Hatos a második helyen:
Az ajtó hasadékán keresztüli kitekintés.
Előmozdító egy asszony állhatatosságára.
JI CSING, A VÁLTOZÁSOK KÖNYVE
Főleg Prudence figyelmeztetésének köszönhetően Strike a következő két este a Harc a szektás agymosás ellent olvasta a tetőtéri lakásában. Ennek eredményeképp ragaszkodott hozzá, hogy Robin a szokásosnál nagyobb gonddal dolgozza ki a fedősztoriját, mielőtt először elmenne a Rupert Court-i templomba. Hiába bízott meg Robinban tökéletesen, hogy képes improvizálni, aggodalommal töltötte el, amit olvasott, különösen annak fényében, amit Prudence is említett: hogy az egyház megkeresi a tagok lelkének leggyengébb pontjait, hogy annál jobban manipulálhassa őket.
– Nem szabad, hogy bármiben is hasonlítson a te valódi életed Rowenáéhoz – közölte Robinnal, aki a „Rowena Ellis” álnevet választotta (mindig megkönnyíti a dolgot, különösen, ha az ember fáradt, vagy nem is figyel oda, ha olyan álneve van, amely ismerősen hangzik egy kicsit). – Nehogy az igazi múltadból indulj ki! Legyen teljesen kitalált minden!
– Tudom – bólogatott türelmesen Robin. – Ne aggódj, erre már gondoltam!
– És a beszédeden se változtass túl sokat! Mert az ilyesmi bukik ki először, ha holtfáradt az ember.
– Strike, tudom! – felelte Robin, némileg bosszúsan, de azért kicsit mulattatta is a dolog. – De ha nem megyek be oda hamarosan, lenő ez a frizura, és akkor újra kell majd csináltatnom!
Pénteken, egy nappal azelőtt, hogy Robin a terv szerint először megy el álruhában az EHE templomához, Strike ragaszkodott hozzá, hogy az irodában kikérdezze Rowena iskoláiról, egyetemi tanulmányairól, családjáról, barátairól, hobbijairól és állatairól, az exvőlegényéről és az állítólagos elmaradt esküvő részleteiről, és Robin mindenre habozás és gondolkodás nélkül tudott válaszolni. Strike végül azt kérdezte „Rowenától”, miért is jött el a Rupert Court-i templomba.
– Egy barátnőm mutatott egy interjút Noli Seymourral – felelte Robin –, amiben egy csomót beszélt az egyetemességről meg a diverzitásról, ezért bólintottam rá, hogy eljövök. Érdekesnek tűnt. De persze semmit nem ígérek! – tette hozzá, meggyőző idegességgel. – Csak azért jöttem, hogy körülnézzek!
– Rohadt jó! – vallotta be Strike is, hátradőlt a székén a dupla íróasztalnál, és a teájáért nyúlt. – Rendben, minden indulásra kész.
Így aztán másnap reggel Robin korán felkelt a walthamstow-i lakásában, megreggelizett, felöltözött Valentino nadrágba, Armani ingbe és egy Stella McCartney kabátba, Gucci táskát vett a vállára, aztán elindult a belvárosba. Egyszerre volt ideges és izgatott is.
Mivel évek óta ezen a környéken dolgozott, Robin jól tudta, hogy a Rupert Court apró kis mellékutca a Rupert Street és a Wardour Street között, ahol a kínai negyed és a Soho összeér. A keskeny utca fölött üvegbúrás lámpások lógtak le konzolokról. Az átjáró egyik oldalán mindenféle kisebb üzlet sorakozott, köztük egy kínai reflexológus. A másik oldalt nagyrészt a templom foglalta el. Valaha minden bizonnyal jellegtelen épület lehetett, amelyben éttermek vagy boltok működtek, de az alsó ablakokat és ajtókat azóta befalazták, és csak egyetlen, hatalmas kaput hagytak meg. Amennyire Robin meg tudta állapítani a bejutásra hosszú sorban, türelmesen várakozók feje fölött, a nagy kétszárnyú kapu díszes, aprólékosan faragott vörös-arany keretet is kapott. A színek mintha a háta mögött, a Wardour Streeten lógó kínai lámpásokat visszhangoznák.
