megcsillan a forróság. Alig kapok levegőt. A torkom elszorul, a pulzusom dübörög.
Bekapcsolom a rádiót és olyan hangosra tekerem, amennyire csak lehet. Sikerül megzaboláznom az elszabaduló szívverésemet, amikor a My Maria című dal nyitódallamai betöltik a furgont.
Kurvára szeretem a Brooks & Dunn bandát. Azóta vagyok oda értük, hogy Garrett megmutatta nekem az első albumukat, a Brand New Mant.
Nagyon sok feladatom van a farmon. Beszélni John B.-vel – ami a Beauregard, a második neve rövidítése – azokról a tehenekről. Meg kell néznem a kerítést, amit néhány cowboynak kellett megjavítania a délkeleti legelőnél. Fel kell hívnom a szerelőt, hogy egyeztessünk egy időpontot a takarmányszállítóink átnézésére. Írnom kell a patkolókovácsunknak, hogy emlékeztessem a holnapi találkozónkra. A fickó állandóan összekeveri a dátumokat.
Ryder reggel azt mondta, hogy fáj a torka. Lehet, hogy elkapta a torokgyulladást Ellától? Passzolgatjuk körbe egymásnak.
Talán éppen azért, mert ennyi dolgom van, elhajtok a Lucky Farm szépen gondozott bejárata előtt, a göcsörtös tölgyfák kellő árnyékot nyújtanak az alattuk lévő élénkzöld bozótnak.
Szükségem van egy kis szünetre. Időre a gondolkodáshoz. Várom, hogy kevésbé érezzem magam feszültnek, leterheltnek. Garrett hónapokkal ezelőtt halt meg. Mostanra már legalább néhány óránál többet kellene egyhuzamban aludnom. Félek, hogyha megállok – ha nem teszek meg mindent mindenkiért –, megint valami rossz fog történni.
Benzinpazarlás, de tudom, hogy ha most visszatérek a káoszba, szét fogok esni. Márpedig amire a legkevésbé van szüksége mindenkinek, az egy munkáját ellátni képtelen vezető.
Így üvöltő zenével vezetek még tíz percet. Egy földút sejlik fel baloldalt, a körülötte lévő föld ütött-kopott, szürkésbarna színű, amibe belesajdul a szívem. Az út fölött magasló rozsdás kovácsoltvas boltíven a Rivers Farm – alapítva 1904-ben felirat áll.
Egykoron ezt a területet szépen gondozták. Persze nem volt olyan zöld, mint a Lucky Farm. Néhány farm olyan. Garrett komolyan vette a föld gondozójaként betöltött szerepét. Természetvédőkkel dolgoztunk együtt, hogy a farmon tobzódjon a biodiverzitás.
Nagyon szeretném ezt a Rivers Farmmal is elérni. De egy ilyen projekt időbe kerül. És pénzbe. Nagyon-nagyon sok pénzbe. Pénzbe, amiről azt hittem, hogy ma az enyém lesz. A marhatartással és a kőolaj-kitermeléssel a Lucky Farm egy kiemelkedően nyereséges vállalkozás. Még ha Mollie megkapja is Garrett pénzügyi eszközeit, a farm olyan sok bevételt termel, hogy abból újra tudnám éleszteni a Rivers Farmot.
Ez egy okos befektetés. A két farm egyesítése lehetővé tenné számomra, hogy jövedelmező bevételi forrásokkal bővítsem a portfóliónkat. Növelném a szarvasmarha-tenyésztés és a kőolaj-kitermelés kapacitását. Vendéglátóipari egységet is hozzáadnék, talán valamiféle rendezvényhelyszínné vagy panzióvá újítanám fel a gyermekkori otthonunkat. Csinálnék egy vadászházat, amit ki lehetne bérelni, vagy akár a helyi iskolák használhatnák a természetvédelmi projektjeikhez.
Hatalmas vállalkozás lenne, de megérné a fáradságot. Bevételt hozna a közösségünknek, hiszen szívesen járnának Hartsville-be vadászok, hétvégi utazók, és rendeznének itt esküvőket.
Ehelyett ez a pénz Mollie zsebébe kerül. Csak elképzelni tudom, hogy mire fogja költeni. Egy újabb Range Roverre? Még több fényes cowboycsizmára, amik egy napig sem bírnák egy igazi farmon?
Bekanyarodom az útra, és összerezzenek a furgon nyekkenésén, amikor egy kátyúba hajtok. Ez új. Az üres elülső legelő baloldalt terül el. A természet viszontagságainak régóta kitett kerítés több helyen lóg.
Hirtelen eszembe jut egy emlék. Apám segít felhúzni a munkakesztyűmet, majd mellém guggol a kerítés mellett. Azt tanította éppen, hogy miként kell a kerítést megjavítani. Kora reggel volt, tavasz. Nagyon sütött a nap. Elég meleg volt ahhoz, hogy Duke a gyerekülésében maradjon ugyanennek a furgonnak a hátsó ülésén, lehúzott ablakok mellett. Emlékszem, hogy az öcsém magában énekelt, amíg apám türelmesen segített egy mély lyukat ásni a földbe, amely fel volt puhulva az abban az évben hullott sok esőtől.
Sosem felejtem, milyen büszke voltam, amikor az oszlop állt, és apám megszorította a vállamat.
– Na, most már jól néz ki a kerítés, fiam. Ügyes vagy.
Duke kezdett nyűgösködni, ezért beszálltunk a furgonba, és visszamentünk a házba. Anyu elképesztő méretű ebéddel várt bennünket: pimento sajtban fuldokló hamburgerrel, házi édesburgonyachipsszel és csőben sült brokkolival. Mindezt émelyítően édes limonádéval öblítettük le.
A desszert természetesen texasi csokoládés piskóta volt. Biztos, hogy az öcséimmel az egészet egy ültő helyünkben felfaltuk. Ryder arcára és karjára annyi krém kenődött, hogy anyu a hátsó udvaron slaggal kellett hogy lemossa. Aztán a földbe szúrta az esőztetőt, mi meg a délután hátralévő részében úgy rohangáltunk alatta, mint a bolondok, amik igazából voltunk is.
Szép idők voltak.
A legszebbek.
Még jobban megsajdul a szívem a gondolattól, hogy ők már soha többé nincsenek, ahogy Garrett sincs.
Lejjebb tekerem a zenét, és körbehajtok a farmon. A ház egész jól néz ki, de minden más ugyanarra a sorsra jutott, mint a kerítés. A szénapajtának nincs teteje, az öt évvel ezelőtti sorozatos tornádó következtében. Az öntözőrendszer ezer éve felmondta a szolgálatot, ezért most minden legelő, ami mellett elhajtok, kopár.
Annyira szeretnék itt még több emléket szerezni! Megőrizni a szüleim emlékét, és megbecsülni azt a sok munkát, amit beletettek a Rivers Farmba. Egy olyat helyet teremteni, ahol a testvéreim kibontakozhatnak és biztonságban érezhetik magukat.
Néha, késő éjjelente, azon szoktam kapni magam, hogy én is itt élek a saját családommal az öcséim és az ő szeretteik körében. Nem volt könnyű az élet a farmon, de varázslatos volt itt felnőni.
Nagyot nyelek, majd megfordulok, és visszamegyek a főút felé. Nem tudom, mi az ördögöt fogok csinálni. De átkozott legyek, ha hagyom, hogy egy öntelt városi lány az útjába álljon annak, hogy megteremtsem a családomnak azt az életet, amit megérdemelnek.
Ha Mollie háborúzni akar, hát legyen háború. Még mindig tudok harcolni.
Sőt, már csak a harc maradt.