BÁZEL, SVÁJC
SZEPTEMBER 3., CSÜTÖRTÖK
9:40
Cotton Malone nem tudta eldönteni, hogy valós-e a fenyegetés, vagy képzeletbeli. Azért küldték, hogy felmérje a helyzetet, tartsa a szemét a célponton, és avatkozzon be. De csak ha muszáj.
Ez vajon annak minősül?
A bázeli utcákon nagy volt a forgalom. Ami nem meglepő, tekintve, hogy ez a kétszázezres város a reneszánsz óta kereskedelmi csomópont és kulturális központ. Hatszáz évvel ezelőtt Európa nagyvárosai közé tartozott. Ebben a fekvése is segített. Stratégiai helyen épült, ott, ahol Svájc, Franciaország és Németország összeér, a belvárosát pedig a Rajna osztja két jellegzetes részre. Az egyik a múltból maradt itt, a másik a mában gyökerezik. Óvárosa a folyó déli partján emelkedő két dombot foglalja el. Egy réges-régi középkori városra emlékeztető, borostyánnal befutott, gerendavázas házakkal teli hely, amelynek macskaköves utcácskái sétálóutcák és gyér forgalmú utak keverékei.
A napfényben fürdőző Cotton az egyik zsúfoltabb forgalmú út mellett állt, és a közeli árustól vásárolt zacskónyi sült gesztenyét majszolta. Az általa megfigyelt célszemély az utca túloldalán lévő egyik kis butikban tartózkodott, tőle úgy kétszáz lábnyira, ahol már harminc perce eltűnt. Divatos áruházak kirakatai vonzották a vevők folytonos áradatát. Rengeteg kávézó, üzlet, ékszerész, márkás ruhabolt és személyes kedvencei, az antikváriumok. Azokból is egy rakás. Amelyek mind a saját otthoni, koppenhágai könyvesboltjára emlékeztettek. Évekkel ezelőtt vásárolta a szerény méretű, ízlésesen berendezett és jól felszerelt üzletet. Nemcsak a bibliofileket látta el könyvekkel, de a Koppenhágába látogató számtalan turistát is. Minden évben bezsebelt némi profitot, pedig több időt töltött távol az üzlettől, mint szeretett volna. Ő volt a Dán Antikvár Könyvkereskedők Szövetségének jelenlegi titkára is, ami életében először történt meg vele, ugyanis nem volt valami nagy közösködő.
De hogy a fenébe ne?
Imádja a könyveket. Ők is imádják a könyveket.
Folyamatosan emberek mozogtak minden irányban, az agya a legapróbb részletre is felfigyelt, ami a korábbi foglalkozása során bajt jelzett. Senki sem bámészkodott, nem időzött egy helyben túl hosszasan. Az égvilágon semmi sem ütött el a környezetétől, kivéve egy kocsit. Egy sötét színű Saabot. Tőle harmincméternyire parkolt a járdaszegélyhez simuló többi autó között. Az összes többi üres volt. A Saab viszont nem. Ketten ültek benne, az enyhén sötétített szélvédőn át ki tudta venni az alakjukat. A vezető és még valaki a hátsó ülésen. Az emberek zömében önmagában egyiknek sem, másiknak sem lenne szabad gyanút keltenie.
Csakhogy ő nem tartozik az emberek zöméhez.
Ő képzett hírszerző tiszt, aki tucatnyi évet ledolgozott a Magellán Ügyosztályon, az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériumának titkos nyomozócsoportjában. Az elsők között verbuválta régi barátja, Stephanie Nelle, aki létrehozta, és azóta is vezeti az egységet. Nemrégiben valamin összekülönbözött az új amerikai elnökkel, Warner Foxszal, de már mindent megoldottak, és újra ő a parancsnok. És bár Cotton egy ideje visszavonult az Ügyosztálytól, szabadúszóként továbbra is dolgozott Stephanie-nak, valahányszor sikerült őt elcsábítania a könyvesboltjától. Tetszett neki, hogy még mindig szükség van rá, úgyhogy csak ritkán mondott nemet. Persze majd eljön a nap, amikor Stephanie már ritkábban kéri fel, és csupán egy könyvkereskedő lesz belőle. De szerencsére egyelőre még hasznossá tudja tenni magát, bár most nem Stephanie miatt van itt. Ezt a szívességet egy másik barátja kérte tőle, akivel pár hónapja futott össze Németországban.
Derrick Koger.
Nemrégiben léptették elő a Központi Hírszerző Ügynökség európai állomásfőnökévé, és egy elveszett kincsről szóló elképesztő mesével piszkálta fel Cotton kíváncsiságát.
Egy mesével, ami milliárdokat érő, rabolt aranyról szólt.
Jamasita Tomojuki tábornok, aki a Fülöp-szigetek utolsó percig tartó védelmét vezényelte, ugyanakkor ennek a szajrénak az elrejtését is felügyelte, 1945 szeptemberében adta meg magát a szövetségeseknek, majd gyorsan bíróság elé állították, és 1945 decemberében háborús bűnök elkövetéséért elítélték. Jamasitát két hónappal később felakasztották.
Hogy miért ilyen sietve?
Egyszerű.
A CIA elődje, a Stratégiai Szolgálatok Hivatala tudomást szerzett 175 betemetett páncélteremről. Jamasita kerek perec elutasította a lokalizálásukban való együttműködést, az amerikaiaknak pedig más sem hiányzott, mint hogy életben maradjon, és hírt adhasson a világnak az aranyról.
Úgyhogy felakasztották.
