Perzsia királya egyenesen belelátott Athén szívébe.
Tarkóját perzselte a nap, de szerencsére szellő fújdogált, meleg és szelíd, amely egy édes illatot hozott magával – a rothadás és a tenger illatát. Xerxész behunyta a szemét, nagyot lélegzett. Nyugodt volt és elégedett. A nagy piac, a templomok, a lakónegyedek, a műhelyek, a kocsmák mind kihaltak. Ez valahogy mégis olyan meghitt volt. Úgy érezte, mintha egy asszony öltözőasztalánál ülve sorra kihúzogatná az apró fiókokat, ismerkedve a nő titkaival.
Itt csak az ő katonái voltak. Tűvé tették Athént, átkutattak minden raktárt, üzletet és üres lakóházat. A falak között nem maradt más görög a fél tucat agyalágyult vénségen kívül, akiket a családjuk hagyott itt. Fogatlanok és vakok voltak, akik hitetlenkedve, félősen heherésztek a perzsa katonák különös beszédére. Xerxésznek nem volt szüksége rájuk. Gyorsan megölték őket, mint a kóbor kutyákat, ami akár irgalomnak is tekinthető.
Mardoniosz tábornok, elmerülve saját gondolataiban, három lépés távolságból követte a Nagykirályt. Neki és Xerxésznek is különös módon ismerős volt a város, amelybe bevonultak. Hirtelen valósággá lettek a régi jelentések százaiból hallott személy- és helynevek. Ilyen volt a tőlük balra magasodó Akropolisz mészkőszirtje, a város őrszeme, vagy talán az Areioszpagosz fakó sziklája, ahol évszázadok óta ülésezett az athéni nemesek tanácsa.
Xerxész látta elöl a Pnüx dombot a kihegyesedő koronájú fáival és az oldalába vágott, fehér lépcsővel. Békeidőkben ott tanácskozott és vitatkozott a híres népgyűlés, nem ismerve el maga fölött se királyt, se türannoszt. Xerxész szívesen megnézte volna ezeket az embereket, akik olyan komolyan vették a törvényeiket. Ám ott csak a szél járt a mai napon. Athéné városának népe leözönlött a kikötőbe, hogy hajókkal vitesse át magát a mély vízen. Gyáván elfutottak a perzsák elől!
Xerxész olyan utcákban járt, ahol nyitva hagyták az ajtókat, és visszhangzott minden lépés. A tetőn melegedő néhány macskán kívül nem látott élőt, leszámítva a Halhatatlanjait, akik olyan feszesen álltak ott hosszú, tűzött, betétes kabátjukban és fényesre olajozott, gyűrűs szakállukkal, mintha szobrok lennének maguk is. A Nagykirály szerette őket, ahogy az apja is a maga idejében, mint a kedvenc gyermekeit vagy a vadászkutyáit. Uralkodásának pajzsa és ékessége voltak, akiknek létszámát a felére apasztották a vörös köpenyes mészárosok Thermopülainál. A Halhatatlanok máig nem heverték ki azt a csapást, noha végül megtisztították a szorost. Xerxész megtartotta testőreinek a Halhatatlanokat, kitüntette őket áldásával. Azok ötezren, akik megmaradtak, túlélők voltak, sebzettek és viharvertek, ám erősebbek is, amióta levágták a spártaiakat az utolsó szálig. A Halhatatlanok nem törtek meg abban a szorosban. De akkor is, ők verhetetlennek tudták magukat, akiknek nincsen párjuk széles e világon. A Nagykirály látta megrendülésüket, hitetlenkedésüket. A spártaiaktól tehetetlennek érezték magukat.
Xerxész még azt is fontolgatta, hogy pihenni küldi a hadosztályt, kivonja őket a frontról. A parancsnokuk, egy tagbaszakadt óriás, akit Hüdarnésznek hívtak, az arcát a porba nyomva könyörgött a Halhatatlanokért, erősködött, hogy a Halhatatlanoknak dolgozniuk kell, hogy elgennyednek, mint a félrekezelt seb, ha túl sok idejük marad a gondolkodásra. Xerxész egyetértett. A megbecsülés nem jár magától, azt ki kell érdemelni áldozattal és kemény munkával.
