1. FEJEZET

BEVEZETÉS

A • MIT MONDASZ A „HELLÓ!” UTÁN?

E gyerekesnek tűnő kérdés magában foglalja a teljes emberi lét és az összes társadalomtudomány alapproblémáját. Ezt „kérdezik” maguktól a csecsemők, erre tanulnak meg hazug választ adni a kisgyerekek, ezt tudakolják egymástól és segítőiktől a serdülők, ezt kendőzik el megalkuvóan a felnőttek, és erről írnak könyveket bölcs öregemberek anélkül, hogy valaha is megtalálnák a helyes feleletet. A „Helló-probléma” magában foglalja a szociálpszichológia alapkérdését: „Miért beszélgetnek egymással az emberek?”, és a szociálpszichiátria legfőbb témáját: „Miért szeretik az emberek, ha a többiek szeretik őket?” Ha tudjuk, mit mondunk a Helló után, akkor azt is tudjuk, mit válaszoljunk az Apokalipszis négy lovasa által feltett kérdésre: háború vagy béke, éhség vagy bőség, nyomorúság vagy egészség, élet vagy halál. Nem csoda, hogy sokan egy életen át nem találják meg a választ, hiszen hosszú éveket élnek le úgy, hogy még csak fel sem teszik maguknak a világ legegyszerűbb kérdését: hogyan köszönsz másoknak?

B • HOGYAN KÖSZÖNSZ MÁSOKNAK?

Ez a titka a buddhizmusnak, a kereszténységnek, a judaizmusnak, a platonizmusnak, az ateizmusnak és mindenekfelett a humanizmusnak. A híres Zen-kérdés, a „hogyan szól egy tenyér, ha csattan?” annak a hangja, ahogyan valaki köszön a másik személynek, és ez a legfőbb aranyszabálya bármely vallás bibliájának. Ha helyesen üdvözlünk valakit, ez annyit jelent, hogy személyként észleljük őt, belépünk az életébe, és lehetőséget adunk neki, hogy ő is belépjen a miénkbe. Ezen a téren talán a Fidzsi-szigetek lakói a legtehetségesebbek, hiszen a híres „Fidzsi-mosoly” a világ legritkább kincseinek egyike. E tünemény lassan kezdődik, beragyogja az egész arcot; elegendő ideig fennmarad ahhoz, hogy minden részletében megcsodálhassuk, majd ugyanilyen titokzatos lassúsággal olvad el. A világ más pontjain ez a varázslat csak olyankor tűnik fel, amikor a romlatlan csecsemő és az édesanya egymásra pillantanak; és fellelhető még a nyugati országokban is, a nyitott személyiség egy bizonyos típusánál.

Könyvemben négy kérdéssel foglalkozom: „Hogyan köszönünk másoknak?” „Hogyan köszönnek nekünk mások?” „Mit mondunk a Helló után?” – és legfőképpen azt: „Mit csinál mindenki, ahelyett, hogy azt mondaná, Helló?”

E kérdéseket most azonnal röviden megválaszolom, pszichiátriai tankönyvem többi részét pedig a válaszok magyarázatának szentelem. Művemet mindenekelőtt terapeutáknak szántam, másodsorban a gyógyulás útjára lépett pácienseknek, harmadsorban pedig mindenkinek, aki hajlandó odafigyelni a mondandómra.

 

1. Ahhoz, hogy azt mondhassuk, „Helló!”, először is meg kell szabadulnunk mindattól a szeméttől, amit felhalmoztunk a fejünkben attól a pillanattól kezdve, amikor hazavittek bennünket a szülészetről. A következő lépésben rájövünk, hogy az őseredeti, igazi „Helló” azóta sem ismétlődött meg. Lehet, hogy évekbe telik, amíg újra megtanuljuk, hogyan is kell kimondani.

 

2. Ahhoz, hogy visszaköszönhessünk másoknak, ugyancsak meg kell szabadulnunk a fejünkben úszó szemétáradattól, és legelőször is észre kell vennünk, hogy valaki áll mellettünk vagy elsétál a közelünkben és arra vár, hogy visszaköszönjünk neki. Évekbe telhet az is, amíg ezt megtanuljuk.

