3

Ügyelni a fegyverzetre és nem feledkezni meg róluk
– ez a helyes útja a biztonságnak.

JI CSING, A VÁLTOZÁSOK KÖNYVE

Strike aznap este nyolcra ért haza a tetőtéri lakásába a Denmark Streeten, olyan furán felfúvódott érzéssel, amelyet a pezsgő mindig okozott nála, valamint halvány rosszkedvvel. Rendesen vett volna valami ennivalót hazafelé menet, de miután előző évben egy háromhetes tartózkodás után kijött a kórházból, szigorúan ráparancsoltak, hogy fogyjon, járjon fizioterápiára, és hagyja abba a dohányzást. Most először, amióta a lábát elvesztette a robbanásban Afganisztánban, úgy is tett, ahogy az orvos meghagyta.

Így hát (nem túl nagy lelkesedéssel) zöldségeket pakolt a frissen vásárolt párolójába, lazacfilét vett elő a hűtőből, kimért némi barna rizst, és közben igyekezett nem gondolni Robin Ellacottra, de csak annyiban járt sikerrel, amennyiben folyamatosan tudatában volt, milyen nehéz is nem gondolni rá. Lehet, hogy a kórházból számos előremutató elhatározással jött ki, de ezekkel egy makacs probléma is előkerült, és azt nem lehetett életmódváltozással megoldani; méghozzá olyan probléma, amely sokkal régebben volt jelen az életében, mint azt hajlandó lett volna bevallani, de amellyel csak a kórházban, az ágyon heverve nézett végre szembe, amikor látta, ahogy Robin az első randijára indul Murphyvel.

Már évek óta ismételgette magában, hogy a nyomozótársával viszonyba keveredni nem éri meg, mert ezzel a legfontosabb baráti kapcsolatát vagy az együtt felépített vállalkozásukat kockáztathatja. Valóban járt némi nehézséggel és lemondással, hogy makacsul egyedül élt egy apró, tetőtéri lakásban az irodája fölött, de Strike úgy ítélte meg, bőven megéri ez az ár cserébe a függetlenségért és nyugalomért a Charlotte-tal folytatott hosszú se vele, se nélküle kapcsolatuk végtelen viharai és szívfájdalma után. És mégis, a sokk, amelyet érzett, amikor Robin közölte, hogy Ryan Murphyvel megy randizni, kikényszerítette Strike-ból a beismerést: a vonzódás, amelyet valójában az első pillanattól érzett Robin iránt, amikor az először levette a kabátját az irodában, akarata ellenére lassan valami mássá változott át, valami olyasmivé, amelyet most már végre muszáj volt nevén neveznie. A szerelem olyan formában találta meg, amelyben először fel sem ismerte, és nyilván épp ezért nem is vette észre időben és hárította el a veszélyt.

Most először, amióta ismerte Robint, Strike-ot nem érdekelte, hogy egy másik szexuális kapcsolatot keressen, és azzal vonja el a figyelmét, abba meneküljön a társa iránti esetleg kényelmetlen érzései elől. Amikor legutóbb egy másik (bár tagadhatatlanul gyönyörű) nőnél keresett enyhülést, a végén csak egy tűsarokszúrást kapott a combjába, és valami nyomasztó hiábavalóság-érzést. Azt még mindig nem tudta, hogy ha Robin kapcsolata esetleg véget érne Murphyvel (amiben igencsak reménykedett), vajon előhozakodna-e a témával, amelynek oly sokáig ellenállt, hogy kiderítse, Robin mit is érez valójában. Az azzal szembeni ellenvetései, hogy viszonyt kezdjenek, továbbra is érvényesek maradtak. Másfelől viszont („Remekül illik hozzád!”, ezt mondta az a pöcs Murphy, meglátva Robint egy babával a kezében) attól tartott, a szakmai kapcsolatuk előbb-utóbb úgyis lezárulna, merthogy Robin majd kitalálja, hogy a házasság és a gyerekek vonzóbb perspektíva, mint a nyomozói karrier. Így állt tehát Cormoran Strike, soványabban, jobb formában, tisztább tüdővel, egyedül a tetőtéri lakásban, a brokkolit böködve dühösen egy fakanállal, és arra gondolt, hogy ne gondoljon már Robin Ellacottra.

Szerencsére elvonta a figyelmét a telefon csörgése. Lehúzta a tűzről a lazacot, a rizst és a zöldséget, és felvette.

– Na mi van, Bunsen? – kérdezte egy ismerős hang.