Miközben a tömegben lassan haladt a kapu felé, Robin óvatosan körbenézett a többi látogató között. Bár volt egy-két idősebb is, az átlagéletkor ránézésre húsz és harminc között lehetett. Akadtak már első pillantásra is különcök (például egy kék rasztahajú fiatalember), de leginkább az volt az érdekes, mennyire érdektelenek a legtöbben: sehol egy fanatizmustól tágra nyílt szem, üres tekintet, semmi fura öltözék, magában motyogó ember.
Amikor elég közel ért, hogy már tisztán lássa a kaput, Robin azt is meg tudta állapítani, hogy a keret vörös és arany faragványai állatokat ábrázolnak: egy lovat, egy tehenet, egy kakast, egy disznót, egy fácánt, egy kutyát és egy birkát. Már épp azon kezdett tűnődni, ez vajon valami homályos utalás-e az EHE mezőgazdasági jellegű szülőhelyére, de ekkor felfigyelt egy ragyogó aranyszemű sárkányra köztük.
– Üdvözlöm… üdvözlöm… üdvözlöm… – Két mosolygós fiatal nő köszöntötte az összegyűlteket, ahogy beléptek a kapun. Mindketten narancsszínű melegítőfelsőt viseltek, rajta az egyház jelképével: az „EHE” betűket két fekete kéz fogta körbe szívalakban. Robin azt is látta, hogy a két fiatal nő alaposan megnézi a közeledő arcokat, és rögtön eszébe jutott, vajon nem a nemkívánatos személyeket igyekeznek-e kiszűrni közülük, mint, mondjuk, Will Edensor családtagjait.
– Üdvözlöm! – trillázta a jobb oldali, szőke lány, ahogy Robin elment mellette.
– Köszi! – mosolygott rá Robin.
Robin már látott a neten képeket a templom belsejéről, de így, élőben még lenyűgözőbb volt. A párnázott padsorok közt húzódó folyosón skarlátvörös szőnyeg futott végig, ami egy magasabb színpadszerűnél ért véget, mögötte majdnem mozivászon méretű képernyő. Ezen most épp egy állókép látszott több tízezernyi, különböző színű (főleg vörös és narancsszínű) ruhába öltözött emberről, akik valami indiai szent épület vagy palota előtt álltak.
Azt Robin nem tudta megállapítani, valódi aranyozás okozza-e ezt a ragyogást a falakon, párkányokon, de a festés visszaverte az alacsonyan függő lámpák fényét, amelyek több gömb alakú búrából álltak, mint egy szőlőfürt. A falak felső részén körben ügyetlenül festett alakok díszelegtek, egymás kezébe kapaszkodva, mint azok a papírbabaláncok, amelyeket Robin az anyukájával vágott ki kiskorában. Megjelent itt minden nemzetiség, és Robinnak a párizsi Disneyland jutott eszébe, ahol 2003-ban járt az akkori barátjával, későbbi férjével, Matthew-val. Ott lehetett felülni egy „Kicsi a világ” elnevezésű attrakcióra, és az embert csatornákon vitte a guruló kis csónak, míg a világ minden részéről összeszedett babák énekelték neki a vidám konzervzenét.
A padsorok máris kezdtek megtelni, így Robin is gyorsan becsusszant egy üres helyre egy fiatal fekete pár mellé. A férfi feszültnek tűnt, a párja épp suttogott neki valamit. Robin nem hallotta jól, mit mond, de mintha ki tudta volna venni, hogy „nyitottan kell hozzáállni”.
Az előtte lévő pad hátára erősített kis polcocskán egy köteg szórólap állt. Robin elvett egyet:
Üdvözöljük az Egyetemes Humanitárius Egyházban!
Küldetésünk, értékeink, víziónk
Elrakta a táskájába, hogy majd később elolvassa, és körbepillantott, nem látja-e Will Edensort. Szép számú jóképű, fiatal segítő szaladgált narancssárga melegítőfölsőben szerte a templomban: segítettek az embereknek helyet találni, vagy beszélgettek, viccelődtek az új látogatókkal, de Willt sehol sem találta közöttük.