 

3. Miután kimondjuk a Hellót, meg kell szabadulnunk mindattól a szeméttől, ami visszaáramlik a fejünkbe; meg kell szabadulnunk a megélt sérelmek összes égéstermékétől, és azoknak a bajoknak a rémétől is, amelyeket a jövőben szándékozunk magunkra idézni. Ekkor megnémulunk, de nem is kell semmit mondanunk. A többéves tapasztalat majd meghozza azt az érzést, hogy talán mégiscsak érdemes megszólalni.

 

4. Ez a könyv jórészt magáról a szemétről szól: azokról a dolgokról, amiket az emberek csinálnak ahelyett, hogy azt mondanák egymásnak: Helló. Abban a reményben íródott, hogy a belőle majd kiokosodó és a téma iránt fogékony emberek segíthessék önmagukat és másokat abban, hogy felismerjék mindazt, amit én (filozófiai értelemben) „szemétnek” nevezek, tekintve, hogy a másik három kérdés megválaszolásához mindenek­előtt azt kell tudni megkülönböztetni, valójában mi a szemét és mi nem az. Azokat az embereket, akik már tudják, hogyan kell „Helló”-t mondani, a továbbiakban „Marslakóknak” fogjuk nevezni – hogy beszédjüket megkülönböztessük a „Földlakók” fecsegésétől, minthogy ez utóbbi, amint azt már a legrégibb, az egyiptomi és babilóniai feljegyzésekből is tudjuk, csupán háborúkhoz, éhséghez, betegséghez és halálhoz vezetett, a túlélők körében pedig bizonyos fokú lelki zavarodottságot alakított ki. Reméljük, hogy a kellően képzett és megfelelő gondolkodású Marslakók segítenek e nyomorúságok felszámolásában. Marsi nyelven szólnak pél­dául azok az álmaink, melyek megmutatják nekünk a dolgok valódi arcát.

C • EGY PÉLDA

A csoporttagok (akik értették a Marslakó-nyelvet, ezt örömmel megtanították Mortnak is, ő pedig boldogan megtanulta) megegyeztek abban, hogy az élet olyan egyszerű dolgot jelent, hogy látjuk a fákat, halljuk a madarak énekét, és üdvözöljük embertársainkat. A tudatosság és a spontaneitás élményét jelenti, drámázás és álszenteskedés nélkül, bizonyos fokú tartózkodással és méltósággal. A tagok (Morttal egyetemben) abban is egyetértettek, hogy mindezek elérése érdekében keményen fel kell lépniük a fejüket elárasztó szeméttel szemben. Amikor látták, hogy Mort helyzete lényegében nem sokkal tragikusabb, mint az övék, elviselhetőbbé vált a jelenléte által keltett félénkség és szomorúság. Már tudtak vidámak lenni vele együtt, tudtak együtt lenni vele egyáltalán, és tudtak vele egyenlőként beszélgetni. Képesek voltak arra, hogy kritizálják a Mort fejében lévő szemetet, mivel már ismerték az ilyesfajta szigorúság értékét; Mortnak is megadatott a jog, hogy viszonzásképpen rámutasson a csoporttagok fejében lakozó szemétre. Egyszóval, Mort újra elfoglalta helyét az emberek között, bár ő maga is és körülötte mindenki tudta, hogy fájdalma és nyomorúsága kínzóbb és gyötrőbb, mint a többieké.{9}

