4

Kilences a harmadik helyen:

Ha a családban felforrnak a kedélyek,

megbánáshoz vezet a túlzott szigor.

JI CSING, A VÁLTOZÁSOK KÖNYVE

Február utolsó keddjén, tizenegy órakor Strike és Robin az irodájuknál taxiba ültek, és elmentek a Reform Klubba. Ez egy nagy, szürke 19. századi épület volt a Pall Mallon.

– Sir Colin a kávészobában várja önöket – közölte a szmokingos ajtónálló, akinek bemondták a nevüket, és keresztülvezette őket a hatalmas belső udvaron. Robin ugyan eredetileg úgy gondolta, elég elegáns lesz majd a fekete nadrágjában és pulóverében, amely a később kezdődő megfigyelési munkához is alkalmas öltözet lesz; de most látta, hogy bizony ez nem elég ide. Négyszögletes talapzatokon fehér márvány mellszobrok álltak őrt itt bent, a falról kiemelkedő whig politikusok jókora olajportréi tekintettek le rájuk jóindulatúan az arany kereteikből, bordázott oszlopok emelkedtek a kövezett padlótól az első emeleti balkon szintjén át egészen a boltozatos üvegmennyezetig.

A „kávészoba” megnevezés kisebb, bensőségesebb helyiséget sugallt, de ez is óriási, pompázatos étkezőnek bizonyult, zöld, vörös és aranyszínben ragyogó falakkal, magas ablakokkal, és tejüveg búrás aranycsillárokkal. Csak egy asztalnál ültek, Robin pedig azonnal felismerte a lehetséges ügyfelüket, mert előző este azért utánanézett.

Sir Colin Edensor munkásosztálybeli családba született Manchesterben, kiváló pályát futott be a közigazgatásban, melynek végén lovaggá is ütötték. Számos jótékonysági kezdeményezést támogatott most, főleg oktatással és a gyermekek jólétével kapcsolatosakat, és csendes, intelligens és tisztességes ember hírében állt. Az elmúlt egy évben azonban a neve, amely addig csak a rangosabb újságok hasábjain tűnt fel, a pletykalapokba is bekerült, mert az Egyetemes Humanitárius Egyházról tett csípős megjegyzéseire igen sokan reagáltak, köztük egy híres színésznő, egy köztiszteletben álló író, és mindenféle popkultúrával foglalkozó újságírók is, akik mind ugyanúgy írták le Edensort: a gazdag ember, akit felháborít, hogy a fia a szegények megsegítésére pazarolja a vagyonkezelő alapjában lévő pénzt.

Sir Colin egy olyan ember lányával kötött házasságának köszönhette a vagyonát, aki egy ruházati cikkeket forgalmazó áruházlánccal keresett sok-sok milliót. Úgy tűnt, boldog párt alkotnak, végül is negyven évig voltak házasok. Sally alig két hónapja hunyt el, és három fiú maradt árván utána, akik közül William volt a legfiatalabb, tíz évvel követve a kisebbik bátyját. Robin arra tippelt, a két férfi, akik Sir Colinnal az asztalnál ülnek, a két idősebb fia.

– A vendégei, Sir Colin – jelentette az ajtónálló, és bár igazából nem hajolt meg, a hangja halk és tisztelettudó volt.

– Jó napot! – köszönt Sir Colin, majd mosolyogva felállt, és egymás után mindkét nyomozóval kezet fogott.

Lehetséges ügyfelüknek sűrű, ősz haja volt, arca olyan arc, amelyet ösztönösen kedvel az ember, megbízik benne. A szeme sarkában ráncok gyülekeztek arra várva, hogy elnevesse magát, a szája sarka pedig természetes módon felfelé húzódott, és az aranykeretes szemüveg lencséi mögül meleg, barna szemek néztek rájuk. Beszédén még mindig hallatszott manchesteri származása.

– Ők itt Will két bátyja, James és Edward.

James Edensor az apjára hasonlított, csak a haja volt sötétbarna, és határozottan kevésbé jó természetűnek is tűnt. Ő felállt kezet fogni, Edward viszont, akinek meg szőke haja volt és jókora kék szemei, ülve maradt. Robin felfigyelt egy hegre Edward halántékán. A széke mellé bot volt odatámasztva.

