MÁSODIK FEJEZET

ROSE

Perry nyögdécsel, liheg, és hasa a fenekemnek ütődik, ahogy ügyetlenül ki-be jár bennem.

– Ez az, Perry, ó, istenem, Perry, ó, kérlek, Perry, keményebben, ez az, keményebben! – hallom a saját hangomat. Meggyőzőnek tűnök, és biztos úgy festek, mint aki átéli az eksztázist. De belül nem érzek semmit. Már mocskosnak sem érzem magam. Lehunyom a szemem, és azt kívánom, bár ne ebben a luxusszállodai szobában lennék, bár ne ebben a pillanatban lennék. Ennek a pillanatnak nem tudok parancsolni; gyűlölök nőnek lenni. De aztán ott, a sötétségben ott találom magamat az egyetlen helyen, ahová tartozom. Mellette. A belső konfliktus naponta szétfeszíti az elmémet, mert amikor nem bábu vagyok – igaz, hogy ajándékokkal elkényeztetett bábu, aki luxusban él, és hercegnőként bánnak vele –, akkor fogoly vagyok. Játékszer. Bokszzsák. Rabszolga, aki Perry minden követelését teljesíti. Akár a pokolban vagyok, akár a mennybe képzelem magam valamilyen érzékcsalódás által, semmit nem én irányítok, és ezért gyűlölöm életem minden kegyetlen pillanatát. Kivéve azokat a lopott pillanatokat. Azokat a pillanatokat, amikor nem fegyverként használnak, és Perryt lefoglalja a munkája. Azokban a pillanatokban elbújhatok, és megmerítkezhetek a magány luxusában. Akkor bármelyik régi filmet újra
és újra megnézhetem a Netflixen, és eljátszhatom, hogy én nem én vagyok, és nem vagyok foglya ennek az istenverte világnak. Amikor elmerülhetek a kádban, egész nap köntösben lehetek, gyorskaját ehetek. Amikor végre nem kell állandóan készenlétben lennem, amikor kiengedhetem a gőzt. Amikor az az énem vagyok, akit szeretek, ha csak ideiglenesen is. Ezek a pillanatok ritkák és értékesek. Ezekért élek, és azokért az emlékekért, melyeket mélyen elzártam magamban, melyek távol vannak az elmém gonosz részétől. Távol vannak attól, hogy beszennyeződjenek. De az időről időre felbukkanó, nyugodt pillanatokat is megrontja a tudat, hogy ezek csak pillanatok. Rövid ideig tartanak. Csupán ízelítők abból, hogy milyen is lehetne az életem, ha én nem én lennék. De én vagyok. Gonosz vagyok, romlott és fogoly. Se remény, se segítség nem létezik számomra.

Bambán bámulom az ágyvéget, elringat a fenekemet érő ritmusos döngés.

Tudom, hogy melyik pillanatban élvez el. Olyan hangot ad ki, mintha épp fojtogatnának egy macskát, nekem pedig ez a jel, hogy csatlakozzak hozzá, rátaláljak a hangomra és sikításban törjek ki. Aztán Perry rám omlik a teljes testsúlyával, lenyom a matracra.

– Istennő vagy! – suttogja a fülembe, és nyakamba fúrja a fejét, mint egy vigaszt kereső kisgyerek. Elrejtem borzongásomat, halkan felnevetek, és igyekszem levetni őt magamról.

– Muszáj kimennem pisilni – közlöm, Perry pedig legurul rólam, és az ágyra hanyatlik; még mindig liheg, fújtat és izzad.

Felállok és a szállodai szobából nyíló fürdőszobába megyek, becsukom magam mögött az ajtót, és elindítom a zuhanyt. Nem nézem meg meztelen testemet a tükörben; képtelen vagyok szembenézni azzal a nővel, aki vagyok.

– Máris érzem, hogy megy ki belőlem a stressz – kiáltja Perry; a kijelentést halk nevetés követi. Milyen könnyű örömet okozni ennek az embernek! – Csodákat teszel a szexuális étvágyammal!

