3. FEJEZET

AZ EMBERI SORS

A • ÉLETTERVEK

Minden ember sorsát az határozza meg, hogy mi megy végbe a fejében akkor, amikor külső eseményekkel konfrontálódik. Mindenki maga tervezi a saját életét. A szabadság adja meg a hatalmat ahhoz, hogy véghez vigyük terveinket, és a hatalom adja meg a szabadságot ahhoz, hogy kölcsönhatásba kerüljünk mások életterveivel. Végső szavaink és sírfeliratunk a saját törekvéseinket adják hírül a világnak, még akkor is, ha a végeredményt általunk nem ismert erők vagy láthatatlan fehérjeláncok határozzák meg. Ha a sors kegyetlen szeszélye folytán porban és csendben halunk meg, akkor csupán a hozzánk legközelebb állók értik majd a sírfeliratunkat, és mindenki, aki kívül állt a barátság, család és az orvostudomány általunk belakott kis szeletén, félre fog ismerni bennünket. A legtöbben becsapjuk a világot, és benne önmagunkat. Ezekről az illúziókról és hiedelmekről később esik majd szó.

Minden ember már kora gyermekkorában elhatározza, hogyan fog élni és hogyan fog meghalni, és ezt a tervet, amelyet minden lépésünkkel magunkkal hurcolunk – ezt nevezzük Sorskönyvnek. Lehet, hogy pillanatnyi viselkedésünket az Ész határozza meg, ám a Terv, a Nagy Elhatározás már készen áll: miféle lesz a házastársunk, hány gyermekünk születik, miféle ágyban fogunk meghalni, és ki lesz jelen a végső búcsú órájában – lehet, hogy mindez nem lesz jó, de mi magunk akarjuk, hogy így, és ne másként történjen mindez.

img9.jpg

MAGDOLNA

Magdolna áldozatos feleség és anya volt. Egy napon, amikor legkisebb fia súlyos betegséggel ágynak esett, az a gyötrő kényszergondolata támadt, hogy az imádott gyermek esetleg meghalhat. Képtelen volt szabadulni ettől a képtől.

Korábban Magdának már volt hasonló élménye: amikor férje a tengerentúlon szolgált a hadseregben, az a különös kívánság kerítette hatalmába, hogy essen el, és legyen hősi halott. Elképzelte magát a gyászoló özvegy szerepében, és színezgette-dédelgette magában a képet.

Kérdés: És mi történne azután?

Válasz: Azon még nem gondolkodtam. Szabad lennék, és azt csinálhatnám, amit akarok. Mindent újrakezdenék.

Általános iskolás korában Magdolna számos szexuális kalandot élt meg osztálytársaival, és azóta is hordozza ebből származó bűntudatát. Kisfia vagy férje halála méltó büntetés, afféle vezeklés lenne mindezért, és egyben felszabadíthatná őt anyja átkai alól is. Többé nem kellene számkivetettnek éreznie magát. Az emberek felkiáltanának: „Milyen méltósággal hordozza keresztjét!” – és attól kezdve az emberi faj teljes jogú tagjának ismernék el őt.

Magdolna egész életén át ezt a tragikus mozit tervezgette. Gyermekének vagy férjének halála gyermekkorában megírt életdrámájának, sorskönyvének harmadik felvonása lett volna. Első felvonás: Szexuális bűntudat és zavartság. Második felvonás: Az anyai átok. Harmadik felvonás: A vezeklés. Negyedik felvonás: Megkönnyebbülés és új élet. A valóságban azonban Magdolna nagyon is konvencionális életet élt, szülei tanításával összhangban, és mindent megtett azért, hogy épségben és boldogságban megtartsa szeretteit. Mindez pontosan az eredeti sorskönyv ellentettje – ellensorskönyv – volt, és korántsem volt izgalmas vagy drámai.

A sorskönyv a kora gyermekkorban, szülői nyomásra kialakított hosszú távú életterv. Ez az a pszichológiai erő, amely végzete felé hajtja az egyént, tekintet nélkül arra, hogy harcol-e ellene, avagy saját szabad akarataként éli meg.

