A delamár
Búcsú Alinda
Kiadó: vikönyv © 2023
ISBN
Epub: 978-615-6586-29-2
Pdf: 978-615-6586-28-5
Olvasószerkesztő: Egri Zsuzsa
Borító/illusztráció: Török Tamás
Minden jog fenntartva!
A tavaszi földön ücsörögve szorongattam tenyeremben a gombóccá gyúrt papírdarabot. Körülöttem gondtalan gyerekek rohangáltak, élvezve a délutáni, meleg napsugarakat.
Morzsolgattam ujjaim között a papírgalacsint, és féltem, ha elolvasom, megint megváltozik az életem. Szívem a torkomban dobogott, mióta megtaláltam a postaként üzemelő sziklahasadékban az üzenetet.
Eljött az idő, susogta a tavaszi szél. A vidám labdapattogtatás és mondókázó kölyökzsivaj zűrzavarában úgy éreztem, biztonságban vagyok. Elérkezett a pillanat, mikor visszafordíthatatlanná válik valami.
Redőről redőre hajtogattam szét a megkopott aranypapírt. Ahogy elolvastam, elmémbe vésődött a mondat.
Zsibbadva ültem tovább, nem tudva, mit kezdjek az üzenettel, melyet rám bíztak. A felelősség nyomasztotta a szívemet, de egyre éreztem, hogy közben izgatottá válok a feladat ismeretlensége előtt.
Bal kezemmel zsebbe dugtam a galacsint, a jobb tenyerembe pedig kevéske földet emeltem és a nyakamban tartott szétnyitható üveggömbbe helyeztem.
Tétován útnak indultam, hogy teljesítsem furcsa küldetésemet.
***
Beszállva kabahó járgányomba, vállamon éreztem Nyina meleg mancsát. Mikor a nyakam köré tekeredett ez a mindig hűséges, fényes szőrű barna-szürke cirmos, egészen megnyugodtam. Lelkem fáradtságára gyógyír volt testének melegsége, mindent tudó, zöldessárga szemének megértő pillantása.
Elgondolkozunk néha, hogyan is kerültünk bizonyos helyzetekbe?
Várva a kabahóm energiatöltésére, kibámultam a gyülekező tavaszi fellegekre, melyek életadó esőt sejtettek magukban. Az eső előtti pillanat emlékeztetett arra a néhány éve történt eseményre, mely unott, gyökértelen életemet ismeretlen vágányra helyezte.
Nem lett volna szabad azt a sápadt arcú, mocsárzöldszín kabátos lányt követnem azon a borongós, tavaszi alkonyon. De ahogy futva rám pillantott a vonathoz sietve, szemének mágikus pillantása nem hagyott más lehetőséget számomra, csak, hogy sötét varázsának engedelmeskedve nyomába szegődjek. Ösztönösen melléültem a néptelen kabinban. Fakó öltözéke drámaivá tette fekete hajának ébenárnyalatát. Lopva figyeltem, mit csinál. Méretes viharvert könyvet lapozgatott, melynek oldalaira különös jeleket írtak, ő ezekből, mint egy kódtáblából másolt ki számokat, betűket, jeleket egy papírlapra – számomra olvashatatlan, de leginkább érthetetlen logika szerint.
Életem eme sorsfordító pillanatában észrevette, hogy bámulom. Amikor megszólított, tudtam, már nem csak lénye, de hangja is elmémbe fonódott visszavonhatatlan, örök kötéssel.
– Ugye tudtad, hogy találkozni akartál velem? – mélyedt a pillantása a szemembe, szavai hátborzongatóan, édesek voltak – A következőnél leszállok, mit szólnál egy késői kávéhoz? – csábított a leányzó, szemében olyan különös fekete tűz gyulladt, melytől egy pillanatra visszahőköltem, de azonnal rábólintottam.
A kávézóban csak mi ketten voltunk, egy szótlan, dülledt szemű, idős férficsapos társaságában, aki két méregerős, gőzölgő kávét csapott le elénk a kisasztalra, természetellenesen gyors mozgással. Ujjaimat melengettem a csészén, miközben tekintetem elkalandozott. Az ablakban éppen egy légy próbált kijutni a csípős szélbe. A plafonról poros, idejétmúlt ventilátor búgott fölöttünk.
– Akárcsak egy régi színpad, ugye? – sóhajtotta a lány – Miért jöttél velem? Nem félsz tőlem? – ragadta meg jeges kezével a csuklómat, ekkor láttam meg, hogy fekete csipkeruhája ujján kukacok nyüzsögnek.
