Permet fröccsent Themisztoklészra, amikor a gálya gyorsított. A tenger elvileg békés volt Szalamisz szigete és Peiraieusz, a nagy athéni kikötő között, ám több száz hajójuk orra az evezők ezreitől fölkavart vizeket hasította.
Egy pillanatra összezavarodott az ólmos fáradtságtól. Szabad kezével leárnyékolta a szemét, bízva egyensúlyában és izmos lábaiban, hogy megtartják állva a fedélzeten. Nem érzékelte az összképet, a hajók mintázata váratlanul összemosódott. Pedig megvan, csak nem látja! Kidörgölte a szeméből a tengervizet. A bőre kérges volt a sótól. Nem volt rajta vért, azt csak a hoplitái és a kormányosai viseltek, mert azokra célzott minden ellenséges nyílvessző.
Markolta a bal karjára húzott hoplón pajzsot, és figyelte az ellenséges hajókat. Lábai alatt három sorban harminc evezős húzott jobbról-balról, száznyolcvan szabad athéni férfi, mind szabadok. Úgy hallotta, hogy az athéniak még házi rabszolgákat is felszabadítottak, amennyiben hajlandók voltak evezni. A fejét csóválta. Ezért még szívhatják a fogukat, ha egyáltalán túlélik a háborút.
Ezek az evezősök a tengernagy lábai alatt a szemüket szorosan behunyva húzták a lapátot. Tüdejük égett a lélegzéstől, de kitartottak. Az evezővillák réseiből elég jól látták a mellettük haladó hajókat, de a vágósarkantyút és a triérész orrát már nem. Bíztak a tisztekben és a kormányosokban, hogy tartják az irányt, és helyesen választják ki a célpontokat. Teherbírásuk és akaratuk ugyancsak erőforrást jelentett, amely gondos beosztást igényelt, nem volt szabad tékozolni. Hogy máris kimerültek, azt fölösleges lett volna mondani.
Themisztoklész az előbbi órában kénytelen volt leküldeni két hoplitát, hogy pótolja a két evezőst, akiknek a szíve felmondta a szolgálatot. A holtakat kidobták a hajóból a megmaradtak szörnyű, riadt pillantásaitól kísérve. Pedig hát ezek fiatal férfiak voltak, életük virágában! Az nem lehet, hogy ők legyenek a következők! Ők nem halhatnak meg!
Themisztoklésznak így csak tizenkét hoplitája maradt, hogy átugorjon az ellenséges hajóba, ha elhangzik az utasítás. Ezek az emberek most őt lesték parancsokért. Szakasztott olyanok voltak aranyozott bronzban, mint ő ennyi idős korában. Válaszul a fürkésző pillantásokra dölyfösen felszegte a fejét, és próbált olyan magabiztosnak mutatkozni, amennyire tudott. Két hoplita még el is vigyorodott, mielőtt visszafordult volna a tengerhez. Themisztoklész, a legyőzhetetlen. Themisztoklész, az erőszakos, a pökhendi, aki semmitől sem fél! Themisztoklész, a szerencsés!
Nem érdekelte, minek hívják. Nem érdekelte, mennyire az istenek kedvencének képzelik. Amit kiharcolt magának, abból semmit se köszönhetett a szerencsének vagy a sorsnak. Összevonta a szemöldökét, amiért ilyen ostobaságok jutnak az eszébe, és megérintette a nyelvével a medált, amelyet a szájában tartott. Az anyjától kapta, Athéné baglyát ábrázolta, és bár a bőrszíj már elszakadt, mégsem vált meg tőle. Inkább nem kísérti az isteneket, nehogy megbüntessék a gőgjéért, főleg akkor nem, amikor egy törékeny lélekvesztőn hajózik egy ellenséges flotta kellős közepén.
