5. FEJEZET

img2.jpg

Kelly Austin a pékségben állt. Oda menekült be, amikor a lövöldözés elkezdődött, és csak egy futó pillantást tudott vetni a leeresztett ablakú kocsira. Valaki az utcán rálőtt az autóra, de azt a káoszban nem látta, hogy kicsoda. És nem is várta meg, hogy ennél többet megtudjon. Hanem eliramodott az ellenkező irányba, és beugrott az útjába kerülő első ajtón.

Többen is követték ide, és ő észrevette az arcokon a nyugtalanságot. Amit az övé is tükrözött. Lángoló fájdalomgombócként fészkelt a gyomorszájába a félelem. Soha egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy milyen veszélyekkel jár az, amit csinál, gondolván, hogy minden kontrollálva van. De ha az az ember az utcán nem nyit tüzet, ő már halott lenne.

Tegnap utazott el Luxembourg városából egy ötnapos állítólagos szabadságra. Nincs ebben semmi különös. A Bank of St. George-nál töltött évei alatt sokszor vett ki szabadságot. Titulusa szerint a speciális technológia igazgatója volt, ami azt jelentette, hogy a világ egyik legkifinomultabb számítógépes rendszerét hozta létre és felügyelte. Ugyan a Bank of St. George mélyen gyökerező örökséggel büszkélkedett, de modern kori létezésének gerincét a legfejlettebb technológia adta.

Amelynek javát ő hozta létre.

Elóvakodott a pékségben álldogáló többiek mellett, és oldalról a kirakathoz lépett. A kocsi már eltűnt. És a járdáról lövöldöző illető? Se híre, se hamva. Odakint tucatnyi sziréna közeledett. Az előbb vajon ki próbálta megölni? A bank? Annak semmi értelme. Több okból sincs.

Akkor meg ki?

Mindössze egy tettes jutott az eszébe.

Egy gyors pásztázó pillantás a kirakaton túlra, és látta, hogy már nincs kézzelfogható veszély. Senki sem tart feléje. Senki sem keresgéli. A kirakat síküvegében hirtelen megpillantotta a saját tükörképét. Az arca nyúzott volt. Hogy is ne lenne az? Odabent a pékségben senki sem tűnt fenyegetőnek. De vajon mennyire jók az ösztönei? Azt a kocsit se látta közeledni.

Próbálta lassabban venni a levegőt, de minden egyes belégzés olyan volt, mintha törött üveggel telne meg a szája. A friss kenyér és a csokoládés péksütemények édes illata szállt az orrába. Többek között a nyalánkságok miatt döntött úgy, hogy Bázelbe jön szabadságra. Imádta őket.

Mindig is.

Hosszú utat tett meg a dél-illinois-i kisvárosból. Az apja melós volt, egy traktorgyárban dolgozott. Háztartásbeli anyja őt jobbára elhanyagolta, és a két fiútestvérére koncentrált. A túlélés érdekében belevetette magát a sportba és a számítógépekbe, mert mindkettő menekülést jelentett a valóság elől, és esélyt adott a versengésre. Tinédzserkorát a lacrosse-pályán töltötte, ahol a képességeit csiszolgatta, és a korlátait próbálgatta – vagy egy számítógépnél, ahol önerőből megtanult Pascal, COBOL, Fortran, Python és C++ nyelven programozni. Impozáns atlétává fejlődött. Másodikos gimnazista korában a Big Ten és Pac-12 egyetemei jöttek toborozni, ő pedig végre rájött: az az álma, hogy egyetemi lacrosse-t játsszon.

