Nem szabad azonban a visszaélések túlságosan sietős felszámolását szorgalmaznia. Ez nem vezetne jóra, hiszen e visszaélések már hosszú ideje megszokottá váltak.
JI CSING, A VÁLTOZÁSOK KÖNYVE
Robin nyaka csupasznak érződött és fázott is, amikor másnap este vonattal kiment Prudence-hez, a Strawberry Hillre. Őszintén remélte, hogy a könyvelőjük belemegy majd, hogy a hajvágás árának legalább felét üzleti kiadásként elszámolja, mert ennyit még sosem fizetett a fodrásznak. Új frizurája az álláig ért, hosszú, tépett frufruval, amelynek a végét kiszőkítették, aztán halványkékre festették. Murphy egy pillanatig csak nézte döbbenten, amikor előző este találkoztak, aztán ragyogó arccal közölte, hogy tetszik, és akár igaz volt ez, akár nem, Robin kicsit kevésbé érezte magát feszélyezve miatta, ahogy bementek a Yorki Herceg Színházba megtekinteni Az apa című darabot.
– Szóval kék lett? – kérdezte rögtön Strike, amikor Robin beült mellé a BMW-be a Strawberry Hill-i vasútállomás előtt. – Jól néz ki.
– Kösz. Remélem, az is sugárzik belőle, hogy „heló, több a pénzem, mint az eszem!”
– Talán, majd ha felöltözöl a drága ruhákba – felelte Strike, és kifordult a parkolóból.
– Milyen volt a Jeti? – érdeklődött Robin, miközben egy szorosan egymás mellett álló Edward korabeli villákkal szegélyezett utcán hajtottak.
– Kiábrándítóan önmegtartóztató – válaszolt Strike. – De ha már ennyi milliós vagyona van, azt gondolná az ember, megengedhet magának egy fésűt.
– Te tényleg nem bírod az ápolatlanságot, ugye? – nézett rá vidáman Robin.
– Az olyanokban nem, akiknek van választása. Mégis mi olyan rohadt nehéz a mosakodásban?
Strike most befordult jobbra, aztán megint megszólalt:
– Egyébként Dev megtalálta a pasast, akit Shanker keresett.
– Ó, de jó! – Robinnak nem voltak illúziói Shanker komoly bűnöző hajlamaival kapcsolatban, de a férfi egyszer azért mégiscsak segített neki megmenekülni egy nagydarab gyilkossági gyanúsítottól, és ezért máig hálás volt neki. – Hogy van a kislány?
– Azt nem mondta, de remélhetőleg felvidítja kicsit, hogy láthatja az igazi apját… itt is vagyunk…
Robin nem is számított rá, hogy ilyen hamar odaérnek: Strike befordult egy különösen nagy Edward korabeli ház felhajtójára. Robin meg is ijedt kicsit, mekkora, de a látványtól kissé el is szomorodott, mert a saját, egyszerű kis lakása jutott eszébe, ahol a felső szomszéd szinte folyamatos zenehallgatásának zaját is el kellett viselnie.
A bejárati ajtó már azelőtt kinyílt, hogy odaértek volna, és ott várta őket Strike féltestvére. Az anyja egy ismert színésznő volt, az apja pedig a Strike-kal közös rocksztár. Prudence egyszerű, fekete ruhát viselt, Strike nem is találta különösen figyelemreméltónak; Robin viszont arra tippelt, legalább annyiba kerülhetett, mint az ő havi lakáshitel-törlesztője.
Akárcsak Sir Colin Edensornak, Prudence-nek is olyan arca volt, amelyet nehéz volt nem szimpatikusnak találni, Robinnak legalábbis úgy tűnt. Bár annyira nem volt csoda szép, mint a színésznő anyja, azért nagyon vonzó volt, szeplős, a haja hosszú, hullámos, fekete. A szeme sarka felfelé ívelt, és a kicsi, mosolygós szájával ez valami halványan huncut hatást keltett. Túlsúlyosnak semmiképp nem mondta volna, de telt volt, és ezt Robin nagy megkönnyebbüléssel látta: attól félt, piszkafavékony lesz és lapos mellű.
