3

– Ne menj olyan közel a széléhez, Periklész! – csattant fel Agariszté. – Mit mondok majd az apádnak, ha leesel, és halálodat leled a sziklákon?

Kisebbik fia hátranézett szemébe lógó, sűrű, fekete haja alól. Mindig ilyen sötéten bámult, szinte tapintani lehetett a sértődöttségét. Agariszté várt, nem volt hajlandó elfordítani a tekintetét. Végül Periklész úgy döntött, hogy eléggé érthetően kifejtette az álláspontját: vállat vont, és egy fél lépést hátrált. Igazság szerint Agariszté inkább idegességből kiabált, és nem anyai aggodalomból. A tizenhat éves Periklész olyan volt, akár egy angolna, sűrű és izmos. Úszni is tudott, Agariszté nem féltette a mély víztől, viszont a sziklák olyanok voltak, akár a kések. Az asszony nem volt különösebben babonás, de most Athén sorsa dőlt el a szalamiszi szorosban. Ma félt volna friss vért látni, akkor, amikor a férje az életét kockáztatja a nyomasztó túlerővel szemben. Szükségük volt az istenekre, hogy erőt és diadalt adjanak nekik. Szükségük volt egy viharra, amely szétszórja a perzsákat.

Xanthipposz ott van kint valahol. Talán már nincs is többé. Agariszté nem tudhatta, de egyfolytában kínozta a lehetőség. Megérezné-e a férje halálát, vagy azt, amikor utoljára vesz levegőt? Vagy amikor kialszik előtte a fény? Xanthipposz szigorú és engesztelhetetlen, de az összes istenekre, azzá a férfivá érett, akit Agariszté valamikor látott benne. Az apja rangon alulinak találta egy Alkmaiónida leányhoz, de Agariszté megérzett benne valamit, talán a nagyravágyással párosult önfegyelmet, és erre egy kicsit büszke volt. Olyan férfit választott, akinek talán kissé túl sok jutott a jóságból, és addig forgatta lassan a házasságuk parazsán, amíg meg nem keményedett. Olyan férj lett belőle, amilyen Agariszténak kellett. Xanthipposz volt az ő legsikeresebb munkája.

Hát persze, de aztán közbeavatkozott Themisztoklész, kierőszakolt egy szavazást a népgyűlésben, és elűzette Xanthipposzt a házából és a családjától. Agariszté szája vonallá keskenyedett a keserű emléktől. Azokat az éveket nem lehet visszahozni. Themisztoklészt pedig, amíg él, nem fogadják jó szívvel az ő házában.

Periklész ismét előrekúszott, hogy lássa a tengeri csatát. Agariszté megértette a nyughatatlanságát, még ha nem is tehetett ellene. Fia leárnyékolta a szemét, mert vakította a reggeli napsütés, bámulta az irgalmatlan ellenséget, és ő is szeretett volna ott lenni a flottában. Megpróbált fent maradni a triérészen, amikor Xanthipposz befutott értük a kikötőbe a hajóján. Letérdelt a fiai mellé, és a lelkükre kötötte, hogy védjék meg Agarisztét és Elenát, a nővérüket. Agariszté látta a késeket is, amit a fiúk elvettek az apai kézből. Megfordult-e a fejükben, hogyan forgatják majd ezeket a késeket? Valóban képesek lennének megölni az anyjukat és a testvérüket, semmint hagyni, hogy rabláncra fűzzék őket? Agariszté összeszorította a fogát a gondolattól. Tisztában volt vele, mi fenyegeti őt és Elenát, ám a késeket elveszi a fiaitól, ha próbálkoznának. Az asszonyok túlélők. Mindig van kiút. Mindig. Riadtan fölkapta a kezét, mert Periklész megcsúszott, az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia, de így is félig kilógott a párkányról, és a karjait széttárta, hogy visszanyerje az egyensúlyát.

Ide gyere, Peri! – mondta dühösen.

