ROSE
Miami – tíz évvel korábban
A fájdalom elviselhetetlen volt, egész testemben összerándultam, próbáltam elfojtani. Meztelen hátam nekifeszült az alatta lévő betonköveknek, tépett pólómon keresztül a húsomba mart, ahogy ott fetrengtem, a hasamat tapogatva, és éles hangon kiáltoztam és üvöltöttem. Hosszú, sötét, egyenetlen hajam nedves volt az izzadságtól, és az arcomhoz tapadt; úgy éreztem, megfojt. Úgy gondoltam, bármelyik pillanatban elájulhatok. Talán az lenne a legjobb; úgy éreztem, az öntudatlanság az egyetlen kiút a fájdalom végtelen mélységéből. Vagy a halál. De nem akartam meghalni, főleg most, hogy végre volt miért élnem.
Nem tudtam, mióta vagyok itt. Órák óta. Napok óta. Egy örökkévalóság óta? Úgy éreztem, az életem egyetlen kínokkal teli verem.
Mikor ér már véget?
Oldalamra fordultam, és összegömbölyödtem, a lehető legkisebbre húztam össze magam. Egyedül voltam. Tizenöt éves kislányként teljesen egyedül voltam.
Mindig is egyedül voltam. Nem értettem, hogy ez most miért fáj majdnem annyira, mint a fizikai fájdalom. Kiáltoztam. Sikoltoztam. A fájdalom hullámokban tört rám, képtelen voltam megállítani, képtelen voltam irányítani.
A könyörületére voltam bízva, teljesen tehetetlenül.
– Te kis butuska!
A hang áthatolt a fájdalom és a sötétség ködén, és helyébe rettegés lépett. Gyorsan felültem, és hátrahúzódtam, addig, amíg a hátam a durva téglafalhoz nem ért. Nem tudom, miért. Hiszen nem volt menekvés előle.
Drága, elegáns cipőjének kopogása visszhangzott a betonon; ahogy közeledett, a hang egyre erősebb és fenyegetőbb lett. Lehajolt, hogy jobban lássa összekuporodott testemet.
Aztán elmosolyodott; szélesen elmosolyodott.
– Gyere, Rose, hazaviszlek.
Felállt, és csettintett az ujjával; mintegy varázsütésre, megjelent öt férfi. Ketten felkaptak, és ahogy újabb fájdalomhullám tört rám, ívbe feszült a hátam, és felüvöltöttem a karjukban.
– Mindenhol vérzik, csessze meg! – morogta az egyik férfi, és úgy nézett rám, mintha én lennék a világ legundorítóbb teremtménye. Nem szóltam semmit. Elfogadtam viszolygásukat. Ironikus módon kettejük közül bármelyik felelős lehetett jelenlegi állapotomért. Szó szerint behajítottak a koszos kocsi hátsó ülésére, és visszavittek oda, ahonnan nemrég megszöktem. Az út során a félelmem kezdte ellensúlyozni a fájdalmamat.
Amikor megérkeztünk, kerekesszékbe ültettek, és begurítottak egy privát helyiségbe. Lefektettek egy ágyra. Mindenféle gépeket kapcsoltak rám.
Egy nővér hajolt fölém; a férfiak, akik idehoztak, az ajtónál őrködtek, nehogy még egyszer megszökjek. Ha akartam volna, se tudtam volna megszökni. A félelem megbénított, egész lényemet a fájdalom uralta.
Aztán meghallottam.
Pitty.
Pitty.
Pitty.
Oldalt fordultam, és figyeltem, ahogy a fényes csík lassan és egyenletesen fel-le ugrál.
– Gyenge a szívhang, de még van – mondta egy nővér, és visszapillantott az ajtó felé, ahol fogvatartóm egyik embere állt.
A pasas olyan pillantást vetett rám, amiből arra következtettem, hogy épphogy elkerültem a halált. Tudtam, hogy így volt. De mi lesz ezután a rémálom után? Lesz értelme túlélni? És véget ér valaha is ez a rémálom?