– Nagyon kedves önöktől, hogy szántak ránk az idejükből – kezdte Sir Colin, miután mindannyian helyet foglaltak. – Kérnek valamit inni?

Robin és Strike nem kértek semmit, így Sir Colin megköszörülte a torkát, és belefogott:

– Nos… minden bizonnyal azzal kellene kezdenem, hogy nem is vagyok benne biztos, tudnak-e egyáltalán segíteni. Mint a telefonban említettem, már próbáltunk magánnyomozókkal dolgozni, és nem lett jó vége. Az is lehet, hogy még rontott is a helyzeten. Viszont önöket a Chiswell család, igen régi ismerőseim, nagyon dicsérték. Izzy biztosított róla, hogy ha önök úgy ítélik meg, nem tudnak segíteni, azonnal közölni fogják… Én ezt igen jó jelnek vettem.

– Az teljesen igaz, hogy nem vállalunk el olyan ügyeket, amelyeket reménytelennek vélünk – bólintott Strike.

– Ebben az esetben – folytatta Sir Colin, ujjai hegyét összeillesztve – felvázolnám a helyzetet, önök pedig szakértő szemmel véleményt mondhatnak róla. Igen, csak nyugodtan! – válaszolt Strike még fel sem tett kérdésére, mert látta, hogy a nyomozó a jegyzetfüzetéért nyúl.

Még ha fogalma sem lett volna, mi Sir Colin foglalkozása, Strike akkor is rögtön tudta volna, hogy a férfinak nagy gyakorlata van abban, hogy rendezett, áttekinthető módon közöljön információkat, így aztán a tollal a kezében készen állt jegyzetelni.

– Azt hiszem, legjobb, ha Will-lel kezdem – mondta az idős közszolga. – Ő a legfiatalabb gyermekünk, és igazából… nos, nem szeretném azt mondani, hogy „véletlen” volt, de hát Sally negyvennégy évesen esett teherbe vele, és jó ideig észre sem vette. De rettentően örültünk ám neki, amint túltettük magunkat a meglepetésen!

– James és én annyira nem – szúrta közbe Edward. – Senki sem szeret arra gondolni, hogy a negyvenes szülei ilyesmit csinálnak!

Sir Colin elmosolyodott.

– Jól van, akkor csak mondjuk, azt, hogy általános meglepetést keltett – vette vissza a szót. – De mindannyian imádtuk Willt, amikor megérkezett. Csodás kisfiú volt. Mindig is nagyon okos volt, de hat-hét éves korára már kezdtünk aggódni, mert valami mintha nem stimmelt volna vele teljesen. Szenvedélyesen bele tudta vetni magát dolgokba, szinte azt mondhatnánk, megszállott módon, és nagyon felzaklatta, ha valami eltérés adódott a szokásos programjában. Amit más gyerekek fel se vettek, az őt kibillentette az egyensúlyából. Nem kedvelte a nagy csoportokat. Gyerekzsúrokon mindig az emeleten találtunk rá, csendesen olvasott vagy egyedül játszott. Nyugtalanított ez egy kicsit, így elvittük egy pszichológushoz, és ő diagnosztizálta, hogy Will az autizmusspektrum enyhébbik végére esik. Azt mondta, semmi drámaira nem kell gondolnunk, semmi komolyra. Azt is elárulta, hogy igen magas az IQ-ja. Ez nem lepett meg igazán, az információfeldolgozó képessége és az emlékezete is különlegesen jó volt, és legalább öt évvel magasabb szinten olvasott, mint kellett volna neki. Mindezeket azért mondom el – nézett rájuk Sir Colin –, mert úgy gondolom, a furcsaságok és képességek e különleges kombinációja Willben magyarázatot adhat rá, legalábbis részben, hogy tudta az EHE beszervezni. Volt már egy korábbi incidens, amely igen aggasztott minket, és ezt figyelmeztető jelnek is kellett volna vennünk. Amikor Will tizennégy éves volt, bekerült egy fiúkból álló társaságba az iskolában, akik azt mondták neki, ők radikális szocialisták, és valami általános háborút vívnak a tekintély minden formája ellen. Will meglehetősen kiszolgáltatott tudott lenni az olyanoknak, akikről úgy látta, kedvelik, mert sosem volt sok igazán közeli barátja. Be is dőlt ennek az általános káoszt hirdető filozófiájuknak, és nekiállt mindenféle szocialista elméleteket olvasni. Csak amikor rávették, hogy gyújtsa fel a kápolnát, akkor értettük meg, mi is folyt ott. Hajszálon múlt, hogy ki nem csapták, és csak az mentette meg, hogy egy iskolatársa az utolsó pillanatban vallomást tett. Ez a lány tudta, hogy a fiúk csak játszadoztak Will-lel, hogy lássák, mi mindenre tudják rávenni. Ez után az eset után leültettük Sallyvel – folytatta –, és jó hosszan elbeszélgettünk vele. Nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy Willnek nehézséget okoz megállapítani, mikor próbálják esetleg megtéveszteni mások. Eléggé fekete-fehérben látja a világot, úgy veszi, mások is olyan egyenesek, mint ő, és ez ellenállhatatlan kísértést jelentett a fiúknak, akik majdnem rávették a gyújtogatásra. De ezen az incidensen kívül Will sosem került bajba, és ahogy idősebb lett, mintha egyre könnyebben barátkozott is volna. Jellemző módon elment, és könyveket vett az autizmusról, és nagyon viccesen tudott róla beszélni. Mire az utolsó évéhez ért az iskolában, Sallyvel biztosak voltunk benne, hogy nem lesz gondja az egyetemen. Már bizonyította, hogy tud jó barátokat szerezni, a jegyei pedig kiemelkedőek voltak.