Megadom neki, amit a visszafogott, tökéletes, elegáns felesége nem akar megadni. Vagy nem tud.

– Az volt a sorsom, hogy rád találjak abban a bárban, Rose.

Igen, az volt a sorsa. De szerintem abban semmi sorsszerű nem volt.

– Boldog vagyok, hogy rám találtál!

Belépek a zuhany alá, ujjamat a zuhanykabin üvegére nyomom, végighúzom a csúszós felszínen, megtöröm az egyenletesen megülő párát, megsemmisítem tökéletességét. Most olyan, mint én. Sérült.

– Remélem, tudod, milyen különleges vagy a számomra, Rose! – hallom Perry fojtott hangját a hálószobából, ami keserű mosolyt csal az arcomra.

Különleges vagyok a számára. Azt akarja, hogy én is különlegesnek érezzem magam. Úgyhogy továbbra is kefélek majd vele. De nem azért vagyok itt, hogy különlegesnek érezzem magam. Én csali vagyok. Azért vagyok itt, hogy elcsábítsam Perryt, amíg a felesége a nagyvilágban jótékonysági estélyeken vesz részt, hogy megerősítse a férje kampányát, hogy Miami polgármestere lehessen. A felesége rendes nő. Nadrágkosztümöt hord. Tisztességes. Mindig mosolyog.

Ő a minden.

Én a semmi.

Lezuhanyozok, és felkapok egy törülközőt, hogy megszárítkozzak; közben hallom, hogy Perry Adams beszél valakivel. Telefonhívás? Az ajtóhoz osonok, kikukkantok és hallgatódzok.

– Meg kell szereznem neki a jachtkikötőt, vagy nekem annyi, és a kampányom a rohadt pénze nélkül egy fabatkát sem ér. Nem szívesen mondom ki, de le vagyok égve. Szükségem van arra a gazemberre! – Leül az ágyra, megtörli izzadt homlokát. Ahogy rápillantok, úgy gondolom, megint kezd bennem felgyülemleni a stressz. – Nem ideális helyzet, hogy a Brit adósa vagyok, de ha ő azt mondja, hogy vele üzletelsz, akkor vele üzletelsz. Ez a játék már csak ilyen. Még hat napom van megszerezni számára Byron’s Reach jachtkikötőjét, vagy vissza kell adnom neki a tizenötmilliót. Pedig az a pénz már elment. Nem érdekel, mibe kerül, ültesd fel Jepsonékat egy gépre, hozd vissza őket az Államokba, és írják alá azt a kurva szerződést! – Leteszi, én pedig halkan belököm az ajtót, és az alsó ajkamba harapok. A Brit? Jachtkikötő? Perry kampányát Danny Black pénzeli? Még sosem találkoztam a pasassal. Mondjuk nem is akarnék. Hírhedt alak. Gyilkos. Sportból öl. Most Carlo Black fia a maffiacsalád feje, amíg az apja valamiféle ismeretlen betegségből lábadozik. Manapság nem sok minden lep meg, de Perry Adams, a köztiszteletnek örvendő, közkedvelt ügyvéd lefekszik egy Danny Black-féle alaknak?

Amikor meghallom, hogy Perry elindul a fürdőszoba felé, a tükörhöz ugrok, felkapom a fogkefémet, és a számba nyomom. Az ajtó kinyílik. A tükörben látom Perry arcát; ragyogó mosollyal próbálja titkolni zavarát.

– Rose. – Odaáll mögém, állát a vállamra helyezi. – El kell mennem.

Ajkbiggyesztve úgy teszek, mintha nagyon csalódott lennék. Ez a lakosztály maga a luxus, és csak az enyém, amikor nem itt van és nem úgy kefél meg, mint egy kiéhezett vadállat. Ilyenkor szabadon kényeztethetem magam azzal, amivel csak akarom. De tulajdonképpen sosem vagyok egyedül. Sosem vagyok igazán szabad.

– Mikor látlak újra? – kérdezem, mert ez a feladatom.

– Este visszajövök.

Az állam megfeszül.

