DANNY
Miami – napjainkban
Ahogy a folyosón a lakosztálya felé lépkedek, úgy érzem, végtelen az út; cipőm visszhangosan kopog a kemény márvány járólapon. Az egész házban a halál szaga terjeng. Elégszer éreztem már ahhoz, hogy felismerjem, de most nem örülök neki. Úgy érzem, a halálsoron lépkedek végig, de legvégül nem én leszek az, aki a föld alá kerül.
A kemény, szárnyas faajtó mellett álló két nehézfiú arca komoly. A bánat fojtón üli meg a levegőt.
Amikor megállok az ajtó előtt, két éles fejbólintás üdvözöl. Komor fejbólintás. Nem nyitják ki az ajtót, tudják, hogy addig nem szabad, amíg nem adok rá engedélyt. Amíg készen nem állok. Vajon készen állok?
– Esther odabent van vele? – kérdezem, és egy bólintás a válasz. Nagyot nyelek, és szintén bólintok; mély lélegzetet veszek ahogy kinyitják előttem az ajtót. Lassan belépek, összehúzom a zakómat, és lepillantok az ingemre, láthatatlan pihéket keresve. Tudatos a mozdulat, hogy elvonja a figyelmemet, hogy késleltesse, hogy felnézzek az oszlopos ágyra és az arcra, amitől rettegek. A bánattól összeszorul a torkom, de nem mutathatom ki. Dühös lenne, ha látná rajtam.
Ahogy Esther a szobában tesz-vesz, felfigyelek rá, és látom, hogy épp a katéterzacskót üríti. Már ettől összeszorul a szívem. Ez az ember büszke. Közismert. Egy kibaszott legenda, a mi világunkban mindenki retteg tőle. A puszta neve hallatán megborzonganak az emberek. Jelenléte olyan félelmet generál, mint senki másé. Mindig is legyőzhetetlennek gondoltam. Többször is megúszta, hogy az életére törtek, többször is a bérgyilkosok arcába nevetett. És most itt van, és arra vár, hogy elragadja ez a kibaszott rákbetegség; már képtelen önmagáról gondoskodni. Még a legegyszerűbb dolgokban sem.
Végül az ágyra pillantok. Az én hősöm, apám, a legendás Carlo Black már csak önmaga árnyéka; a betegség szó szerint felzabálta. Hangosan zihál. A haldoklók zihálása ez. Már nem tart soká.
Odalépek az ágy széléhez, leülök a székre, és megfogom csonttá aszott kezét.
– Hívd a papot! – mondom Esthernek, aki szépen elsimítja a takarót apám dereka körül.
– Igenis, Mr. Black. – Esther rám pillant, együtt érzőn elmosolyodik, én pedig elkapom a tekintetemet; képtelen vagyok elfogadni néma együttérzését.
– Most – teszem hozzá kurtán.
Esther kimegy, és távozása után apám zihálása egyre hangosabb és hangosabb lesz.
– Itt az idő, apa – mondom halkan; közelebb lépek, rákönyöklök a matracra, és két kezembe fogom egyik kezét.
Két napja nem nyitotta ki a szemét, de most mintha tudná, hogy itt vagyok, és ideje elbúcsúzni; megrezzen a szemhéja. Szeretné kinyitni. Tudja, hogy itt vagyok. Ajkamat egymásba tett kezünkre nyomom, némán arra kérem, hogy még most, utoljára legyen erős egy kicsit. Akkor jövök rá, hogy visszafojtottam a levegőt, amikor megpillantom ködös, kék szemét; a fény rég kihunyt belőle, a szeme fehérje sárgás színben játszik.
Merengve pillant rám.
– Szervusz – mondja rekedten; éles hangon felköhög, amitől sovány teste megrázkódik.
– Ne beszélj – kérlelem; úgy érzem, belehalok, hogy ilyen gyengének kell látnom.
– Mióta elfogadható, hogy megmondd nekem, mit csináljak?
– Mióta nem tudsz lelőni – válaszolom, apám pedig felnevet; a hang örömet okoz, de végül megint jön a köhögés, és apám levegő után kapkod. – Feküdj le szépen!
– Rohadj meg! – Gyengéden megszorítja a kezemet. – Azért jöttél, hogy elbúcsúzz?
Ismét nagyot nyelek, kényszerítem magamat, hogy úgy viselkedjek, ahogy elvárják.
– Igen, és rendeltem neked egy búcsúajándékot.
– Mi lenne az?
– Egy szép kis segg, amivel a haldokló farkad a mennybe repülhet.