Amikor látta, hogy az összegyűltek közül néhányan felfelé tekintgetnek, ő is felnézett. A mennyezetet díszítő festmény stílusában egyáltalán nem hasonlított a falon körbefutó babaszerű ábrázolásokra. Inkább úgy nézett ki, mint egy Disney-esített Michelangelo. A giccsesen színes napfelkeltében öt alak repült lobogó köpönyegben. Robin arra jutott, hogy ők lehetnek az az öt próféta, akikről Kevin Pirbright írt a hosszú e-mailjében Sir Colin Edensornak.
A pont Robin fölötti alak sötét hajú volt, szakállas, és narancssárga köpönyeget viselt. A homlokán mintha vérző vágás lett volna, és a ruháján is látszottak vérfoltok. Ő nyilván a Sebzett Próféta, gondolta Robin. Mellette jóságos arcú öregember ősz szakállal, kék köpenyben, a kezében Aszklépiosz botja, amely köré kígyó tekeredett: a Gyógyító Próféta. Az Arany Próféta ezüst-ősz hajú asszony volt, lobogott mögötte a sárga köpenye. Az arcán üdvözült mosollyal drágaköveket szórt le a földre.
A negyedik alak ösztövér, mosolytalan fiatalember volt beesett szemekkel. Karmazsinvörös köpönyeget viselt, és Robin kissé döbbenten látta, hogy a nyakában hurokra kötött kötél van, a kötél vége is ott lobog a háta mögött. Ez lehet az Elrabolt Próféta, Alexander Graves, gondolta Robin, aki felakasztotta magát egy héttel azután, hogy a családja visszarabolta az egyháztól. Valahogy egyszerre furcsának és vészjóslónak is tűnt, hogy az egyház ilyen nyúzott arccal ábrázolta, a nyakában a halálát okozó kötéllel.
Mégis leginkább a központi alak vonzotta a szemét. Kisebb volt és vékonyabb a többinél, a haja hosszú, fekete, a köpönyege meg fehér, és bár őt is repülés közben ábrázolták, hullámokat hagyott maga után. Volt valami szigorú szépség a Vízbefúlt Próféta ovális arcában, de az összeszűkült szeme mintha teljesen fekete lett volna, szivárványhártya nélkül – Robin nem tudta eldönteni, a fény valami játéka okozza-e ezt.
– Egyedül jöttél? – szólalt meg mellette egy hang. Robin összerezzent. Az a fiatal, szőke nő mosolygott le rá, aki üdvözölte a kapuban.
– Igen – felelte. – A barátnőmmel akartam jönni, de ő túl másnapos!
– Ó jaj – ingatta a fejét a nő, még mindig mosolyogva.
– Hát igen, kicsit én is bosszankodtam – folytatta kis kacajjal Robin. – Mert hát eleve ő akart jönni!
Persze, mindezt előre kigondolta: legjobb, ha nem tűnik túlságosan lelkesnek, nem keresi túlságosan az alkalmat a kérdezősködésre. Sokkal jobb, ha a ruhái és a több száz fontos táskája tesznek csábító benyomást.
– Véletlenek nincsenek! – jelentette ki a szőke nő, és ragyogó mosollyal nézett le Robinra. – Én már megtanultam. Semmi sem véletlen. És nagyon ígéretes napot is választottál, ha most jársz itt először. Látni fogod, miért, ha elkezdődik!
Azzal elsétált továbbra is mosolyogva, a templom hátuljából pedig hangos csattanás jelezte, hogy a kaput bezárták. Valahol egy harangot kongattak meg, egyetlen, mély hangú ütéssel, és az egész gyülekezet elcsendesedett. A narancssárga melegítőfelsős segítők beálltak sorban a fal mellé.
Ekkor Robin nagy meglepetésére egy jól ismert popdal első taktusai szólaltak meg rejtett hangszórókból: a ’Heroes’, David Bowie-tól.
A képernyőn az eddig álló kép hirtelen megmozdult, a narancssárgába bújt segítők ritmusra tapsolni kezdtek, és énekeltek is, és néhány látogató is beszállt.