Sir Colin ivott egy kis korty kávét. Strike nagyon meg volt elégedve azzal, ahogy a lényeges dolgokat sorra veszi; nem kérdezett, csak várta a folytatást.

– És aztán… – szólalt meg ismét Sir Colin, és letette a kávéscsészét –, három hónappal azelőtt, hogy Will elment volna a Durhami Egyetemre, Ed igen súlyos autóbalesetet szenvedett.

– Egy teherautó fékjei felmondták a szolgálatot – vette át a szót Ed. – Egyenesen átrohant a piros lámpán, bele az én kocsimba.

– Úristen! – nézett rá Robin. – És ön…?

– Öt napig kómában volt – felelt erre Sir Colin. – És újra kellett tanulnia járni. Mint gondolhatják, Sally és én is jóformán csak Eddel foglalkoztunk. Sally gyakorlatilag bent lakott a kórházban. Én magamat hibáztatom azért, ami ezután történt – folytatta Sir Colin. A fiai már kezdtek volna tiltakozni, de ő elhárította: – Nem, hadd mondjam végig! Will elment az egyetemre, én pedig nem figyeltem oda rá annyira, mint különben tettem volna. Többet kellett volna kérdezgetnem, nem lett volna szabad mindent készpénznek vennem. Említette, hogy vannak, akikkel időnként elmennek meginni valamit, mesélte, hogy belépett néhány társaságba, a kurzusai nem tűntek problematikusnak… csakhogy aztán eltűnt. Egyszerűen összecsomagolt és felszívódott. A konzulense szólt nekünk, mi pedig rettentően aggódtunk. Személyesen is felutaztam az egyetemre, és beszéltem néhány barátjával, akik elmondták, hogy Will elment egy EHE-előadásra az egyetemen, ahol beszédbe elegyedett az egyházból néhányakkal, azok adtak neki olvasnivalót, és elhívták egy istentiszteletre is, amire el is ment. Utána ők csak azt látták, hogy visszajön a kollégiumba, összepakol a szobájában mindent, és távozik. Senki sem látta azóta. A Rupert Court-i templomon keresztül sikerült a nyomára bukkannunk, és kiderítettük, hogy a Chapman Farmon van Norfolkban. Itt jött létre az EHE, és még mindig ez a legnagyobb átnevelőközpontjuk. A tagoknak nem lehet mobiltelefonjuk, így csakis úgy lehetett Will-lel kapcsolatba lépni, ha írunk neki. Írtunk is. Végül, amikor már a rendőrséggel fenyegettük őket, sikerült rákényszeríteni az egyházat, hogy engedjék Willt találkozni velünk a Központi Templomukban, a Rupert Courton. Ez a találkozó elképesztően rosszul sikerült. Mintha egy vadidegenhez beszéltünk volna. Will egyáltalán nem emlékeztetett önmagára. Akármit is mondtunk, olyasmikkel válaszolt, amelyekről most már tudom, hogy standard EHE-s sémák vagy szakzsargon, és kereken visszautasította, hogy otthagyja az egyházat, és visszatérjen a tanulmányaihoz. Ki is jöttem a sodromból, ami nagy hiba volt, mert épp ezzel játszottam az egyház kezére, így tettem lehetővé, hogy ellenségeként állítsanak be Will előtt. Azt kellett volna tennem, amit Sally: egyszerűen csak szeretetet mutatni, azt, hogy nem próbáljuk irányítani, félrevezetni őt, merthogy az egyház Elöljárói persze ezt állítják rólunk. Ha hagytam volna, hogy Sally irányítsa a találkozót, talán lehetett volna esélyünk kihozni, de dühös voltam… dühös, hogy megszakítja az egyetemi tanulmányait, és hogy ilyen kalamajkát, aggodalmat okozott, mikor pedig mi még mindig nem tudjuk biztosan, Ed vajon tolószékbe kényszerül-e egész hátralévő életére.

