Cotton tűvé tette az utcát Kelly Austinért. Kapott róla személyleírást és egy fényképet is, ezeket memorizálta. Gömbölyded idomok, kisportolt test, rövidre vágott vörös haj, tökéletes fogak. Cotton irigyelte azokat, akiknek egyenletes, fehér fogsoruk van. Ő mindig bajlódott a magáéval. Ezek szerint a lába is fürge, mert hanyatt-homlok elmenekült, de nem juthatott messzire.
Rendőrautók érkeztek.
Remélhetőleg senki sem fog ujjal mutogatni rá, hogy ő lövöldözött. Azzal viszont tisztában volt, hogy sürgősen el kell hagynia a helyszínt, ezért továbbindult a járdán. Kíváncsi lett volna, hogy a skulók, amelyeket a kocsiba eresztett, vajon kárt tettek-e valakiben. A cél a figyelemelterelés és az elrettentés volt, a Saab pedig sietve elszáguldott, úgyhogy a küldetést e tekintetben végrehajtotta. És bár az autó rendszámát az eszébe véste, kételkedett benne, hogy jutnának vele valamire.
De akkor is jelentenie kell.
Egy sikátor felé somfordált, amely két üzlet között nyílt. Ott elővette a mobiltelefonját, és felhívta Kogert. Rendőrök fésülték át az utca mindkét oldalát, és kikérdezték az embereket. Szerencsére senki sem irányította őket Cotton felé.
Koger fölvette, és így szólt:
– Tudom, mi történt. Austin felhívott.
– Volt szíves elárulni, hogy hol van?
Koger felkuncogott.
– Elveszítetted?
Cotton már eddig is ingerült volt, az okostojás megjegyzések csak olajat öntöttek a tűzre.
– Derrick, mi folyik itt?
– Első osztályú kalamajkába kerültünk. Amiből könnyedén világklasszis szituáció lehet.
Cottonnak nem tetszett a dolog csengése.
– Azt hittem, ez egy sima bébicsőszködés lesz. Ripsz-ropsz szívesség egy barátnak. Erről volt szó. De valaki épp az előbb követett el mindent, hogy kinyírja őt, és ha én nem vagyok ott…
– Vettem, és értékelem. De hát ez a dolga Amerika Kapitánynak, nem igaz? Menteni a menthetőt?
Cotton kihallotta a szarkazmust a dicséretből. Ez Koger stílusa. Csak épp annyi rizsa, hogy mindenkit elaltasson vele. Koger hivatásos CIA-s. A kémek és a színlelés kultúrájának a része, Amerika szeme és füle külföldön, meg a többi ilyen baromság. Csakhogy az ügynökség múltja teli van hozzá nem értéssel, arroganciával és a hatalommal való visszaéléssel. Annak idején, aktív korában a Magellán Ügyosztálynál a szükség szülte a velük való együttműködést, nem kívánságműsor volt. Koger néhány hónappal ezelőttig különleges műveletekkel foglalkozott. Most meg európai állomásfőnök, hála egy fehér házi előléptetésnek, és mindezt azért, amit ők ketten Kogerrel Németországban műveltek pár hónapja. A CIA minden vállalkozó szellemű műveleti tisztje egy íróasztalra ácsingózik Langley-ben, és ez alól Koger sem kivétel. De ahhoz, hogy ezt a jutalmat valaki kiérdemelje, be kell tartania egy menetrendet. Ha valaki nem jut előre elég gyorsan, akkor elmegy mellette a vonat. Koger már több mint húsz éve kezdte a pályáját, és a karrierórája már bőven túlórában ketyegett. De végül aztán csak rámosolygott a szerencse a nagy melákra, amikor az Egyesült Államok elnöke az adósa lett egy szívességgel.
