Xerxész letekintett a csapzott gyerekre. Testőrei nem fukarkodtak az ütlegekkel, miközben megmotozták a kölyköt, hogy nincs-e nála fegyver. Ilyen tengeri csatánál mindig tartani kell tőle, hogy a görögök mérget vagy vasat küldenek. A csomagot felbontották, minden viaszt levakartak róla, a cédrusfa dobozt feltörték, kidobták. Még az egyiptomi módra szárított sásból készült papír sem érhetett a király kezéhez.
A fiú reszketett a hátára nehezedő talp alatt. Hasalt a homokparton, és magányos volt. Mellette a király hírnöke várta, hogy Xerxész bólintson. Azért hívatták, mert híres volt jártasságáról az idegen nyelvekben. Most izgatottan, ragyogó szemmel várta, hogy az athéniak nyelvén szólhasson.
Xerxész egy zsákvászonból és fából gyártott széken trónolt. Feje fölött lobogott a sátor. Az elejét felgöngyölték, hogy a király láthassa az elhúzó triérészeket. Mardoniosz biztosította a királyt, hogy az emberek vitézebbül harcolnak az uralkodójuk jelenlétében, mert érzik, hogy az figyeli őket.
– Olvasd föl – parancsolta Xerxész.
A hírnök ugyancsak hasra vágta magát a fiú mellett, aki értetlenül sandított rá. Mikor a tolmács felállt, a kölyök is tápászkodott volna. A katonának erélyesebben rá kellett taposnia, hogy ne ficánkoljon.
– „Felséges király, Perzsia ura… – kezdte a hírnök. Lassan beszélt, gondosan megválogatva a szavakat. Xerxész felnézett. Kezdte érdekelni a dolog. – Én, Themisztoklész, barátként írok”, nem, a „szövetséges” itt találóbb. „Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy megbíztak Athén és a görög föld flottájának irányításával. Nem akarom látni népemnek pusztulását, ha módomban áll megmenteni őket.”
Xerxész előrehajolt, aztán felállt a székből, és járkálni kezdett. A hírnök fölemelte a hangját, a fiú fészkelődött. Fogalma sem volt az udvari perzsa nyelven írott szavak horderejéről.
– „Fényességes úr, az én hatásköröm korlátozott. Ha szorgalmaznám a megadást, egyszerűen leváltanának, és a csata folytatódna. Akkor még több perzsa lelné halálát az én népem halottai mellett. Így hát… könyörgök hozzád… kérvényezőként járulok elébed. Családod mindig irgalmas volt azokhoz, akik kérték. Ennek most van itt az ideje. Látom a városból felszálló füstöt, és hullnak a könnyeim.”
Xerxész fölemelte a kezét. A hírnök elnémult. A király a szorost nézte. Lehet, hogy Themisztoklész most is őt figyeli az egyik olyan hajóról, amelyek úgy futkároznak, akár a szúrós bogarak? Ugyancsak látta a kinti, mély vizeken a várakozó tartalék evezős hajókat. Ő aztán értette, hogy egy görögöt miért ejt kétségbe ez a látvány. Az ő hadihajóinak alig harmada nyomult be a szorosba. Kétszer annyi maradt odakint sértetlenül, frissen, kivont karddal. Mivel a parton mindenüvé ellátszott a királyi sátor, Xerxész tudhatta, hogy kapitányai az életveszélyt is vállalják, csak észrevetethessék magukat uralkodójukkal. Karriert csinálhattak, családokat virágoztathattak föl azok, akikre odafigyelt a király. Épp ahogy ezt elgondolta, akkor suhant el mellette két hajója, amelyek hajszál híján úszták meg az ütközést. Evezőseik gyilkos tempóban húztak.
– Van még? Folytasd! – intett Xerxész a hírnöknek.
– Már csak pár sor, felség… „Szemben veled a szárazföld, amely a tengerszorost határolja, az egy Szalamisz nevű, kis sziget. Ha odaküldöd flottád felét, felülről hatolhatnak be a szorosba. Ha mindkét oldalon hajóiddal nézek szembe, méltósággal megadhatom magamat, hogy utána kegyelmedet kérhessem. Imádkozom, hogy így legyen, és ismét találkozhassak veled, tisztességgel-becsülettel.” Aláírás „Themisztoklész”, felség.
A hírnök megfordította a papiruszt, újabb szavakat vagy titkos jelképeket keresett. Nem volt ott semmi.
– Hívjátok Mardoniosz tábornokot, nekem pedig kerítsétek elő néhány görög szövetségesemet. Ők majd megerősítik, hogy valóban sziget-e ez a Szalamisz. Valakinek ismernie kell az igazságot.