Mintegy válaszul a gondolataira előtte felbukkant egy tucat gálya Xanthipposz zászlója alatt. Themisztoklész ismét látta az alakzatot, áldotta is érte Xanthipposzt. Inkább fél sebességet parancsolt az evezőseinek, semmint elrontsa a vadászatot, noha repesett a szívderítő gondolattól, hogy csatlakozik hozzájuk. No és ki hívta vissza Xanthipposzt a száműzetésből, amikor Athénnak szüksége volt rá? Ő hívta vissza. A nemes Themisztoklész, aki félretette az ambícióit és a személyes ellentéteit, hogy hazahozza a tehetségeket, amelyekre Athénnak szüksége volt! Való igaz, Xanthipposz tudta adni a szívtelen fattyút, gyakran felhúzta az orrát, és olyan zord pofákat vágott, mint egy spártai, ám a flottát akkor is ő fente karddá. Háromszáz hajó kemény legénységgel, akik összefognak a legkockázatosabb helyzetekben. Themisztoklész készségesen elismerte, hogy Xanthipposz tehetséges. Elvégre éppen azért száműzette. Háborús időkben a Xanthipposz-féle hadvezérek nélkülözhetetlenek. Megránduló ujjai szorosabban markolták a pajzs tartószíját, azzal az egyszerű, állatias gyönyörrel, amellyel az ökölvívó-mérkőzésen üdvözlik az első vért. Xanthipposz és raja törték-zúzták az ellenséges hajókat. Egyetlen perzsa kapitány se bírhatott egyszerre három-négy triérésszel, amelyek más-más irányból támadták kíméletlenül. Themisztoklész a perzsa hajót figyelte, amelynek teljes sebességgel húzó lapátjai fehér tajtékot kavartak. Az athéni rajban egyszerre fordult meg három triérész, mint mikor a falkából kiugrik három farkas.
A perzsa belátta a tévedését, és fordított a kormányon, de a fordulat lassúra sikerült, mert fogást kellett váltani az evezőkön. A perzsa védtelenül hagyta az oldalát, a vadászból préda lett. Két görög hadihajó egyszerre öklelte fel. A gerendák ropogtak.
Mire Themisztoklész odaért, az új célpontot kereső athéniak már elhátráltak a perzsától. A meglékelt hajótestbe dőlt befelé a hideg tengervíz. Azonnal megdőlt. Themisztoklész elég közel járt hozzájuk, hallhatta, hogyan üvöltenek félelmükben a perzsák evezősei. Több ilyen szerencsétlent is az üléshez láncoltak, amire az athéni evezősök között nem volt példa. Ezeket magával viszi a süllyedő hajó. Themisztoklész megborzongott a gondolattól, ám ezt ráfogta a permetre, és harciasan vigyorgott.
– Elfoglaljuk őket, küriosz? – kérdezte mögüle a kapitánya, aki valamit bámult a hajóorron túl.
Themisztoklész a fejét rázta, aztán szóban is megismételte utasítását, mert az elszörnyedt hajós semmit sem érzékelt az ellenségen kívül. A süllyedő gálya ebben a pillanatban átfordult. Légbuborékok szálltak belőle, és az üvöltés fuldokolva elhalt.
– Ahhoz már kicsit késő – mondta Themisztoklész.
A gályák félelmetesek, ugyanakkor ingatagok voltak. Hosszú, alacsony oldalukon könnyen bejutott a tengervíz. Az ütközést ritkán élték túl. Themisztoklész körülnézett, kutatott lehetséges fenyegetések és jobb esélyek után. Közben az evezősök is pihenhettek. A szoros, ameddig a szem ellátott, tele volt hajókkal. Mögöttük továbbra is manőverezett a perzsa flotta derékhada, kereste a legkisebb hézagot a szűkülő partok között, amelyek egyre kíméletlenebbül nyomták őket egymáshoz.