A fenti helyzet igen jól érzékelteti a Helló-probléma pátoszát és mélységét. A folyamat Mort esetében három fázison ment keresztül. Amikor belépett a csoportba, a többiek még nem tudták, hogy Mort elátkozott ember, és így a szokásos módon fogadták őt. Ez egyszerűen a neveltetésükből fakadt – aszerint cselekedtek, ahogyan szüleiktől tanulták, hogy hogyan kell másokat üdvözölni, hogyan kell alkalmazkodni, és benne volt a pszichoterápia világában szokásos egymás közti tisztelet és őszinteség is. Az újonc Mort pedig ugyanúgy reagált erre, ahogyan bárhol máshol tette volna: a csoportban is eljátszotta azt az ambiciózus, élettől kicsattanó amerikai fiút, amilyennek a szülei szerették volna látni. Amikor azonban a harmadik ülésen kitálalta a történetét, a többiek zavarba jöttek, és becsapva érezték magukat. Magukba szálltak, és azon tépelődtek, vajon mi olyat mondhattak Mortnak, amiért szemrehányást kellene tenniük önmaguknak, és ami a terapeuta rosszallását vonná maga után. Dühösek voltak Mortra is és a terapeutára is, amiért elhallgatták előlük a valódi helyzetet, és valójában árulásnak érezték a dolgot. A probléma lényege az volt, hogy kezdetben a szokásos módon mondtak Hellót Mortnak, mert nem tudták, ki ő. Amikor azonban rájöttek, hogy Mort ilyen különleges fiú, akkor azt szerették volna, ha az egész ismerkedés újra kezdődhetne, és már kezdettől fogva megfelelően kezelhetnék őt.

Így hát újra kezdték a dolgot. Felhagytak a korábbi nyílt beszéddel, lágyak és kedvesek lettek Morthoz, mintha azt mondanák: „Látod, hogy a magam részéről mindent megteszek azért, hogy illendően odafigyeljek a tragédiádra.” Senki sem akarta a jó hírét kockáztatni azzal, hogy megbántson egy haldoklót. Ez azonban nem volt tisztességes, mivel megalázta Mortot. Senki sem mert például egy jóízűt nevetni a jelenlétében. Ez akkor állt helyre, amikor megbeszéltük, mit is kellene tennie Mortnak. Ekkor enyhült a feszültség, és a csoport újra kezdte harmadszor is: zavar nélkül kezdtek Morthoz beszélni, mint ember az emberrel. A folyamat tehát a következő három fázison ment keresztül: a felületes Helló, a feszült, együttérző Helló, és végül a nyugodt, valódi Helló.

Az egészséges ember nem képes Hellót mondani a haldoklónak egészen addig, amíg meg nem ismeri, ki is ő, és ez a megismerés hétről hétre, sőt óráról órára változik. Minden találkozáskor egy kicsit mélyebben megismerik egymást, és a kialakuló barátság során a Helló is mindig egy kicsit módosul. Minthogy azonban a haldokló mindig is örök rejtelem marad, és a változások nem bejósolhatóak, a tökéletes Helló szinte elérhetetlen, csak megközelíthetjük azt.

D • A KÉZFOGÁS

Amikor a páciens először lép be a rendelőbe, bemutatkozik, és kezet nyújt. Némely pszichiáter nem várja meg ezt, és elsőként nyújt kezet. Az én módszerem más. Ha a páciens túlságosan szívélyesen nyújt kezet, én nem elutasítóan, de azért némi távolságtartással viszonzom azt, minthogy nem értem e túlzott szívélyesség okát. Ha a kéznyújtás egyszerűen a jó modor elemeként jelenik meg, az én gesztusom ilyesmit sugall: „Értjük egymást, ez csupán formaság, és nem befolyásolja a közösen végzendő munkánkat.” Ha a páciens kéznyújtása kétségbeesést és zavart tükröz, erősen és bátorítóan megszorítom a kezét, hogy érezze, megértem őt. Amikor azonban kilépek a várószobába, arckifejezésem és testtartásom világosan közli az újonnan jöttel, hogy ezt a formaságot mellőzhetjük, hacsak ő maga nem ragaszkodik hozzá. Mindez arra szolgál, hogy kifejezze, mi ketten sokkal komolyabb céllal jöttünk össze, semhogy azt kelljen bizonygatnunk egymásnak, milyen jópofa fickók vagyunk, és kölcsönös bókokat kelljen váltanunk. Általában tehát azért nem fogok kezet a páciensekkel, mert nem ismerem őket, és nem is várom el tőlük a kézfogást, minthogy ők sem ismernek engem. Emellett pedig úgy gondolom, a pszichiáterhez forduló emberek közül nem mindenki szereti, ha hozzáérnek a testéhez, ezért megtisztelem a pácienst azzal, ha nem kényszerítek rá ilyesmit.