Miután ezt a szálat elvarrták, Luzon szigetét pedig katonailag biztosították, bevonult az OSS, és sikerült is rábukkanniuk több nagyobb rejtekhelyre, többtonnányi gazdátlan nemesfémre, amit mind elszállítottak a világ negyvenkét országában kialakított depókba. Mindezt Douglas MacArthur tábornok és Harry Truman elnök tudtával és beleegyezésével.
Hogy miért vitték el?
Három okból.
Először is, ha egy ilyen hatalmas tömegű ellopott arany megszerzése kitudódott volna, emberek ezrei álltak volna elő azzal, hogy igényt tartanak rá, sokan szélhámosságból, a kormányok pedig évtizedekig a tulajdonjog megállapításának csapdájában vergődtek volna.
Másodszor, az arany puszta mennyisége, ha újra rászabadítják a nyílt piacra, lenyomta volna az árát. Akkoriban a legtöbb ország az amerikai dollárhoz kötötte a valutáját, a dollár fedezete pedig az arany volt, tehát egy váratlan értékcsökkenés világméretű pénzügyi katasztrófát okozott volna.
Végezetül pedig, miután Hitlert és Japánt legyőzték, a világ biztonságára a legnagyobb fenyegetést már a Szovjetunió jelentette. A kommunizmust meg kellett állítani. Mindenáron. És a titkos vagyonban meglévő több százmillió dollár természetes módon becsatornázható volt erre a célra.
Így aztán idővel a megszerzett arany és ezüst szép lassan egy helyre gyűlt, a később Fekete Sas Vagyonkezelőként ismertté vált intézmény felügyelete alá. Hogy hová központosították? A luxemburgi Bank of St. George-ba. És ez a vagyon 1949 óta ott csücsül, a titoktartás falának védelmében, amely fal – Koger szerint – csak az utóbbi hónapok során dőlt le.
Lenyűgöző sztori.
A kocsit a két utassal beindították.
Cotton figyelme a járműről visszasiklott a butikra.
A célszemély megjelent, kilépett a bejárati ajtón, és ráfordult a forgalmas járdára. A kocsi beindítása vajon csak véletlen egybeesés volt?
Aligha.
Cotton csak egy fotót látott Kelly Austinról, aki a Bank of St. George alkalmazottja volt. A munkája? Cottonnak sejtelme sem volt róla. Neki csak annyit mondtak, hogy kísérje figyelemmel a nőt, és csak akkor avatkozzon be, ha feltétlenül muszáj. Koger ez utóbbit külön hangsúlyozta. Ezért is foglalt el megfigyelőállást az utca túloldalán, a járókelők között, akik a saját dolgaikon kívül semmiről sem vettek tudomást maguk körül.
Kelly Austin a Saabbal ellenkező irányba indult, mire a kocsi kikanyarodott a parkolóhelyéről, és előrefelé araszolt az utcán. Mögötte nem jött kocsi, előtte viszont volt egy. Az elöl lévő gyorsított, és elhúzott Cotton mellett. A Saab azonban egy pillanatra sem változtatott a sebességén.
Nem vitás. Ez fenyegetést jelent.
Austin haladt tovább Cotton felé, az utca túloldalán. Nem forgatja a fejét. Nem néz körül. Nem tétovázik. Csak egy lépés a másik után, az egyik kezében bevásárlószatyrot lóbál, másik vállán retikül lóg.
Mit sem sejt.
Cotton a mellette lévő szemetesbe hajította a gesztenyét, és a járdáról lelépve a sávok között szlalomozva megindult a középen lévő járdasziget felé. Onnan a kocsik közt nyíló első résen átvágott a túloldalra, ötvenlábnyival Austin előtt. Emberek haladtak el mellette az ellenkező irányba tartva. A Saab egyre csak jött, egy kicsit gyorsabban haladt, már majdnem Austin mellé ért.
A hátsó ablak leereszkedett.
Egy fegyvercső vált láthatóvá.
Cottonnak nem maradt rá ideje, hogy közelebb kerüljön Austinhoz. Túl messze volt. Így aztán hátranyúlt a zakója alá, hogy megkeresse a Berettát. Magellán Ügyosztály-os kivitelű. Megengedték neki, hogy a korkedvezményes nyugdíjba vonulása után is megtartsa. A fegyver láttán egyik-másik járókelő bepánikolt. Sehogy sem lehetett elrejteni.
Cotton magára parancsolt, hogy koncentráljon.
A fejében megszűnt a világ összes nagyvárosára jellemző, mindent átható háttérzaj. Gondolatait a csend uralta, a szeme pedig az összes többi érzékszerve fölött átvette a parancsnokságot. Célra tartotta a fegyvert, és két lövést eresztett a nyitott hátsó ablakba. A Saab azon nyomban gyorsított, a gumiabroncsok csikorogva tapadtak meg a burkolaton, ahogy a kocsi elhúzott mellette. A veszély, hogy viszonozzák a tüzet, valószínűnek tűnt. Úgyhogy még egy golyót küldött a lehúzott ablakba.
Az emberek szétspricceltek. Sokan hasra vetették magukat.
A Saab elviharzott.
Cotton a rendszámtáblára koncentrált, és az eszébe véste a betűket meg a számokat. A kocsi a következő kereszteződéshez ért, aztán eltűnt a sarkon túl. Cotton sietve visszatuszkolta a pisztolyt a zakója alá, és körülnézett.
Zihált a rövid, szapora levegővételtől.
Kelly Austinnak se híre, se hamva nem volt.