Egy utca végén, ahol a fazekaskorongok gazdátlanul álltak, változott a látvány: a levegő fényesebb és szellősebb lett, mint a környező utakon. Xerxész megérkezett a híres Agorára, a piactérre. Itt állt a tíz törzs szobra a felolvasható jóstáblákkal. Xerxész nem közelített hozzájuk, de úgy képzelte, hogy legalább néhány tábla figyelmeztetett az ő közeledésére, és ettől jóleső büszkeség töltötte el.
Héja vijjogott. Xerxész föltekintett a madárra, amelynek a kiáltása tökéletes tisztasággal hallatszott a szélcsendben. A madár széles köröket írt le a város fölött. Xerxész látta, ahogy zsákmányt keresve forgatja a fejét. Békés napokon senkinek sem tűnt volna fel, mert a hangja beleveszett volna a piaci lármába. Ám a Nagykirály úgy érezte, mintha egy hegytetőn ülne most, ahol leállt minden munka. A háború csodája, elmélkedett Xerxész, olyasmi, amit közönséges férfiak és asszonyok sosem ismerhetnek.
– Megesküdtem, hogy állok én még itt, Mardoniosz – mormolta. A tábornok csak bólintott, megérezve, hogy a királynak nincsen szüksége válaszra. – Megmondtam az apámnak, hogy betetőzöm a művét, elhozom ide, erre a helyre a hadat. Megesküdtem, hogy megbüntetem őket, amiért semmibe vették követeinket, amiért nem voltak hajlandók földet és vizet küldeni. Apám tucatnyi alkalommal ajándékozta meg őket, amikor térdet hajthattak volna, és ők mindegyiket elutasították. Ezt választották, nem minket. De akkor is, itt állni… – Egyszerű örömmel csóválta a fejét. Mardoniosz ugyancsak mosolyogva lépkedett utána. Valóban, egy ilyen napon semmi sem lehetetlen.
Magasan az utcák felett mindenütt az Akropoliszba ütközött a tekintet. Xerxész templomokat látott, köztük felállványozottakat is, félbehagyott oszlopokkal. Mind a görög istenek tiszteletére készült. Kémei leírtak mindent, még azokat az emlékműveket is, amelyek a tíz évvel ezelőtti csatát dicsőítették Marathónnál. A görögöknek az a győzelme a perzsák fölött nagyon fájt Xerxész apjának. Megtörte a szellemét, talán az okozta még a betegséget is, amely elszakította a világtól Dareioszt, felényire aszalta a súlyát, és megfosztotta minden erejétől. Xerxészt elfogta a düh, ha erre gondolt. Le fogja dönteni azokat a köveket!
Aztán megtorpant, mert mozgást vett észre fönt, a hatalmas sziklán.
– Odafent… vannak még, tábornok?
Mardoniosz leárnyékolta a szemét.
– Pár tucatnyian, felség. Csak néhány pap, amennyire megállapíthatom. Kifüstöljük őket.
Nem mondta meg a királynak, hogy a girhes öregemberek az Akropoliszon eltorlaszolták a csúcsra vezető főutat. Föl is szerelkeztek ócska fegyverekkel és vértekkel, amelyeket vélhetőleg templomfalakról szedtek le. Nem jelentettek komolyabb fenyegetést egy bögölynél, de nem költöztették ki őket arra az időre, amelyet a türelmetlen ifjú király a bevonulásra kiszemelt. Mardoniosz szerette volna kiugrasztani urát komor töprengéséből.
A király hirtelen fölnézett az Areioszpagoszra, amely száz lépésre sem volt tőlük. Tábornokának egy szót se szólva odafutott, ahol az utca találkozott a sziklafallal, és fiatalos energiával fölszaladt a lépcsőn. Még akkor sem lihegett, amikor fölért az óriási, lapos tetőre.
Itt álltak sok száz éven át az athéni nemesek. A király felhágott a legmagasabb pontra, onnan nézte az előtte tornyosuló Akropoliszt, amelynek a tövében még az Areioszpagosz is eltörpült.
Mardoniosz erős ember volt, megedzette a hónapokig tartó menetelés, így ő sem zihált, mikor utolérte urát. Xerxész bólintott neki. Fölvidította, hogy oda megy, ahova akar, olyan helyekre, amelyeket ellenségei szentnek tartanak.
Mardoniosz a szemét összehúzva nézte a mozgolódást az Akropoliszon. Itt nem volt ok az aggodalomra.
– Felség, odaküldtem egy egész hazarabamot, hogy másszák meg hátulról a nagy sziklát. A lépcső lábánál íjászok vannak, hogy megzavarják a görögöket. Látod őket? A többiek, amint fölértek a csúcsra, lerohanják a védőket.