– Itt az ideje nyomni, kislány – mondta a nővér, ahogy megrohant egy újabb fájás, ami rosszabb volt, mint bármelyik korábbi. Hátravetettem a fejemet, és végig üvöltöttem, amíg tartott, könyörögtem, imádkoztam a megkönnyebbülésért.
Két nyomás után egy apró testet helyeztek a mellkasomra. Lepillantottam, és megláttam egy kis fejet, ami tiszta vér volt. Megrémültem. A kisbabám nem sírt fel.
– Fiú – mondta a nővér, és durva mozdulatokkal megtörölte a baba arcocskáját.
– Életben van ez? – kérdezte fogvatartóm az ajtó mellől.
Ez. A fiam annyi, hogy ez. Az ajtónál álló, kegyetlen szemétláda számára csak egy névtelen kis csomag volt. Számomra viszont maga az élet.
A nővér megpaskolta a kisfiam tökéletes bőrét a popsiján, és a baba végre üvölteni kezdett. Olyan hangosan sírt, mintha üzent volna a világnak, ahová megérkezett. Felsóhajtottam, és hátradőltem, ahogy a nővér elvágta a köldökzsinórt, és a mellemre tette.
Az a tizenöt perc, amíg magába szívta az egyetlen jót, ami bennem volt – az volt életem legcsodálatosabb tizenöt perce.
Utána kiszakították a karomból.
– Ne! – Előrevetődtem, ahogy a nővér szorosan egy takaróba bugyolálta, és átadta az ajtónál álló ördögfajzatnak. – Kérem, ne! – Azonnal zokogni kezdtem, annak ellenére, hogy tudtam, mi következik. A döbbenet szétszakította a szívemet.
– Alkut kötöttünk, Rose – mondta az az ember a gyermekemmel a karomban. – Te nem tudsz gondoskodni róla. Mégis miféle élete lenne veled, az utcán?
Alkut? Ezzel az emberrel nem lehet alkut kötni. Azt teszed, amit mond, vagy meghalsz.
– Ő a mindenem, hús a húsomból, vér a véremből! – Belsőm összerándult, ahogy újabb fájdalomhullám rohant meg. Felsikítottam, és megmarkoltam immár üres hasamat. Mi ez a kín? A gyász?
– El fog vérezni. – A nővér láthatóan nem különösebben aggódott; a hangja is nyugodt volt. Éreztem, hogy forró folyadék távozik a testemből, és a fenekem alatt lucskos lesz az ágy. – Vérátömlesztésre lesz szüksége.
– Képes lesz újra gyereket kihordani? – kérdezte az ajtónál álló férfi.
– Aligha. – A nővér hangja kegyetlenül és számítón csengett.
Úgy éreztem, másodpercek alatt távozott a testemből minden energia és élet, hirtelen elnehezült a szemhéjam, furcsán távolról hallottam mindent.
– Kérem, ne vegye el tőlem! – könyörögtem halkan.
– Csodálatos otthona lesz. Szerető szülei, akiktől mindent megkap, amit te nem adhatsz meg neki. Cserébe pedig életben maradsz. – Az az ember a nővérre pillantott. – Csinálja meg a vérátömlesztést! – Csak ekkor döbbentem rá, hogy a nővér egy ideje nem csinált velem semmit. Vajon arra várt, hogy ez az ember megadja a választ, hogy élhetek-e vagy meghalok?
Ha azt hittem, fájdalom volt, amit korábban éreztem, tévedtem. Ahogy végignéztem, hogy ez az ember a kisbabámmal a karján távozik, belém mart a kín. Arról a napról az utolsó képem az volt, hogy a gyermekem kisujja a gonosz szemétláda kisujját szorítja, azt a kisujjat, amin az a borzalmas, kígyós gyűrű volt. A gyűrű majdnem akkora volt, mint a fiam keze, és a kígyó smaragdszínű szeme olyan vakító volt, mint a saját fájdalmam.