Egyik testőre elszáguldott, hogy teljesítse királya parancsát. A hírnök lehorgasztotta a fejét, és várta a következő parancsot. A hajóról jött fiú feladta az ellenállást, és a homokba rajzolgatott az ujjával.
Xerxész elmosolyodott, ahogy nézte. Ő is volt ilyen fiatal valamikor. Persze az apja megpálcáztatta volna egy ilyen kiesésért a koncentrálásból. Ő azonban elvitette a suhancot a testőrökkel a legközelebbi tábortűzhöz, hogy adjanak ennie. A levél jóságos örömmel töltötte el a királyt. Hát mégis kiismerte az apja a görögöket! A vezetőiket csakugyan be lehet törni nyereg alá. Az arany és a kegyelem lehetősége fölért egy hadsereggel.
Dél is elmúlt, mire Mardoniosz megjelent a kemény és sebes futástól vérvörös arccal. Xerxész észrevette, hogy a tábornokkal érkező thébaiakat lefegyverezték. Testőrei nem voltak olyan bolondok, hogy akár a legbizalmasabb szövetségeseket is a király közelébe engedjék, ha kard és lándzsa lenne náluk.
A hírnököt még nem bocsátották el, úgyhogy továbbra is ugyanott várakozott, noha a lába már remegett a fáradtságtól. Rekedten károgva fordított görögre, amikor a király megparancsolta, mert nagyon szerette volna látni, mit szólnak a szövetségesei. A felolvasás végén az egyik thébai megkérdezte, láthatná-e az üzenetet. Ritkaság volt az olvasni tudó ember, ám Xerxész megadta az engedélyt. Feszülten figyelte a thébait, aki úgy mormolta lassan mozgó szájjal a szavakat, mintha kóstolgatná őket. A szöveg végére érve vállat vont, és visszaadta a papiruszt a hírnöknek.
– Nem valami jól ismerem Themisztoklészt, felség. Annyit tudok róla, hogy neve van Athénban. – A thébai szünetet tartott, hogy a hírnök lefordíthassa a mondottakat a királynak. – Az igaz, hogy Szalamisz egy sziget. Ezt megerősíthetem ifjúkori tapasztalataim alapján, amikor ugyanebben a kikötőben jártam.
– És hiszed, hogy valóban meg akarja adni magát?
Mivel szavait le kellett fordítani görögre, Xerxésznek volt ideje, hogy megfigyelje, miként reagálnak a kérdésére. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a thébaiak összenéznek, mintegy biztatást keresve. Persze, hiszen görögök, akik úgy döntöttek, inkább elfogadják a perzsák aranyát, semmint lándzsát ragadjanak hadaik ellen. Xerxész a szíve mélyén nem nagyon vette őket emberszámba. Ilyen alakok egyáltalán képesek-e megítélni azoknak a büszkébbeknek az indokait, akiknek nem kellett az arany, akik tengerre szálltak és a szárazon meneteltek, hogy szembenézzenek az ellenséggel, amelyet reményük sem lehet legyőzni?
– Véleményem szerint igen, felség, bár az ilyesmiről nehéz megbizonyosodni. A terv, amelyet javasol, kétségtelenül véget vetne az ütközetnek. Egyetlen hadsereg sem harcolhat egyszerre két fronton.
Xerxész lassan bólogatott, miközben a hírnök megismételte minden szavát. Az ifjú király engedélyezte a thébaiaknak a távozást, és türelmesen várt, amíg az összes görög hasra vágta magát, és hangosan fohászkodva kívánt neki hosszú életet. Felfogják vajon, mekkora megtiszteltetés már az is, hogy szabad hódolniuk? Hogy ez jutalom a szolgálataikért? Kár ezekbe a hellénekbe a finom modor, legalábbis azokba, akik az ő jogara alá tartoznak. Miután a thébaiakat kiterelték, a király Mardonioszhoz fordult.
– Nagyon keveset ígér ez a Themisztoklész – mondta. – Parancsolgat, de kijelenti, hogy nem adhatja meg magát. Ugyanakkor lehetőséget kínál, hogy gyorsan véget vessünk a csatának. Mit tanácsolsz?
– Vagyunk elegen, hogy megpróbálhassuk – felelte Mardoniosz. – Ha sikerül, bizonyosan életek ezreit mentjük meg vele. Talán az is érték, bár ezt nem tudhatom. Akkor még ki kell tervelni, mi legyen a görög foglyokkal. Megengeded, hogy visszaköltözzenek a városukba? Embereim javában bontják a városfalakat.