– Aztán pedig példát statuálnak velük – fejezte be Xerxész. – Az örömömre szolgálna, tábornok. Így cselekedjél. Hagyjátok szem előtt a hullákat, hogy az isteneik lássák.
– Parancsodra, felség.
Az ifjú király lassan elfordult. Élvezte, hogy milyen magasan lehet. Xerxész, háttal az Akropolisznak, hunyorgott, hogy lássa a délnyugaton sötétlő tengert.
– Nem fogok várni, Mardoniosz – mondta. – Le akarok menni a tengerhez, látni akarom, hogyan pusztítja el a flottám az utolsó reményüket. Égesd föl ezt a várost. Száraznak látszik, gyorsan elharapóznak a lángok.
Xerxész a piaci napvédő ponyvákat nézte pár utcával arrébb. Sokkal kisebb volt, mint ahogy azt korábban gondolta. Lakóinak bűnei nagyobbá tették a képzeletében annak méreteit.
A piac biztosan leég, csakúgy, mint a vakolt téglaházak meg az ősrégi fa- és cseréptetők. Szívderítő volt elképzelni a táguló körben vitorlázó tüzes pernyét. Nagy tüzet akart. Lángokban álló város maradjon mögötte! Lássák csak a görögök a füstfelhőt. Akkor majd belátják, hogy drágalátos Athénjük nem védhető, hogy kifosztották, megdöntötték és megerőszakolták.
– Adj nekem fáklyát, Mardoniosz – mondta lelkesen ragyogó szemmel.
A tábornok füttyentett az egyik szolgának, akik mindig a közelben várakoztak, hátha óhajtanak valamit az urak. A szolga megmászta a sziklát, és idegesen kapkodva tüzet csiholt. Ügyes volt a fickó; először a tenyere öblébe fogott taplóba pattintott szikrát, aztán rányomta a születő lángot a husángra csavart, sűrű olajtól csöpögő rongyra. A szövétnek sercegett és ropogott. Tetszetős látvány volt. A szolga hasra vetette magát a sziklán, és fülig poros lett tőle.
Mardoniosz úgy követte királyát lefelé, mintha Xerxész egy felvonulást vezetne. A tűz, amelyet a király vitt, kormos pántlikává nyúlt, és csíkokat húzott a levegőbe, valahányszor a fiatalember fokról fokra ugrott a lépcsőn. Végül megállt az utcán.
A nyár hosszú volt, a város kiszáradt. Xerxész egy tetőhöz tartotta a szövétneket, és a láng belemart a lécezetbe a cserép alatt. A láng minden érintéstől továbbterjedt, sápadt füstöt sajtolva ki a tetőből. Néhány cserép megrepedt, már-már dallamos hangon. Xerxész felkacagott, sietni kezdett, menet közben minden házhoz odatartva a lángot. Az utca végénél visszafordult, és megállt középen. A füstpászmák egyesültek, felszálltak. A tűz már lélegzett, és fékezhetetlen volt.
Mardoniosz követte a királyt. Nehéz volt ellenállni a fiatalember mosolyának. Úgy tudott örülni a sikereinek! Xerxész odadobta a fáklyát, Mardoniosz elkapta.
– Fejezd be, tábornok, amit elkezdtem – rendelkezett Xerxész. – Úgy döntöttem, hogy ez a város nem létezhet. Ez a büntetésük, amiért dacoltak az apámmal. Égesd porrá! Én indulok a hajókhoz. Látni akarom az athéni flotta pusztulását. Adj hálát, hogy megosztottam ezt veled. Ez olyan nap, amelyre örökké emlékezni fogsz.
Mardoniosz fejet hajtva nézett a király után, ahogy az sietett a tenger felé. Mikor a tábornok látta, hogy nem fog megállni, a szája vonallá keskenyedett. Türelmetlen intésére egy tucat testőr és hatvan íjász iramodott a király után. Mardoniosz füttyentett, hogy küldjenek még erősítést. Hallotta, hogyan továbbítják a parancsot a főseregnek. Emberei azt jelentették, hogy a városban nem kell fenyegetéstől tartani, de mi lehet a falakon kívül? Lehet, hogy az út a tengerhez nem biztonságos. Ki tudja, miféle vakhitűek maradhattak hátra, hogy lesből megtámadják és megöljék a perzsákat? Nem lenne üdvös, ha Xerxészt ebben a dicsőséges pillanatban szúrná le valami vénember.