– Gyertek, gyertek! Annyira jó, hogy megismerhetlek! – rázott kezet Robinnal Prudence, és szélesen mosolygott hozzá.
– Én is örülök. A hajam egyébként általában nem ilyen! – nyögte ki Robin, de máris azt kívánta, bár ne mondta volna. Csak épp meglátta magát az előszobai tükörben. – Ez is az álcázás része.
– Hát, remekül néz ki! – felelte Prudence, aztán Strike-hoz fordult, és megölelte.
– Azta, bátyó, ügyes vagy! Valahányszor találkozunk, kevesebb van belőled!
– Ha tudtam volna, hogy mindenki így örül majd, levágattam volna a másik lábamat is.
– Nagyon vicces. Gyertek be a nappaliba. Épp most bontottam ki egy üveg bort!
Kiváló ízléssel berendezett, tágas szobába vezette be a két nyomozót. Az arányai is gyönyörűek voltak, a falakat jókora fekete-fehér fényképek díszítették, jól megrakott könyvespolcok és egy alacsony, fémvázas barna bőrkanapé tették egyszerre stílusossá és hívogatóvá a helyiséget.
– Szóval – kezdte Prudence, és intett, hogy üljenek csak le a kanapéra, míg ő maga egy nagy, krémszínű fotelben foglalt helyet, és kitöltött még két pohár bort. – Ruhák. Megkérdezhetem, mire kellenek?
– Robinnak úgy kell kinéznie, mint valami gazdag lány, akinek nincs jobb dolga, mint beállni egy szektába.
– Egy szektába?
– Hát, egyesek annak neveznék, igen – improvizált Robin. – Van egy központszerű komplexumuk vidéken, és remélem, megpróbálnak beszervezni, hogy oda bejuthassak.
Mindketten nagyon meglepődtek, mert Prudence-nek erre lefagyott a mosoly az arcáról, és valami aggódó kifejezés váltotta fel:
– De ez ugye nem az EHE?
Robin riadtan pillantott Strike-ra.
– Ez nagyon gyors következtetés volt – mondta Strike. – Miből gondolod, hogy róluk lehet szó?
– Mert azt Norfolkban alapították.
– Van egy beteged, aki onnan szabadult ki! – vágta rá Strike egy hirtelen megérzésre hallgatva.
– Nem szoktam kikotyogni a betegeim személyes dolgait, Cormoran – felelte Prudence tettetetten szigorú hangon, miközben odatolta Strike elé a poharát a dohányzóasztalon.
– Kár – válaszolta könnyedén Strike. – Kéne volt tagokat találnunk.
Prudence néhány pillanatig csak nézett rá, aztán azt mondta:
– Nos, mivel köt a titoktartás, nem…
– Jaj, csak vicceltem! – nyugtatta meg Strike. – Nem akarok nevet-címet kihúzni belőled.
Prudence komor arccal kortyolt egyet a borából.
– Szerintem nem lesz könnyű dolgotok, ha volt tagokat akartok rábírni, hogy beszéljenek – mondta aztán. – Rengeteg szégyen kapcsolódik ahhoz, ha ilyesmiken ment át valaki, és gyakran jelentős trauma is van mögötte.
A két féltestvért egymás mellett látva, Robinnak most először tűnt fel a hasonlóság a társa és Jonny Rokeby között. Prudence-nek és Strike-nak is ugyanolyan határozott vonalú álla volt, a szemük ugyanolyan távolságra ült egymástól. Robinnak három fiútestvére volt, bár mindannyiuknak ugyanazok volt a szüleik – elgondolkodott rajta, milyen lehet, ha az ember a negyvenes éveiben találkozik először egy egészen közeli rokonával. De nem csak valami halvány hasonlóságot látott a két féltestvér között: úgy tűnt, máris sikerült valami kimondatlan egyetértésre jutniuk.
