Így a nemes ember ügyel a szavaira,
és evésben-ivásban mértékletes.
JI CSING, A VÁLTOZÁSOK KÖNYVE
2016. február
Cormoran Strike magánnyomozó egy apró, fülledt, emberekkel tömött sátor sarkában állt, a karjában egy síró csecsemővel. Felette zuhogó eső verte a ponyvát, a ritmustalan dobogás pedig még a vendégek csevegését és az újonnan megkeresztelt keresztfia sipítását is túlharsogta. A háta mögött túl meleget árasztott a fűtőtest, de ő nem tudott távolabb lépni tőle, mert három szőke nő (mindhárom negyven körül, kezükben műanyag pezsgőspoharak) szorította itt sarokba, és felváltva kérdezgették kiabálva a legnagyobb nyilvánosságot kapott ügyeiről. Strike „csak egy pillanatra” vette át a babát, amíg az anyukája elment a mosdóba, de most úgy érezte, ennek már egy órája is lehetett.
– És mikor jött rá – érdeklődött épp a legmagasabb szőke nő nagyon hangosan –, hogy nem öngyilkosság volt?
– Eltartott egy ideig – ordított vissza Strike, és mérhetetlenül bosszantotta, hogy egyik nő sem ajánlja fel: átveszi a babát. Csak tudnak valami ezoterikus női trükköt, amivel meg lehetne nyugtatni! Megpróbálkozott azzal, hogy finoman fel-le ringatta a karjában, amitől a csecsemő csak még keservesebben sírt.
A szőke nők mögött egy barna nő állt döbbenetesen rózsaszín ruhában. Strike már a templomban is felfigyelt rá. Hangosan csevegett és nevetgélt a padban az istentisztelet kezdete előtt, és azzal is magára vonta a figyelmet, hogy hangosan „óóóó!”-zott egyet, amikor a szenteltvizet az alvó kisbaba fejére öntötték, így aztán a gyülekezet fele őt nézte, és nem a keresztelőmedencét. Most találkozott a tekintetük. Ragyogó tengerkék szeme volt, és a sminkje olyan szakértelemmel készült, hogy a szeme két kék drágakőként ragyogott a sötét bőre és sötétbarna haja háttere előtt. Strike nézett félre előbb. Ahogy a büszke nagymama féloldalasra húzódó arcizmai és lassú reakciói elárulták neki, hogy az asszony máris túl sokat ivott, ebből az egyetlen pillantásból le tudta vonni a következtetést, hogy a rózsaszín ruhás nő csakis bajt okozhat.
– És a Shacklewelli Hasfelmetsző… – kiabált most a szemüveges szőke nő –, őt fizikailag maga kapta el?
Nem, telepatikusan én.
– Elnézést – mondta gyorsan Strike, mert a konyhába vezető üvegajtón át megpillantotta Ilsát, a keresztfia anyukáját. – Muszáj visszavinnem az anyjának.
Átevickélt a csalódott szőke nők és a rózsaszín ruhás között, és már indult is kifelé a sátorból. A vendégek tömege úgy vált szét előtte, mintha a baba sírása a mentő szirénázására emlékeztette volna őket.
– Jaj, istenem, úgy sajnálom, Corm! – A szőke, szemüveges Ilsa Herbert ezzel fogadta. A tálalószekrénynek támaszkodva beszélgetett Strike nyomozótársával, Robin Ellacott-tal és Robin barátjával, a rendőrnyomozó Ryan Murphyvel. – Add csak ide, meg kell etetnem! Te gyere velem – fordult Robinhoz –, és tudunk beszélni. Ja, és hoznál nekem egy pohár vizet, légy szíves?
Hát kurva jó, gondolta Strike, miközben nézte, ahogy Robin a mosogatóhoz megy, és megtölt egy poharat vízzel, ő meg ott maradt egyedül Ryan Murphy társaságában, aki hozzá hasonlóan jóval magasabb volt 180 centinél. Másban viszont nem nagyon hasonlítottak. Míg a magánnyomozó egy betört orrú Beethovenre emlékeztetett, sötét, sűrű, göndör hajjal és alapvetően mogorva arccal, Murphy igazi jóképű férfi volt, magas arccsonttal, világosbarna hajjal.
De mielőtt bármelyikük is bedobhatott volna valami témát, odajött hozzájuk Strike régi barátja, Nick Herbert gasztroenterológus, annak a babának az apukája, aki az imént még Strike dobhártyáját hasogatta a sírásával. Nick homokszínű haja már a húszas éveiben elkezdett egyre feljebb húzódni a homlokán; mostanra már félig kopasz volt.
– Na, milyen érzés volt ellene mondani a Sátánnak? – kérdezte Strike-ot.
– Nyilván kellemetlen kicsit – felelte a nyomozó. – De azért volt néhány jó évünk együtt.
Murphy felnevetett, és vele együtt valaki más is, Strike háta mögött. Megfordult: a rózsaszín ruhás nő utánajött a sátorból. Strike néhai nagynénje, Joan minden bizonnyal úgy gondolta volna, ez a ruha egyáltalán nem illik egy keresztelőre: szűk, átlapolt darab volt, mély, V alakú kivágással, elég rövid, hogy jó sokat mutasson a nő szépen lebarnult lábából.
– Épp fel akartam ajánlani, hogy átveszem a babát – mondta a nő hangosan, kissé rekedt hangon, és mosolyogva nézett fel Strike-ra. Az felfigyelt rá, hogy Murphy pillantása a nő dekoltázsára siklik, majd vissza az arcára. – Imádom a babákat! De maga hirtelen otthagyott minket.
– Vajon mit kell csinálni a keresztelői tortával? – morfondírozott Nick, és a jókora, cukormázzal bevont és még felvágatlan gyümölcskenyeret nézegette, amely ott állt a konyha közepén, a pulton, a tetején kék marcipánmaci.
– Meg kell enni? – javasolta Strike, mert éhes volt. Csak néhány szendvicset tudott bekapni, aztán Ilsa a kezébe nyomta a babát, és most úgy látta, amíg ő kint ragadt a sátorban, a többi vendég nagyrészt eltüntette az összes ennivalót. A rózsaszín ruhás nő ismét felnevetett.
– Igen, na de kellene-e előtte fotókat csinálni róla, vagy ilyesmi? – folytatta Nick.
– Igen! – bólogatott a rózsaszín ruhás nő. – Fényképeket, mindenképp!
– Akkor muszáj várnunk – jelentette ki Nick. A drótkeretes szemüvege mögül tetőtől talpig végigmérte Strike-ot. – Na, mennyit fogytál? – kérdezte.
– Majdnem húsz kilót – felelte Strike.
– Szép! – nézett rá Murphy, aki vékony volt, és remek formában feszített a kétsoros öltönyében.
Menj a picsába, önelégült pöcs!