Themisztoklész már nem számolta, hány összecsapásban vett részt a hajójával, amelyeknek nem maradt nyoma a fedélzeten szétkent, víztől híguló vérfolton kívül. Néhány törött nyíl meredezett az egyik kormányosa mellett, és pár embere olyan sebeket kapott, amelyeket nem láthattak el tisztességesen a nyirkos levegő és a szálló permet miatt, mert semmijük sem volt egyetlen tekercs tépésen kívül. Alig pár perccel az előtt, hogy fölfedezte Xanthipposzt, Themisztoklész elveszítette egy hoplitáját, akivel egyazon athéni démoszból származtak. A katona elájult egy hosszú vágástól, amelyet senki se vett észre, és a fegyverzete súlyától húzva egyetlen jajdulás nélkül lezuhant a hajó sodorvizébe.
A legénység mostanra kizárólag veteránokból, viharvert, fáradt emberekből állt. Harcoltak és harcolni is fognak, ám a nyomokat eltüntette a só és a tenger. Themisztoklész azon kapta magát, hogy vágyódik a szilárd föld után, ahol a holtak nem tűnnek el úgy, mintha sose léteztek volna.
Ettől a gondolattól egy pillantást kellett vetnie a különös közönségre, amely összeverődött Szalamisz szigetének partján. Athén egész lakosságát áthozták a vízen, a gályák százai egész éjszaka eveztek oda-vissza, hogy kiürítsék a várost. Ez azt jelentette, hogy hajnalban, amikor a perzsa flotta megkerülte a fokot, az evezősök vagy a padjukon elterülve hortyogtak, vagy a csajkájukat nyalták tisztára, mint az éhes farkasok.
Themisztoklész látta, ahogyan a népe figyel, elég közel ahhoz, hogy integethessenek, és észre lehessen venni őket. Tízezer athéni ház asszonyai és gyermekei. Vagy még annál is többen. Úgy szállták meg a szirteket, mint a tengeri madarak, hogy lássák, mi lesz a sorsuk. Themisztoklész abban a pillanatban nem irigyelte őket. Tisztában volt vele, hogy a halállal néz farkasszemet minden alkalommal, ha egy perzsa megfeszíti az íját, vagy egy ellenséges gálya megpróbálja leborotválni hajójának evezőit, hogy a pajzsaikat karddal döngető, fogukat vicsorgató harcosok átugorhassanak a görög triérészre. Ám ezt a sorsot ő választotta. Legalább harcolva halhat meg. Azoknak a parton nincs meg ez a vigaszuk. A perzsák nyolcszáz hajóval jöttek ide. Ha győznek, az athéni asszonyoknak és gyermekeknek nem lesz menedékük. Csapdába esnek a sziget partjain, már csak össze kell fogdosni őket rabszolgának.
Hátranézett, ahol nagy, sötét füstfelleg borult a városra. Tehetetlen dühében olyan erősen markolta a pajzsa szíját, hogy kifehéredtek az ujjpercei. Az Akropolisz még innen is látszott. Themisztoklész imát mormolt Arészhoz, a háború istenéhez. Bár a véres istennek nem volt temploma, ez épp a megfelelő perc volt az imához. Athénéhez is imádkozott, elvégre az istennő is fegyvert visel. Ők Athéné Parthenosz népe. Themisztoklész az övé volt, és sose érezte magát tehetetlennek, ha Athéné rámosolygott.
Ahogy a város felé nézett, meglátott egy menetoszlopot a kikötőnél. Katonaszeme rögtön tudta, hogy ezek nem hopliták, nem görögök. A tűzött kabátok idegenek, a pajzsoknak más az alakja… Ismét leárnyékolta a szemét. Távolra jobban látott, mint közelre, amiért hálás volt a mai napon. Legalább láthatta az ellenséget, méghozzá metsző élességgel, és a nyelvét harapta dühében, ha elképzelte, hogy perzsa katonák lődörögnek Athénban, büntetlenül bemerészkedhetnek a hellének szentélyeibe. Ez förtelem volt, de ha az ember nem képes megtartani azt, amit elnyert, akkor mindig elragadják tőle. Az istenek erőt követeltek, vagy leigázással és rabszolgasággal büntettek. Ez az egyszerű igazság rejtőzött Athén összes kertje és tornacsarnoka mögött. Szállj szembe, vagy légy rabszolga.