– Jól van – bólintott Prudence, Strike félig tréfás kérdezősködése hatására. – Valóban van egy volt EHE-s betegem. Ami azt illeti, amikor először mondta el, mi történt vele, azt gondoltam, nem én vagyok a megfelelő ember, aki segíteni tud neki. Az átnevelés feloldása specialistát kíván. Vannak, akik ilyenkor túlzásba esve rávetik magukat valamire, amitől bent meg voltak fosztva, ételre vagy alkoholra, például. Van, aki keresi a kockázatos, veszélyes dolgokat, így reagál arra, hogy korábban szigorú irányítás és felügyelet alatt élt. Nem könnyű újra alkalmazkodni a szabad élethez, és mérhetetlenül felkavaró lehet, ha arra kérik őket, ássák elő újra mindazt, amit elszenvedtek, vagy amire rákényszerítették őket. Szerencsére ismertem egy amerikai terapeutát, aki számos szektatúlélővel dolgozott már, és kapcsolatba is léptem vele. Ő csinált néhány virtuális ülést a beteggel, ami rettenetesen sokat segített, és most már átvettem én, bár az amerikai kolléga továbbra is besegít. Hát innen tudok az EHE-ről.
– Hogy jutott ki a beteged? – érdeklődött Strike.
– Miért? Erre fogadtak fel, hogy kihozz valakit?
Strike bólintott.
– Akkor nagyon óvatosnak kell lenned – felelte nagy komolyan Prudence. – Ha bármiben is hasonlít az illető az én betegemre, nagyon-nagyon sérülékeny, és többet ártasz, mint használsz, ha ügyetlenül közelíted meg. Meg kell értened, hogy a szektákban teljesen átprogramozzák az embert. Nem várhatod el reálisan, hogy egyszerűen csak vissza tudjon illeszkedni a valóságba!
– Hogy sikerült elszabadulnia a betegednek?
– Nos… nem szabad akaratából távozott – válaszolt némi habozás után Prudence.
– Úgy érted, kiutasították?
– Nem annak a kérdése volt, hogy… Egészségügyi problémái voltak – mondta Prudence. – De ennél többet nem mondhatok. Elég annyi, hogy az EHE nem engedi a tagjait kisétálni az ajtón, amíg még bármiben hasznosak a számukra. Nagyon óvatosnak kell lenned, Robin! Olvastál valamit Robert Jay Liftontól? Gondolatreform és a totalizmus pszichológiája? Vagy a Harc a szektás agymosássalt, Steven Hassantól?
Robin a fejét rázta.
– Kölcsönadom mindkettőt. Majd előkeresem, mielőtt indultok. Ha azonosítani tudod, milyen technikákat használnak, könnyebben is tudsz ellenállni nekik.
– Robin okos lány – szúrta közbe Strike. – Nem dől ő be semmi hülyeségnek ott.
– Okosnak lenni nem védelem, önmagában semmiképp – felelte Prudence. – Korlátozott élelmezés, kényszerű kántálás, mereven kontrollált fizikai környezet, a lélekben való vájkálás, hogy megtalálják, mivel tudják a legjobban nyomás alá helyezni, az egyik pillanatban elsöprő szeretet, a következőben megsemmisítő gúny… ez ellen senki sem immunis, akármilyen okos is… De ez most mindegy – állt fel Prudence. – Próbálj fel néhány ruhát!
– Hát ez nagyon kedves tőled, Prudence – mondta Robin, amikor a terapeuta már a lépcsőn vezette felfelé az emeletre.
– Igazából nem is – felelte a nő, immár megint mosolyogva. – Csak már annyira meg akartam veled ismerkedni, miután nyilvánvaló, hogy te vagy a legfontosabb személy Corm életében.
Olyan érzés volt ezt hallani, mintha egy kis áramütés érte volna.
– Ő is… hát ő is nagyon fontos nekem.
Elmentek egy igencsak rendetlen hálószoba nyitva hagyott ajtaja előtt: Robin már azelőtt biztos volt benne, hogy egy tizenéves lakik benne, hogy egy fekete hajú, miniszoknyás lány pattant volna ki az ajtón, az egyik kezében bőrdzsekivel, a másikban hátizsákkal.