Látta a fián, hogy ő is megijedt. Elvörösödve hátrált pár lépést, majd nehézkesen letottyant a homokra. Fivére, Ariphrón, bosszúsan elfordította a tekintetét. Neki nem volt ideje a fiatalabbak idétlenkedéseire. A kötelesség koloncként húzta a vállát. Agariszté érezte, hogy szenved tőle. Ő is az apjával akart menni. Törvény szerint a tizenhét éves Ariphrón majdnem férfinak számított, aki szavazhat a népgyűlésben. Ám Xanthipposz ráparancsolt, hogy maradjon. Maradt ott még pár kortársa, mogorva ifjak elenyésző hányada az ezrek tengerében. Az összes személyi testőrt és férfi rabszolgát elküldték a flottához. Agariszté hallotta, amikor a férje szabadságot ígért mindenkinek, aki kardot vagy evezőt fog Athénért a betolakodók ellen. Miközben ő és a gyerekek lemásztak a sekély vízbe, hirtelen észrevette a reménytelen szomorúságot Maniasz arcán. Házi rabszolgái között Maniasz volt a legidősebb. Őszintén szerette úrnőjét, akit a térdén lovagoltatott apró korában, ki is tartott volna mellette, ám az elszabadult káoszban az asszony rajtakapta, hogyan néz vissza Athénra.

Xanthipposznak ezer dolga volt, elsősorban a hajó. Agariszté, mielőtt meggondolhatta volna magát, rátette a kezét a rabszolga napbarnított, sebhelyes öklére. Kurta szoknyás, futkosó kislány korában Maniasz a vállára ültette, és nagyokat horkantott, mint egy minótaurosz. Mesélt neki Homérosztól, és megtanította csomózni. Agariszté az életével tartozott neki.

– Menj! – sürgette most. – Siess! Nyerd el a szabadságodat!

Abból tudta, hogy helyesen döntött, amikor Maniasz szó nélkül lehajolt, és megcsókolta a kezét. Az öregember letörölte a könnyeit, aztán lement a fedélzet alá, hogy beüljön az egyik evezőhöz.

Agariszté ugyanezt a tehetetlen indulatot látta Athén hátrahagyott ifjainak arcán. Keserves dolog volt ilyet kérni Ariphróntól és Periklésztől, de Xanthipposznak úgy volt természetes, hogy ő parancsol, a fiai engedelmeskednek, elvégre ő az apjuk, és tőlük többet várnak. Amíg be nem töltik a tizennyolcat, nincs hasznuk a népgyűlésben, és nem harcolhatnak a seregben, hacsak be nem állnak egy idősebb harcoshoz pajzshordozónak.

Ettől a gondolattól görcsbe rándult a gyomra. Idősebb fia átkulcsolta felhúzott, csupasz lábát, amelyre mintákat rajzolt a homok. Agariszté hátrasimította a szemébe hulló fürtöt. Ariphrón összerezzent, felnézett. Periklész visszahőkölt volna, a kis nebántsvirág. Ariphrón megértette. Ő mindig megértette az anyját.

– Apád azt akarta, hogy biztonságban legyek… – kezdte Agariszté.

– Tudom! – vágott közbe ingerülten a fia. – Megesketett! Nem mozdulok innen, amíg vissza nem tér, vagy amíg be nem bizonyosodik, hogy nem térnek vissza. Mintha bizony elmehetnék innen csónak vagy hajó nélkül!

– Apád bízik benned – mondta az asszony. Merőn nézett Ariphrónra.

A fiú bólintott, és nem sütötte le a szemét, pedig a tekintete elárulta a fájdalmát.

Agariszté látta, hogy Periklész lesi őket, miközben térden csúszkál közelebb a sziklaperemhez, és azt hiszi, hogy az anyja másra figyel. Mintha bizony nem vette volna észre! A fiú sose találta a hangot a szüleivel, vagy legalábbis eddig még nem. Hol házsártos és csökönyös volt, hol édes, akár a cseppentett méz. Még ha látta a helyes ösvényt, akkor is tévedhetetlenül a helytelenre fordult be.

Elena, a lány alattomban kinyújtotta pici lábát, és fenékbe rúgta Periklészt. A fiú káromkodott és felugrott.

– Ülj le, Periklész! – ismételte Agariszté. – Nem elég aggodalom nekem apátok odalent? Hogy lehetsz ilyen komisz? Azt mondtam, leülni! – Az utolsó szóval túlkiáltotta fia tiltakozását. Nővére úgy mosolygott, mint a megtestesült ártatlanság.

A tengerből a part egész hosszában kezdtek kimosódni a hullák. Nem nagyon fújt a szél, de a vizek mozgása is elég volt hozzá. Agariszté abban a pillanatban tudta, hogy Periklész le akar menni, hogy szimatoljon. Nem örült a kilátásnak, hogy veszekedés lesz belőle. Kimerítette az aggódás Xanthipposzért, a gyerekekért, önmagáért és a családjáért. Számára Athén jelentette az otthont. Nem tudta elképzelni, hogy másutt gyökeret verhessenek.

– Még sokáig nem kapunk híreket – mondta.