A képernyőn a kamera nevető emberek közt haladt, akik színes festékport dobáltak egymásra, Robin pedig épp elég ideje élt már az erősen multikulturális Londonban, hogy felismerje a holi nevű ünnep jellegzetességeit. A fények közben lassan halványulni kezdtek, és egy percen belül már csak a képernyőről kapott fényt a helyiség, ahol most vidám hindu nők és férfiak kergették egymást nevetve, a levegőben szivárványszínű festékporok szálltak, és mintha az emberek Bowie dalára táncoltak volna, annak szövegét játszották volna el: mindannyian királyok voltak és királynők, és dicsőséges tömegükben képesek „legyőzni őket”, akárkikről is legyen szó…
A film pislákoló, színes fénnyel világította meg az arcokat a teremben. Ahogy a dal elhalkult, a kép is elhalványult, és Siva, a hindu istenség képe tűnt fel helyette. Törökülésben ült, a nyaka körül kígyó tekergett, csupasz mellkasán narancsszínű virágfüzér. A színpadon most ragyogó, fehér fénykör villant fel, s ebbe kilépett egy férfi: mivel az erős fénytől a körülötte lévő sötét is mélyebbnek látszott, azt a hatást keltette, mintha a semmiből lépett volna elő. A nézők egy része tapsolni kezdett, a ragyogó arcú segítők is mind, akik közül néhányan ujjongó kiáltásokat is hallattak.
Robin azonnal megismerte a fénykörben álló férfit: Jonathan Wace volt az, akit az imádói „J Papa” néven ismertek, az Egyetemes Humanitárius Egyház alapítója, aki most szokatlan módon személyesen is megjelent az egyik templomában. Jóképű, magas, láthatóan jó formában lévő férfi volt a hatvanas évei közepén, de ilyen megvilágításban több évtizedet letagadhatott volna. Sűrű, sötét haja a válláig ért, és már vegyült bele ősz, nagy szeme sötétkék volt, állkapcsa szögletes, az állán gödröcskével. A mosolya tökéletesen elragadó. A legkevésbé sem hatásvadász vagy színpadias módon fogadta az ünneplést, sőt épp ellenkezőleg, meleg és szerény mosollyal, egy kis mozdulattal még mintha el is kívánta volna hárítani, megnyugtatni a kedélyeket. Földig érő, narancssárga köpenyt viselt, amelyet aranyszállal hímeztek ki, és a fülére szerelt mikrofonba beszélt, így a jó kétszáz előtte ülőből mindenki remekül hallhatta.
– Jó reggelt! – köszönt, a két tenyerét imádkozón összeillesztette, és meghajolt.
– Jó reggelt! – visszhangozta az összegyűltek legalább fele.
– Üdvözlök mindenkit a mai istentiszteleten, amely, mint néhányan tudjátok, különösen fontos az Egyetemes Humanitárius Egyház tagjai számára. A mai nap, március tizenkilencedike, a mi új évünk kezdete. Ma van a Sebzett Próféta Napja. A legtöbben valami ilyen ábrázolást – intett a képernyőn látható kép felé – asszociálunk az istenivel. Itt épp Sivát láthatjuk, a jóindulatú, áldást osztó hindu istent, aki sok-sok ellentmondást, többértelműséget hordoz magában. Aszkéta, ugyanakkor a termékenység istene is. Harmadik szemével rejtett titkokat láthat meg, de el is pusztíthat bármit.
Siva most elhalványult a nagy képernyőn, és helyette homályos, fekete-fehér kép jelent meg: egy fiatal amerikai katona.
– Ez pedig – folytatta mosolyogva Wace – egyáltalán nem az, amire legtöbben gondolunk, ha egy szent embert képzelünk el. Ő itt Rusty Andersen, akit fiatalkorában, a ’70-es évek elején, Vietnámba vezényeltek harcolni.
Rusty Andersen képe is eltűnt, szemcsés videófelvétel indult a helyén robbanásokkal, fegyverrel a kézben rohanó katonákkal. Halk, vészjósló zene szólalt meg a templom rejtett hangszóróiból.
– Rust, ahogy a barátai hívták, szörnyűségeknek volt tanúja, és maga is követett el szörnyűségeket. Elmondhatatlan dolgokra kényszerítették. De amint a háborúnak vége lett… – Itt a zene könnyedebb, reménytelibb dallamra váltott. – Még utoljára hazament, összecsomagolta a gitárját és a cókmókját, és elindult vándorolni Európában.