– Az ott! – kiáltotta a kapitány. – Vagy az a kettő. Sérültnek látszanak.
Ez is kérdés volt, és Themisztoklész figyelmét újra a körülötte nyüzsgő hajókra fordította.. Xanthipposz már elhúzott, a Kimón parancsnoksága alá rendelt hajóraj valamivel távolabb volt. Themisztoklész megszemlélte a lehetséges célpontokat, és látta, hogy a közelebbinek az evezői letörtek, és a hajó kissé megdőlt. Ezeknek ellátta a baját valami. Themisztoklész helyeslően bólintott.
– Lékeljétek meg valamelyiket a kettő közül. Szinte senki sincs a fedélzeten. Az a másik úgy néz ki, hogy egy gyerek is lehagyná futásban. Rájuk majd később kerítünk sort. Aztán Poszeidón és Athéné áldásával visszajövünk a harmadikért.
A trierarkhosz rácsapott a vállára, amiről Themisztoklész nem vett tudomást. Hallotta, amint parancsát továbbítják a keleusztésznak, akinek csak a feje látszott ki a fedélzet alól. A keleusztész lebukott, ordítva tájékoztatta az evezősöket, aztán megparancsolta, hogy gyorsítsanak. A kormányosok megragadták a vezérrudakat. A kapitány előrement az orrba, jobbra és balra mutatott, jelezte az irányt. A pihentető fél sebesség igazi áldásnak bizonyult, mert a gálya most valósággal rávetette magát az ellenségre.
A fedélzeten a hopliták felkészültek, hogy vagy ők szállják meg az ellenséges hajót, vagy őket szállják meg újból. Themisztoklész megpaskolta rövid kardjának hüvelyét. Megnyugvás volt tudni, hogy a kard ott van. Kinyújtotta a kezét; valaki belenyomott egy hosszú dór lándzsát. Jólesően súlyos volt. Lehet, hogy ő Athénban az első ember, csakhogy Athén lángokban áll. Népe megmentéséért megtette magát nauarkhosszá, félresöpörve a spártai Eurübiadészt, a hivatalos tengernagyot. Ez is jólesett. Ahogy közeledtek, Themisztoklész és az emberei kihívóan odaordítottak a perzsáknak, akik fejvesztetten próbáltak kitérni a végzetük elől.
Mielőtt a hajók egymásnak mentek volna, Themisztoklész nem állhatta meg, hogy a kikötőre ne pillantson, ahol ellenséges erők gyülekeztek. Sürgő-forgó katonák éppen fölvertek egy hatalmas sátrat, amely olyan volt, mint egy nagy, fehér madár. Olyan közelinek látszott, hogy szinte meg lehetett volna érinteni. Themisztoklész gyomra görcsbe rándult. Egyetlen ember létezik, aki ilyet követelhet egy ütközetben.
A lélegzet megakadt a torkán. A hajóval együtt a világ is billegett, de a parton váratlanul feltűnt Xerxész, egy távoli alak, aki nem izzadt együtt a többiekkel. Perzsia királya hosszú kabátot viselt, és egyik kezével leárnyékolta a szemét.
Themisztoklész olyan önfeledten bámulta, hogy majdnem átesett a korláton, amikor a sarkantyú becsapódott. A hadihajó felnyögött. Ezért szerelték a bronz hajótörőket a hajótest teljes hosszában végigfutó fenékgerendára. Az volt a triérész egyetlen része, amely kibírt egy ekkora ütést.
A perzsa kapitány fél tucat emberének kíséretében átugrott az athéni hajóra. Themisztoklész látta a szemében a kétségbeesést. A görögök pajzsokkal feltartóztatták, aztán összeszurkálták. A tengerbe visszarúgott holtak újabb síkos vörös-fekete foltot hagytak a fedélzeten, amelyet a sós víz rózsaszín szálakká bontott szét a deszkán.