Számítógépes tudományokból szerzett diplomát, és az Egyesült Államok kormányához szegődött, ahol először a katonaságnál, majd a Nemzetbiztonsági Ügynökségnél dolgozott. Huszonnyolc éves korában, egy szombat éjjel örökre megváltozott az élete, amikor a semmiből egy szarvas ugrott elő, és az autót, amelyet ő vezetett, letaszította a töltésről. Egy órába telt, mire hidraulikus feszítő-vágóval kivágták belőle. Az utána következő életmentő műtét során közel tizenkét liter vért vesztett. Súlyosan megsérült a gerincvelője, és két évet töltött kerekesszékben. Intenzív fizikoterápia és többszöri plasztikai műtét kellett hozzá, hogy újraalkossák az arcát, és újból megtanítsák járni. Egy ponton szó szerint meghalt a műtőasztalon, és valamiféle testen kívüli élményben volt része, a saját feje fölött lebegett, felült az egyik fal peremére, és onnan nézte, ahogy a sebészek a megmentésén dolgoznak. A fölfelé meredő arc, az ő arca, olyan volt, mint egy viaszmaszk, a bőre fakó és élettelen, elkerekedett szeme becsukva. A jobb oldalát élénk fény melegítette, és egy angyal ült mellette. Kész vagy hazatérni? – kérdezte a jelenés. Ő megrázta a fejét. Még dolgom van. Az angyal elmosolyodott, és eltűnt. Ekkor felébresztették az altatásból, és a szíve visszazökkent a maga ritmusába.

Két dolgot merített az élményből.

Először is azt, hogy az angyalok jó fejek. Másodszor pedig azt, hogy attól a naptól fogva az abszolút igazságot kereste, és azt meg is értette. Ez az ő szuperereje. Amely eddig jó szolgálatot tett. Amely hetekkel ezelőtt azt súgta, hogy valamit tennie kell.

Úgyhogy felhívta Langley-t.

Odakint az utcán két rendőrautó érkezett villogó fényekkel, harsogó szirénával. Egyenruhás rendőrök szálltak ki. Eszébe jutott, hogy igénybe veszi a segítségüket, de a bank keze mindenhová elér. Catherine Gledhill egy csomó embert ismer, akik még több embert ismernek. Nem. Jobb lesz nyugton maradni. Az utcán rajta kívül senki sem jött rá, hogy ő volt a célpont.

Vagy talán nem is?

Ki lőtt a kocsira? Az az ő védelmében történt? Vagy csak véletlen volt? Ideje kideríteni.

Egy néptelen sarokhoz lépett, letette a bevásárlószatyrát, és a retiküljében kotorászva megkereste a telefont, amit Derrick Kogertől kapott. Megnyomta a #5-öt, és a készülék tárcsázta az előre beállított számot.

– Gond van – suttogta a sarok felé fordulva Kogernek.

– Beszéljen.

Csak nem régóta ismerte Kogert, első találkozásukra a kora reggeli órákban került sor a háza előtt, Luxembourgban, kilenc hete. Koger magas, ritkás, hamuszürke hajú, őszinte barna szemű, bozontos szemöldökű férfi volt. Enyhe sörpocakot eresztett, de azt mondta, próbálja leadni. Pimasz mosolyát is előszeretettel villogtatta, amelyet mintha arra teremtettek volna, hogy lefegyverezze az embert. Amikor felvette a kapcsolatot a CIA-val, nem tudta, ki fog jönni. De hogy az európai állomásfőnök? Ez minden várakozását felülmúlta. De azért örült, hogy itt van a fedélzeten – egyenes embernek tűnt.

Elmondta neki, ami az imént történt.

– Mintha azt mondta volna, hogy a bank nem tud rólunk – mondta Koger. – Ugye óvatos volt?

Kelly tudta, mire gondol. A kapcsolattartásuk eddig szándékosan a minimumra szorítkozott, és csak a Koger által adott eldobható telefonokon zajlott. Személyesen pedig csak az az egy volt. Az első találkozásuk. Kelly a banknál szép csöndben megtette az összes szükséges lépést, mielőtt eljött szabadságra, amit rutinszerűen több mint két hónapon át tervezgetett. Semminek nem lenne szabad gyanút keltenie.

– Rendkívül óvatos voltam – suttogta a telefonba a nő. – Nem vagyok amatőr. És csak közbevetésül, ezt a gondot nem a bank okozza. Maguktól valaki.

És nem tetszett neki a hosszúra nyúló csend, ami a felvetését fogadta.

– Oké – mondta neki a férfi. – Utánanézek.

– Nézzen is. Most hogyan tovább?

– Van egy emberem a helyszínen.

Aki lehet, hogy épp most mentette meg az életét.

– Mondja meg, hol van, és odaküldöm magához.

Megmondta.

– Maradjon, ahol van – mondta Koger.