Nem kellett az óriási perzsa hajóhadra mutatnia, amely még nem szállt be a küzdelembe. Hely híján nem fejlődhettek föl csatarendbe, ám azért nem mozdultak, elállták az utat, kipihenten és vérszomjasan, miközben a görögök fáradtak és véreztek. Hát persze hogy félek, gondolta. Ma itt nem lesz győzelem. Némán imádkozott Athénéhez közbenjárásért. Hogy Pallasz tulajdon városa lángokban álljon! Ez istenkáromlás!

– Ariphrón maradhat figyelni – mondta Periklész. – Én lemegyek a partra. Pár legény már odalent van. Kérdezek híreket, kiderítem, mit tudnak.

Fölállt, leárnyékolta a szemét. Anyja lassan kilélegzett, és iparkodott megőrizni az önuralmát. Nem a fiú a hibás, gondolta. Nem olyan bordában szőtték, hogy veszteg maradjon.

– Nem. Itt maradsz velem és a nővéreddel.

A fiú persze vitatkozni kezdett. Nem is figyelt rá! Ariphrón le tudott írni ezer sort Homérosztól, de Periklész annyira sem erőltette meg magát, hogy bevágjon egy árva verset. Utált írni, pedig szépen fogalmazott; értelem az volt a sötét szempár mögött, kétség nem fér hozzá. Szóval az esze nem hibádzott, de olyan volt, akár egy vad csikó, amely kimeríti magát a mérgelődéssel és a rugdalózással.

– Leülni! – parancsolta az asszony. Ismételten végigmérte a fiát, aki komolyan elfárasztotta a konokságával. – Azt hiszed, ez az első alkalom, hogy a családunk veszélyben van? Túléltünk már ennél veszélyesebbet is, Periklész, mert tudtuk, mikor kell engedelmeskedni a parancsoknak.

Kisebbik fiából úgy sütött a harag, mint délidőben a forróság. Elvégre Agariszté olyan tekintély volt, amelynek engedelmeskedni tanult. Vajon meddig tart még ez, tekintve, hogy Periklész már erősebb az anyjánál? Agariszté a mai napon töltötte be a harmincötöt, de még mindig őrizte ifjonti szépségét. Most a partvonalra mutatott, ahol Athén népe várakozott, hogy megtudja, mi lesz a sorsa.

– Látod, hogy mi külön ülünk? Hogy üres tér választ el a többiektől? Gondolod, hogy csak tiszteletből van így?

Elena és a fiúk a vállukat vonogatták. Ettől más szemmel nézték magukat, de így sem értették.

Agariszté a fejét rázta. Fölemelte a tenyerét, belehasított a levegőbe.

– Mi nem tartozunk a tömeghez. Mi Alkmaiónidák vagyunk, ősi vérvonal. – Tisztelettel fejet hajtott. Gyerekei érdeklődve közelebb húzódtak. – Apátok az édeskömény mezején harcolt Marathónnál, együtt Themisztoklésszal, Ariszteidésszel, Miltiadésszal, Kimón apjával. Ami engem illet, a nagybátyám írta át az athéni törvények felét. Bővítette a népgyűlést, nevet adott a tíz törzsnek, és még százféle más érdeme is van. Ezek az emberek tudják, hogy neki – nekünk – köszönhetik a szavazati jogukat. A mi származásunk olyan, mint az aranyfonal, gyermekeim. Lehet még egy-két család, amelyek ilyen előkelőek, de nincs több, és egy se rangosabb.

Periklész komoran méregette a csoportokba verődött athéniakat. Nem tűntek különösebben tisztelettudóknak, legalábbis az ő fürge szemének. Igaz, hagytak egy üres gyűrűt Agariszté és a gyerekei körül. Néha megfordult a fejében, hogy az anyja túlságosan bízik a családja védelmében és befolyásában. Ő nem látta a sötétebb sikátorokat, ahol Periklész csatangolt magányosan, távol a sokaságtól. Időnként talált hullákat a napon elterülve. Vagy kutyák cibálták őket. A szíve mélyén tudta, hogy a halál bármikor elragadhat bárkit, mindegy, hogy az elragadott hol hajtja álomra a fejét. A halál ebben a pillanatban a hajókról figyelte őket. Ám ezt nem mondta ki, mert nem akarta megbántani az anyját.

Agariszté kihúzta magát ültében, miközben a tajtékos hullámverésben fel-felbukkanó tetemeket nézte. Megborzongott. Némelyik kezét-lábát szétvető hullát forgatta is a víz. A tenger úgy dobálta őket, mint egy forgácsból, törött evezőkből és holtakból álló bőrt. Ismét összecsapott két gálya. Az oldaluk felszakadt, az evezősök összezúzódtak. Agariszté nyelt egyet.

