A Villa del Grado teraszán az ember pont úgy érzi magát, mintha egy színház páholyában ülne. Kivéve, hogy a színházi páholyban nem adnak ilyen remek fagylaltot este tízkor.
Ahogy ráérősen hátradőlök a kényelmes székben, elégedetten nyugtázom, hogy az élet, bár nem problémáktól mentes, alapvetően mégis szép. Majdnem egy éve élek Olaszországban, a város szinte minden szegletét ismerem. Bátran kijelenthetem, hogy az élet tényleg csodálatos.
– Buona sera, signorina! – Az öreg szomszéd rám köszön, ahogy feleségébe karolva elhalad.
Intek nekik, és elmosolyodok.
– Buona sera!
Visszamosolyognak. Szinte minden este találkozunk, mert csak ekkortájt mozdulnak ki a házból. Szinte barátok vagyunk, annak ellenére, hogy bár buzgón tanulom a nyelvet, még nem beszélem tökéletesen az olaszt. Próbálkozom, és nagyon igyekszem, mert valahogy úgy érzem, hogy amíg nem értem minden szavukat, addig idegen maradok. Stranieri, ahogy ők mondják, noha ezzel az idős és drága házaspárral – mondhatni – múltunk van.
Az asszonynak tavaly stroke-ja volt, és Marco pont az utcán lógott a barátaival, amikor meghallotta, hogy a bácsi kiabál. Szerencsére volt annyi esze, hogy felhívjon engem, én pedig robogóra pattantam, és már rohantam is az idős házaspárhoz.
Furcsa, hogy bár nem dolgozom jelenleg a szakmámban, az orvosi reflexeim jól működnek. Az elmém nyugodt maradt, a döntéseim gyorsak voltak, a kezem nem remegett. Ők úgy gondolják, megmentettem, pedig valójában a sebesen kiérkező mentők látták el az idős hölgyet, én csak annyit tettem, hogy felismertem, baj van. Mindenesetre jó a doki a háznál, még ha éppen nem is praktizál, csak fagylaltot szolgál fel, és a szerelmével hajókázik.
– Come stai? – kérdem őket, mint minden este, mire imára kulcsolják a kezüket.
– Bene, bene, grazie! Jól!
Ezt már megtanulta az idős hölgy magyarul. Ezzel az apró gesztussal kedveskedik nekem rendre esténként. Aztán ismét integetnek, egymásba karolnak, és tovatűnnek a bazsalikom- és citromillatú éjszakában.
Persze nem mindig árad bazsalikom a Villa del Grado konyhájából, de ma éppen igen, mert Carlo reggelire valamilyen különleges kenyeret készít. Néhány napja már annyira meleg van a városban, hogy szinte csak éjszaka lehet bármi sütéssel kapcsolatos dolgot csinálni.
Gondolnád, hogy a fagylaltkészítés könnyebb, pedig nem!
A keverőgép rengeteg hőt termel, és néha hallom, ahogy Serafina az öklét rázva kiált: „Ez nem normális, nem szeret minket az Isten! Ilyen forróságot nem láttam még soha az életemben!”
Talán igaza van, bár én mostanában kifejezetten úgy érzem, hogy nagyon is szeret Isten. A hőség azonban valóban elképesztő, és ha a másnapra és a teendőimre gondolok, kedvem lenne elbújni egy légkondicionált szobában. Bár, ami igaz, az igaz, nagy nap lesz a holnapi, és már pihennem is kéne, mert nem ártana, ha friss lennék és kipihent.
De még dolgom van.
Túl azon, hogy bámulom az olasz estét, és igyekszem minden érzékemmel a jelenben lenni, a kikötőben szorgoskodó Attilát várom. Reggel megkért, hogy a nap végén találkozzunk a villa teraszán, én meg a citromfagylalt és más földi örömök ígéretének fényében boldogan mondtam igent. Carlo úgy is örül, ha itt vagyok, mert legalább a késő este erre tévedő vendégeket is kiszolgálom. Ugyanis nagy ám a sürgés-forgás! Serafina még bőven takarítja a házat, Carlo meg a reggelihez készíti elő az étkezőt. Pontosan tíz vendég van a villában, és mindegyikük a városban csavarog, így szerencsére van tér a takarításra.
Gábor, a tulaj, holnap délelőtt érkezik, és az elmúlt órákban ötpercenként telefonált, hogy minden rendben van-e a villában. Így mondja: „Elviszitek a rendezvényt?” A válasz természetesen igen, ha már én találtam ki ezt a marhaságot, hogy a nyár közepén legyen egy esküvő nálunk. Még soha nem volt, hát legyen a főpróba most!
Nagyszerű ötlet, ugye?
Elmosolyodom.
A furcsa az, hogy mióta itt vagyok, még a kihívások is a dolce vita részét képezik. Soha nem gondoltam volna, hogy eljutok idáig az életemmel, hogy belássam: problémák mindig is lesznek, ahogy a vele járó stressz is, de azért nem kell minden bukkanóba belehalni.
Persze, tudom, könnyen beszélek, amikor egy ilyen nagyszerű városban élek. Gyakorlatilag minden sarkon fotózhatnánk egy képeslapra való emléket, sőt, a teraszunk a tengerre nyílik, a város még nyáron sem zsúfolt, a helybéliek pedig többnyire jókedvűek. Na meg arról se feledkezzünk meg, hogy itt talált rám újra a szerelem!