Könyvünknek nem célja, hogy mindenfajta emberi viselkedést egyetlen képletté redukáljon. Ellenkezőleg! A valóságos személy olyasvalakiként határozható meg, mint aki spontán módon, észszerűen, megbízhatóan és másokat lehetőleg nem tönkretéve éli az életét. A képletszerű forgatókönyvet követő személy nem tűnik igazán valóságosnak. Minthogy azonban az emberiség tekintélyes hányadát mégiscsak ilyen személyek alkotják, szükséges, hogy megtudjunk valami közelebbit a sorskönyvről mint jelenségről.

img9.jpg

DELLA

A húszas éveinek végén járó Della Magdolna szomszédja volt, és ő is nagyjából ugyanazt a háziasszonyi életet élte. Az ő üzletember férje azonban sokat utazott. Férje távollétében Dellát néha ivási rohamok kerítették hatalmukba, ilyenkor jó messzire elcsavargott otthonról. Természetesen emlékezetkiesése volt a történtekkel kapcsolatban, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, csupán abból tudta, hogy valami történhetett, hogy idegen helyen józanodott ki, és ismeretlen férfiak telefonszámára bukkant a tárcájában. Ilyenkor menetrendszerűen halálra rémült, hiszen benne volt a pakliban, hogy egy napon akár gonosztevők karmaiba kerülhet, és tönkremegy az élete.

Sorskönyvünket kora gyermekkorban tervezzük el, így ha Della sors­könyv szerint élt, akkor ennek gyökerét is ott kell keresnünk. Della anyja nagyon korán meghalt, apja pedig egész nap távol volt és dolgozott. A kislány nem érezte jól magát a többiekkel az iskolában, kisebbségi érzései voltak, és magányosan éldegélt. Később azonban rájött, hogyan lehet mégis népszerű. Magdához hasonlóan, ő is szexuális játékokat folytatott egy csapat kisfiúval. Soha nem gondolt arra, hogy bármilyen összefüggés lenne a régi szénapadlásbeli jelenetek és jelenlegi viselkedése között. A fejében azonban végig ott élt az életdráma forgatókönyve. Első felvonás: A kezdet. Mulatság és bűntudat a szénapadláson. Második felvonás: A sorskönyv tombolása. Részeg mulatság és másnapos bűntudat. Harmadik felvonás: A nyereség. Lelepleződés és romba dőlés. Mindent elveszíteni: férjet, gyermeket és társadalmi helyzetet. Negyedik felvonás: A végső, felszabadító megoldás, az öngyilkosság. Ekkor majd mindenki sajnálni fogja őt, és megbocsát neki.

Magdolna és Della mindketten békés ellensorskönyvükben éldegéltek, ám lelkük mélyén nagyon is érezték a katasztrófa közelségét. Sorskönyvük tragikus dráma formáját öltötte, ettől várták a felszabadulást és a megbékélést. A különbség abban állt, hogy Magdolna türelmesen várakozott az üdvözülést hozó isteni közbeavatkozásra; Della pedig belső démonától hajtva türelmetlenül elé berohant sorsának – a kiátkozásnak, a halálnak és a megbocsáttatásnak. Ugyanaz a kezdet („szexuális kilengések”) tehát különböző módozatok révén két különböző végkifejlet felé sodorta a két nőt.

