6. FEJEZET

img2.jpg

Cassiopeia azonnal rájött, hogy csapdába sétált. Máshogy nem is nagyon lehetett értelmezni a helyzetet. Koger azt mondta, hogy ennek a pincének dugig kell lennie többtonnányi aranytömbbel. Hogy azonosíthassa, megadta neki a szöveget meg a speciális fémjeleket, amelyeket valamikor az egyes rudakba nyomtak, hogy jelezzék a tulajdonosát és a tisztaságát. Az egészet az újonnan alakult CIA felügyelte 1949-ben. Koger biztosította őt afelől, hogy az infója helytálló. De tévedett. Hogy is szokta mondogatni Cotton? Nem leányálom rókának lenni a vadászaton.

Nem vicc.

A riasztó elhallgatott.

Cassiopeia megfordult az ajtóban, és elindult visszafelé a borospincék közötti folyosón. Két kijárat volt. A lift és a lépcsőház. A lifthez ment, ahol látta, hogy a sarkokban kamerákat szereltek a magasba, aztán megakadt a szeme az emeletjelzőn. A lift lefelé tartott. Feléje. Elhelyezkedett az ajtótól balra, és várta, hogy megérkezzen a fülke. Ki tudja, hányan vannak benne, vagy hogy van-e náluk fegyver. Elvégre ez itt Svájc, ahol ritkaság a fegyver, még a rendőröknél is.

Ding.

Kinyílt az ajtó, és két férfi lépett ki rajta.

Egyenruhában. Őrök, akiket fent is látott.

Jobbról lecsapott rájuk, a közelebbi férfi alól kirúgta a lábát, majd megpördült, és a másikat visszarúgta a liftbe. Az őr nagyot csattant a fémfalon. Cassiopeia benyúlt, megnyomta az első emelet gombját, majd hagyta, hogy az ajtó becsukódjon, a fülke pedig elinduljon fölfelé. Aztán újra az első egyenruháshoz fordult, aki megpróbált felállni, és a bakancsával oldalról fejbe rúgta. A férfi taknya-nyála egybefolyt, majd lerogyott a padlóra, és nem moccant. Cassiopeia rájött, hogy a támadásnak tanúi voltak a kamerák, tehát a meglepetés erejével még egyszer nem tud élni. Nyugtalanította, hogy az őr fegyvert viselt a derekán, és a biztonsági heveder ki volt rajta kapcsolva. Nyilván még az előtt lépett, hogy előhúzhatta volna. Kiszabadította a pisztolyt, csőre töltötte, majd kétszer tüzelt. Egy-egy golyó a két kamerába, és már ki is iktatta őket.

Legalább most már vaksik.

Kinyitotta a lépcsőház ajtaját. Lefelé is, felfelé is vezetett lépcső. Tutira fölfelé kéne mennie, de ott nyilván újabb őrök várnak rá. És mindet nem tudja lelőni.

A lefelé vezető utat választotta.

Leereszkedett, és közben azon tűnődött, hogy vajon hová tart. A lépcső alján újabb liftajtó volt, meg egy vasajtó, amely egy raktárnak tűnő helyiségbe nyílt. Egy csomó bútor, polcok és felszerelési tárgyak.

De kijárat sehol.

Már megint itt tart. A slamasztika kellős közepén. Ők ketten Cottonnal mintha folyton benne lennének a szószban. Az igazat megvallva mindketten imádták a hajszát, bár ezt soha egyikük sem ismerte volna be nyíltan. Az biztos, hogy a kapcsolatuk döcögős volt, rengeteg hullámheggyel és -völggyel, de most már egy ideje jól belerázódtak. Cassiopeia szerette a férfit. Ehhez kétség sem férhetett. És a férfi is szerette őt. Miután mindketten belátták, hogy ez a helyzet, és felismerték, hogy ez nem gyöngeség, sokkal könnyebb lett a dolguk. Cassiopeia az égvilágon senki másban nem bízott meg jobban. Hogy merre tartanak? Nehéz megmondani. A házasságtól mintha mindketten féltek volna, úgyhogy nem is feszegették a témát. Szerettek együtt lenni, felváltva a nő dél-franciaországi château-jában és Cotton koppenhágai könyvesboltjában. És esetenként akadt egy-egy közös vállalkozás – mint ez is. Remekül összedolgoztak. Csapatként. Fedezték egymás hátát. Cotton sajnos pillanatnyilag innen 250 kilométernyire északra volt, Bázelben. Úgy volt, hogy ők ketten Kogerrel majd estefelé lépnek vele kapcsolatba.

Cassiopeia a raktárhelyiségben állt, és várta, hogy az őrök újabb hulláma rábukkanjon a fenti kettőre. Nemsokára megérkeznek.

Aztán hogyan tovább?

Még mindig a kezében tartotta a pisztolyt, de valószínűtlennek tűnt, hogy használni is fogja. Semmi értelme még jobban elmérgesíteni a helyzetet. És különben is, nyilván túlerőben lesznek. Az igaz, hogy a trezor üres, de ez a biztonsági felhajtás túl nagy ahhoz, hogy csak a bornak szóljon. Kamerák, csúcstechnológiás tűzoltó szórófejek, riasztók és fegyveres őrök. Persze van itt egy-két méregdrága palack, de semmi olyasmi, ami a védelemnek ezt a szintjét indokolná. Koger a közelben várakozik rá, de pillanatnyilag nem lehet a segítségére. Akárki állította is ezt a csapdát, precíz munkát végzett. Ösztönös nőnek ismerte magát, aki életben tud maradni egy olyan világban, ahol a mai barátból lesz a holnapi ellenség. És világéletében arra használta az ösztöneit, hogy leküzdje az időnként a gondolatai közé lopakodó kételyt.

Mint most is.

Az egyetlen kiutat bámulta.

A lépcsőház felől semmi hang. Fura. Mi tart ilyen sokáig?

Odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta. Minden csöndes.

Oké. Miért is ne.

Visszakapaszkodott a lépcsőn a borospincék szintjére, és az acélajtó mellett benézett. Az őr, akit leterített, eltűnt.

Különös.

Úgy döntött, mellőzi a liftet, és a lépcsőn ment föl a talajszintre. Ott óvatosan kinyitotta a kijárati ajtót. A lift előtt kis előtér vált láthatóvá, ahol már járt. Sehol senki. Itt is kamerákkal voltak teli a sarkok. Amint kilép, megfigyelés alá kerül.

Nincs más választása.

Kilépett a lépcsőházból, és gyors pillantást vetett az egyik kamerára, majd visszasétált a fő előcsarnokba.

Ott öt férfi várt rá.

Négyen fegyvert fogtak rá.

Az ötödik mögöttük állt. Kissé kövérkés, kerek, kopasz fejű.

– Nem tartottuk szükségesnek, hogy tovább üldözzük, hiszen a létesítménynek csak egy bejárata és egy kijárata van – mondta az ötödik férfi. – Kérem, dobja el a pisztolyt.

Mintha lenne más választása.

Lassan lehajolt, és a márványpadlóra helyezte.

– Most pedig – mondta a férfi –, jöjjön velem.