– Úúú – pislogott Robinra. – Menő frizura!
Választ sem várva elsietett mellettük, és leszaladt a lépcsőn.
– Írj üzit, ha menjek érted! – kiabált utána Prudence.
– Jójó! – kiabált vissza a lány, és még hallották, hogy Strike-nak is odaköszön: – Heló, új nagybácsi! – aztán be is vágódott utána az ajtó.
– Ez Sylvie volt – kommentálta Prudence, és bevezette Robint egy fényűzően egyszerű, jókora hálószobába, majd onnan egy tükrökkel ellátott öltözőbe, amelynek a falán polcok és fogasok sorakoztak. – Corm azt mondta, két-három szettre lenne szükséged.
– Az lenne az ideális – bólintott Robin. – De megígérem, hogy vigyázok rájuk!
– Jaj, amiatt ne aggódj, sokkal több ruhám van, mint kéne… ez a gyengém – vallotta be Prudence bűntudatos mosollyal. – Sylvie épp most lett annyi idős, hogy már kölcsönkérhessen ezt-azt, amit én már biztosan nem vehetek fel büntetlenül, szóval egy kicsit ódzkodom tőle, hogy az egészet elvigyem adományboltba. Hányas cipőt hordasz?
– 39-est – felelte Robin. – De…
– Tökéletes, én is.
– …de tényleg nem kell…
– Ha gazdagnak akarsz kinézni, a kiegészítők nagyon sokat számítanak – jelentette ki Prudence. – Ez azért elég izgalmas, segíteni valakinek beépülni! Corm nagyon szűkszavú, nem mond sokat róla, mit is műveltek ti ketten… mármint hogy munkaügyben, úgy értem – tette hozzá.
Azzal nekilátott ruhákat és mindenféle felsőket válogatni a polcokról, és Robin kezébe nyomta őket. Az látta a címkéken, hogy életében nem engedhette volna meg magának ezeket: Valentino, Chanel, Yves Saint Laurent ruhák.
– …na és ez, ez tényleg nagyon jól állna neked! – fejezte be a válogatást Prudence öt perccel később, rátéve egy Chloé ruhát az így is tekintélyes halomra Robin karjaiban. – Na, akkor próbáld fel mindet, lássuk, melyik működne. Itt nyugodtan öltözhetsz, Declan még vagy egy óráig nem jön haza.
Prudence becsukta maga mögött az ajtót, Robin pedig letette a halom ruhát a kétszemélyes ágyra, kibújt a pulóveréből és a farmerjából, és közben körülnézett kicsit. A tölgyfa padlódeszkáktól a mahagónikeretes ágyig, a karcsú, modern csillártól a hosszú, fátyolszövetből készült függönyökön át a falra szerelt lapos tévéig minden jó ízlésről és rengeteg pénzről tanúskodott itt. Strike is élhetne így, gondolta, ha legyőzné a büszkeségét és dühét, és elfogadná az apja nagylelkűségét – bár Robin persze nem tudhatta biztosan, tényleg Jonny Rokeby vette-e ezt a házat.
Lent Prudence visszament Strike-hoz a nappaliban, a kezében két könyvvel.
– Robinnak – mondta, és letette a dohányzóasztalra.
– Kösz! – emelte a poharát Strike. – Figyi, kérdezhetek valamit?
– Mondd csak! – bólintott a húga, és leült vele szemben.
– Ez a te beteged látott valaha természetfeletti dolgokat a Chapman Farmon?
– Corm, nem beszélhetek erről!
– De nem fogok nekiállni megkeresni! – biztosította Strike. – Csak érdekel.
– Valószínűleg már így is túl sokat mondtam – zárta le a témát Prudence.
– Oké, értem – szabadkozott Strike. – Nem kérdezgetlek.
Az asztalhoz hajolva fogta a Harc a szektás agymosássalt, megfordította, és elolvasta a szöveget a hátulján.