Annak idején, amikor Cotton még aktív volt, többször is keresztezték egymást az útjaik. Ez néha jól jött. Máskor nem annyira. Koger korában egy csomóan már visszavonultak, és nagyban írták a leleplező könyveiket, vagy a kábeltévék híradóiban bukkantak fel hírmagyarázóként. Koger viszont még mindig melózott, és becsületére legyen mondva, amikor végre felajánlották neki, visszautasította azt az íróasztalt Langley-ben, és úgy döntött, a terepen marad mint állomásfőnök. Ez passzolt a keményfiús, nem lacafacázós hírnevéhez. Aki valaha is dolgozott vele, egy pillanatig sem kételkedett a hűségében és a képességeiben. De ez nem jelenti azt, hogy élvezte is az együtt töltött időt.
Cottont magát is beleértve.
– Derrick – mondta. – Én itt most neked segítek. A legkevesebb, amit megtehetsz, hogy őszinte vagy velem.
– Hallom, és szeretnék is az lenni. Hidd el, tényleg. De legalább az egyik kezem hátra van kötözve, úgy kell dolgoznom. Egy kis ideig még el tudod ezt nézni nekem?
Cotton vette az adást. Hányszor csöppent már félvakon egy-egy szituációba? Meg sem tudná számolni. De ez még akkor volt, amikor teljes állású ügynökként dolgozott, szerepelt a bérlistán, és külön juttatásokat is kapott. Ez most egy grátisz meló. Amelyik épp az előbb durvult el. Úgyhogy tudni akarta:
– Mennyire fontos ez?
– Egy tízes skálán… – Koger elhallgatott. – Tizenegyes.
Kogernek nem volt szokása túlzásokba esni. Oké. Cotton vette. Ez most komoly.
– Van valami ötleted, hogy az előbb ki próbált az életére törni?
– Sajnos, van. Ami tizenkettesre vagy tizenhármasra srófolja azon a fontossági skálán.
Ez Koger problémája, nem az övé.
– Cassiopeia bajban van?
– Remélem, nincs. De fedezem a hátát.
Ezt jó hallani.
– Mit akarsz, mit csináljak?
– A bébicsőszködésből épp most lett gardírozás. Elbírsz vele?
– Hová kéred?
– Hozd ide hozzám, Genfbe. Egy darabban. Ez utóbbi nagyon fontos.
– Most hol van?
– Látsz valahol egy pékséget?
Cotton visszalépett a sikátor bejáratához, körülnézett, és lejjebb az utcán észre is vett egyet.
– Látom.
– Ott van bent. Biztosra veszem, hogy az a te tökéletes memóriád majd segít megismerni.
Segít hát. A veleszületett adottság. Nem fotografikus, ahogy a tévében meg a filmekben szeretik nevezni. Eidetikus. Irdatlan mennyiségű részletes információ felidézésének a képessége, amely mintha soha nem akarna megkopni.
– Rajta vagyok – mondta Cotton.
És azzal bontotta a hívást.
A sikátorból visszalépett a járdára, és balra fordulva toronyiránt megindult a pékség felé. Ami eszébe juttatta, hogy éhes. Nem evett semmit a két reggeli zsemlés szendvics óta, amit pár órája sikerült bekapnia. Egy zacskó péksütemény remek lenne.
A rendőrök még mindig a környéket járták, emberekkel beszélgettek, próbáltak rájönni, hogy mi történt. Valahol nyilván vannak kamerák ezen az utcán. Azok a rohadt izék mindenütt ott vannak. Majd végignézik a felvételt, és a képek alapján gyerekjáték lesz őt azonosítani. Mivel a CIA kérésére van itt, Koger majd remélhetőleg leállítja a helyiek minden további akcióját. Egy európai állomásfőnöknek ez a dolga, nem igaz?
A pékséghez érve benyitott.
Szép hely. A szikrázó üvegpultokban csokis croissant-ok, almás szerelmeslevelek, torták, péksütemények és quiche-ek kellették magukat. Vagy tízen voltak odabent, a legtöbbjük azzal volt elfoglalva, ami odakint történt az utcán. A túlsó sarokban észrevette Kelly Austint, aki a többieknek háttal a fal felé fordult, a bevásárlószatyor, amelyet eddig a kezében lóbált, most a padlón pihent mellette. Koger azt mondta, zaklatott, úgyhogy Cottonnak szőrmentén kell haladnia. Odalépett, de aztán megtorpant, hátha túl közel került hozzá, amitől megijedhet.