Mollie
Nyájas gazemberek
– Anyu? Halottad, amit mondtam?
Anyu bólint, de továbbra is a telefonját nézi, és vadul pötyög.
– Igen. Ne haragudj, drágám, tudod, az a szuper ingatlan, amit egy ideje üldözök…
– Ami a Highland Parkban van?
– Aha. – Anyu a telefonjára mosolyog. – Épp most írt a tulajdonosa egy e-mailt. Szerintem elcsíptem!
– Ez csodás. Gratulálok!
Végre felnéz rám, és felemeli a cukrozatlan teáját.
– A legbombasztikusabb kínálat a cég történetében. Hatvanmillió dollár! El tudod ezt hinni?
– Hatvan? Azta! Kié?
– Nem meséltem? Azt hittem, meséltem. – Összeráncolja a homlokát, amikor a pincér leteszi elé a salátáját. – Elnézést, de úgy kértem, hogy az öntet és a kruton külön legyen, mellette. És a sajt is. Ó, nézd, Mollie, a te salátádon is rajta hagytak mindent!
Feszesen elmosolyodom.
– Én szinte biztos vagyok benne, hogy így rendeltem.
Jó néhány napja visszajöttem már Hartsville-ből Dallasba, de anyu úton volt, és csak ma reggel tért vissza a városba.
– Ó! – Visszafordul a pincér felé. – Hát, akkor, hogy egyszerűbb legyen, miért nem viszi vissza mindkét salátát, és hoz nekünk egy újat, amin mindez külön van? Köszönjük.
Korgó gyomorral nézem, ahogy a pincér felkapja a tányérunkat.
– Azt, ugye tudod, hogy ha levesszük a krutont, a sajtot és az öntetet, csak a saláta és néhány retekdarab marad?
– Ez a sok tejtermék, meg a búza a krutonban, biztos, hogy nem tesz jót a pocakodnak – mondja anyu.
Nagyon szeretem az anyukámat. Egyedül nevelt fel, és bár teljes munkaidőben dolgozott, eljött minden táncbemutatóra, bizonyítványosztásra és teniszmeccsre – nem úgy, mint apa, aki egyikre sem. És ezért mélységen tisztelem az anyámat.
De bakker, néha azt kívánom, hogy bárcsak el tudna lazulni kicsit. Bárcsak kicsit kevésbé érdekelné a külseje. Bárcsak kevésbé akarna folyamatosan másokkal versenyezni.
– Szóval – folytatja –, ezé a pasié az egyik nagy olaj- és gázvállalat. Nagy-Britanniába költözik az új feleségével. Úgy tűnik, hogy zajlik egy elegáns épület helyreállítása Kensingtonban, közvetlenül Vilmos és Katalin otthonának a közelében.
– Ó! Jó nekik. – A teám után nyúlok.
– Hogy sikerült a bemutató a Georgana’sban? – kérdezi anyu, és a butikra céloz, ahol a Bellamy Brooks legutóbbi rendezvényét szerveztük itt, Dallasban.
– Jól ment. Egy lépés volt a helyes irányba, ez nem kérdés. Nem sok mindent adunk el, de jó benyomást tettem néhány nagy divatinfluenszerre. Wheelerrel találkozókat szerveztünk velük.
Anyu szélesen elmosolyodik.
– Örülsz, hogy Dallas ennyire a divat megszállottja?
– Nagyon. Nem vagyok benne biztos, hogy a Bellamy Brooks gyümölcsöző tudna lenni bárhol máshol.
És ezt tényleg így gondolom. Az ilyen bemutató alkalmak, mint ez a legutóbbi a Georgana’sban, létfontosságúak a vállalkozásunk szempontjából. Felbecsülhetetlen értékű, hogy elérhetjük az ügyfélkörüket, míg a közösségi médiában való szereplésünk olyan megfizethetetlen márkaismertséget jelent, amivel remélhetőleg a Bellamy Brooks kihúzható a gödörből.
