DANNY
London – húsz évvel korábban
Éreztem a szagát. Bacon. Zsíros, nehéz bacon. Ahogy átkutattam a hatalmas kuka tartalmát a hamburgerező mögött, ahol naponta vadásztam kajára, még jobban összeszorult a gyomrom. Kétségbeesetten kerestem, mintha az életem függene tőle, szottyadt sült krumplik és penészes kenyérszeletek között turkáltam a finomság után. Amikor arrébb húztam egy kartondobozt, és az illat erősebb lett, kevésen múlott, hogy hálatelten pillantsak az ég felé. De nem tettem, mert ha létezett volna Isten, nem hagyta volna, hogy egy kukában keresgéljek étel után.
Majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy még életemben nem láttam ilyen szép bacont, és az én bacondarabkámon itt-ott még olvadt sajt is volt. Összefutott a számban a nyál, a gyomrom hangosan megkordult. Beletömtem a számba, és úgy daráltam a fogaimmal, akár egy megszállott. Sajnos túl hamar nyeltem le. Ki kellett volna élveznem az ízét. Ki tudja, mikor találok még egyszer ilyen mennyei mannát? Hiszen lássuk be, ki az a barom, aki leszedi a bacont a baconös sajtburgerről? Ez volt a szerencsenapom.
Ahogy megtöröltem a kezem, leugrottam a kuka tetejéről, és a bordám közé hasító fájdalomtól halkan felszisszentem. Felhúztam a pólómat – a két pólóm közül ez a három mérettel kisebb volt, pedig csak egy alultáplált tízéves voltam –, és megszemléltem a kárt.
– Rohadék! – mormoltam, és végignéztem a felsőtestemet borító színes foltokon: lila, sárga, zöld és kék színben játszottak. Milyen ostoba voltam! Azt mondta, megbízhatok benne. Megígérte, hogy nem bilincsel meg, ha megteszem, amit mond, és odaviszem a sörét. Abban a pillanatban, hogy feléje nyújtottam a sörösdobozt, felém csapott vele. Nem fájt. Verés közben sosem fájt, csak utána, miután megmenekültem a karmaiból, és már nem szuggeráltam magamnak azt, hogy nem fáj – akkor kezdtem el érezni a fájdalmat. Valahol mindig is tudtam, hogy még jobban feldühíti a némaságom, amikor kiadta, amit rám mért.
De már évekkel korábban megtanultam, hogy megelégedésemre szolgál, hogy felbosszantom. Sosem látott könyörögni. Sosem látta a fájdalmamat. Soha. Még akkor sem, amikor arccal előre a konyhaasztalra lökött, és beerőszakolta a farkát a seggembe.
Sietve átvágtam a sikátoron a főút felé; már a csípős hideget sem éreztem. Megkeményedtem. Megszoktam szánalmas kis életem lassan csordogáló kínjait. Csak egy féloldalt kiszakadt póló volt rajtam, alóla kikandikált vézna felsőtestem. Decemberben. Mínusz egy fok volt, de én semmit nem éreztem belőle.
Épp odaértem a sikátor végébe, amikor hallottam, hogy a nevemen szólítanak. A hang hallatán jobban tettem volna, ha rohanni kezdek. Azonban én megfordultam, és megláttam Pedrót, aki az út túlsó végén lakott, a puccos lakóparkban. A szokásos ötfős bandája kísérte, mindegyik gyerek jómódúbb volt, mint én. Ez persze nem volt nehéz. Pedro olasz volt, a családjáé volt az étterem a főutcán, ami mögött olyan gyakran kerestem magamnak némi harapnivalót. Amikor először kutattam át a kukát valami maradék után, Pedro észrevett, és attól a naptól kezdve eltökélte, hogy megkeseríti az életemet. Vagy inkább még jobban megkeseríti.
A hat fiú körülvett, én pedig egyenként végignéztem rajtuk. Nem féltem. Mi több, inkább csodáltam őket tiszta ruhájukért és vadonatúj cipőjükért. Mind olaszok voltak, azt hiszem, unokatestvérek, de a nagydarab Pedro volt a fővezér; jó harminc centivel a többiek fölé magasodott.
– Mi az, találtál valami fincsit, te kis koldus? – akarta tudni Pedro, és a kuka felé intett, amiből az imént másztam ki. Unokatestvérei röhögésben törtek ki, mintha nem hallották volna már vagy tucatszor, hogy Pedro felteszi nekem ezt a kérdést. Nem is válaszoltam; a válaszom nem változtatott volna a végkifejleten, és ha elfutok, a következő találkozásunk csak hosszabb ideig tartott volna. Úgyhogy álltam, és megvártam, amíg Pedro odalép hozzám; aznap másodszor zárultam be a külvilág előtt. Pedro gonosz vigyorral odahajolt hozzám, majd undorral elfintorodott.