A pszichoterapeuta afféle bölcsként üldögél a rendelőjében, és azért kapja a pénzét, hogy megpróbáljon valamit tenni ez ellen. Magdolna is és Della is csak valaki halála árán szabadulhat meg, de a terapeutának az a dolga, hogy valami jobb megoldást találjon a megszabadításukra. A doktor kilép a rendelőből, végigsétál az utcán, elhalad a fűszerüzlet, a taxiállomás és a kocsma mellett. Körülötte csaknem mindenki a Nagy Gyilkosságra vár. A fűszeresnél egy asszony ordibál a kislányával: „Hányszor mondjam még, hogy ne nyúlj semmihez!” Ugyanennek az asszonynak valaki a kisfiát dicséri éppen: „Valóságos kis tündér!” A terapeuta beér a kórházba, a paranoid azt kérdezi tőle: „Hogyan kerülhetnék ki innen, doktor úr?” A depressziós azon töpreng: „Minek is élek én?” A szkizofrén rávágja: „Ne koplalj, hoplalj. Nem vagyok ám hülyébb, mint te, pajtás.” Ezt mondták tegnap mindannyian. Ők már megrekedtek és befuccsoltak, de a többiek, a kint lévők, még reménykednek. „Növeljük a gyógyszeradagot?” – kérdezi az orvostanhallgató. Dr. Q. a szkizofrénhez fordul, és mélyen a szemébe néz. A szkizofrén visszatekint rá. „Növeljük a gyógyszeradagját, Péter?” – kérdezi tőle dr. Q. A fiú gondolkozik egy sort, majd kivágja: „Ne.” Dr. Q. kezet nyújt neki, és azt mondja: „Helló.” A szkizofrén kezet ráz vele, és válaszol: „Helló.” Majd mindketten az orvostanhallgatóhoz fordulnak, és dr. Q. így szól: „Helló.” A diák zavarba jön, ám öt évvel később, egy pszichiátriai konferencián odalép dr. Q.-hoz és azt mondja: „Helló, dr. Q.”

img9.jpg

MÁRIA

„Egy napon óvodát nyitok, négyszer fogok férjhez menni, vagyont szerzek a tőzsdén, és híres sebész leszek.” – mondja a részeg Mária.

Ez nem sorskönyv. Először is, egyik ötlet sem származik Mária szüleitől. Ők gyűlölték a gyerekeket, nem hittek a válásban, úri huncutságnak tartották a tőzsdét, és pénzéhes rablóknak a sebészeket. Másodszor, Mária személyisége amúgy sem volt alkalmas semmi ilyesfélére. Szigorú volt a gyerekekhez, hűvös és frigid a férfiakhoz, fogalma sem volt az üzletről, a keze pedig remegett az ivástól. Harmadszor, Mária már régesrég elhatározta, hogy a nap folyamán telekügynökként, esténként és hétvégeken pedig alkoholistaként fogja élni az életét. Negyedszer, a fenti tervek egyike sem váltotta ki benne a legcsekélyebb izgalmat sem. Sokkal világosabb kép élt benne mindarról, amivel nem szeretne foglalkozni, mint arról, amivel igen. Ötödször pedig, aki csak ismerte, mindenki pontosan tudta, hogy Máriának soha esze ágában sem volt, hogy belekezdjen a fenti dolgok bármelyikébe.

A sorskönyhöz a következőkre van szükség: (1) Szülői utasítások. (2) Ennek megfelelő személyiségfejlődés. (3) Gyermekkori elhatározás. (4) A sikerhez vagy a kudarchoz vezető módszerek tényleges alkalmazása, és (5) Meggyőző attitűd (avagy ütőképes beállítódás, ahogy manapság mondják).

Könyvünkben megvizsgáljuk, mit is tudunk a sorskönyv működéséről, és mit tehetünk a kedvező változás érdekében.

B • A SZÍNHÁZ ÉS AZ ÉLET

A színdarabok forgatókönyvei intuitív módon az életből veszik témájukat, ezért nem árt, ha megvizsgáljuk a kettő közötti kapcsolódásokat és hasonlóságokat.{16}

1. Mindkettő korlátozott számú témából épül fel, melyek közül a legismertebb az Ödipusz-tragédia. A görög drámairodalom és mitológia szinte minden létező témát felölel. Más népeknek is megvoltak a maguk nyers ditirambusai és vad orgiái az ősi színművekben, ám a görögök és a héberek voltak az elsők, akik irodalommá formálták és lejegyezték az emberi lét otthonos és ismerős mintázatait. Az emberi lét valóban hemzseg az olyan figuráktól, mint az epikus Ágon, Pathosz, Trénosz és Teofanosz az Ősi Rítusokban, de az ilyesmit sokkal könnyebben megérthetjük, ha hétköznapi nyelven játsszák el őket. A férfi és a leányka érzelmes románca a holdfényben, de már döngve és lángot fújva vagy lopakodva közelg a Szörnyű Rém: „Bimm-Bumm! Piff! Paff! Csihi-puhi, bekaplak, szétmorzsollak, földbe döngöllek, itt a vég!” Voltaképpen már minden ember sorsát megírták a régi görögök. Ha kedvelik az istenek, hát jól szórakoznak rajta, és végül megmentik. Ha nem, akkor nagy baj van, ha pedig az illető meg akar szabadulni a rá nehezedő átoktól, és kissé kényelmesebben szeretne élni, akkor terápiába megy, és páciens lesz belőle.