– A fene egye meg azt a brit kiejtésedet… ennyi év után, amennyit velem lehúztál… még mindig úgy beszélsz… mintha kihajítottak volna a Buck… ing… ham palotából.
– Seggfej! – mormolom erős amerikai akcentussal.
Újabb nevetés, most élénkebb, így a köhögés is hangosabb. Nem lenne szabad megnevettetnem. De mi ilyenek vagyunk, mindig is ilyenek voltunk. Carlo a szigorú szeretet híve, én pedig elfogadom, amit kapok. Ennek az embernek minden felém irányuló cselekedete szeretetből fakadt. Ő az egyetlen ezen a kibaszott világon, aki valaha is szeretett.
Carlo felnéz, és rám villantja azt a ritka, széles mosolyt. Eddig csak az én jelenlétemben használta.
– Sose bízz senkiben! – figyelmeztet, pedig nem kellene. Apám egyike a két embernek, akiben valaha megbíztam, és most haldoklik; csak Brad marad nekem. De Brad nem úgy szeret, ahogy Papus szeretett.
– Ne habozz ölni – suttogja.
– Sosem haboztam. – Ezt Papus is tudja; végül is, mindent tőle tanultam.
Egy pillanatig vár, próbálja levegővel megtölteni a tüdejét.
– Nincs második esély – ugye emlékszel?
– Természetesen.
– És… basszus… tanuld meg, hogyan kell… pókerezni!
Felnevetek; hangom tele van vidámsággal, annak ellenére, hogy a szemem megtelik könnyel. Különös érzés ez. Nyolcéves korom óta nem sírtam. Apám világéletemben jól mulatott csekély pókertudásomon. Persze ő profi, minden játszmát megnyer. Senki nem akar játszani vele, de még soha senki nem utasította vissza, hacsak nem akart egy golyót a koponyájába.
– Ha te nem tudsz megtanítani, akkor, azt hiszem, reménytelen eset vagyok.
Tényleg az vagyok. Csak azért győzök, mert a szerencsétlen lúzereknek, akikkel játszom, láthatatlan fegyvert tartanak a fejéhez. Az évek során apám hírneve megelőzött még engem is.
– Igaz – dörmögi apám rekedten; fáradt mosolyában huncutság bujkál. – Az én világomat most már te uralod, kölyök. – Kezemet a szájához emeli, megcsókolja az ujjperceimet, majd nekiáll lehúzni a kígyós gyűrűt a kisujjáról. Még a kígyó smaragdszínű szeme is tompán, élettelenül néz a világba.
– Várj – mondom, és közelebb hajolok, hogy segíthessek; az arany-smaragd gyűrű könnyedén lecsusszan. Felhúzom a kisujjamra, de nem pillantok rá. Nem akarom magamon látni. Sosem akartam. Mert akkor minden túlságosan is valóságossá válik.
– Hadd legyek büszke rád! – Papus lehunyja a szemét, és mélyet lélegzik, mintha ez lenne az utolsó levegővétele.
– Büszke leszel – ígérem, és fejemet a párnára hajtom. – Nyugodj békében, Mister!
Ahogy becsukom magam mögött a lakosztály ajtaját, összetalálkozok Ernie bácsival, apám unokafivérével. Fogalmam sincs, miért szólítom Ernie bácsinak, de Papus ragaszkodott hozzá, és én mindig hallgattam Papusra. Ernie apám szöges ellentéte, igazi törvénytisztelő polgár. Milliókat keres teljesen törvényesen a tőzsdepiacon, és a társadalom köztiszteletnek örvendő, oszlopos tagja. Mindig is érdekelt, hogyan lehet ilyen jóban Papussal, ha morális értékrendjük és világnézetük ennyire különbözik. Talán azért, mert Ernie volt apám egyetlen, élő rokona. Kapcsolatuk mindig is könnyed volt, de csak azért, mert kölcsönösen megegyeztek valamiben – üzletről egy szót se. Ernie Papus iránt érzett szeretete és tisztelete valószínűleg tévedés volt, tekintve Papus különféle ügyeit, de sok-sok kedves emlékemben felbukkannak ők ketten, ahogy a verandán egy szivar és néhány pohár brandy társaságában nevetgélnek.
– Elkéstél.
Ernie bácsi válla meggörnyed, sűrű ráncokkal teleszőtt orcája beesik. A halál ott ül arcának minden egyes szegletében.
– Sajnálom, fiam. Tudom, mennyire imádtad azt a barbár vadállatot.