– Na? – akarta tudni.
– Bacont találtam – válaszoltam sztoikus nyugalommal. – Jobb volt, mint az a szar tészta, amit a családod étterme mögött lehet találni.
Pedro elsápadt, de gyorsan összeszedte magát, és arcára még nagyobb undor ült ki. Perverz módon élveztem a dolgot, annak ellenére, hogy tudtam, mi vár rám.
– Szabdald szét! – vetette oda a mellette álló magas, nyurga fiúnak, és oldalba bökte; azt hiszem, Csonti volt a beceneve. Magamban elvigyorodtam. Csonti nem ellenfél nekem.
Csonti előkapott egy pillangókést menő farmerje zsebéből, és megszemlélte a pengéjét. Össze kellett volna rezzennem. De nem tettem. Életemnek azon pontján semmi nem rémített meg.
– Na, csináld már! – hecceltem, és előreléptem. Csonti összeszorított szájjal döfött előre. Lehunytam a szememet, de meg sem mozdultam; éreztem, hogy a penge belemélyed az arcomba és pár centis vágást csinál.
A banda éljenzett, láthatóan elégedettek voltak aznapi teljesítményükkel, én pedig kinyitottam a szememet, és éreztem az arcomon végigcsorgó nedvességet, ami összegyűlt a szám sarkában. Kinyújtottam a nyelvemet, és lenyaltam a vért; ismerős volt a fémes íz.
– Te beteg vagy, haver! – vetette oda Pedro.
– Akarsz egy kis kóstolót? – Az arcomhoz nyúltam, végighúztam a kezem a vércsíkon, majd pirosló ujjamat felé nyújtottam.
A Pedro szemében felvillanó düh felvillanyozott; a fiú előrelendült, hogy néhány kemény ütéssel megtoldja a jutalmamat, azonban én felkészültem a támadásra. Életem minden percében készenlétben voltam. Amit otthon el kellett viselnem, ahhoz képes szinte semmiség volt az, amit ettől az elkényeztetett kis szarcsimbóktól kaptam.
Pedro hátrahúzta az öklét, de a kerékcsikorgás hallatán megdermedt; mindannyian egyszerre fordultunk a felénk száguldó ütött-kopott Mercedes felé. Pedro és bandája egy pillanat alatt szétrebbent. Én pedig? Csak álltam és néztem, ahogy két másik autó fordult be a sikátorba, két másik Merci, de ezek vadonatújak voltak. Az egyik az ócska Merci után indult, a másik pedig megállt a sikátor túlsó végén, elállva a kijáratot.
Beléptem az árnyékba, és figyeltem, ahogy hat nagydarab, öltönyös férfi szállt ki a két új Mercedesből; három-három mindegyikből. Annak ellenére, hogy december volt, mindannyian napszemüveget viseltek. És komorak voltak. Mindannyian gonosz szemétládáknak látszottak. Az egyik férfi kinyitotta az egyik kocsi hátsó ajtaját, és még egy férfi szállt ki – krémszínű vászonöltönye egyértelműen megkülönböztette a többiektől. Komótosan lesimította zakója ráncait, majd végigszántott a haján. Láthatóan fontos ember volt. Befolyásos. Rettenthetetlen. Tiszteletet érdemlő. Még nekem, a tízéves gyereknek is egyértelmű volt, hogy ez az ember megérdemelten volt az, aki. Nem csak egy bántalmazó volt. Azonnal csodálattal néztem fel rá.
Izgatottan figyeltem, ahogy a krémszínű öltönyös az ócska Merci felé lépkedett, és kinyitotta a sofőr felőli ajtót. Valaki kegyelemért könyörgött.
Aztán hangos csattanást hallottam. Pisztolylövést.
Párszor pislogtam, mintha transzban lennék, miközben a krémszínű öltönyös nyugodtan becsukta az öreg Merci ajtaját, és könnyed léptekkel elindult az egyik hátsó kocsi felé. Odapillantottam a régi Mercire; mindenhol vérnyomok voltak, és egy ernyedt test dőlt rá a volánra.
– Takarítsátok el! – szólalt meg a krémszínű öltönyös, és ahogy visszaült a kocsiba, kissé megemelte a nadrágját a térdénél.
Ekkor láttam meg. Szemben, a sikátor fölött magasodó, dróttal bevont falra éppen akkor mászott fel egy fegyveres férfi. Veszélyesnek tűnt. Túlságosan koszos és viharvert volt ahhoz, hogy a csillogó Mercis pasasok társa legyen, és mielőtt rádöbbentem volna, hogy megmozdul a szám, odakiáltottam a krémszínű öltönyösnek.