A tranzakcionalista sorskönyvelemző számára ez azt jelenti, hogy ha ismerjük a forgatókönyvet és a szereplőket, akkor bejósolhatjuk a végkifejletet is, hacsak közbe nem jön valami változás. A pszichoterapeuta számára éppoly világos, mint a drámakritikus számára, hogy Médeia elszánta magát gyermekei megölésére, hacsak valaki le nem beszéli őt erről. S ugyanúgy világos mindkettőjük előtt, hogy az egész dolog sohasem történt volna meg, ha Médeia nem blicceli el a heti csoportterápiás ülést.

2. Nemcsak bizonyos életutaknak van bejósolható végkifejletük, ha hagyjuk őket a maguk útján menni, hanem a drámában is szükség van bizonyos módon elhangzó párbeszédekre ahhoz, hogy megérthessük a darab logikáját. A színházban és az életben egyaránt követelmény, hogy a szerepet mindenki pontosan megtanulja, és megfelelőképpen mondja el, továbbá, hogy a szereplők odafigyeljenek egymás végszavaira, különben nem bontakozhatna ki a cselekmény. Ha a hős meggondolja magát, és menet közben énállapotot vált, akkor a többiek is másként reagálnak. Ez valójában játékrontás, és a terápiás sorskönyvanalízisnek éppen ez a célja. Ha Hamlet kuplét kezd dúdolgatni, akkor Ofélia is jobb kedvre derül, és az egész darab vígjátékká szelídül. Kéz a kézben lelépnek a színről, ahelyett hogy a kastélyban settenkednének – pocsék egy darab, de mennyivel jobb élet!{17}

3. A sorskönyvet próbálgatni és finomítgatni kell, hogy az igazi életdráma zökkenőmentesen megtörténhessen. Ez kicsit olyasmi, mint a színházi olvasópróbák, próbák és főpróbák a premier előtt. Életünk sorskönyve a kora gyermekkorban úgynevezett protokollok formájában kezdődik. A darabnak kezdetben csak kevés szereplője van. Színésztársaink a szüleink és a testvéreink, ha pedig árvaházban nevelkedünk, akkor a szobatársaink és a nevelőink. Mindenki mereven, szóról szóra játssza a szerepét, hiszen maga a család sem más, mint intézmény, ahol a gyermek rendszerint nem túl sok lelki rugalmasságot tanul. A serdülőkorban életünk színpada kitágul. Ekkor keressük meg azokat a partnereket, akik hajlandóak eljátszani a mi sorskönyvünkben előírt szerepeket (ők azért teszik ezt meg nekünk, mert az ő sorskönyvükhöz miránk van szükségük). Ez az időszak arra való, hogy stilizálgassuk a szöveget, finomítgassuk a cselekmény részleteit. A serdülőkor (a sikeres öngyilkosságokat leszámítva) olyan, mint a főpróba, mint a nagy előadás előtti vidéki hakni. A sorskönyv a fináléban éri el a csúcspontját, ekkor söpörjük be életünk „nyereségét”. Ha jó volt a sorskönyvünk, akkor vidám búcsúvacsora után távozunk, ha rossz volt, akkor a kórházi ágyról, a börtöncella vagy a zárt osztály ajtajából, az akasztófa alól vagy a halottasházból rebegjük el a végszót.