– Igen, félek, – vallottam be, aztán elmosolyodva hozzátettem: – mégis vonzónak talállak. Sosem láttam hozzád foghatót, és talán… - kerestem a szavakat, közben megnyaltam az ajkamat –, talán vigyázni akarok rád – simogattam meg a kezét. Erre nevetni kezdett és mélyen a szemembe nézett. Mielőtt még jobban megriadtam volna, visszakérdeztem: – Te talán sosem félsz?
Erre ő elengedte a kezem és megint sóhajtott.
– Rég volt már, hogy ilyesmit kérdeztek tőlem. Ugye nem akarod, hogy nosztalgiázzak? Semmim sincs már, ami ehhez a világhoz kötne. Éppoly gyökértelen vagyok, mint te. Nem hittem benne, hogy ez bajt hozhat a fejemre. Mit gondolsz, meddig élhetsz így?
– Hogyan? – kérdeztem vissza értetlenül.
– Még mindig azt hiszed, hogy a közhelyes dolgok boldoggá tesznek? Abban reménykedsz, hogy a boldogság az, amire vágysz? Szerelem, amiről most azt gondolod, irántam érzel, vagy tárgyak, melyeket csak felhalmozni tudsz, otthonok, melyeket felújítasz vagy elhagysz. Életek, melyeket világra hozol, vagy nézed, amint elmennek… ez az örök, végtelen körforgás. Ne nézz úgy rám, mintha ezt még sosem hallottad volna. Te is tudod az igazat.
– Az igazat? – nyeltem egyet, míg követtem a lány tekintetét és szinte éreztem, hogy a kávém jéghideggé vált a lány pillantásától.
–Mindig tudtad, hogy más a világ, mint amit látsz. Ez csak egy szöglet, ami előtted van. Ha igazán kinyitnád a szemed, még erőlködnöd sem kellene, hogy észrevedd.
– Félelmetes vagy – dőltem hátra és lenézően pillantottam rá – Talán neked már csak ez maradt, azt hiszed, ha ismeretlen kódokat írogatsz egy lapra, akkor már jogod van mindenkit kioktatni? – ettől még jobban nevetett, mint az előbb. De én már nem riadtam meg tőle, éreztem, hogy éppen egy kitűnő színészi alakítást látok. Valami azonban mégis ott tartott a széken, képtelen voltam felkelni. A csapos újabb forró kávét tett elém, melyet most lassan kortyolni kezdtem.
– Azért mégiscsak érdekelnek téged ezek a kódok, nem igaz? – emelte rám a tekintetét a lány. – Azt gondolod, ha megfejted őket, leleplezel engem? – kezdte tekergetni a haját, amely– akkor ötlött a szemembe – pókhálókkal átszőtt volt és néhol foltokban kopaszodott is.
– Furcsa játékot űzöl – fúrtam pillantásom a lány szemébe – Mi történne, ha lelepleződnél? Eltűnnének a kukacaid és a pókhálóid, vagy a jeges kezed, amitől ilyen félelmetesnek érzed magad? Meg voltam győződve arról, hogy el fogja árulni nekem az ócska trükkjeit. Nem tudhattam, hogy arrafelé tartok, amellyel éppenséggel csőbe húz engem.
– Játsszunk valamit: mi a neved? – vontam fel a szemöldököm és előrehajoltam, hogy még jobban felvehessem vele a szemkontaktust.
– Játszani akarsz? Nagyszerű! Legyen ez az első játék: ha Te megmondod a neved, akkor én is elárulom az enyém.
– Rendben van, - válaszolta a lány, majd kacéran rám kacsintott: - de bolondítsuk meg egy kicsit. Van egy kártyapaklim. Csupán négy kártyából áll.
– Az már paklinak számít? – nevettem el magam.
– Én annak hívom. Különleges kártyák ezek. Húzz egyet a bal kezeddel.
Amint felvettem, utasított, hogy fordítsam meg és közben ki is mondta a saját nevét: Sidero. Bajt éreztem, mert a lap teljesen üres volt. Tudtam, hogy nekem is meg kell mondanom a nevem, mivel ő már elárulta az övét, mégis hezitáltam. Az ösztönöm azt súgta, nem kellene tudatni vele a nevem.
Nagyot nyeltem, míg gondolkodtam.
– Rajta, mondd ki! – biztatott halkan. Furcsa várakozást éreztem a hangjában, és ahogy ránéztem,