Az is segítség, hogy rengeteg befolyásos influenszer lakik Dallasban. Ezeknek a férfiaknak és nőknek több százezer követőjük van a közösségi médiában, és ha ők posztolnak a termékeidről, az jelentősen megdobhatja az eladásokat. De a radarjukra kell kerülnöd, és ezt nagyban elősegíti az, személyesen találkozhatunk velük Dallasban.
– Büszke vagyok rátok! – mondja anyu.
– Kösz! És ha már a Dallasban maradásról van szó…
– Ja, igen, az apád és a farm. Igaz. Az ügyvédeim dolgoznak rajta, drágám. Abban egyetértenek, hogy a feltétel egészen röhejes, de kell nekik egy kis időt adnunk, hogy egy bíró elé tudják vinni. De eljutunk odáig. – Átnyúl a fehér abroszon, hogy megpaskolja a kezemet. – Légy türelmes! Közben koncentrálj a Bellamy Brooksra. Meg fogod kapni a pénzt.
Körülöttünk duruzsolnak az emberek a telt házas étteremben. Olyan hely ez, ahol az anyámhoz hasonló emberek intézik az üzleti ebédeiket. És, akárcsak anyám, mindenki a ruházatával próbál lenyűgözni másokat. Imádom ezt a divatot – rengeteg hosszú szoknya, hozzá divattervezők övei és csinos felsők –, és összeugrik a gyomrom, amikor arra gondolok, hogy ezek mind milyen jól néznének ki Bellamy Brooks csizmával.
Mármint, ha a Bellamy Brooks nem megy tönkre a következő kollekciónk bemutatásáig, ami csak akkor jöhet létre, ha jelentős – tényleg jelentős – tőkeinjekciót kap.
Wheelerrel még a Texasi Egyetem utolsó évében álmodtuk meg a női cowboycsizmamárka koncepcióját. Klasszikus cowboycsizmákat akartunk készíteni lányos, divatos csavarral. A cég felépítése közel öt éven át a mellékállásunk volt, amíg sikerült annyi pénzt összegyűjtenünk a multis állásunkból, hogy teljes munkaidőben belevágjunk.
A Bellamy Brooksba fektettük a megtakarításainkat, sőt Wheeler még valamennyi plusz pénzt is beletett, amit a nagyszüleitől kért kölcsön.
Anyu is belefektetett egy tetemes összeget. Elképesztően keményen dolgozott az évek alatt, hogy felépítse a vállalkozását, és ez végre kezd megtérülni. A Brown Ingatlanügynökség (anyu a válás után visszavette a lánykori nevét, a Brownt) az egyik legnívósabb ilyen vállalat Dallasban, több mint húsz ügynökkel.
Csodás volt, hogy befektetett a Bellamy Brooksba, még akkor is, ha kedvesen, de határozottan azt mondta, hogy ő ennyivel tervezett anyagilag beszállni.
Összességében a pénzünk elég volt ahhoz, hogy tavaly piacra dobjuk az első igazi kollekciónkat, amely öt színben kapható, két csizmafazonból állt, és kivételesen jó volt a fogadtatása. De a gyártási költségek és a marketingkampányunk miatt Wheelerrel végül egy fillér profitunk sem volt.
Szerencsére volt elég plusz pénzünk ahhoz, hogy talpon maradjunk. Ez egészen a közelmúltig tartott, hiszen a kiadásaink továbbra is meghaladják a bevételeinket. A második kollekciónknak, amin egész évben dolgoztunk, muszáj jól teljesítenie, ha fenn akarunk maradni.
Szerencsére odavagyunk a kollekcióért, és úgy érezzük, hogy ez most tényleg nagyot szólhat. A dizájnok, amiken dolgoztunk, klasszikusak, egy bátor, vagány csavarral. Képzelj el szívekkel, csillagokkal hímzett csizmákat, sőt arra a modellre, amit mi Menyasszonynak neveztünk el, még gyémántgyűrűk is kerültek.