Elkiáltották a parancsot a visszavonulásra. A két gálya elszakadt egymástól. Ha több idejük lett volna, Themisztoklész legénysége szívesen átkutatta volna az ellenséges hajót. A perzsák jó sok aranyat viseltek. Themisztoklész úgy döntött, nem vesz tudomást róla, hogy a hoplitái máris csilingelnek a csecsebecséktől. Különben is, ezek a harcosok megérdemelték volna az egész világ kincsét.
A másik perzsa gálya megpróbált elvegyülni a csatázó hajók közt. Sikerült leírnia egy kanyart, noha Themisztoklész látta, hogy az egyik oldalon már egy evezőjük sincs, azért is mozgott olyan lassan. Egy görög hajósarkantyú végigsúrolhatta, útközben megölve az összes evezőst. Attól kezdve egy ember végezte kettőnek a munkáját, váltogatva az evezőket és az evezősöket. Már csak sántikáltak, túlságosan lelassultak, hogy elmenekülhessenek. Themisztoklész vigyorgott, amikor a kapitánya elkanyarodott, hogy üldözőbe vegye a perzsákat. Az ilyen üldözések, amikor az üldöző az üldözött nyomdokvizén halad, általában sokáig tartanak, de akkor talán nem, amikor az ellenség hajója tele van hullákkal és törött evezőkkel.
A pillanatnyi nyugalomban ismét áttekintette a csatateret úgy, ahogyan a szárazföldön csinálta volna. Sztratégosz korában igyekezett átfogó képet alkotni a hadmozdulatokról. Vannak emberek, akik csak a saját helyüket érzékelik, meg azét a másikét, aki történetesen szembekerül velük. Ám egy hadvezérnek messzebbre kell látnia, és ugyanez érvényes a tengerre.
A perzsák óriási flottával érkeztek. Themisztoklész jól látta, hogy Athén csak a szorosnak köszönhetően harcképes még mindig. Az ellenség egyszerűen nem tudta kihasználni lehengerlő fölényét. A menekülés Szalamiszra egy perc haladékot jelentett Athén népének, de a perzsák még így is sokan voltak, rettentő sokan! Hajónként fogják ledarálni a szövetséget. Ez volt a jövő képe. Korinthosz negyven bátor hajója máris a felére apadt. Triérészek tucatjait süllyesztették el vagy gyújtották fel a hajókat megszálló perzsák. De Athén kibírt már rosszabbakat, és még több ellenséget vitt magával a halálba. Úgy harcoltak, mint az eszeveszettek, most, amikor asszonyaik és gyermekeik figyelték őket. Vajon a trójaiak is ezzel a rettegő, tehetetlen ámulattal tekintettek le a bástyáikról? Szalamisznál semmivel sem volt kevésbé szörnyű a pusztítás. Helyenként foltokba álltak össze a törött deszkák és a halottak úgy, hogy az evezősök hullák között húzták a lapátot.
Themisztoklész egy tiszta pillanatban rádöbbent, hogy nem győzhetnek, és ismét megrohanta a fejvesztett rémület. Aztán gondolkozni kezdett, dolgoztatta az eszét, amelyet kapott, azt a lángeszét, amely első emberré, az aranynemzedék vezérévé tette Athénban. Emlékeztette magát, hogy a spártaiak folyton felhánytorgatják az athéni körmönfontságot. Nos, nem ő a legnagyobb athéni? Kell lennie valamilyen módnak, hogy fordítson a csata állásán. Miközben triérészük gyorsítva közeledett a balszerencsés perzsához, Themisztoklész ismét a partra pillantott, ahol Xerxész abban gyönyörködött, hogyan veri agyon egymást két hajóhad. A perzsa flotta felét még be sem vetették; mint az éhes cápák, úgy várták, hogy mikor ronthatnak már be a szorosban tomboló csatába. Füst szállt a magasba a városból, amelyet Themisztoklész szeretett. Látta, miként lesz semmivé minden, amit ismert, és nem akadályozhatta meg a pusztító pörölycsapást.