Halványan rámosolygok, ő pedig átkarolja a vállamat, és félszegen megölel.
– Tudod, mit mondott nekem mindig az öreged? – kérdezi.
– Hogy kár téged szentnek kikiáltani?
Ernie bácsi felnevet, és elenged, majd előhúz egy borítékot a belső zsebéből.
– Kár? Ez a szent többször is megmentette az apád életét!
Elmosolyodom, mert eszembe jut néhány ilyen alkalom. Egyszer New Yorkban egy kisstílű gengszter úgy gondolta, ha kinyírja apámat, átugorhat pár lépcsőfokot a hatalmi ranglétrán. Ernie meglátta, ahogy a pasas előrántotta a pisztolyát, és riasztotta apámat, aki egy szempillantás alatt elhajolt a golyó elől. A gengsztert hosszan megkínozták apám emberei. Akkor tizenkét éves voltam. Végignéztem, ahogy fogókkal tépték le a pasas körmeit, egyik ujjról a másik után, mintha csak rakoncátlanul nőtt szőrszálakat szedegetnének ki a szemöldökéből. Aztán végignéztem, ahogy a mellkasából kifaragják a családi címerünket, majd sósavat öntenek a sebbe. Végig mosolyogtam. Az a seggfej megpróbálta megölni az egyetlen embert, aki valaha is gondoskodott rólam. Úgyhogy igen, megérdemelte, minden egyes másodpercét megérdemelte annak, amit azelőtt átélt, hogy villamosszékben végeztek volna vele. Én húztam meg a kart.
Aztán ott volt a Costa Rica-i eset. Tizenöt éves voltam. Egy ribanc, akivel apám akkoriban kefélt, megpróbálta leszúrni álmában. Ernie zavarta meg. Kiderült, hogy a nő a KGB ügynöke volt. Sosem kérdeztem, mi lett vele.
Semmi közöm nem volt hozzá.
– Tessék – nyújtja át Ernie a borítékot. – Apád azt akarta, hogy ezt átadjam neked.
Óvatosan veszem át, mintha levélbomba lenne.
– Mi ez?
– Carlo végakarata. – Ernie elvigyorodik. – Tényleg egy perverz állat volt. – Rám kacsint és elhalad mellettem, apám szobája felé indul. – Részletezi a temetését illető kívánságait is. Mondjuk, abból még gond lehet.
A borítékról Ernie-re pillantok.
– Miért?
– Ragaszkodik hozzá, hogy a székesegyházban legyen a búcsúztatása, úgyhogy lehet, hogy téged nem engednek be. Nem valami ízléses akkor kinyírni egy ellenségedet, amikor éppen az esküvői fogadalmát mondja, Danny.
Halkan felnevetek, mert eszembe jut a néhány hónappal ezelőtti vérfürdő az oltárnál. Valóban nem valami ízléses, de kislányokat behálózni sem ízléses; az ír rohadék, aki Isten házában tartotta az esküvőjét, különösen szerette a kislányokat. Kibaszott vadállat!
Ernie eltűnik apám lakosztályában, én pedig elindulok a dolgozószobám felé, és útközben felbontom a borítékot. Átfutom, átugrom azokat a részeket, amelyek valószínűleg hatnának az érzelmeimre; látom, hogy apám aprólékos egyházi temetést akar. Még azt is felsorolta, hogy melyik zsoltárokat énekeljék. Fejcsóválva olvasom a listát. Az I watch the sunrise a lista élén áll. Ez nekem szól. For you are always with me, following my ways.
– Így lesz, ahogy a dalban, mindig követni foglak, apa – mondom, ahogy kinyitom apám dolgozószobájának ajtaját, és végignézek az elegáns helyiségen. Hat hónapja én irányítom a birodalmat, mégsem voltam képes eddig leülni az íróasztalához. Túlságosan véglegesnek tűnt. Most apám halott. A kisujjamra pillantok, és látom, hogy a kígyó szeme ismét fényesen világít. Él. Olyan, mintha apám figyelne. Megfigyelne. Ügyelne arra, hogy mindent aszerint csináljak, ahogy ő akarná. Ügyelne arra, hogy kövessem útmutatásait.
Nincs miért aggódnia. Megvan bennem az ösztön, és ő ezt a legelső pillanattól kezdve tudta.
– Danny?
Megfordulok; az ajtóban ott áll Brad; mikor meglátja arckifejezésemet, arca eltorzul.