– Nézd! Azt nézd! – mutatta Periklész.

Természetesen ő is a holtakat figyelte. Megigézték a hullák. Agariszté tudta, hogy a fia nem is tartja embereknek őket. Nem igazán. A fiúknak bele kell nőniük az együttérzésbe, gondolta az asszony. A férfiak lassan épülnek, úgy, mint a városfalak tornyai. Ettől nem kevésbé, sőt még jobban is szerette a fiát, mert Periklésznek szüksége volt rá. Hirtelen eszébe jutott az az eset, amikor Periklész talált egy döglött varjút, és felboncolta az anyja konyhájának az asztalán. Mikor Agariszté rányitott, éppen a szárnycsontokat terpesztette szét mélységes áhítattal.

Kiverte a fejéből az emléket, inkább azt nézte, amit a fia mutatott: egy sötét foltot a görgő maradványok között.

– Szerintem az Konisz! – mondta Periklész. – Biztos, hogy ő!

A férje kutyája. Agariszté nem is tudta, mit érezzen iránta. Korinthoszi száműzetése alatt Xanthipposz összeállt egy helyi asszonnyal, és magával hozta a kutyát, örök emlékeztetőül életének arra a fejezetére. Agarisztét nem dúlta fel túlságosan, hogy az állat a tengerbe ugrik, és követi a gazdáját. A férje majdnem elsírta magát, de nem állhatott meg, nem fordulhatott vissza, amikor egy asszonyokkal-gyerekekkel telezsúfolt hajót irányított, és a fok mögül éppen kifordultak a perzsák. Agariszté úgy gondolta, hogy a szelindek a vízbe fúlt, mint rajta kívül sokan mások azon a napon.

Periklész kihasználta, hogy az anyja egy pillanatra elhallgat, amíg kigondolja a választ, és mire Agariszté összeszedett magában annyi erőt, hogy megállíthassa, ő már ereszkedett is lefelé a sziklán. A pillanat elszállt, Agariszté ott maradt hármasban a könyörgően tágra nyitott szemű Elenával és Ariphrónnal.

– Jó, jó! – mondta, míg elhessegette a gyerekeit. – Menjetek, nézzétek meg! De utána visszagyertek azonnal!

Szempillantás alatt elszáguldottak. Agariszté felállt, leveregette a szoknyájáról a homokot. Érezte a sanda szemeket, feléje forduló fejeket. Mind őt leste, mert Alkmaiónida lány volt. Őt a gazdagság és a hatalom tartozékai nélkül, testőrök vagy rabszolgák nélkül, magas falakon kívül látni kissé olyan volt, mintha meztelenül látnák. Pusmogók dugták össze a fejüket. Agariszté összeszorította a fogát. A gyerekei odalent rohantak a parton egy barna folt felé a holtak vonalában. Az asszony némán bólintott. Észrevett egy ösvényt, amelyen lejuthat hozzájuk. Talán még él a kutya. A gyerekeknek kellett valami, amit ünnepelhessenek. Mindnyájuknak kellett.

 

Themisztoklész figyelt. Saját és az egész legénységének életét kockáztatta, hogy partra tegyen egyetlen suhancot, a hajóács virgonc fiát, akin még egy karcolás sem esett, és majd’ elszállt megbízatásának fontosságától. Mivel nem volt megfelelően kis csónakjuk a feladathoz, fontolgatták, hogy felfuttatják a triérészt a szárazra. Ám addigra a perzsa katonák úgy körülhemzsegték a királyukat, mint egy darázsraj, és a darazsakhoz hasonlóan ők is megtámadtak volna mindenkit, akiben fenyegetést szimatolnak. Egy darabig megoldhatatlannak rémlett az egyszerű feladvány, de aztán az ács mutatott Themisztoklésznak egy keskeny cédrusfa dobozt, amelyet lezárhattak viasszal, majd az egészet fölmelegíthették és kagyló simaságúra egyengethették. Themisztoklész a karjára csavart kötélnél fogva a vízre tette a legényt, aki maga után húzta a hullámokon szánkázó ládát.

Dolguk végeztével visszatértek a szorosba. Az evezősök lihegtek a kimerültségtől. Themisztoklész megbízta a kapitányt, hogy figyeljen minden lehetséges fenyegetésre. Őt most csak a fiú kicsiny alakja érdekelte, ahogyan fut a világ leghatalmasabb embere felé. Xerxész a sátrában ült, és mögötte égett Athén.