4. Csaknem minden sorskönyvben meg van írva a „jó fiú” és a „rossz fiú”, valamint a „nyertes” és a „vesztes” szerepe. Hogy ki a jó és ki a rossz{18}, ki a vesztes és ki a nyertes, az sorskönyvenként változik, a lényeg az, hogy e négy szerep mindig jelen van, és esetenként kombinálódik. A cowboyfilmekben a jó fiú egyben nyertes is, a rossz fiú pedig kötelezően veszít. A jó fiú bátor, jóképű, becsületes és tisztaszívű, a rossz fiú alattomos, csúnya, gonosz és nőcsábász. A nyertes életben marad, a vesztest felakasztják vagy lelövik. A szappanoperában a jó kislány férjhez megy, a rossz kislány elveszíti a Férfit. A karrierdarabokban a nyertes köti a legjobb üzletet és ő kapja a legjobb állást, az ostoba vesztes pedig hoppon marad.

A sorskönyvanalízisben a nyerteseket „hercegnek” vagy „hercegnőnek”, a veszteseket „békának” nevezzük. Az analízis célja, hogy a békákat herceggé vagy hercegnővé változtassa. Ezért a terapeutának ki kell találnia, kik a jó fiúk és kik a rossz fiúk a páciens sorskönyvében, s azt is, miképpen kíván az illető nyertessé válni. A páciens rendszerint nem siet herceggé változni, hiszen nem azért jött a terápiába – rendszerint csupán az a célja, hogy ügyesebb vesztes lehessen. Ez természetes, hiszen ha ügyesebb vesztessé válik, akkor sokkal kényelmesebben élhet a régi sorskönyvében, ha pedig átalakul nyertessé, akkor az összes addigi kacatot ki kell dobnia a szemétbe, és elölről kell kezdenie mindent.

5. Minden sorskönyv alapvetően egy és ugyanazon kérdésre válaszol: „Mit mondasz a Helló után?” Ödipusz király drámája és a való életbeli ödipális konfliktus is ugyanerről szól. Akárhányszor nála idősebb ember­rel találkozik, Ödipusz először is köszön. Azután a sorskönyve értelmében felteszi a kérdést: „Akarsz harcolni?” Ha az idősebb férfi nemmel válaszol, Ödipusznak nem marad más, mint hogy érdektelen apróságokról kezdjen beszélni. A végén zavartan kinyögi: „Örülök, hogy találkoztunk”, és odébbáll. Ha a beszélgetőtárs igennel felel, Ödipuszunk felujjong, hiszen végre meglelte a maga emberét, és immár pontosan tudja, mit kell mondania.

6. A való életbeli sorskönyveket is „menedzselni”, időben szervezni kell, akárcsak a színdarabokat. Ezt a tényt jól illusztrálja, ha például kifogy az autónkból a benzin. Ez mindig úgy zajlik, hogy már órákkal-napokkal előtte látjuk, hogy fogytán a benzinünk, és tudjuk, hogy tankolnunk kell, ám valamilyen oknál fogva elmulasztjuk ezt. Gyakorlatilag lehetetlen, hogy a dolog előzetes figyelmeztető jelek nélkül történjen meg, az ilyen történet a vesztes sors­könyv szerves része. Sok nyertessel egész élete során egyszer sem fordul elő, hogy autója az országút közepén kifogyjon a benzinből.

A sorskönyvek alapja a szülői programozás, s ezt a gyermek három okból fogadja el. (1) Értelmet és célt ad az életének. A gyermek sok mindent mások kedvéért, elsősorban a szülei szeretetéért tesz meg. (2) Lehetőséget ad neki arra, hogy (a szülei számára) elfogadható módon strukturálja be az idejét. (3) Az embereknek szükségük van arra, hogy megmondják nekik, hogyan kell végezniük a dolgokat. A saját kárunkon történő tanulás nagyon lelkesítő lehet, de korántsem praktikus. Valaki nem attól válik jó pilótává, hogy összetör egypár gépet, amíg rá nem jön, hol hibázta el a manővert. Más kárán szokás tanulni, nem feltétlenül a magunkén. A sebésznek is tanártól kell tanulnia, nem a saját elfuserált vakbélműtétjeiből. Ezért a szülők igyekeznek megtanítani gyermekeiket mindarra, amit valaha ők megtanultak, vagy úgy vélnek, hogy megtanultak. Ha vesztesek, akkor a vesztes életprogramjukat adják tovább, ha nyertesek, akkor a nyerteset. Mindebből hosszú távon valamiféle történet kerekedik ki. Míg a végeredmény jó vagy rossz mivolta jórészt a szülői programozástól függ, a konkrét sztorit maga a gyermek gondolja ki.