– Hé, Mister! Hé!
A krémszínű öltönyös megállt, és a többi jólöltözött pasassal együtt felém fordult. Csillogó kék szemének tekintete megpihent rajtam. Gyerek voltam, igen, de felismertem a gonoszt. Szinte mindennap szembenéztem vele, de az, ami most rám bámult, másfajta fenyegetettséget sugárzott. Fiatal elmém nem tudta megmondani, mi az, amiben más volt, de egyszerűen… más volt.
Felemeltem a kezemet, és a falra mutattam.
– Fegyvere van!
Amikor visszanéztem a falra, láttam, hogy a pasas fegyverét a sikátor felé irányítja, egyenesen a krémszínű öltönyösre. Egyetlen lövés hallatszott, de nem a falon lévő pasastól; úgy zuhant le, mint egy zsák cement, és fülsiketítő puffanással ért földet. Csak bámultam kitekeredett testét a földön, furán álló nyakát, természetellenes pózban csavarodó fejét. A szeme nyitva volt, és a szemében ott láttam azt az ismerős gonoszt. Azt, amivel mindennap találkoztam.
Csak akkor emeltem fel a tekintetemet, amikor árnyék vetült rám. Felnéztem, és szemtől szembe találtam magamat a krémszínű öltönyössel. Így közelről még nagyobb volt, még ijesztőbb.
– Hogy hívnak, kölyök? – kérdezte. Akcentusa volt, olyan akcentusa, amit a moziban hallottam, amikor egyszer belopództam egy előadásra. Amerikai akcentus.
– Danny.
Nem szoktam idegeneknek engedelmeskedni, de ez a férfi szavak nélkül szólított fel az engedelmességre.
– Ki művelte ezt az arcoddal? – Az arcom felé biccentett, majd kezét a zsebébe csúsztatta. Észrevettem, hogy a másik kezével még mindig a fegyvert szorongatja.
Az arcomhoz nyúltam, megérintettem, éreztem, hogy a tenyerem síkos lesz a vértől.
– Semmiség. Nem fáj.
– Valami nagydarab, keménykedő kölyök, mi? – Sűrű szemöldöke a magasba szaladt, én pedig vállat vontam. – De nem ezt kérdeztem.
– Pár kölyök, és kész.
Az a szemöldök kicsit megrezzent, és a gonoszság még fényesebben ragyogott.
– Amikor legközelebb megpróbálják ezt tenni veled, öld meg őket! Nincs második esély, kölyök! Ezt ne feledd! Ne habozz, ne kérdezz semmit! Csak ölj!
Odapillantottam a vérben tocsogó autóra, majd bólintottam, Krémszínű Öltönyös pedig végignézett rajtam, és elfintorodott piszkos öltözékem láttán. Amikor fegyvert tartó kezével odanyúlt és felhúzta a pólómat a pisztoly csövével, nem akadályoztam meg benne. Meg se rezdültem, meg se moccantam.
– Ezt is ők csinálták?
– Nem, Mister.
– Akkor ki?
– A mostohaapám.
Krémszínű Öltönyös kék szemének pillantása találkozott az enyémmel.
– Verni szokott? – kérdezte, én pedig bólintottam. – Miért?
Az igazság az volt, hogy nem tudom. A mostohaapám gyűlölt. Mindig is gyűlölt. Úgyhogy ismét megvontam beesett vállamat.
– Anyád hol van?
– Nyolcéves koromban lelépett.
Krémszínű Öltönyös szipákolt, hátralépett, és gyanítom, összerakta a szánalmas kirakós darabkáit.
– Ha a mostohaapád még egyszer hozzád nyúl, öld meg őt is!
Elmosolyodtam; nagyon tetszett ez a gondolat, de nem tehettem, lehetetlen volt – a mostohaapám ötször nagyobb volt nálam. Azért bólintottam.
– Igen, Mister.
Nem voltam biztos benne, de olyan volt, mintha a szája szélén valami mosolyféle bujkált volna.
– Tessék. – Előhúzott egy rakás bankjegyet, amiket egy fényes pénzcsipesz tartott egyben, és kivett egy ötvenest. Kigúvadt szemmel bámultam rá. Még soha életemben nem láttam ötvenfontos bankjegyet. Még húszfontost sem.
– Vegyél valami ennivalót, és vásárolj magadnak tiszta ruhákat, kölyök!
– Köszönöm, Mister!
Kikaptam a bankjegyet a kezéből, és két kézzel fogva az arcom elé emeltem. Csodálattal bámultam, és a férfit láthatóan ez mulattatta, mert amikor előhúzott még egy ötvenest, halkan felnevetett.