A képernyőn most régi fényképek követték egymást. Andersen haja mindig egyre hosszabb lett rajtuk. Gitározott egy utcán, talán Rómában; békejelet mutatott az Eiffel-torony előtt; a londoni esőben sétált hátán a gitárjával, el a Lovasgárda felvonulótere mellett.
– És végül – folytatta Wace –, elérkezett egy kis faluba Norfolkban, a neve Aylmerton. Ott hallott egy közösségről, akik kint éltek a természetben, és úgy döntött, beáll közéjük.
A képernyő elsötétült, a zene elhalkult.
– De a közösségről, amelybe Rust beállt, sajnos kiderült, hogy nem az, amit remélt – mondta most Wace. – Az egyszerű, természetközeli élet viszont továbbra is az ideálja maradt. Amikor ez az első közösség feloszlott, Rust továbbra is ott maradt a maga építette házikójában, önellátó volt és önálló, és még mindig a reá kényszerített háború által hagyott traumákkal küszködött. Én ekkor ismerkedtem meg vele – mesélt tovább Wace, és most másféle zene csendült a templomban, örömteli, felemelő, a képernyőn pedig Rusty Andersen jelent meg, mellette a harmincas éveiben járó Jonathan Wace. Bár nem sok év lehetett közöttük, gondolta Robin, a viharvert Andersen jóval idősebbnek nézett ki. – Rust… csodás mosolya volt! – emlékezett vissza Wace, és kicsit el is csuklott a hangja. – A végsőkig ragaszkodott a magányos életéhez, bár én időnként átsétáltam a mezőn hozzá, és elhívtam vacsorára. A birtokon egy újabb közösség kezdett formálódni, amely nemcsak a természethez kívánt közel élni, hanem a spirituálishoz is. Csakhogy a spiritualitás a legkevésbé sem érdekelte Rustot. Túl sokat látott ahhoz, mondta nekem, hogy az ember halhatatlan lelkében vagy Isten jóságában hinni tudjon. Aztán egy este… – folytatta Wace, a kép pedig lassan közelített Rust Andersen arcára, míg az végül az egész képernyőt betöltötte –, ez a megtört harcos és én a farmon elköltött vacsora után átsétáltunk a mezőn a házikójához. Mint mindig, akkor is a vallásról vitáztunk, és arról, hogy az embernek szüksége van az Áldott Istenségre, és a végén azt mondtam neki: „tényleg tudhatod, biztosan tudhatod, hogy mi van ezen az életen túl? Tényleg biztos lehetsz abban, hogy az ember visszatér a sötétségbe, hogy nem munkálkodik isteni erő körülöttünk, bennünk? Még a lehetőségét sem ismered el az ilyesminek?” Rust rám nézett, és hosszú szünet után azt felelte: „a lehetőségét elismerem”. „A lehetőségét elismerem!” – ismételte Wace. – Hogy micsoda erő volt ezekben a szavakban, egy olyan ember szájából, aki elszántan elfordult Istentől, az istenitől, a megváltás, az üdvözülés lehetőségétől! És ahogy ezeket a szavakat kimondta, valami olyat láttam az arcán, amit addig sosem. Felébredt benne valami, és abban a pillanatban tudtam, hogy a szíve végre megnyílt Isten előtt, én pedig, akinek Isten már oly sokat segített, most megmutathatom neki mindazt, amit megtudtam, amit láttam, amitől én tudom… nem „gondolom”, nem „hiszem”, nem „remélem”, hanem tudom… hogy Isten létezik, és a segítség mindig megadatik, bár talán nem értjük, hogy érhetjük el, vagy akár, hogy hogyan kérjük. Akkor fogalmam sem volt róla – folytatta Wace immár ismét sötétebb, mélyebb zenei aláfestéssel, miközben Andersen mosolygó arca halványulni kezdett a képernyőn –, hogy Rust és én sosem fogunk mindezekről beszélni, hogy sosem nyílik lehetőségem utat mutatni neki… mert egy nap sem telt bele, és meghalt.