– Na, most már jobban aggódom Robin miatt, ha bemegy oda, mint fél órával ezelőtt – vallotta be.
– Helyes – bólintott Prudence. – Mármint bocs, nem úgy értem, hogy „jó, hogy aggódsz”, csak szerintem jó érteni, hogy mibe csöppen bele.
– Mégis mi a francért állnak be emberek szektákba? – tűnődött el Strike. – Ugyan miért adnál bárkinek ilyen fokú irányítást az életed felett?
– Mert nincsenek vele tisztában, hogy a vége ilyen totális irányítás lesz – felelte Prudence. – Apránként történnek a dolgok, lépésről lépésre, miután először elfogadást tapasztalnak, jóváhagyást, valami új célt… csak látod te is, milyen vonzó lehet a gondolat, hogy mélységes igazságokat tudhatnak meg? A világmindenség titkait?
Strike csak vállat vont kicsit.
– Jó, na és az, hogy azt hiszik, valóban tehetnek valami jót a világban? Enyhíthetik a szenvedést, jóvátehetnek társadalmi igazságtalanságokat, védelmezhetik a gyengéket?
– De minek kéne egy szektába belépni, hogy ezek közül bármit megtehessenek?
– Nem kell – mosolygott rá Prudence. – De ezek az emberek remekül meg tudnak győzni szinte bárkit, hogy a belépés a lehető legjobb módja a földi paradicsom elérésének, nem is beszélve a mennyországról a túlvilágon. Az egyetlen emberfajta, akikkel az EHE bizonyára nem tud sokat kezdeni, de persze eleve nem is akarnák őket beszervezni, azok a szánalmas, otthon ülő naplopók. Az EHE idealistákra vadászik, akikből apostolokat csinálhat, bár azt hiszem, a Chapman Farmon vannak alacsonyabb rendű tagok is, csak hogy a konkrét földművelési feladatokat is megcsinálja valaki… az én szegény betegem nagyon is jól tudja, hogy mások ostobának és akaratgyengének tartják, mert bedőlt valami ilyesminek, és pont ezért szégyelli magát ennyire. De az igazság az, hogy egy idealista hajlamú és intellektuálisan kíváncsi ember sokkal fogékonyabb lehet az olyan ideológiákra, mint az EHE-é. Egyébként maradtok vacsorára? Csak tészta lesz, semmi különös.
– Nem kell még etetned is bennünket! – nézett rá Strike.
– De szeretném! Légyszi, maradjatok, hamarosan Declan is hazaér. Egyébként Robin nagyon kedvesnek tűnik.
– Ja, hát, az is – pillantott fel a plafonra Strike.
Az emeleten közben Robin kiválasztotta a három szettjét, bár továbbra is kellemetlennek érezte kissé, hogy ilyen drága ruhákat visz magával csak úgy. Épp visszavette már a saját farmerét-pulóverét, amikor Prudence bekopogott.
– Gyere csak! – kiáltott ki neki.
– Választottál?
– Igen. Ha az oké, ezeket szeretném kölcsönkérni.
– Remek – felelte Prudence, felnyalábolta a többi ruhát, és már ment is visszaakasztgatni a vállfáikra. – Tudod, mit? – szólt hátra közben. – Tartsd is meg ezeket nyugodtan, egyszerűbb!
– Prudence, azt csak nem… – tiltakozott gyengén Robin. Pontosan tudta, hogy a kiválasztott ruhák összértéke még használtan is vagy kétezer fontra rúg.
– Miért nem? Mert ha ezt kérted volna el… – emelte fel Prudence a Chloé ruhát –, azt visszakértem volna, mert Declan nagyon szereti, ha felveszem, de komolyan, amiket kiválogattál, azok nélkül nyugodtan tudok élni. És így is túl sok mindenem van, láthatod! Légyszi! – előzte meg Robint, aki már kezdett volna ismét tiltakozni. – Ez lesz az első alkalom, hogy a családból bárki adhat valamit Cormnak, akár így áttételesen. Na, akkor keressünk cipőket!