– Ez melyik évben történt? – érdeklődött Strike.

– 2012-ben – felelte Sir Colin.

– Akkor majdnem négy éve van ott bent?

– Így van.

– És ön csak egyetlen alkalommal találkozott vele, amióta belépett az egyházba?

– Személyesen egyszer, különben csak a Patterson Vállalat által készített fényképeken láttam. De Ed találkozott vele.

– Nem beszéltünk – mondta Ed. – Tavaly próbáltam odamenni hozzá a Wardour Streeten, ő meg egyszerűen sarkon fordult, és visszaszaladt a Rupert Court-i templomba. Azóta néhányszor körbejártam arra, és távolabbról meg is láttam néha az adománygyűjtő persellyel. Betegnek tűnik! Csontsovány. Hármunk közül ő a legmagasabb, és látszik, hogy jó tizenvalahány kilóval kevesebb, mint az egészséges lenne.

– Mint kiderült, a Chapman Farmon krónikusan alultápláltak a tagok – folytatta Sir Colin. – Sokat böjtölnek. Sokat megtudtam az egyház működésének belsőbb dolgaiból egy kiugrott fiatal, Kevin Pirbright révén. Kevin az egyházban nőtt fel. Hároméves kora óta volt ott.

– Pontosan – szólalt meg James, de már percek óta úgy tűnt, nagyon küszködik, hogy ne szóljon közbe. – Neki legalább megvan ez a mentsége.

Egy pillanatnyi feszült csend következett.

– Elnézést – tette hozzá James, bár egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki komolyan gondolja. Aztán nyilván mégsem tudta türtőztetni magát, és vehemensen folytatta: – Nézzék, az lehet, hogy Will túl hülye volt hozzá, hogy felismerje, az iskolai kápolna felgyújtása nem oldja meg a világméretű szegénység problémáját, de azért na! Na! Bármikor csatlakozhatott volna egy szektához, és ő meg pont azt a pillanatot választja, amikor arra várunk, hogy megtudjuk, Ed lebénul-e egész életére?

– Will nem így gondolkodik – vetette ellene Ed.

– Nem, merthogy egy önző, monomániás kis pöcs – vágta rá ingerülten James. – Tökéletesen tudatában van annak, hogy mit csinál, és rengeteg lehetősége lett volna abbahagyni. Nehogy azt gondoljuk, hogy valami ártatlan féleszű – fordult Strike és Robin felé. – Will rohadtul lekezelően tud viselkedni bárkivel, aki nem olyan okos, mint ő, és hallaniuk kéne, hogy tud vitatkozni!

– James! – szólt rá halkan a bátyja, de a fiú mintha meg sem hallotta volna.