A zene elhallgatott. Tökéletes csend uralkodott a templomban.
– Elütötte egy autó kint a farm mellett húzódó úton. Egy részeg sofőr ölte meg másnap, kora hajnalban, amikor Rust sétára indult. Mivel álmatlanságban szenvedett, és különben is jobban tudott úgy gondolkodni, ha egyedül volt, gyakran tett így. Azonnal szörnyethalt.
Újabb kép villant fel a képernyőn: lehajtott fejű emberek csoportja egy frissen ásott és betemetett sír körül Rust Andersen házikója előtt.
– A farmon temettük el, ahol némi megnyugvást talált életében a természetben és a magányban. Teljesen el voltam keseredve. Hitem egy korai megpróbáltatása volt ez, és bevallom, képtelen voltam megérteni, miért hagyna ilyesmit megtörténni az Áldott Istenség ily hamar azután, hogy lehetővé vált számára felfedni magát egy olyan gondokkal sújtott lélek előtt, mint amilyen Rust volt. Ily kétségbeesett lelkiállapotban álltam neki kirakodni Rust házikójából… és az ágyán egy levelet találtam. Nekem volt címezve, Rust kézírásával. Annyi év telt el, de még most is kívülről tudom. Ezt írta nekem Rust, alig órákkal a halála előtt:
Kedves Jonathan!
Ma este imádkoztam, kisgyerekkorom óta először. Az jutott eszembe, hogy ha igenis megvan a lehetősége, hogy Isten létezik, és megbocsátást nyerhetek, akkor ostobaság lenne nem beszélnem Hozzá. Te azt mondtad, Ő küld nekem jelet, hogy ott van. Megkaptam a jelet. Azt nem mondom el, mi volt az, mert talán ostobaságnak gondolnád, de amikor jött, én felismertem, és nem hiszem, hogy véletlen lett volna.
És most olyasmit érzek, amit sok-sok éve nem: békességet. Talán megmarad, talán nem, de eleve az, hogy érezhettem ezt még egyszer, mielőtt meghalok, olyan, mintha a mennyekbe pillanthattam volna be.
Nem tudok én jól beszélni az érzéseimről, mint te is tudod, még azt sem tudom, átadom-e neked ezt a levelet, de most úgy tűnik helyesnek, ha leírom mindezt. Most elmegyek sétálni, miután egész éjjel nem aludtam – de ezúttal a lehető legjobb okom volt rá.
Üdvözlettel,
Rust
A Robin mellett ülő fekete nő a könnyeket törölgette a szeméből.
– És csak néhány rövid órával ezután, amíg én aludtam, Rust hazament – jelentette ki Jonathan Wace. – Órákkal azután halt meg, hogy megkapta a jelet, és ettől az öröm töltötte be az éjszakáját, a békesség, amely oly sokáig nem adatott meg neki… Csak később jutott eszembe, miközben még mindig gyászoltam, még mindig próbáltam értelmet keresni annak az éjszakának a történéseiben, hogy Rust Andersen a holi, e fontos hindu ünnep idején halt meg.
Wace mögött a képernyőn most megint a színes köpenyes, vidám emberforgatagot mutatták, amint színes porokkal dobálják egymást, nevetnek, táncolnak hatalmas tömegben az utcán.
– Rust nem szerette a tömeget – folytatta Wace. – Vietnám után városról városra vándorolt a békességet keresve. Végül letelepedett egy aprócska lakatlan földdarabon, és kerülte is az emberek társaságát. A másokkal való együttlét örömeiből csak ritkán vette ki a részét, általában kelletlenül, csak mert pénzre vagy élelemre volt szüksége. És ahogy a holin gondolkodtam és Ruston, az jutott eszembe, micsoda érthetetlen dolog, hogy épp egy ilyen időben tért vissza Istenhez… de aztán megértettem, mekkorát tévedtem. Megértettem! Rust az életen túli életben fog rátalálni a holira. Mindenre, amiből kimaradt: a kapcsolatokra, nevetésre, örömre, ezek mind ott lesznek neki a mennyben. Az Áldott Istenség jelet küldött Rustnak, és amikor még azon a napon magához is vette őt, az Istenség őrajta keresztül szólt mindenkihez, aki ismerte. „Rustnak már nem kell keresgélnie. Elérte azt, amiért a földre jött: hogy tudomást szerezzen rólam, és ez nektek is tanít valamit. Ünnepeljétek az istenit, annak biztos tudatában, hogy egy nap ti is rátaláltok arra a boldogságra, amit ő keresett!”