– Hát nem tudom, mit mondjak – nyögte ki meghökkenve Robin. Az jutott eszébe, Strike talán nem helyesli majd, ha elfogadja az ajándékot. De mintha a gondolataiban olvasna, Prudence megválaszolta az aggályait:
– Tudom én, hogy Corm rohadtul érzékeny arra, hogy apától semmit sem fogad el, de biztosíthatlak, hogy innen semmit sem Jonny Rokeby fizetett. Én is jól keresek, de Declan aztán igazán nagyon jól. Gyere ide, és válassz cipőt! – tette még hozzá, és intett Robinnak, hogy jöjjön be az öltözőhelyiségbe. – Ez remekül megy ahhoz a ruhához, próbáld fel!
Robin belebújt a Jimmy Choo körömcipőbe.
– És te jóban vagy apáddal? – kérdezte közben.
– Hááát… – kezdte Prudence, miközben térden állva válogatott a csizmák között. – Gondolom, nagyjából olyan jóban, amilyenben egy magafajtával lenni lehet. Kicsit olyan gyerekes. Nem azt szokták mondani, hogy az ember örökre annyi idős marad, mint amennyi idős korában híres lett? Ami azt jelenti, hogy apa igazából sosem nőtt ki a késő tizenéves korából. Az azonnali vágybeteljesítésre jár az agya, aztán mások majd feltakarítanak utána. Én egyébként kedvelem, de a szokásos értelemben véve nem egy „szülő”, mert hát sosem kellett még magáról sem gondoskodnia, nemhogy bárki másról. De azt pontosan értem, Corm miért olyan dühös rá. El sem lehetne képzelni két embert, akik náluk jobban különböznek. Próbáld fel ezt is! – azzal Robin kezébe nyomott egy pár csizmát. Robin felhúzta, Prudence pedig folytatta: – Apának azért őszintén bűntudata van Corm miatt. Tisztában van vele, hogy nagyon csúnyán viselkedett. Néhány éve megpróbálta felvenni vele a kapcsolatot. Azt nem tudom, pontosan mi hangzott el…
– Rokeby pénzt ajánlott, ha találkozik vele – vágta ki merészen Robin.
Prudence összerezzent.
– Úristen, ezt nem tudtam… Apa biztos azt gondolta, hogy ez valami nagylelkű gesztus… a hülye marha… annyira megszokta már, hogy minden problémához csak hozzávág egy köteg pénzt… Úgy nézem, ez kicsi.
– Igen, egy kicsit – cipzározta ki a csizmát Robin. – Hát, tudod… – kezdte hirtelen ötlettel –, nagyon örülök, hogy ti Cormorannal összeismerkedtetek. Szerintem lehet, hogy pont te vagy… nem is tudom… amire szüksége van.
– Komolyan? – nézett rá örömmel Prudence. – Mert én már évek óta meg akartam vele ismerkedni. De tényleg évek óta. Nem könnyű dolog ám a kevert fajú házasságon kívülinek lenni köztük. Ne érts félre, jól kijövünk mind, de én azért mindig valahogy úgy voltam a Rokeby-klánnal, hogy kint is vagyok, bent is vagyok, és közben meg tudtam, hogy ott van Corm, aki csak leszarja az egészet, éli az életét… Persze állandóan attól tart, hogy majd nekiállok pszichoanalizálni – tette hozzá, és ezúttal egy pár Manolo Blahnik cipőt nyomott Robin kezébe. – Többször is elmagyaráztam neki, hogy nem is tudnám, még ha akarnám se. Ez a kapcsolat túl… egyszerűen túl komplikált… ő hosszú ideje valami talizmánféle nekem. Pusztán a gondolat, hogy létezik. És egy ilyen személlyel lehetetlen objektívnek lenni, teljesen lehetetlen… Maradsz vacsorára, ugye? Cormot már kérdeztem.
– Hát én… biztos? – nyögte ki Robin. Kissé ledöbbentette ez az egész.