– Shanker! – köszöntötte Strike. – Mi a helyzet?

Egy régi barátja hívta, bár Strike az igazi nevét már csak nagyon nehezen tudta volna felidézni. Az anyja, Leda szedte össze az árva és javíthatatlan bűnöző hajlamú Shankert egyszer az utcáról, ahol megkéselve hevert, és hazavitte a foglaltházukba. Shanker ezután valami féltestvér-szerűvé vált Strike-nak, és valószínűleg ő volt az egyetlen a világon, aki semmilyen hibát nem látott a notóriusan állhatatlan, folyton új élményeket kergető Ledában.

– Kéne ekkis segítség – mondta Shanker.

– Hallgatlak.

– Mekkéne talá’ni egy faszit.

– Miért? – kérdezte rögtön Strike.

– Neem, nem az, amire gondósz – felelte rögtön Shanker. – Nem akarom én bántani.

– Na azért – mondta Strike, és nagyot szívott az elektromos cigarettából, amelyből mostanában nikotinhoz jutott. – És ki az?

– Angel faterja.

– Kinek a faterja?

– Angelnek – felelte Shanker. – Há’ a nevelt lányomnak!

– Ó – nézett nagyot Strike. – Összeházasodtatok?

– Dehogy! – válaszolt Shanker türelmetlenül. – De hát együtt élek a anyjával, nem?

– És mi a gond, tartásdíj?

– Nem. Mos’ tudtuk meg, hogy Angel leukémiás.

– Picsába! – bukott ki Strike-ból erre. – Sajnálom.

– Na, és látni akarja a igazi faterját, nekünk meg fogalmunk sincsen, hun lehet. Egy fasz amúgy – tette hozzá Shanker. – Csak nem az én-fajta fasz.

Strike értette, mire gondol, mert Shankernek kiterjedt kapcsolatrendszere volt a londoni alvilágban, és egy profi bűnözőt maga is könnyedén megtalált volna.

– Jól van, mondj egy nevet meg egy születési dátumot! – nyúlt a jegyzetfüzetéért és tolláért Strike. Shanker lediktálta.

– Azt’ mennyi? – kérdezte utána.

– Majd jössz eggyel – felelte Strike.

– Tényleg? – Shankert mintha meglepte volna. – Na, akkó’ jó. Szevasz, Bunsen!

Shankernek sosem volt türelme feleslegesen búcsúzkodni telefonhívások végén, így rögtön le is tette. Strike visszatért a brokkolihoz és a lazachoz. Sajnálta a beteg kislányt, aki látni szeretné az apját, de az is eszébe jutott, hogy jól fog még jönni, ha Shanker tartozik neki egy szívességgel. A kisebb tippek és információk, amelyekkel ez a régi barátja szolgált neki, és amelyek hasznosnak bizonyulhattak, ha a rendőrségi kapcsolatainak kellett valamit adnia cserébe, jelentősen megdrágultak, amióta Strike nyomozóirodája egyre sikeresebb lett.

Elkészült a vacsora, Strike pedig a kis konyhaasztalhoz vitte a tányért, de mielőtt még leülhetett volna, ismét megcsörrent a telefonja. A hívást az irodai vonalról irányították át. Habozott is, mielőtt felvette volna, mert volt egy olyan érzése, hogy tudja, ki hívja ilyenkor.

– Strike – vette fel mégis.

– Hahó, Bluey! – köszönt egy kicsit összefolyó hang. A háttérben erős zaj hallatszott, beszélgetés hangja és zene.

Charlotte már másodszor hívta egy héten belül. Mivel a mobilszáma már nem volt meg neki, csakis az irodai számon tudta elérni.

– Dolgom van, Charlotte – felelte hűvösen Strike.

– Tudtam, hogy ezt fogod mondani… itt vagyok ebben a rémes klubban, te úgy utálnád…

– Dolgom van – ismételte meg Strike, és letette. Számított rá, hogy a lány vissza fogja hívni, és így is lett. Hagyta, hogy a hangpostára menjen a hívás, és közben kibújt a zakójából. Valami zörgést hallott a zsebéből, és belenyúlva egy darab papírt húzott elő, amely korábban nem volt ott. Széthajtogatta: egy telefonszám állt rajta, és a „Bijou Watkins” név. Ügyes ez a nő, gondolta, hogy sikerült ezt a zsebébe csúsztatnia anélkül, hogy észrevette volna. Kettétépte, kidobta a kukába, aztán leült megenni a vacsoráját.