– Öt perccel ezelőtt – jelentem ki, ahogy Brad pillantása a kisujjamra esik. Megforgatom a gyűrűt, a mozdulat vigasztaló, vigaszt nyújt az érzés, ahogy az ujjam felmelegszik a súrlódástól.
– Annyira sajnálom, Danny!
Bólintok, és kényszerítem magam, hogy odalépjek apám íróasztala mögé, és kihúzzam a székét. A trónját. Abban a pillanatban, ahogy a hátsóm a bőrborítást éri, megnyugszom. Mintha apám ott lenne körülöttem. Mintha átölelne.
– Hozd be őket! – parancsolom, és Brad bólint; elmegy az emberekért. Nincs időm gyászolni. Abban a pillanatban, hogy a világ megtudta, hogy apám hat hónappal ezelőtt ágynak esett, szar került a palacsintába; azok az idióták úgy gondolták, hogy ha én kerülök a szervezet élére úgy, hogy közben lefoglal a haldokló apám, akkor repedezni kezd a védelmünk. Tévedtek, hatalmasat tévedtek. Az utóbbi hat hónapban többen haltak meg a kezem között, mint az utóbbi hat évben. Én mindig elérem a célomat.
Brad elindul kifelé, én pedig kihúzom apám íróasztalának felső fiókját; megpillantom a színes, nyomott levélszett tetején heverő színarany levélbontót. Még most is elfacsarodik a szívem. Az alvilág legrettegettebb alakja szépséges, aranyszínű levélpapíron küldte halálos fenyegetéseit. A végakaratát tartalmazó borítékot a fiókba helyezem, lecsúsztatom az ujjamról a gyűrűt, és ráteszem a borítékra. Majd kiemelem a levélbontót, végigfuttatom mutatóujjamat a penge mentén, végül elérem a hegyes végét. Addig forgatom, amíg a nyomástól felszakad az ujjbegyem, kiserken a vérem, és félrehajtott fejjel nézem az egyre dagadó vércseppet.
Amikor kopognak, felpillantok, miközben lenyalom az ujjamról a vért. Brad bevezeti apám tíz emberét.
Nem. Az én embereimet.
Mindegyik megszemlél, ahogy ott ülök apám asztalánál, és tisztelettudóan fejet hajt.
– Perry Adams. – Egyenesen a tárgyra térek. – Hol a faszomban van?
– Ringo egy órája elment, hogy felébressze – válaszolja Brad. – Bármelyik pillanatban megérkezhetnek.
Brad pont Ringót küldte el! Jó. Tudni fogja, hogy nem szórakozok.
– Ha felkel, azt hiszi, még mindig valami rémálomban van, amint megpillantja Ringo pofáját. – Ringo az egyik legjobb emberem, de a legrondább is. Himlőhelyes bőr, pengevékony, fenyegető száj, ami szerintem még soha nem mosolygott, az orra pedig majdnem akkora, mint a kopasz feje. Felnőtt férfiak elsírják magukat a közelében – szerintem Perry Adams most zokog, mert pisztolyt szorítanak a halántékához.
– A rémálma pedig csak rosszabb lesz, ha nem kezd el végre cselekedni – mondja Brad, és leül; ő az egyetlen itt, apám dolgozószobájában, aki ül.
Nem. Az én dolgozószobámban.
– Mikor kell eljönnünk a Winstable hajóépítő telepről? – akarom tudni.
– Az építési vállalkozók jövő héten kezdenek. A következő küldeményt elintézik, és utána eltűnhetünk.
Elgondolkozom. Fogy az időnk. Winstable-nek annyi lesz, és én még nem intéztem el az adásvételt a Byron’s Reach jachtkikötő ügyében. Szükségem van arra az üzletre, különben meglehetősen akadozni fog az üzlet. Vagy inkább csikorgó kerekekkel megáll. És Perry Adams, a Byron’s Reach jachtkikötő tulajdonosának ügyvédje el tudja intézni nekem ezt az adásvételt. Emellett Adams Miami polgármestere akar lenni, és ez számomra túlságosan is vonzó következményekkel jár, éppen ezért pénzt adok a kampányába. A politikában megnyerő személyiséggel sokra lehet vinni, de pénzzel még többre, és nekem az utóbbiból nagyon sok van. Enyém lesz a jachtkikötő, övé pedig a polgármesteri cím; egyszerű a biznisz. Legalábbis Perry azt hiszi. Ha egyszer hatalomra jut, csak dróton rángatott bábu lesz; ő lesz az előtérben, de Miami irányítása az én kezemben lesz.