Mardoniosz fogást váltott a szövétneken, mert a szellő visszafújta rá a lángokat. Ha valaha is kételkedett az áldásban, amellyel a nagy Ahura Mazdá elhalmozta a király családját, a mai napon nem tehette. Ő és Xerxész hónapokig masíroztak és hajóztak, hogy elérjenek erre a helyre, olyan hatalmas flottát és hadat hozva, hogy semmi sem állhatott meg előttük.
Elkomorodott, ha a hosszú és fárasztó gyaloglásra gondolt a hajóhídon és a görögök tengerének a partján. Ő és az emberei sokat kibírtak azért, hogy Athénban állhassanak a mai napon. Sokan nem térnek haza. Mardoniosz a rendkívüli ügyesség és vitézség példáit látta Thermopülainál. Ezt beismerhette a legtitkosabb gondolataiban. De végül a spártaiak is elestek. Xerxész parancsba adta, hogy a királyukat nyakazzák le, a testét darabolják fel, és szórják a tengerbe, mintha attól tartott volna, hogy a nagy király feltámad. Mardoniosz megborzongott az emléktől. Karddal és pajzzsal nem győzhették le a spártaiakat. Végül Xerxész elrendelte, hogy emberei húzódjanak hátra, és addig dobálják a spártaiakat lándzsával, amíg az utolsó is el nem esik.
A tengeren sorozatosan megfutamították az athéni hajóhadat, emlékeztette magát Mardoniosz, és félretolta a benne mocorgó babonás félelmet. A görögök minden ügyességük és bátorságuk ellenére sem voltak képesek megmenteni Athént, hatalmuk szívét és kútfőjét. Isten nyilvánvalóan a perzsákat pártolja. Mardoniosz fejet hajtott erre a gondolatra, és néma fohászt küldött Dareiosz királyhoz, a nemzetek atyjához, ifjúkora cimborájához. Akkor még olyan édes és tiszta volt a világ, mint a friss barack. Az öreg most persze elégedetten figyeli őket.
Fordult a szél, újabb hőhullámot hozott. A láng megcsapta a tábornok karját. Mardoniosz félretette az álmodozást, hogy a rá váró munkára összpontosíthasson. Fáradt volt, ráfért a hosszú pihenés. Ő se fiatalodik. Sóhajtott. Lélegzete és fájó térde a királyé. Xerxész nem látott gyengeséget, nem láthatott. Mardoniosz masírozik tovább.
Néhány ajtóból még mindig lesték őket macskák. Nyávogtak, és a katonák lábához törleszkedtek. Ezek is megégnek mind. Lehet, hogy az emberek parazsat kötnek a farkukra, hogy visítva és rohangálva terjesszék a tüzet. Csináltak más városokban is ilyet, noha Mardoniosz ezt túlzásnak tartotta. Tapasztalata szerint az egyszerű dolgok mindig jobbak voltak a bonyolultaknál.
A falakra gondolt, amelyek körülveszik Athént. A nagy kapuk és a tornyok egyszerre jelentenek tényleges és jelképes védelmet. Ám akármik is legyenek, ledönthetők pöröllyel és kampókkal. Több mint negyedmillió embere van, olyan szívósak, mint egy ló vagy egy kutyafalka. Ledöntik azokat a falakat.
Az Akropoliszról tompán hallatszott ordítás és fegyverzörgés, még ha a magasodó füstfelleg el is takarta a sziklát. A tábornok az ajkát harapdálta. Az nem lesz jó, ha az emberei csapdába esnek a lángban álló utcákon. Nem, most úgy kell gondolkoznia, mint egy mérnöknek, és higgadtan kell hozzáállnia a feladatához. Hadd élvezze a győzelmeit a király! Megérdemelte őket.
Újabb ezerfős hazarabam tűnt elő futva a füstből, amely még mindig szélesedett és vastagodott. Kettőt a legalacsonyabb rangúak közül Mardoniosz megtartott futárnak, a többieket Xerxész után küldte. A királyt nem érdekelte a biztonsága. Szentül hitte, hogy a tábornoka majd gondoskodik róla.
Mardoniosz tudta, hogy jól szolgálja a királyát, és ettől ugyanúgy lángolt a szíve, mint körülötte a tetők.