– Úristen, hát persze, remek lesz! Declan nagyon kedveli Cormot, és örülni fog, hogy téged is megismerhet. Jó, akkor ezt a hármat viszed, ugye? – Azzal félretett még néhány száz fontnyi cipőt. – Akkor keressünk táskát…
Lent, a csendes nappaliban Strike ismét a fényképet vizsgálgatta Kevin Pirbright szobájából, amelyet Wardle-től kapott; elhozta magával, hogy majd Robinnak megmutassa. Percekig bámult rá hunyorogva, próbált kivenni néhány részletet, amely nem hagyta nyugodni. Végül körbepillantott a helyiségben, és meg is találta pontosan, amire szüksége volt: egy antik nagyítót, amelyet dekoratív módon néhány művészeti album tetejére helyeztek.
Tíz perccel később Robin belépett a szobába, és meglepett kis kacajt hallatott.
– Mi van? – nézett fel Strike.
– Sherlock Holmes, gondolom?
– Csak ne gúnyolódj, amíg ki nem próbáltad! – nyújtotta oda Strike a fényképet, és a nagyítót is. – Ez itt Kevin Pirbright szobája, ahogy a rendőrség rátalált. Wardle szerezte meg nekünk.
– Ó! – nézett nagyot Robin. Visszaült a kanapéra Strike mellé, és elvette a felé nyújtott dolgokat.
– Nézd csak meg, mit írt a falra! – mondta Strike. – Hátha te el tudsz olvasni belőle valami mást is, mint én. Ez az egy képünk van, sajnos, mert ma délután felhívtam a főbérlőt, és kiderült, hogy amint a helyszínelők végeztek, kifestette a szobát.
Robin ide-oda húzta a kép fölött a nagyítót, próbálta kisilabizálni a falra kapart betűket. Annyira belemerült, hogy a kicsapódó bejárati ajtó hangjára majdnem felugrott ijedtében.
– Heló, új nagybácsi! – köszönt egy sötét hajú, tizenéves fiú, miután bedugta a fejét az ajtón. Mintha megzavarta volna, hogy Robin is ott van.
– Heló, Gerry – köszönt neki Strike is. – Ő itt a nyomozótársam, Robin.
– Ó – nyögte ki a fiú, mintha valahogy zavarba jött volna ettől. – Király. Heló!
És már ott sem volt.
Robin tovább vizsgálgatta a fényképet. Vagy egy percig feszülten koncentrált, aztán elkezdte hangosan felolvasni, amit ki tudott venni:
– „Öt próféta”… de mi az ott a tükör fölött? Nem „megtorlás”?
– Szerintem is – felelte Strike, és közelebb húzódott a kanapén, míg végül majdnem összeért már a combjuk.
– „Becca” – olvasta tovább Robin. – „Bűn”… „szal”-valami… szalma? És az ott „terv”, nem?
– De, de – bólintott Strike.
– „Előző este”… előző este… a többit nem tudom elolvasni…
– Hát én sem. Na, és az mi szerinted?
Strike a vetetlen ágy fölötti falrészre mutatott. Mindketten közelebb hajoltak, Strike haja az övéhez ért, és Robin mintha egy kis áramütést érzett volna a gyomrában.
– Úgy néz ki… – nézett fel Strike-ra –, mintha ott valaki le akart volna törölni valamit… vagy… vagy leszedte a vakolatot is a falról?
– Pont ezt gondoltam – helyeselt Strike. – Én úgy nézem, valaki a szó szoros értelmében levéste a falról a felirat egy részét, de nem az egészet. Wardle azt mondta, Pirbright szomszédja ment és bekopogott, miután hallotta, hogy elhallgat a zene. Lehet, hogy emiatt távozott a gyilkos az ablakon át, és nem volt ideje az egészet eltávolítani.
– És az ott maradt – nézegette Robin az utolsó részletet, ami ránézésre egy hosszabb szókapcsolat vagy mondat része lehetett.
Nagybetűkkel volt írva, sokszor be is karikázva; egyetlen szó, könnyen olvasható: DISZNÓK.