Jelenleg azonban csak annyi a dolga, hogy elintézze nekem a jachtkikötő adásvételét. Ez elvileg nem túl bonyolult, de ezek szerint mégis az.
– És mi tart neki ennyi ideig?
– Faszom tudja – sóhajtja Brad. Ebben a pillanatban kivágódik az ajtó, és maga Perry Adams zuhan át a küszöbön, egy szál bokszeralsóban. A fegyvert még mindig a halántékához nyomják, Ringo ujja a ravaszon pihen, csak az utasításomra vár. Perry Adams homlokán kiütött az izzadság. Nagyon jól szórakozom a látványon. Ez a fickó híresen arrogáns, de az ügyvédekre jellemző elfogadható és megúszható módon. Számára az imidzs a legfontosabb – a méretre szabott öltönyétől kezdve a tökéletesen beállított családjáig. Erre most itt áll egy szál bokszeralsóban, és úgy fest, mint aki összeszarta magát.
– Jó reggelt – csicsergem, és hátradőlök a székben. Adams egész testében reszket. – Hírt hozott nekem. – Ez tulajdonképpen állítás, nem kérdés.
– Még néhány hétre lenne szükségem – dadogja Adams, és egyik meztelen lábáról a másikra helyezi át a testsúlyát. – Byron’s Reach tulajdonosa, a Jepson-család Dubajba utazott üzleti ügyben. Váratlanul, az utolsó pillanatban találták ki. Én is csak akkor értesültem az elutazásukról, amikor már nem voltak az országban. Prezentáltam nekik az ön nagylelkű ajánlatát; papíron minden készen áll, már csak az aláírás hiányzik.
– Ötmilliót adtam a jachtkikötőre, és tízmilliót a kampányára, Perry – emlékeztetem a pasast. – Hamarosan maga lesz Miami polgármestere, én viszont még mindig nem kaptam meg a kibaszott kikötőmet! Már két hete meg kellett volna kössük az üzletet!
– Még néhány hét – mormolja Perry, majd oldalt pillant, mert Ringo pisztolya még mindig a halántékánál van.
– Egy hetet kap – jelentem ki, és intek, hogy távozhat. – Tüntessétek el innen!
Ringo elveszi a fegyvert Adams halántékáról, és kemény csattanással arcon böki vele, amitől Perry térdre rogyik.
– Egy hét – ismétlem, ahogy Adamset kirángatják a szobából. Amint eltűnt, felemelkedek, és megigazítom a zakómat. – Tartsátok szemmel! – parancsolom, ahogy elhaladok a férfiak mellett, és az ajtó felé indulok. Nem bízom Adamsben, soha nem is bíztam.
A kezem megáll a kilincs fölött, mert meghallom valamelyik emberem sustorgását. Nem hallottam, mit mondott, de ez a mormolás sokatmondó. Megállok az ajtónál, lassan megfordulok, pillantásom Pepre vándorol. Sosem kedveltem. Évtizedek óta apám embere, és ő is tudatosította bennem, hogy ő sem kedvel engem, bár Papus előtt ennek soha nem adta jelét.
Pep fogva tartja a tekintetemet, kihívóan szembenéz velem. Az ostoba faszfej!
– Igen?
Pep kihúzza magát, ami a többi emberem előtt az erő jele.
– Én nem teljesítem egy fattyú parancsát!
Bólintok, mintha helyeselnék, ahogy visszamegyek az asztalomhoz. Csend van, a levegőben feszültség vibrál.
– Nem kedvelsz engem, Pep? – kérdezem, és szembefordulok vele. – Semmi gond. Az öreg meghalt. Most már kimondhatod, hogy mi a véleményed a fattyú kölykéről!
Pep pillantása a levélbontóra esik a kezemben. Nem válaszol. Odalépek hozzá, könnyedén, és az arany pengével dobolok a tenyeremben. Látom, ahogy hátralép.
– Danny, én nem akartam…
Nincs második esély. A bocsánatkérés közepén egyetlen mozdulattal elvágom a torkát. Tágra nyílt szemmel a nyakához kap, ujjai között spriccelni kezd a vér. Meglep, hogy ilyen sokáig marad talpon. Mi több, kurvára megunom, hogy kivárjam, amíg végre hajlandó megdögleni, így a levélbontót a szívébe döföm, alaposan megforgatom, majd kirántom. Pep egyenesen térdre esik, néhányszor összerándul, majd arccal előre a padlóra zuhan.