– Anyám újévkor halt meg. Az egyik utolsó dolog, amit megtett, amikor még magánál volt, az volt, hogy írt Willnek, és könyörgött neki, hadd lássa még egyszer, utoljára! Nem válaszolt semmit. Semmit. Hagyta, hogy anya úgy haljon meg, hogy miatta aggódik, hogy kétségbeesetten szeretné látni, és még a temetésre sem jött el! Ez az ő döntése volt, és én bizony sosem bocsátom meg neki! Sosem! Tessék, elmondtam! – fejezte be James, a két tenyerével a combjára csapott, és felállt. – Sajnálom, de nekem ez nem megy – tette még hozzá, és mielőtt bárki megszólalhatott volna, már távozott is.

– Sejtettem, hogy ilyesmi lesz a vége – mormogta Ed.

– Nagyon sajnálom – fordult Strike-hoz és Robinhoz Sir Colin. A szeme mintha könnyes lett volna.

– Miattunk ne aggódjon – nyugtatta meg Strike. – Sokkal rosszabbat is láttunk már.

Sir Colin ismét megköszörülte a torkát, és némileg remegő hangon folytatta:

– Sally legutolsó tiszta tudatú pillanatában is könyörgött nekem, hogy hozzam ki Willt… elnézést! – Most már tényleg kicsordultak a könnyek a bifokális lencséi mögül, és Sir Colin sietve zsebkendőt kezdett keresgélni.

Ed nagy nehezen átült az apja melletti székre. Amíg megkerülte az asztalt, Strike látta, hogy még mindig erősen sántít.

– Jaj, apa – tette a kezét Ed Sir Colin vállára. – Semmi baj!

– Általában nem viselkedünk így nyilvánosan – próbált Strike-ra és Robinra mosolyogni Sir Colin, miközben a szemét törölgette. – Csak hát Sally… még mindig nagyon… közeli ez a dolog…

Robin úgy érezte, egészen felháborító, hogy a pincér épp ezt a pillanatot választotta, hogy az asztalhoz lépve érdeklődjön, kívánnak-e ebédelni.

– Igen, remek ötlet – nyögte ki rekedten Sir Colin. – Ebédeljünk csak!

Mire kihozták nekik az étlapokat, majd megrendelték az ételt, Sir Colinnak sikerült összeszednie magát. Amint a pincér távozott, folytatta is:

– Jamesnek persze igaza van, bizonyos mértékig. Willnek valóban félelmetes intellektusa van, és ördögi módon tud vitázni. Csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy mindig is volt egy bizonyos… aggasztó naivitás ebben az igen kiváló agyában. A lehető legjobb szándék vezérli, teljes komolysággal jobbá akarja tenni a világot, de persze kedveli a bizonyosságot is, és a szabályokat, amelyekhez ragaszkodhat. Mielőtt az EHE prófétáira rátalált, a szocializmus volt a vesszőparipája, azelőtt meg igen bosszantó cserkész Farkaskölyök volt, legalábbis a vezetőknek bosszantó, mert nem szerette a zajos játékokat; de egyébként nekünk is, a folytonos jótéteményekkel, meg azzal, hogy állandóan arról akart vitatkozni, akkor is jótéteménynek számít-e valami, ha kérésre csinálta meg, vagy csak az számít jótéteménynek, amit ő maga talált ki. De az igazi probléma Will-lel az – zárta le a gondolatmenetet Sir Colin –, hogy nem látja a gonoszságot. Számára ez valami elméleti dolog, egy arctalan erő a világban, amit el kell pusztítani. Amikor a közvetlen közelében bukkan fel, egyszerűen meg sem tudja látni.

– És ön szerint az EHE gonosz?

– Ó, igen, Mr. Strike – felelte halkan Sir Colin. – Igen, attól félek, nagyon is az.

– Próbálta már meglátogatni Willt? Megszervezni még egy találkozót?