Ámulva néztem, ahogy előrenyúlt vele, és letörölte
az arcomról a vért. Egy ötvenfontossal!
– Mindenütt csöpög rólad a vér. – Kezembe nyomta a véres bankót. – Most pedig futás!
Futásnak eredtem a két ötvenessel; ahogy végigszaladtam a sikátoron, végig rajtuk tartottam a pillantásomat. Attól féltem, hogy valaki bármelyik pillanatban kikapja a kezemből. Fuss, Danny, fuss!
Amikor meghallottam a tragacs Nissan köhögését az utca elején, hirtelen megálltam. A mostohaapám kocsija csikorgó kerekekkel megállt, ő kiugrott az autóból, majd szokásos gyilkos arckifejezésével tartott felém. Mindig kérdés nélkül ütött. Mindig. Kézfeje most is megindult sérült arcom felé. Meg se rezzentem, akkor sem, amikor éreztem, hogy még jobban felreped a bőr.
– Ezt meg honnan a faszomból szerezted? – köpte felém a szavakat, és kikapta a két bankjegyet a kezemből.
Egyáltalán nem rám vallott, de ráüvöltöttem, és nekirontottam, hogy visszaszerezzem.
– Hé, az az enyém! Add vissza!
Nem akartam megküzdeni a pénzért, kimutatni, hogy fontos nekem… de az az én pénzem. Soha nem volt semmim. Nem akartam elkölteni, soha az életben, de ha a mostohaapám elszedi, akkor a nap végére volt pénz, nincs pénz: elmegy piára, drogra meg egy prostira. Amikor a mostohaapám keze pontosan az arccsontomat találta el, elködösült előttem a világ; aztán megragadta hosszúra hagyott hajamat, és elkezdett a tragacsa felé rángatni.
– Szállj be a kocsiba, te kibaszott kis taknyos!
– Elnézést!
A mostohaapám megfordult; én is vele fordultam.
– Mi van?
Krémszínű Öltönyös lépkedett felénk, és a szemében korábban látott gonoszság újult erővel lángolt fel.
– Ő a mostohaapád, kölyök? – kérdezte, én pedig a mostohaapám szorítása ellenére bólogattam, amennyire tudtam. Krémszínű Öltönyös kissé félrehajtotta a fejét, figyelme a mostohaapám felé fordult.
– Adja vissza a fiúnak a pénzét!
– Baszódj meg! – röhögött fel a mostohaapám.
Krémszínű Öltönyös egyetlen szó, második esély vagy figyelmeztetés nélkül felemelte a pisztolyát, és golyót röpített a mostohaapám két szeme közé. Ahogy a mostohaapám a földre zuhant, hátrarántotta a fejemet, és egy hajcsomó
a kezében maradt. Ennyi volt. Bumm. Nincs második esély. Halott.
Vége.
Krémszínű Öltönyös előrelépett, lehajolt, kivette a két ötvenest a halott mostohaapám kezéből, és átnyújtotta nekem.
– Nincs második esély – mondta egyszerűen. – Van családod?
Elvettem a bankjegyeket, és a fejemet ráztam.
– Nincs, uram.
Krémszínű Öltönyös lassan felegyenesedett, ajkát összeszorította; gondolkodott.
– Két ötvenessel nem sokra mész az életben, mi?
Abban a pillanatban azt éreztem, én vagyok a leggazdagabb gyerek a világon. De tudtam, hogy egy százassal nem jutok messzire.
– Azt hiszem, valóban nem, Mister. Kaphatok még? – Csibészes mosolyt villantottam rá, ő pedig viszonozta.
– Szállj be a kocsiba!
Tágra nyílt szemmel bámultam rá.
– A maga kocsijába?
– Igen. Az én kocsimba. Szállj be!
– Miért?
– Mert elviszlek magammal.
Ezzel megfordult, és sietősen elindult, én pedig nekiiramodtam, és rohantam utána.
– De, Mister…
– Van hová menned?
Lépkedett tovább, és amikor elérte a csillogó Mercit, átadta a fegyverét az egyik emberének.
– Nincs.
Beült az ülésre, és nyitva hagyta az ajtót, majd végigmért, ahogy ott állok, a kocsija mellett.
– Meg se rezdültél, amikor megütött.
Vállat vontam.
– Már nem fáj. Amúgy meg – folytattam, és éreztem, hogy beesett kis mellkasom kidülled, hátha lenyűgözöm ezt a nagydarab, befolyásos idegent – soha nem hagytam volna, hogy lássa, hogy fáj.
Krémszínű Öltönyös elmosolyodott. Széles mosolya volt, és olyan érzésem támadt, hogy nem sűrűn mosolyog.
– Nálam nincs második esély.
Azon nyomban beszálltam a kocsiba.
Prológus