– Összekoszolta a kurva szőnyeget! – zsörtölődök; lehajolok, és beletörlöm a pengét Pep zakójába. – Van még valakinek bármi mondanivalója? – nézek feléjük, és egy pillanatra mindegyik megkapja teljes figyelmemet. Hallgatás. – Gondoltam. – Felállok, és kifelé menet átadom a pengét Bradnek. – Nehogy szem elől téveszd Adamset!
Ahogy végighaladok a folyosón, elhaladok Esther mellet, és rögtön megpillantom a rakás törülközőt, amit cipel.
– Hívd Ambert, jöjjön a szobámba – parancsolom, mert érzem, hogy az utált feszültség egyenesen a farkamba áramlik. Ezen csak egyféleképpen lehet könnyíteni. A bennem forrongó dühöt mit sem csillapította, hogy megöltem valakit. Miért kellett meghalnia Papusnak? Az egyetlen embernek ezen az elcseszett világon, akinek valaha is fontos voltam?
Meggyorsítom lépteimet, befordulok a sarkon a lakosztályom felé, és lassítok, amikor meglátom, hogy apám szobájának ajtaja kinyílik. Shannon jelenik meg; apám szeretőjének szemében könnyek csillognak, de ezek nem a bánat, hanem az aggodalom könnyei. Ahogy közeledek, észrevesz, de nem állok meg, hogy jelezzem: tudatában vagyok jelenlétének.
– Danny! – szól utánam Shannon, és elindul. Én megyek tovább, hagyom, hogy úgy loholjon utánam, akár egy pincsikutya; hiszen az is. A végső napokban elvonta apám figyelmét a fájdalomról – ennyi haszna volt ennek a nőnek, és csak emiatt tartottam itt. De most, hogy apám halott, tudom, mi következik; olyan átlátszó ez az aranyásó kurva!
Shannon kezét a zakómra teszi, megállít, én pedig lepillantok rá.
– Mi az? – kérdezem hidegen.
Shannon ravaszul elmosolyodik.
– Biztosan tudod, hogy csak miattad maradtam itt.
Igen. Láttam, ahogy rám néz. Vággyal. Kiéhezetten. Papus is észrevette.
– Kár, hogy nem magad miatt – válaszolom röviden és tömören, és lerázom magamról a kezét. – Csomagolj össze és tűnj el!
– Carlo ezt sosem akarná! – kiáltja a hátamnak rémülten.
Hirtelen megállok és megpördülök, megragadom, és a falnak lököm. A düh azonnal ott lobog az ereimben, olyan erősen vágtat át rajtuk, hogy azt érzem, mindjárt szétrobbannak.
– Te kurvára ne akard megmondani nekem, hogy apám mit akart volna! – sziszegem. – Ne tégy úgy, bazd meg, mintha ismernéd! Nem ismered! Csak megkúrt, és kész, semmi több! – A kendőzetlen igazságtól Shannon arca eltorzul, amitől viszont dühbe gurulok. Milyen végkifejletben reménykedett ez a nő? Élethosszig tartó védelemben? Egy házban a kertvárosban kompenzálásaként annak, hogy az öregem farkán kellett pörögnie, amíg haldokolt? Apám kiszámítható ember volt. Nem szerette a nőket. Becsülte őket, de sosem szerette. És többször is kijelentette, hogy ha ő meghal, Shannonnak is mennie kell. Mindketten tudtuk, hogy Shannon csak az ingyenes kufirc és a védelem miatt volt az ágyában. – Vége a mesedélutánnak, Shannon! Húzz a picsába! – Elengedem, és szemében most a félelem könnyei gyűlnek.
Elérek a lakosztályomig, és lerántom a nyakkendőmet, ahogy belépek a fürdőszobába, beindítom a zuhanyt, levetkőzök; öltönyömet egy halomban a földön hagyom, majd Esther összeszedi. A tükörből visszabámuló férfi olyan, mint máskor. Friss. Ápolt. Az egyetlen különbség a kék szeme mögött megbúvó kétségbeesés. Ezt a kétségbeesést azonban csak én láthatom; senki másnak nem szabad meglátnia. Papus halála olyan súllyal nehezedik rám, amit el kell titkolnom, mert a gyengeség jele lehet; ezt a keresztet egyedül kell cipelnem.
De nem lesz semmi gond. Túlélem. Bármit túlélek. Kutyából nem lesz szalonna.