– Amelyek úgy is maradnak. Jelképezzék az elbontott falak a görögök megadását! – jelentette ki Xerxész. – Nem akarom vörösnek látni a tengert, Mardoniosz. Igen, a bosszú hozott ide, ám ha a harc véget ér, mit akarok magam után hagyni? Csak pernyét és csontokat? Mit mondana most apám?
Mardoniosz egy percig töprengett, Tudta, hogy nemzetek élete múlik minden egyes szaván.
– Azt hiszem… Őfelsége Dareiosz király erődemonstrációt és büntetést óhajtana, hogy soha többé ne kelljen ilyen messzire eljönnie. Ha ez megvolt, nem nagyon foglalkozna tovább a nyugati tartományokkal. Amíg perzsa kormányzók uralkodnak a nevében, amíg a helyőrségek fenntartják a békét, amíg az adók befolynak a királyi kincstárba, azt hiszem, őfelsége elégedett lenne. Atyád sok nemzetet meghódított, amelyekből idővel a leghűségesebb koronagyarmataink lettek. Katonákat küldenek hadunkba, büszkén viselik házadnak színeit és jelképeit a sajátjaik helyett. Atyád ma talán mosolyogna. Te döntesz, felség, ám atyád bölcsessége tovább él benned. Tudom, hogy dicséretére válsz minden lélegzeteddel.
Xerxész elmosolyodott, és megszorította tábornokának vállát.
– Nagyon helyes. Jelezd a zászlóhajómnak, hogy további intézkedésig bocsássanak le egy csónakot. Iszvant kapitány kerülje meg… háromszáz hadihajóval Szalamisz szigetét. Jót tesz nekik egy kis evezés az átlustálkodott délelőtt után! Kanyarodjanak be a szorosba, és nyugatról közelítsenek, de ne kezdeményezzenek harcot! Várjuk ki, hogy ez a Themisztoklész embere legyen a szavának, és megadja magát. Talán még kedvem lesz találkozni ezzel az emberrel.
Mardoniosz hasra vágódott a homokos földön.
– Felség, mi legyen az asszonyokkal és a gyermekekkel, akik ott tartózkodnak a szigeten? Irgalmas leszel hozzájuk?
Xerxész vállat vont. Nem volt szüksége foglyokra, és az évek során megcsömörlött az ágyas rabszolgáktól. Az ifjonti duhajság ideje lejárt. Amit viszont sok fiatal tisztjéről nem lehetett elmondani.
– Válaszd ki minden… tizediket, és végeztesd ki, de gyorsan. – Elmosolyodott, megfenyegette az ujjával a tábornokot. – Egyben kiszemelgetheted a legszebbjét, Mardoniosz – ajándékul azoknak, akik jól és bátran szolgáltak. Igen, így lesz jó. A legmutatósabb nőket és gyermekeket tedd félre a leghívebbek és a legvitézebbek jutalmazására. A maradék visszakerül a férjekhez és a szülőkhöz, hogy boldog kiáltozással magasztalhassák nevemet. De Athénban nem lesz fal. Soha többé. Jelképül diadalomnak.
Mardoniosz ismét a földre borult. Könnyek ültek pilláin, arca felragyogott a lelkesítő új feladattól. Tiszta apja! A győzelem pillanatában Xerxész újra fölfedezte fajtájának eredendő jóságát!
– Felség, te arannyá változtattad a mai napot. Megörökíttetek az írnokokkal minden részletet!
Periklész feszülő izmokkal és inakkal kirángatta a hullámverésből a hatalmas kutyát. Agariszté már félig fölemelte a kezét, hogy leállítsa, aztán mégsem tette. Különben sem hitte, hogy a fiú hallgatna rá. A szelindek nyilvánvalóan nem élt, mert a feje belelógott a vízbe, de Periklész és a testvérei így is kivonszolták redőkben lógó, ázott húsánál fogva a száraz homokra. Elena sírt, és az állat oldalát simogatta.
Agariszté nem a gyerekeit nézte, hanem a mögöttük manőverező és harcoló gályákat. Volt, amelyik olyan közel járt Szalamiszhoz, hogy az asszony láthatta az evezősök és a fedélzeten tartózkodó férfiak arcát. Íjászok is voltak köztük. Vajon lesz olyan, aki megfeszíti az íját sportból vagy kegyetlenségből? Rögtön meg is rémült a gondolattól. A gyerekei is túlságosan szem előtt vannak! Máris túl sok itt a halott. Megpróbálta nem nézni a hátborzongatóan életszerű tetemeket, amelyeknek a szájából csorgott a tengervíz. Volt, amelyik rövid görög khitónt viselt, másoknak göndör perzsa szakálla volt, és még a tengervíz se moshatta ki sötét fürtjeikből az olajat.