– Tökéletes. – Odafordulok felé, és arcon csókolom. – Várni foglak!

Perry kimegy, és pár másodperc múlva hallom, hogy becsukja maga mögött a lakosztály ajtaját. Itt az alkalom megragadni a ritka és értékes pillanatot. Engedni magamnak egy fürdőt. Kiélvezni a szobaszolgálat nyújtotta előnyöket és telezabálni magam. Végigkapcsolgatni a csatornákat és valami zsongítót nézni. De…

Bemegyek a szobába, leülök az íróasztalhoz, elveszem a videókamerát a lámpa mögül, és felhívom azt az embert.

– Rose. – Ettől a hangtól elszorul a torkom, és úgy érzem, a nyelvem kétszeresére dagadt a számban.

– Újabb videóim vannak.

– Videókból van elég. Nekünk információ kell. Két hete vagy ott, és semmi mást nem tudtál szerezni, csak videókat, ahol téged kefél, amit nem tudok felhasználni úgy, hogy téged ne lepleznélek le. Menj el vele valami nyilvános helyre!

– Túlságosan óvatos. Nem kockáztatja, hogy meglássák velem.

– Találd ki, hogyan, de oldd meg!

– De nem… – Kopognak a lakosztályom ajtaján, én pedig megfordulok a székben. – Azt hiszem, visszajött!

– Nyisd ki az ajtót, Rose. A szobaszolgálattól hoznak valamit.

Bámulom az ajtót, az orromon fújom ki a levegőt, de olyan halkan, hogy ne hallja, ahogy a félelem kiszökik belőlem. Szobaszolgálat? Na persze.

Mióta ez az ember megvásárolt, sosem rendelt nekem semmit a szobaszolgálattól. Semmit nem tett értem úgy, hogy ne lett volna valami személyes indítéka. Ez nem fog változni. Csak állok, a törülközőt a testemhez szorítom, és elindulok az ajtó felé; amikor kinyitom, ott találok előtte egy kiskocsit, rajta tányérokkal és ezüstneművel.

– Köszönöm – mondom bele a telefonba halkan, és felpillantok a pasasra a szobaszolgálattól. Egyenesen a szemébe nézek, ahogy hátrahúzza az öklét, majd elfordulok, ahogy elindítja az ütést, így az egyenesen a hátamat éri. Kiszorul belőlem a levegő, ösztönösen kétrét görnyedek, bár nem a fájdalom miatt. Tíz éve vagyok kiszolgáltatva a telefon túlsó végén lévő férfi kénye-kedvének. Vágások, zúzódások. A fájdalom állandó társammá vált. Fizikailag? Nem tudom, mennyit bírok még. Mentálisan? Mentálisan már túlságosan hosszú ideje nem létezem ahhoz, hogy tudjam. Csak a reménytelenség létezik számomra.

Kiegyenesedek, előrelépek, mert tudom, hogy mit várnak tőlem. Valamiféle perverz hálát vagy valami hasonlóan nevetségeset.

– Hallottam telefonálni – mondom a telefonba. – A Britről és valamilyen kikötőről beszélt. Black pénzeli Perry politikai kampányát.

– Ez már inkább kedvemre való! – szólal meg a sötét és gyilkos hang. – Csak így tovább! – Leteszi, alárendeltje pedig megfordul, és elmegy; a kocsit otthagyja.

Felemelem a fedelet az egyik tányérról.

És rábámulok a kisfiú fotójára. Az én kisfiam fotójára.
A parkban biciklizik. Ez a jutalom az engedelmességemért. De aztán meglátom – a fekete öltönyös férfi egyértelműen ott van a képen. Nincs egyedül. Nincs igazán biztonságban. A fiam biztonsága csupán illúzió – csupán felidézi számomra, hogy ő irányít engem. És ameddig engedelmeskedem, addig a fiam biztonságban lesz.

Mintha szükségem lenne bármilyen emlékeztetőre is, hogy miért vagyok ebben a pokolban!

A földre rogyok, átkarolom a térdemet, és próbálom elfojtani a fájdalmat. A mentális fájdalmat.