– Igen, de elutasította. A Chapman Farmra csak az egyház tagjai léphetnek be, de próbáltam én elmenni egy istentiszteletre a Rupert Court-i templomban, hogy Will-lel beszélhessek, de nem engedtek be. Ez vallási épületként van bejelentve, tehát törvényes alapjuk van a látogatók kizárására. Abból, hogy nem engedtek be, levontuk a következtetést, hogy az egyháznak vannak birtokában képek Will családtagjairól, és utasították az ott dolgozókat, tartsanak minket távol. Mint telefonon is elmondtam, a Patterson Vállalat ezt rontotta el nagyon. Ugyanazt az embert küldték a templomhoz, mint aki a Chapman Farmot figyelte. A Chapman Farm körül van véve kamerákkal, így az egyház vezetői már tudhatták, hogy néz ki ez az ember, és amikor a Rupert Courton megjelent, közölték vele, hogy tudják, ki ő, kinek dolgozik, és hogy Willt tájékoztatták róla, hogy magánnyomozókkal figyeltetem. Ezen a ponton bontottam fel a szerződést a Patterson Vállalattal. Nemcsak hogy nem jutottak semmi olyan információ birtokába, amely segíthetne kihozni onnan Willt, hanem még meg is erősítették az egyház narratíváját a családunkról.

– Akkor Will még mindig a Chapman Farmon van, ugye?

– Amennyire meg tudjuk állapítani, igen. Időnként kimegy pénzt gyűjteni Norwichban vagy Londonban. Néha itt tölti az éjszakát a Rupert Court-i templomban, de különben a farmon él. Kevintől tudom, hogy azok a tagok, akik nem léphetnek előre szemináriumtartásra vagy imakörök vezetésére, általában az átnevelőközpontokban maradnak… vagyis spirituális elvonuláson, ahogy az egyház nevezi. Úgy néz ki, rengeteg kemény fizikai munkát kell elvégezni a Chapman Farmon.

– Hogy ismerkedett meg ezzel a… – Strike itt lepillantott a jegyzeteire – Kevin Pirbrighttal?

– Az EHE-ről írott blogján keresztül léptem vele kapcsolatba – felelte Sir Colin.

– Ő hajlandó lenne beszélni velünk?

– Biztos vagyok benne, hogy hajlandó lett volna – mondta halkan Sir Colin. – Csakhogy meghalt. Tavaly augusztusban lelőtték.

– Lelőtték? – ismételte Strike és Robin is egyszerre.

– Igen. Egy golyó a fejébe a Canning Town-beli lakásában. Nem öngyilkosság volt – vette elejét Strike kérdésének Sir Colin. – A helyszínen nem találtak fegyvert. Patterson beszélt egy rendőrségi kapcsolatával, szerintük kábítószerekhez lehet köze a gyilkosságnak. Úgy néz ki, Kevin dílerkedett.

– Ön tudott erről?

– Nem, de nem is csoda… szerintem szegény fiú le akart nyűgözni – mesélte szomorúan Sir Colin. – Kiegyensúlyozottabbnak akarta mutatni magát, mint amilyen valójában volt. Nem volt senkije, mert a családja többi tagja még mindig bent van az EHE-ben. Sosem jártam a lakásán, és csak a vége felé vallotta be, micsoda megerőltetés ez neki, arról írni, ami vele történt, ahogy próbálta összerakni az emlékeit az EHE-ről szóló könyvéhez. Fel kellett volna ismernem, szereznem kellett volna neki valami pszichológust. Nem lett volna szabad elfelejtenem, hogy ő is egy sérült emberi lény, nem lett volna szabad valamiféle fegyvernek tekintenem, amivel nekimehetek az egyháznak. Nem is hallottam felőle egyáltalán az utolsó egy hónapban, mielőtt lelőtték. Sally betegségéről akkor állapították meg, hogy már a végfázisban tart, Kevinről meg az a képem alakult ki, hogy kiszámíthatatlanul viselkedik, és ez nem segít: úgy értem, a viselkedése őrá magára is veszélyes volt, nem csak arra, hogy sikerüljön kihoznom Willt az EHE-ből. Jelenetet rendezett Giles Harmon dedikálásán, káromkodott, kiabált. Folyton próbáltam elmagyarázni neki, hogy az ilyesmi csakis rosszul sülhet el, de ő nagyon dühös volt, nagyon keserű.

– És ön mit gondol, valóban lehetett kábítószeres gyilkosság?

Ed oldalvást az apjára pillantott. Az habozott kicsit, mielőtt válaszolt volna.

– Igen zaklatott állapotban voltam, amikor megtudtam, hogy lelőtték, és… nos, ha őszinte akarok lenni, először valóban az EHE jutott eszembe.

