NEGYEDIK FEJEZET

ROSE

A ruha nem az én ízlésem, de Perrynek ez tetszik. Rövid. Mindent megmutat. Pánt nélküli. A felesége sosem hordana ilyet. Nem is hordhatna.

A stílus merőben távol áll attól, amiben magas nőként kényelmesen érezném magam, mert közel száznyolcvan centiméteremmel egy rövid ruha rajtam rövidebbnek látszik, mint egy alacsony lányon. Utálom ezt a ruhát. Ordít róla a ribancság. De én egy ribanc vagyok.

A tűzvörös azonban egészen biztosan az én színem. Ezt majd párszor elmondom magamban. Így el tudom fogadni azt, ami kívül esik az irányításomon. Az egész életem kívül esik az irányításomon, de ez a vörös szín? Én is ezt választottam volna. Napbarnított bőröm és mahagóni vörös hajam mellett olyan, mintha az én színeimhez keverték volna ki. Talán így is volt. Ha rólam van szó, Perry Adams mindig bőkezűen bánik a pénzzel. De nekem nem a pénze kell. Sem az ajándékai, a figyelme vagy az izzadt teste, amivel belém hatol. Nem akarok itt lenni, és amint Nox megkapta, amit akar, kiszállok. Legalábbis olyan távol kerülök Perry Adamstől, amennyire csak lehet. Ki tudja, ki lesz a következő célpontom? Most, hogy Nox elhozott Amerikába, a lehetőségek számára végtelenek.

– Csodálatosan festesz, Rose!

Belepillantok a tükörbe, és ahogy beteszem a gyémánt fülbevalót, azt a mosolyt villantom rá, amit annyira szeret.

– Köszönöm. – Megfordulok, és hátsómmal nekidőlök Perry szállodai szobája komódjának itt, az Aria szállóban. Perry a rá jellemző, tengerészkék öltönyt viseli. Ez a befolyásos öltönye, így nevezi.

Közelebb lép, én pedig gyorsan megtalálom magamban a láthatatlan pajzsot, és magam elé emelem, így nem borzongok össze az érintésétől. Perry ujjhegye megpihen az alkaromon. – Nem igazán örülök annak, hogy egyedül leszel odakint, amíg én elintézem az üzleti ügyeimet.

Perry Adams nem ostoba. Ragaszkodott hozzá, hogy kísérjem el Vegasba, ahol a legjobbakkal szerencsejátékozik, politikusokkal találkozik, azonban a lakosztályán kívül minket nem láthatnak együtt. Viszont neki tudnia kell, hogy a közelben vagyok. Meg kell kúrnia, hogy még befolyásosabbnak érezze magát, miután nappal jogi csatákat vív, éjszaka pedig Miami polgármesteri címéért küzd. És talán azért is vagyok itt, mert Perry Adams birtokszemléletű ember. Nem akarta, hogy Miamiban maradjak, mert ott senki nem felügyelt volna. Ott találkozhatnék valakivel, valakivel, aki közelebb áll a saját huszonöt évemhez. Valakivel, aki egyedülálló. Már a gondolattól is nevethetnékem van. Nevetséges ötlet. Ha azt érzem, hogy a bokámra kötött súlyok a mélybe húznak, eltűnődöm azon, hogy a saját akaratomból ismerkedek meg valakivel. Pedig már régen elfogadtam, hogy ez az életem. Az, hogy csinos vagyok, hogy azt teszem, amit parancsolnak, mert nem tehetek mást. Csak így tudok túlélni, működni, és egyszerűen nem ismerek mást, csak ezt. Az életem már nem az enyém, de legalább még kapok levegőt. És legalább a fiam biztonságban van.

– Szeretlek – suttogja Perry, mellkasával nekem dől, ajka a nyakamhoz ér. – Fogalmam sem volt róla, mennyire hiányzol az életemből, amíg néhány hete rád nem találtam! És utálom, hogy nem tudok rendesen melletted lenni. De megérted, ugye, Rose?

– Megértem. – Lehunyom a szemem, amíg Perry a nyakamat és a torkomat szívogatja, és nyálas csókokat hint rá. – Nem lenne jó, ha elkésnél a pókerpartidról. – Ha van valami, amit megtanultam Perry Adamsszel kapcsolatban, az, hogy mániákusan ragaszkodik a pontossághoz. Tíz perce van leérni a kaszinóba.

– Imádom, hogy ennyire jól ismersz!

Mert az a feladatom, hogy jól ismerjelek, gondolom, de a következőt mondom:

– Természetesen – és a semmiből felvillantok egy bájos mosolyt. Ahhoz képest, hogy elvileg szerelmes belém, ez a pasas engem nem ismer valami jól. Nem veszi észre, hogy a mosolyom hamis. Hogy az orgazmusom színlelt. Soha nem fog rájönni, hogy az egész kibaszott életem úgy kamu, ahogy van. Hogy egyszerűen olyan vagyok, akár az ördögszekér: arra gurulok, amerre a szél fúj. De az a szél irányít mindent… egy láthatatlan erő. Az Ördög.

– Terrance majd lekísér, ha elkészültél. – Perry elhúzódik tőlem, megfogja a kezemet, és megcsókolja a kézfejemet. – És ne a lépcsőn gyere le. – Felvonja egyik szemöldökét, a hátam után nyúl, és megdörzsöli a zúzódásomat.

– Csak egy kicsit ügyetlen vagyok