Rövid ideig megfeszítgetem, majd elengedem a vállizmaimat, egyik oldalra hajtom a fejemet, majd a másik oldalra, megpróbálom ellazítani magam. Megdörzsölöm az arcomat, és felsóhajtok, amikor meghallom, hogy a szobaajtó becsukódik. Egy pillanattal később Amber nekisimul a fürdőszobaajtónak. Vörös ajkába harap, végigméri meztelen testemet, keze megrezzen az oldala mellett.
– Hívtál – dorombolja, majd kiveszi a csatot a hajából, és hagyja, hogy a szőke csigák végigomoljanak a vállán.
– Rád férne egy hajfestés – mondom tompán, ahogy odafordulok felé. Nem természetes szőke, és ez ma egyértelműen látszik. Ez is felbőszít.
Amber egy pillanatra elsápad.
– Mit szeretnél, hová menjek?
– A farkamra. – Előrelépek, kezemet a mellkasára helyezem, és így kénytelen hátrálni, egészen az ágyig. – Akarod, Amber? – kérdezem, mert hallani akarom azt a szót.
– Igen. – Amber sosem tétovázik.
– Hajolj előre! – utasítom; megfordítom, és arccal előre a matracra nyomom. Felrántom a ruháját, és félretolom a tangáját. Meg sem nézem, hogy készen áll-e; pontosan tudom, hogy ennek a nőnek csak rám kell pillantania, és máris készen áll. Kiveszek egy óvszert az éjjeliszekrényből, felhúzom, majd széttolom a két feneke partját.
– Semmi előjáték? – lihegi Amber.
Előretolom a csípőmet, és behatolok, Amber pedig felsikolt a kemény, váratlan támadástól, ami könnyű punciját éri. Beszívom a levegőt, majd megragadom a csípőjét; sem a türelem, sem az erő nincs bennem ahhoz, hogy fokozatosan felizgassam magam. Muszáj kiengednem a feszültséget, és az én világomban ez – a parancsszóra érkező punci – az egyetlen módja. Durván és folyamatosan döfködöm, fejemet hátravetem, testem kutatja a várva várt megkönnyebbülést.
– Danny! – sikolt fel Amber, amitől haragosan csikorgatom a fogamat.
– Hallgass! – mordulok fel, és kényszerítem, hogy a lepedőbe nyomja az arcát, hogy könnyebben viselje kemény lökéseimet. A gyönyör hulláma a fejemből indul el, és a lábujjaimban ér véget; ahogy a csúcspont közeledik, a farkam hullámzani kezd. Felnyögök, elfordítom a csípőmet, ahogy az újra és újra megremeg. – Bassza meg, ez az! – Lepillantok kerek fenekére, széthúzom, hogy láthassam, ahogy a farkam minden egyes pulzálásnál előrenyomul. A megkönnyebbülés azonnali, de kérészéletű. Ezt jól tudom.
Amikor kiürültem, váratlanul kihúzom a farkamat, és hagyom, hogy Amber előreessen. Gyorsan megfordul, és szóra nyitja a száját – talán, hogy megkérdezze, miért nem intéztem el őt is. Arckifejezésem azonban mindent elárul.
– Tűnj el! – vetem oda neki. Amber némán és hitetlenkedve hever az ágyon, én pedig elindulok vissza, a fürdőszobába.
Amint belépek, látom, hogy mindenhol áll a gőz; nedves párafelhők tapadnak a bőrömre, de egyáltalán nem melengetnek meg.
– Részvétem apád miatt! – kiáltja oda Amber.
Semmilyen részvétet nem érez. Nem sokan fognak. Hat hónapja csinálom az üzletet, és tudom, hogyan sokan megkönnyebbültek a hír hallatán, hogy Carlo Black az utolsókat rúgja.
Ostoba faszkalapok!
Talán apámtól megszabadultak, de most már itt vagyok én, most már velem kell szembenézniük. Nem azért lett Angyalarcú Bérgyilkos a becenevem, mert kurva jól tudok ölelgetni. És ha ezt nem tudják, akkor fogalmuk sincs, mi vár rájuk.