C • MESÉK ÉS MÍTOSZOK

A sorskönyv első és legarchaikusabb változata, a „protokoll” vagy ősmese, akkor alakul ki, amikor a gyermek a saját családján kívül még szinte alig ismer valakit a világból. Ekkor feltehetőleg még mindenható, mágikus erejű óriásoknak látja a szüleit, már pusztán azért is, mert háromszor olyan magasak és ötször akkora súlyúak, mint ő.

Ahogy növekszik és okosodik, egy sokkal emberszabásúbb és romantikusabb világ tárul fel előtte. Ekkor születik meg az ősmese első átirata, melyben szerepet kapnak az újonnan megjelenő figurák. Megfelelő körülmények esetén tündérmesék és állattörténetek sietnek a gyermek segítségére. Ezeket kezdetben a mama, később ő maga olvassa. E mesékben is van mágia, ám ez valahogy szelídebb és kezelhetőbb. A gyermek képzeletébe belépnek az állatvilág lakói: a melegvérű játszótársak, a félelmetes kígyók, a távoli, rettenetes sárkányok és egyéb rémlények. Ha a gyerek nem olvas, e figurák akkor is elárasztják őt a televízióból és a moziból. Ha pedig se könyv, se tévé, se mama nincs a láthatáron, akkor is lát legalább egy tehenet vagy pókot, melynek alapján elszabadulhat a képzelete.

Az első fejlődési szakaszban a gyermek csupa mágikus hatalmú embert lát maga körül, akik néhanapján állat módjára viselkednek. Ebben a második szakaszban már ő maga tulajdonít emberi vonásokat az állatoknak – ez a szokás fennmarad az olyan felnőtteknél, akik sok időt töltenek istállókban, állatkertekben vagy delfináriumokban.

A harmadik szakaszban, a serdülőkorban a gyermek még egyszer áttekinti sorskönyvét, hogy hozzáigazítsa a jövőhöz, amit azért kicsit még mindig romantikusnak és aranylóan ragyogónak képzel el. Ahogy telnek-múlnak az évek, a sorskönyv egyre jobban belesimul a valóságba, s a szerep diktálta végszavakra megérkeznek a társaktól elvárt válaszok. Több évtized múltán a „gyermek” már a búcsúelőadás részleteit színezgeti. A terapeuta feladata, hogy valamiképp megváltoztassa ezt a búcsúelőadást.

Az alábbiakban bemutatunk néhány példát, amely rávilágít a mítoszok, tündérmesék és a valóságos emberek közötti hasonlóságra. A tranzakcióanalízis elméletéből indulunk ki: a korábban már bemutatott Marslakó szemével figyeljük meg a dolgokat. Neki magának is megvan a saját mítosza – őt azért találták ki a játszma- és sorskönyv-analitikusok, hogy segítségével tárgyilagosabban szemlélhessék a földi emberek életét. Márió, a Marslakó tehát leszáll a Földre, mert azt a feladatot kapta otthon, hogy majd mesélje el, mit látott. Nem azt kell majd elmondania, amit a Földlakók bemesélnek neki a saját életükről, hanem azt, amit valóban lát. Máriót nem a nagy szavak, a grafikonok és a statisztikák érdeklik, hanem az, hogy mi történik valójában. Nézzünk meg Márió szemével egy régi görög mítoszt, Európé elrablásának történetét.

img9.jpg

EURÓPÉ ELRABLÁSA

Európé Poszeidón unokája volt. Egy napon éppen virágot szedett a tengerparti fövenyen, amikor megjelent és a lábához térdelt egy gyönyörű bika. A bika oly csodálatosan búgott, és oly könyörgően tekintett rá, hogy Európé megértette, azt kívánja, hogy felüljön a hátára. Európét vonzotta a kínálkozó jó mulatság. Ám alighogy felszállt, a bika elzúgott vele a tengeren, mivel nem más volt, mint az álruhás Zeusz – akiről tudvalevő, hogy egy szép lányért minden ravaszságra képes. Európé végül is nem sokat vesztett a kalandon, hiszen Krétára érkezése után három királynak adott életet, és elneveztek róla egy kontinenst. Mindez állítólag időszámításunk előtt 1552-ben történt.