Az első interjú végén már egészen más a helyzet. Ekkor már rengeteg mindent tudok a páciensről, és már ő is ismer engem valamennyire. Így hát távozáskor általában kezet fogunk, és akkor már kevesebb gond van azzal, hogyan is történjen ez. A kézfogás ekkor már nagyon fontos üzenetet hordoz: azt jelenti, hogy én elfogadom őt annak ellenére, hogy már „minden rosszat” elmondott magáról. Ha biztonságra vágyik, a kézfogásomból kiérezheti ezt; ha a férfiasságában szorul megerősítésre, akkor férfiasan fogunk kezet. Mindez nem afféle előre kitervelt manőver arra, hogy megnyerjem magamnak a pácienst – egyszerűen arról van szó, hogy spontán és szabad módon biztosítom arról, hogy tisztelem és elfogadom őt az után, hogy egy órán keresztül megosztotta velem a legbensőbb gondolatait. Ha pedig nem természetes szégyenérzetből, hanem kifejezetten rosszindulatból hazudott nekem, vagy megpróbált kizsákmányolni vagy megfélemlíteni, akkor nem nyújtok kezet neki, s így éreztetem vele, hogy ha szövetséget kíván kötni velem, akkor a jövőben másképpen kell viselkednie a terápiás helyzetben.

A nőkkel kicsit más a helyzet. Ha a páciensnek arra van szüksége, hogy érintés útján is elfogadják, akkor ennek megfelelően nyújtok kezet neki; ám ha valaki húzódozik a férfiakkal való testi közelségtől, akkor korrekt módon elbúcsúzom, és kézfogás nélkül engedem útjára a hölgyet. Ez az utóbbi eset igazolja a legjobban, hogy miért nem szeretek a legelső ülés kezdetén kezet fogni. Ha kezet nyújtanék egy ilyen páciensnek még az előtt, hogy tudnám róla, hogy nem szereti ha megérintik, akkor már a kezdet kezdetén irtózást, de legalábbis viszolygást ébresztenék benne. Még el sem kezdődött a beszélgetésünk, s én máris rányomakodnék és inzultálnám pusztán azáltal, hogy a jó modor jegyében olyasmire kényszeríteném, amit semmi kedve sincs megtenni.

Hasonló politikát követek a csoportterápiában is. Nem harsány „Helló”-­val lépek a szobába, hiszen egy teljes hete nem láttam az ott ülő embereket, így hát nem tudhatom, kiket is üdvözlök valójában. Egy könnyed és szívélyes Helló nagyon furcsán veheti ki magát, ha például valami rossz dolog történt az elmúlt héten. Arra azonban nagyon ügyelek, hogy az ülés végén mindenkitől külön-külön elbúcsúzzam, mert most már tudom, kinek mondom, hogy „A viszontlátásra”, és azt is tudom, miképpen mondjam ezt. Tegyük fel például, hogy az egyik nőnek az elmúlt ülés óta meghalt az édesanyja. Nem hiszem, hogy ő nagyon örülne egy vidám Hellónak ilyenkor. Lehet, hogy megbocsátaná a viselkedésemet, de felesleges lenne ilyen terhet a vállára rakni. Az ülés végeztével már tudni fogom, hogyan bocsássam el őt mély gyászában.

E • BARÁTOK

A barátok közötti üdvözlések egészen másfajta társas helyzetben zajlanak. A Helló és a Viszlát a nyílt kézfogástól a fergeteges ölelésig terjedhet, attól függően, milyen szokások alakultak ki a felek között. Ugyanígy helye lehet az ugratásnak, a viccelődésnek, és a távolságtartás módjai is különféle formákat ölthetnek. Egy azonban biztos: minél előbb teszünk szert új barátokra, annál előbb lesznek régi barátaink is.

F • AZ ELMÉLET

Hát ennyit a Hellóról és a Viszlátról. Ami a kettő között történik, az már egy adott személyiségelmélet és csoportdinamika keretébe tartozik, amely egyben terápiás módszer is, s amelynek neve tranzakcióanalízis. A könyvemben foglaltak jobb megértése érdekében először ismerkedjünk meg e megközelítés alapelveivel.