Az élénk színek most megint elhalványultak a képernyőn, és sok különböző istenábrázolás jelent meg a helyükön: Siva, Nának guru, Jézus, Buddha.
– No de micsoda az Áldott Istenség? Kiről beszélek, amikor Istenről beszélek? Ezek közül melyikhez, vagy a számtalan másik közül melyikhez kellene imádkozzunk? És a válaszom: mindegyikhez, vagy épp egyikhez sem! Az isteni létezik, az emberek pedig mindig is a saját képükre és saját képzeletükből kiindulva igyekeztek megrajzolni azt, már az idők hajnala óta. Mit sem számít, milyen nevet adunk neki. Mit sem számít, milyen szavakkal imádjuk. Amikor át tudunk nézni a határokon, amelyek elválasztanak minket, a kultúra, a vallás alkotta határokon, amelyek emberi alkotások… akkor megtisztul a szemünk, és végre látjuk, mi is van ott. Vannak itt ma nem hívők is – mondta most mosolyogva Wace. – Vannak, akik csak kíváncsiságból jöttek el. Vannak, akik kételkednek, vannak, akik nem akarnak hinni. Talán olyanok is vannak, akik azért jöttek, hogy nevessenek rajtunk. És miért is ne nevethetnének? A nevetés örömöt jelent, és az öröm Isten adománya. Ha most azt mondom, hogy én tudom, minden kétségen felül tudom, hogy van élet a halál után, és létezik isteni erő, amelynek célja vezetni, segíteni minden embernek, aki ezt kívánja tőle, akkor bizonyítékot követeltek tőlem. Nos, azt mondom, helyesen teszitek! Szívesebben kerülök szembe egy őszinte szkeptikussal, mint száz olyannal, akik azt hiszik, ismerik Istent, de valójában csak saját kegyességük szolgálói, és a végsőkig ragaszkodnak ahhoz, hogy csakis ők és az ő vallásuk talált rá az igaz útra. És vannak most itt olyanok, akik elcsüggednek, ha azt mondom: ezen a földi síkon semmi sem jön türelem és küszködés nélkül. Nem várná senki, hogy a fizika törvényeit egyetlen pillanat alatt ismerje meg, érje fel ésszel! Hát mily sokkal bonyolultabb e fizikai törvényeknek a forrása? Mily sokkal titokzatosabb? De azért az első lépést megtehetitek, akár most! Az első lépést a bizonyíték felé, a felé a teljes bizonyosság felé, amely nekem adatott. Nem kell mást tennetek, csak kimondanotok, amit a Sebzett Próféta mondott egy negyedszázaddal ezelőtt, ami meghozta neki a vágyott jelet, az örömhöz vezette el, és a mennybe emelte. Hajlandók vagytok csak ennyit mondani: „a lehetőségét elismerem”?
Wace mosolyogva elhallgatott. Nem szólt senki.
– Ha jelet vártok, mondjátok ki most: „a lehetőségét elismerem”!
Itt-ott egy két hang utánamondta ezt, amit kínos nevetgélés követett.
– Akkor együtt! – kiáltotta ragyogó arccal Wace. – Együtt! „A lehetőségét elismerem”!
– A lehetőségét elismerem! – ismételte az egész gyülekezet, köztük Robin is.
A segítők tapsban törtek ki, és mindenki más is követte a példájukat, ahogy elkapta őket a pillanat: volt, aki még mindig kacagott.
– Remek! – mosolygott le rájuk Jonathan. – Most pedig… kockáztatva azt, hogy a legócskább vásári mágushoz válok hasonlatossá… – ezen ismét sokan nevettek –, arra kérek mindenkit, hogy gondoljon valamire. Ne mondjátok ki, ne mondjátok el senkinek, csak gondoljatok rá: egy számra, vagy egy szóra! Egy számra, vagy egy szóra! – ismételte. – Akármilyen számra! Akármilyen szóra! De döntsék el, mi lesz az, még itt, a templomban!