– Szerintem el kellene jönnünk innen – mondta Agariszté. – A perzsák hajóin íjászok vannak. Nem akarom, hogy kiszemeljenek benneteket, és megpróbáljanak lenyilazni, vagy kirohanjanak értetek az evezők alól.
Ez új gondolat volt, és olyan ijesztő, hogy az asszony beleborzongott. Xanthipposz hátrahagyott egy kisebb hoplita egységet Szalamiszon, noha neki is égető szüksége lett volna rájuk. És ha az egyik perzsa hajó kikötne, elbírnának velük vajon a szigeti hopliták?
Periklész belebámult a kutya szemébe, és elengedte a füle mellett az anyai aggályokat.
– Gyere már, Periklész! Mozogj!
A fiú sose hallgatott az első hívásra, mintha a fülének több ismétlésre lenne szüksége, hogy működjön. Komolyan őrjítő volt!
– Gyere, Peri! – nógatta Ariphrón.
Periklész motyogott valamit, amitől Ariphrón lángvörös lett mérgében. Agariszté elsőszülöttjét senki se volt képes olyan gyorsan felbőszíteni, mint Periklész, ha éppen olyan kedvében volt. Tiszteletlenségét az anyjuk iránt Ariphrón majdnem annyira a szívére vette, mintha szülő lenne. Agariszté sietve beszélni kezdett, nehogy a fiúk összevesszenek, vagy ami még rosszabb, összeverekedjenek a sziklák és a dűnék mögül figyelő athéni asszonyok szeme láttára.
– Konisz kimúlt, Periklész, amit őszintén sajnálok. Most pedig gyere innen, nehogy kísértésbe hozd valamelyik hajót.
Fia komoran felnézett. Szinte nem is volt emberi a tekintete.
– Én meg akartam állítani. Én szóltam, hogy megfullad! Én szóltam apának! Konisz nem adta fel, és most…
Agariszté megdöbbenésére váratlanul felzokogott, és az állat ráncos pofájának nedves redői közé temette az arcát. Agariszté nem is tudta, hogy a fia ennyire szereti a kutyát.
– Nagyon sajnálom – mondta szelídebben –, de most már semmit sem tehetünk érte. Nem szeretem ezt a sok halottat, Periklész. Gyere szépen.
A fiú feltápászkodott, de közben is a vízbe fúlt kutya összeesett tetemét nézte. Konisz eltévedt a kiköltöztetés tülekedésében, aztán pedig a tengerbe ugrott, hogy kövesse a gazdája hajóját. Agarisztét először fogta el a szomorúság, amiért közölnie kell a férjével, hogy a kutyája kimúlt. Ez persze semmiség a halál és a pusztulás orgiájában, amikor egész világuk inog, mégis érezte, hogy érthetetlen módon könnyek szöknek a szemébe.
Különös, de mintha épp a könnyei csillapították volna le Periklészt. Kézen fogta az anyját, és ismét felkapaszkodtak a helyükre a dűnék között, mindig együtt, mint egy igazi család. Agariszté felfigyelt rá, hogy senki sem foglalta el a területüket. Tehát még mindig van tekintélye, így is, összehomokozott ruhában és üres gyomorral.
Ahogy letelepedtek, Periklész ismét fölállt, és kiment a sziklaperemhez, de az anyja nem rótta meg. Tiszta, sós íze volt a levegőnek. Mind látták a mélyben a holtak uszadékától elkülönülő barna foltot, amely Koniszt jelentette.
Agariszté szeme a füstoszlopra tévedt. Athén még mindig égett.
– Talán minden itt ér véget – súgta az asszony, nem azért, hogy hallják. Periklész mégis hallotta, és megrázta a fejét.
– Nem – mondta. – Evezőseink és hoplitáink megtörik a perzsákat. Nem vallanak kudarcot. Athéniak.
Kihívóan meredt az anyjára, várta, hogy vitatkozzon, ám Agariszté csak bólintott.
A messzeségben változtak a perzsa hajós alakzatok, nem úgy, mint ütközetek közben. Először nem is lehetett érteni, hogy miért. Harcra kész gályák váratlanul eleveztek a hosszas veszteglés után. Messziről olyannak látszottak, mint a tenger sodorta homokturzás vagy egy felbomló méhraj.
Agariszté némán töprengett, hogy mit jelenthet ez. Lassan ő is felállt az athéni asszonyokkal és gyermekekkel együtt, és nézték a hajókat, amint kijönnek a szorosból, evezőikkel habosra keverve a vizet. Agariszté értetlenül csóválta a fejét, és harapdálta az ajkát. A perzsa flotta majdnem pontosan megfeleződött, és az egyik fél átkerült Szalamisz szigetének a túloldalára.