– De aztán meggondolta magát?

– Igen, meg. Nekik nincs szükségük fegyverekre, vannak drága ügyvédjeik. Kiválóan értenek hozzá, hogyan hallgattassák el a kritikusokat: cikkeket íratnak velük szimpatizáló újságírókkal, a hírességeik interjúkat adnak… és Kevin igazából nagyon kis hal volt csak, akkor is, ha sikerült volna befejeznie a könyvét. Korábban már rákényszerítették, hogy minden komolyabb vádat leszedjen a blogjáról, aztán pedig épp őt vádolták meg abúzussal.

– Milyen abúzussal?

– Szexuálissal – felelte Sir Colin. – Azt állították, hogy megerőszakolta a nővéreit. Kevin kapott egy levelet az Elöljárók Tanácsától, amely szerint mindkét lány igen részletes vallomást tett ellene. Nos, én aztán tisztában vagyok vele, hogy a nemi erőszak gyakorta a családon belül történik. Az egyik jótékonysági egyesület, akikkel együtt dolgozom, épp az ilyen esetek áldozatain próbál segíteni, tehát sajnos nagyon is jól ismerem a statisztikákat, és nincsenek illúzióim: rengeteg ránézésre nagyon kedves ember követ el rettenetes dolgokat otthon, a négy fal között. Nyilvánvaló, hogy nem zárhatom ki a lehetőséget, hogy Kevin valóban bántotta a lányokat, csak hát azt gondolná az ember, ha az egyház tényleg bűnösnek hinné, a rendőrséghez fordult volna, nem pedig fenyegető levelet küld neki. Összességében azt gondolom, ez csak egy újabb kísérlet volt, hogy ráijesszenek, és abból kiindulva, amit Kevin mesélt nekem az egyház belső működéséről, szerintem valószínű, hogy a nővéreit megfélemlítéssel kényszerítették a vallomás aláírására. Szerettem volna elmenni Kevin temetésére… – folytatta szomorúan Sir Colin –, de lehetetlennek bizonyult. Utánaérdeklődtem, és az anyja, aki még most is az egyházban van, úgy döntött, a Chapman Farmon temetik el. Be kell vallanom, ezt igen felkavarónak találtam… Kevin olyan óriási erőfeszítést tett, hogy kitörjön onnan…

Meghozták az ebédet. Strike tengeri sügért rendelt, nem pedig steaket, amit igazán szeretett volna.

– Jogi eszközökkel nem lehet bármit kezdeni Will ügyével? – érdeklődött.

– Higgye el, megpróbáltam – felelte Sir Colin, és felvette a kését-villáját. – Willnek van egy vagyonkezelő alapja, amelyet Sally édesapja hagyott rá. Mostanáig annak a pénznek a felét vette ki és adta az EHE-nek. Szerettem volna, ha egy pszichiáter szakvéleményt ad róla, de amikor az egyház megneszelte ezt, elintézték, hogy egy pszichiáter tagjuk mérje fel az állapotát, aki persze azt nyilatkozta, hogy Will teljesen egészséges. Nagykorú, és mentálisan beszámíthatónak van nyilvánítva. Teljes patthelyzet. Próbálkoztam azzal, hogy felhívom politikus ismerősök figyelmét az egyházra, és arra, ahogy működik, de úgy néz ki, mindenki tart tőle, hogy nekimenjen, merthogy ott vannak köztük a hírességek, és világgá kürtölik a jótékonykodásukat is. Van egy parlamenti képviselő is, akiről erősen gyanítom, hogy tag. Feldicséri őket a parlamentben, és azonnal agresszív lesz bárkivel, aki kritizálja az egyházat. Próbáltam a sajtónál lévő kapcsolataimat rávenni, hogy írjanak oknyomozó leleplezést, de ők is félnek, hogy beperelik őket. Senki nem akar velük foglalkozni. Kevin nagyon szerette volna bíróságra citálni az egyházat azért, ahogy vele és a családjával bántak. Sallyvel örömmel szponzoráltuk volna ezt, de az ügyvédeim azt gondolták, nagyon kicsi az esélye, hogy Kevin sikerrel járjon. Nem is csak arról volt szó, hogy már korábban is rákényszerült, hogy a blogon visszavonja a hamis állításokat, hanem hogy igencsak fura dolgokban hitt.