Negyvennyolc, gondolt véletlenszerűen egy számra Robin.
– Hamarosan – folytatta Wace – hazamentek a templomból, és tovább élitek az életeteket. De ha úgy esne, hogy ez a szó, vagy ez a szám, valahogy mégis a szemetek elé kerülne még ma, éjfél előtt… nos, lehet puszta egybeesés, nemde? Lehet véletlen. De épp most ismertétek el a lehetőséget, hogy talán valami más is lehet. Elismertétek a lehetőségét, hogy az Áldott Istenség talán próbálkozik megszólítani titeket, kinyilvánítani a jelenlétét, a világ lármájának zűrzavarában, ahol a figyelmeteket állandóan valami újabb vonja magára… azon az egyetlen módon próbálkozik megszólítani titeket, amely pillanatnyilag a rendelkezésére áll, mert még nem sajátítottátok el az Ő nyelvét, és látjátok a Végsőt oly tisztán, mint én, és még sokan mások… És ha mást nem is – mondta Wace, miközben az istenségek képe elhalványult a képernyőn mögötte, és helyettük ismét Rust Andersen mosolygó arca tűnt elő –, remélem, a Sebzett Próféta története megerősít abban mindenkit, hogy a legnagyobb gondokkal küszködők is eljuthatnak a békességig és örömig.Hogy azok is bocsánatot nyerhetnek, akik a legrettenetesebb dolgokat követték el. Hogy van hazánk, ahová bárki hazatérhet, ha csak tud hinni benne, hogy lehetséges!
Azzal Jonathan Wace meghajtotta kicsit a fejét, a fénykör eltűnt, és miközben a közönség tapsban tört ki, a templom többi lámpája lassan felragyogott újra. De Wace már nem volt sehol, és Robin igencsak csodálta, milyen gyorsan távozott a színpadról. Ez valóban olyan volt, mint valami bűvészmutatvány.
– Köszönjük, J Papa! – szólt a szőke nő, aki korábban Robinhoz is odament, miután még mindig tapsolva felment a színpadra, és ragyogó mosollyal körbetekintett onnan. – Most pedig… – folytatta –, szeretnék néhány szót szólni az EHE küldetéséről itt a földön. Egy igazságosabb, egyenlőbb társadalmon dolgozunk, a legsérülékenyebbek megerősítésén. Ezen a héten – itt oldalra lépett, hogy lehessen tőle látni a képernyőn elinduló filmet – az EHE Fiatal Gondviselők Projektjének gyűjtünk, amely vakációzni viszi az olyan fiatalokat, akik krónikusan beteg vagy rokkant rokonaikat gondozzák.
Amíg beszélt, kis filmrészletek villantak fel mögötte egy csapat tizenévesről: először a tengerparton szaladtak együtt, majd tábortűz körül énekeltek, sziklát másztak, kenuban eveztek.
– Az EHE-ben mi nemcsak az egyéni spirituális megvilágosodásban hiszünk, hanem abban is, hogy a marginalizált csoportok életkörülményeinek javításán munkálkodjunk, az egyházon belül és kívül is. Ha tudtok, kérlek, adakozzatok kifelé menet a Fiatal Gondviselők Projekt javára, és ha szeretnétek többet is megtudni az egyházról és a küldetésünkről, ne habozzatok, kérdezzetek meg egy segítőt, ők örömmel a szolgálatotokra lesznek. Néhány legutóbbi humanitárius projektünk gyönyörű képeivel búcsúzom most tőletek!
Azzal lement a színpadról. Mivel a kaput nem nyitották ki mögöttük, a gyülekezet nagy része a helyén maradt és a képernyőt nézte. Továbbra is csak halovány fények világítottak a templomban, és míg a padsorokban ülő emberek az újabb képeket nézték, David Bowie is halkan énekelni kezdett újra. A képernyőn levest kanalazó hajléktalanok, egy afrikai iskolában széles mosollyal jelentkező gyerekek, és mindenféle színű, nemzetiségű felnőttek követték egymást, akik mintha valami csoportterápián vettek volna részt.