• • •
A Winstable hajóépítő telepen állok, a parton, és kibámulok a vízre. Évtizedek óta béreltük a telepet egy öreg fószertől, aki sosem kérdezősködött, és sosem jelent meg bejelentés nélkül. Csak felmarkolta havonta a készpénzt, és ment a dolga után. Azonban a szegény ördög kipurcant, a fia meg néhány nap leforgása alatt eladta a telepet az építési vállalkozóknak. Gyanítom, hogy már azelőtt letárgyalták az üzletet, hogy az öreg feldobta a talpát, és ezért nem értesültem róla én sem. Azt terveztem, hogy az építési vállalkozó által ajánlott pénz dupláját fizetem, hogy továbbra is olajozottan működtethessem a dolgaimat. Az is tervben volt, hogy golyót röpítek az öreg fiának a térdébe a nekem és az üzletemnek okozott kellemetlenségért. Aztán meggondoltam magam. Kiderült, hogy itt egy egyetemet akarnak építeni, ami a szegény sorsú fiatalok számára kínál ösztöndíjakat. Nevezzetek szentimentálisnak, de én örömmel támogatom a hátrányos helyzetű gyerekeket. Eközben felfigyeltem a Byron’s Reach jachtkikötőre, ami kétszer ekkora, és még elszigeteltebb, mint ez a hely. Simán lezajlott volna az adásvétel. Az a kibaszott Perry Adams! Alig pár hét, és muszáj lesz máshová hurcolkodni az üzlettel. Adams érdekében remélem, hogy megszerzi nekem azt a jachtkikötőt!
A víz békés, a hullámok gyengéden nyaldossák a homokos partot. Figyelem, ahogy a buborékok a felszínre törnek, gyűrűk jelennek meg, majd felfújódnak, és eltűnnek. Nagyon szeretek itt lenni. Hiányozni fog, de én aztán pontosan tudom, hogy nem szabad tárgyakhoz kötődni.
Brad telefonja megszólal, én pedig átpillantok rá a vállam fölött.
– Vologya az – közli, majd felveszi. – Igen? – Brad engem néz, majd kihangosítja a telefont.
Hallom az orosz maffiafőnök tört angolságát.
– Előrébb kell hoznunk az átadást, és meg kell duplázzuk a rendelést.
Megrázom a fejem, figyelmem újra a víz felé fordul. Azt képzeli, hogy ezt a szart a kibaszott hónom alól varázsolom elő, vagy mi?
– Lehetetlen – mondja Brad határozottan. – Okkal szerveztük a hónap harmadik napjára, Vologya. Ha nem jön össze akkor, akkor egyáltalán nem jön össze.
– Hol van a Brit? – akarja tudni Vologya.
– Itt vagyok – mondom a vízre nézve. – Mi a gond?
– A szerbek – dörmögi Vologya halkan és lassan, mintha a szavakat alaposan megrágná, mielőtt kiköpné. – Egy beépített emberem szerint elkezdték kivásárolni Miamit.
– Lehetetlen. – Kis híján felnevetek. – Kétezer kilométeren belül én vagyok az egyetlen díler. – Ezt tényként tudom, mivel apám minden mást dílert kivégzett.
– Nem lehetetlen, ha tőled vásárolnak.
– Én nem üzletelek a szerbekkel – emlékeztetem az oroszt. – Komolyan megkérdőjelezed a tisztességemet, Vologya? – Bradre pillantok; a szemöldöke legalább olyan magasra szaladt, mint az enyém. Valaki nagyban kavarja a szart. Én bottal sem piszkálnám meg a szerbeket. Megválogatom, kivel üzletelek, és a listám legalján szerepelnek azok, akik nőket erőszakolnak meg. – Na, harmadika vagy sem?
– Harmadika – mondja végül Vologya. – A felét átutalom. A többit akkor kapod meg, ha az embereim átnézték az árut.
– Rendben – mondtam; a legkevésbé sem sértődök meg. Több tucatszor üzleteltünk már az oroszokkal, és mindig álltuk a szavunkat. De ahogy apám mindig mondta, sose bízz senkiben, és sose lepődj meg, ha valaki nem bízik benned. Az oroszok és a szerbek ellenségek, és több mint egy évtizede intézik el a dolgaikat egy kis gyilkolással. Szerintem már azt sem tudják, min vesztek össze annak idején, és engem nem is érdekel. Öljék egymást, ha ettől lesz boldog az elcseszett kis szívük. Nekem csak az a fontos, hogy menjen az üzlet. Elmosolyodom, sarkamat a földbe vájom, és kifújom a levegőt.
– A szerbek felvásárolnak – szólal meg Brad mögöttem. – Gondolod, valaki bemerészkedett a területünkre? – Láthatóan a dolog jobban aggasztja, mint engem.
– Miamiba csak úgy lehet bármit is becsempészni, ha ezen a hajóépítő telepen keresztül hozod be, vagy Byron’s Reachen át. Mi itt vagyunk, Byron’st pedig napi huszonnégy órás felügyelet alatt tartjuk. Ebben a városban semmi nem jön be úgy, hogy én nem tudok róla.