– Mint például?

– Meg volt róla győződve, hogy a szellemi világ valóságos. Ami azt illeti, hitt benne, hogy az EHE képes a holtak megidézésére. Patterson próbált keresni másokat, akik talán tanúskodhatnának, de senkit sem talált.

– Megfordult a fejében, hogy erőszakkal hozza ki Willt? Hogy egyszerűen elhozzák a Wardour Streetről?

– Sallyvel beszéltünk erről, végső megoldásként – vallotta be Sir Colin –, de túl veszélyesnek ítéltük a dolgot, amikor tudomást szereztünk róla, mi történt egy fiatalemberrel, akinek a családja pontosan így járt el, még 1993-ban. Alexander Graves volt a neve. Ő is gazdag családból származott. Az apja szó szerint elrabolta az utcáról egyszer adománygyűjtés közben. Graves rémes mentális állapotban volt, amikor kihozták, és néhány nappal később a családi kúriában felakasztotta magát. Az utóbbi évek során rengeteget olvastam utána az agymosás módszereinek – folytatta Sir Colin, miközben lassan kihűlt az ebédje. – Már sokkal többet tudok az EHE által használt technikákról, mint az elején, és hogy milyen hatásosak is tudnak lenni. Kevin sok mindent elmondott, ami ott folyik, és klasszikus szektás manipulációval állunk szemben: az információ korlátozása, a gondolatok, érzelmek befolyásolása, és így tovább. Most már értem, hogyan változhatott meg Will ilyen rövid idő alatt. Szó szerint nincs ép eszénél.

– Az egészen biztos – bólogatott Ed is. – Hogy nem jött el, amikor anya haldoklott, nem jött el a temetésére! Jamesnek és a feleségének ikerfiai születtek tavaly, őket még csak nem is látta soha.

– Tehát pontosan mit szeretne elérni azzal, hogy felfogad minket? – kérdezte Strike.

Sir Colin letette a kést-villát, majd a széke alá nyúlva régi fekete diplomatatáskát húzott elő, abból pedig egy vékony dossziét.

– Mielőtt az EHE ügyvédei cenzúráztatták volna Kevinnel a blogját, én kinyomtattam az egészet. Van itt még két hosszú e-mail is Kevintől, amelyben elmeséli, hogy került a családja kapcsolatba az egyházzal, és néhány esetet, amelynek tanúja volt, vagy amelyben részt vett. Embereket nevez meg, helyeket, és legalább egy bűncselekménnyel vádolja meg Jonathan Wace-t, az EHE alapítóját. Ha azok közül, akiket Kevin említ ezekben a dokumentumokban, bárkit rá lehetne venni, hogy beszéljen, vagy akár tanúskodjon, különösen a kényszerítésről és az agymosásról, akkor talán tehetek valamit jogi eszközökkel. A legkevesebb, amit szeretnék, elérni, hogy az EHE engedjen ismét találkozni Will-lel.

– De ideális esetben ki is szeretné hozni?

– Természetesen – felelte Sir Colin. – De elfogadom, hogy ez talán nem reális cél. Itt vannak a Patterson Vállalat jelentései is, már amilyenek. Főleg Will mozgását figyelték, meg a ki-be járást a Rupert Courton és a Chapman Farmon. Az volt az elképzelés, hogy próbálnak fényképeket készíteni bármilyen erőszakos vagy megfélemlítő viselkedésről, vagy bármiről, ami azt jelentheti, Will nincs jól, vagy kényszerítik valamire. Néhány emberük álruhában meg is szólította az utcán, próbáltak beszélni vele, de állította, hogy nagyon is jól érzi magát, sőt, megpróbálta beszervezni őket, vagy pénzt kicsikarni tőlük… Nos, mit gondolnak? – kérdezte Sir Colin, és Strike után Robinra pillantott, majd vissza a nyomozóra. – Reménytelen az ügy?

Mielőtt Strike bármit válaszolhatott volna, Robin már nyújtotta is a kezét a dokumentumokért, amelyeket Sir Colin magával hozott.

– Nem – mondta Robin. – Örömmel segítünk.