A lányrabló Zeusz meglehetősen furcsa családból származott. Apjának, Kronosznak hat gyermeke volt. Ebből az első ötöt rögtön a születésük után megette. Így hát amikor a kis Zeusz hatodikként a világra jött, anyjának jó oka volt, hogy elrejtse őt, és így is tett. Egy pólyába csavart követ adott át Kronosznak, amit az apa azonnal behabzsolt. Amikor Zeusz felnőtt, a nagyanyja segédletével arra kényszerítették Kronoszt, hogy öklendezze ki a követ és az öt kisbabát is, akiket régebben meg­evett: Hádészt, Poszeidónt, Hesztiát, Démétért és Hérát. Amikor Zeusz és Európé között véget ért a románc, Európé összeállt az egyiptomi királlyal, Danaosszal, és leányt szült neki, Amümónét. Amümóné apja, a király, elküldte leányát, hogy hozzon vizet Argosz városába. A leány így is tett, ám eközben meglátta őt Poszeidón, és heves szerelemre gyulladt iránta. Megmentette őt egy felhevült szatírtól, és azonmód magáévá is tette – mit sem törődve azzal, hogy ő voltaképpen a lány üknagyapja volt, lévén hogy Amümóné anyja, Európé az ő saját unokája volt. (Mint ahogy Zeusz, aki annak idején bika képében elragadta Amümóné anyját, Európét, voltaképpen Amümóné anyai nagybátyja volt.)

Most pedig kövessük végig e családtörténet főbb tranzakcióit az ingerek és a válaszok mentén. Természetesen minden válasz ingerként szolgál a soron következő tranzakcióhoz.

1. Inger: egy szépséges ifjú hölgy virágot szed a mezőn. Válasz: egy szerelmes természetű isten, az ő bácsikája, arany bikává változik.

2. Válasz: a lány megveregeti a bika oldalát, és megsimogatja a fejét. Válasz: a bika kezet csókol neki, és szerelmes pillantásokat küld feléje.

3. A lányka a bika hátára pattan. A bika elrabolja őt.

4. A lányka félelmet és csodálkozást mutat, és megkérdezi a bikát, ki is ő valójában. A bika megnyugtatja őt, és minden jól végződik.

5. Inger: az apa felfalja a gyermekeit. Válasz: az anya követ etet vele.

6. Válasz: a megmentett fiúgyermek arra kényszeríti az apát, hogy okádja elő a megevett gyermekeket és a lenyelt követ.

7. Inger: egy szépséges leányt az apja vízért küld. Válasz: a lány kalandba keveredik egy szatírral, akit manapság inkább „nagy kannak” neveznénk.

8. Inger: a lány szépsége begerjeszti az üknagypapát. Válasz: az üknagypapa megmenti őt a szatírtól, és elragadja.

A sorskönyv-analitikus számára e mitikus tranzakciósorozat legfőbb vonása az, hogy minden panasz és tiltakozás ellenére Európé sohasem mondja nyíltan, hogy „Stop!”, vagy hogy „Azonnal vigyél vissza!”, hanem ehelyett gyorsan átkapcsol, és elrablójának kilétét tudakolja. Más szóval, a sikongatások közepette gondosan ügyel arra, nehogy elrontsa a drámát, és belenyugszik a sorsába. Lamentálása így kétesélyes jelleget ölt, amit Marslakó-nyelven játszmázásnak vagy sorskönyv-vezéreltségnek mondhatunk. Európé valójában a „Megerőszakolósdi” című játszmát játssza, ami kiválóan beleillik a saját sorskönyvébe – nevezetesen, hogy királyok anyja legyen, feltéve, ha mindez „akarata ellenére” történik. Az elrabló személye iránti heves érdeklődés nem a legjobb módszer az illető elbátortalanítására; a tiltakozás azonban felmenti Európét a felelősség alól.