Nem tudtuk abbahagyni az ujjongást, miközben mindent megrajzoltunk. A kollekció megtervezése jó móka volt. De rohamosan fogy a pénzünk a számláink kifizetése miatt, és már ott tartunk, hogy minden egyes alkalommal összeugrik a gyomrom, amikor számlát kapunk a (nagyon drága) honlaptervezőnktől, vagy az általunk használt e-mail-marketinges szolgáltatótól, vagy a könyvelőtől, vagy a grafikustól vagy a bérszámfejtő cégtől…
A lista hosszan folytatható.
Aztán apám hirtelen meghalt szívrohamban, ötvenhat éves korában. Egészen letaglózott. Viszont amikor anya elmondta, hogy én vagyok apám örököse, minden megváltozott.
A cégünk végre megkapja a tőkeinjekciót, amire olyan nagy szüksége van. Pont múlt héten kerestem meg a gyártónkat, egy óriási megrendelés miatt. Olyan óriásit, hogy legszívesebben megittam volna néhány üveg bort, és darabokra aprítottam volna a céges hitelkártyámat. De az örökség gondolatától kissé fellélegezhettem.
Még mindig óriási kockázatot jelent egy ekkora megrendelés leadása. Úgy érzem, mintha folyamatosan gyomortájon szurkálnának, főleg most, hogy már nem is tudom pontosan, mikor fogom megkapni azt az örökséget. Vagy hogy egyáltalán megkapom-e.
De persze már közel öt éve van ilyen-olyan gyomorpanaszom. Dallas és Fort Worth környékének összes gasztroenterológusánál jártam már, és mindenki ugyanazt mondja: nem tudják, mi a baj, de jobban kellene kezelnem a stresszt, és ki kellene próbálnom néhány diétát, hogy kiderüljön, esetleg valamilyen élelmiszer okozza-e.
Egyelőre ilyet még nem találtam. Ami pedig a stresszkezelést illeti, nos, az folyamatban van.
– Akkor mindent bele! – mondta Wheeler, amikor elmeséltem neki, hogy meg fogom kapni apám pénzét. – Ha van pénzünk, akkor adjunk bele mindent. Nem akarod úgy érezni, hogy nem tettél meg mindent, ugye? Mert ha ezt jól csináljuk, én hiszem, hogy tényleg a csillagos ég a határ.
Az évek alatt izgatottan figyeltük, ahogy más texasi márkák kilőttek. Egy lánytestvérpár, kézzel festett tapéta- és textilkollekciója az Elle Decor magazin címlapján kötött ki. Vagy egy ékszertervező, Cate, dollármilliókat keresett azzal, hogy aranyozott nyakláncokat és karkötőket árul az austini stúdiójából. Vagy néhány főiskolás srác, akik összeálltak, hogy dobozos Ranch water koktélt készítsenek. Ma már a termékeiket szinte az összes állam minden élelmiszerboltjában árulják, és nemrég szerződést kötöttek, hogy egy nagyon híres dallasi sportklub hivatalos koktélbeszállítói legyenek.
– Miért ne lehetne így? – válaszoltam Wheelernek.
Elmosolyodott.
– Tényleg, miért ne?
Bár miközben éjjelente forgolódom az ágyban, néha azon töprengek, hogy valóban azért vágyom-e a Bellamy Brooks sikerére, mert őszintén szeretem a csizmákat, amiket készítünk, vagy ahogy a terapeutám felvetette, valami más miatt hajtom magam ennyire.
Valami olyan okból, ami talán összefügg azzal, hogy végre megkaptam a szüleim figyelmét.
Ez nem agysebészet. Anyámnak mozgalmas élete van, apámat pedig annyira lekötötte a saját élete, hogy miután hatéves koromban anyuval eljöttünk a farmról, sosem volt igazán része az enyémnek.
Szerintem a magányos gyerek, aki voltam