Van egy sokkal közismertebb sztori, amely szinte az összes fenti tranzakciót tartalmazza, bár kissé más sorrendben – éspedig nem más, mint a Piroska és a Farkas. Számos művelt országban már egész kicsi kortól ezzel tömik a gyerekek fejét, nem csoda hát, ha szárnyakat kap a képzeletük.

img9.jpg

PIROSKA ÉS A FARKAS

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy aranyos kislány, akit Piroskának hívtak. Egy napon az édesanyja elküldi őt az erdőbe, hogy ételt vigyen a nagymamájának. Piroska útközben találkozik a csábító Farkassal, aki igencsak jó kis husinak gondolja őt. A Farkas ráveszi Piroskát, hogy ne siessen, érezze jól magát, térjen le az ösvényről, és szedegessen virágot. Amíg Piroska ekként késlekedik, a Farkas elmegy a Nagymama házába, és felfalja az idős hölgyet. Mire Piroska megérkezik, a Farkas úgy tesz, mintha ő lenne a Nagymama, és maga mellé invitálja Piroskát az ágyba. Piroska rá is pattan a nyoszolyára, bár észlel néhány olyan jelet a Farkas testén, melyek arra vallanak, hogy a Farkas nem kifejezetten azonos a Nagyival. A Farkas először türelmesen győzködi Piroskát, majd felfalja (kétségkívül anélkül, hogy előzőleg megrágta volna). Nemsokára jön a Vadász, és megmenti Piroskát, oly módon, hogy felvágja a Farkas hasát, és így a Nagymama is épségben kijöhet. Ezután Piroska örömest segédkezik a Vadásznak abban, hogy telepakolják kövekkel a Farkas hasát. A mesének olyan változata is van, ahol a Vadász fejszével öli meg a Farkast, még éppen az utolsó pillanatban, mielőtt a gazfickó felfalná szegény Piroskát.

Újra a régi elcsábítási jelenetet látjuk hát, a virágot szedegető ártatlan lánykával és az őt becsapó fondorlatos vadállattal. Az állat szeret gyerekeket falatozni, ám kövekkel a hasában végzi. Akárcsak Amümóné, Piroska is egy apróbb megbízatás teljesítése közben keveredik bajba a Farkassal, és ő is összebarátkozik a megmentőjével.

A Marslakó számára a fenti két történet érdekes kérdéseket vet fel. Ő egy az egyben vesz mindent, még a beszélő Farkast is, habár sohasem látott ilyesmit. A tények ismeretében elgondolkodik, miről is szól ez az egész, és vajon miféle emberekkel történnek efféle dolgok. Az alábbiakban bemutatjuk a Marslakó gondolatait.

img9.jpg

A MARSLAKÓ ÉRTELMEZÉSE

Egy napon a Mama elküldi Piroskát az erdőbe, hogy ebédet vigyen a Nagymamának, s a kislány útközben találkozik a Farkassal. Miféle anya az, aki a rengetegbe küldi kislányát, holott tudja, hogy ott hemzsegnek a farkasok? Miért nem megy ő maga, vagy legalább miért nem kíséri el Piroskát? Ha a Nagymama valóban olyan gyámoltalan és beteg, akkor miért hagyja őt egyedül a távoli kunyhóban? Ha pedig Piroskának mindenképpen egyedül kell mennie, miért nem figyelmezteti őt, hogy ne álljon le farkasokkal trafikálni? A történetből világosan kitűnik, hogy Piroskának soha senki nem mondta, hogy az ilyesmi veszélyes. Ilyen ostoba anya nincsen, ezért élhetünk a gyanúperrel, hogy talán meg akart szabadulni a kislányától. Persze azért ritka egy liba ez a Piroska is: hogyan lehetséges, hogy miután megnézi a Farkas szemét, fülét, mancsait és fogait, még mindig azt hiszi, hogy ő a Nagymama? És vajon miért nem menekül el hanyatt-homlok? Meg hát, valljuk meg, elég galád kis lény lehet az olyan, aki köveket gyűjtöget, hogy majd a Farkas hasába gyömöszölje őket. Egy jóérzésű kislány semmi esetre sem állt volna meg virágot szedni, hanem azt gondolta volna magában: „Ez a disznó meg fogja enni a nagymamámat, ha nem keresek sürgős segítséget.”