4. FEJEZET
img2.png

KIPLING

Szürke reggel fogadott a londoni Heathrow reptéren, alacsonyan ülő, lapos felhőkkel. Szorosabbra húztam magamon a dzsekimet a szeptemberi hűvösségben, és vacogva indultam az útlevélellenőrzéshez, ahol szánalmas erőlködésem ellenére, hogy az utam célját magyarázzam (Griffon nevű barátaimat látogatom), lepecsételve visszakaptam az útlevelemet.

Az érkezési csarnokban tülekedő tömeg, mindenki sietett: a család üdvözlésére, taxihoz, vonathoz, buszhoz. Mint egy hömpölygő folyó, aminek rögtön a legmélyebb szakaszába léptem. A szívverésem felgyorsult. Mit keresek én itt? Lehetetlennek tűnt, hogy egy óceán és egy kontinens választ el mindentől, amit ismerek. Bármi történne velem, senki nem szerezne róla tudomást. Akár örökre eltűnhetek, itt aztán senki nem keresne.

Visszanéztem a mögöttem csukódó biztonsági ajtóra, és azon gondolkoztam, hogy préselhetném rajta újra keresztül magam, visszafelé, vissza a gépre, vissza az otthonomba.

– Biztosan maga Marjan.

A férfi annyi idős lehetett, mint az apám. Finom vonások, karcsú test, ragyogó kék szempár, a bőre olyan halvány, hogy a gyertyafényen kívül minden más megperzselné. Tweedzakója és bő nadrágja ódivatúnak tűnt volna, ha nem lett volna olyan jól szabott.

Haboztam. Mi lenne, ha hazudnék? Nem, dehogy vagyok Marjan! Tévedés az egész, nem értek én semmihez.

Elveszettnek és magányosnak éreztem magamat, mégis észrevettem valamit a pillantásában: aggodalom ült keskeny arcának ráncaiban. Ugyanaz az aggodalom, amit apám arcán láttam mindig, amikor búcsúzott tőlem. És valamiért úgy gondoltam, hogy bízhatok az előttem álló férfiban. Segítségre van szüksége, és azt hiszi, hogy én képes vagyok ezt megadni.

Hirtelen a csend falai, amelyekkel apám az életét körülvette, vékonyabbnak tetszettek, mint valaha. Szinte hallottam, ahogy a titkokkal telt évek a fény felé kúsznak. Tudnom kellett. Tudnom kellett, hogy mit jelent ez az egész.

– Én vagyok Marjan – feleltem.

– Az én nevem Simon Stoddard – mondta a férfi. – Nagyon örülök, hogy itt van.

*

Odakint fekete Mercedes állt. A sofőr kiszállt, nyitotta az ajtót, és várt.

Az ösztönöm megint figyelmeztetett. Idegen autó, idegen férfiak, idegen ország, és mindez egy idegen nő idegen borítékja miatt – olyan hirtelen torpantam meg, hogy Simon majdnem fölbukott bennem.

– Sajnálom – mondtam neki. – De nem ismerem magát. A sofőrt sem. Azt sem tudom, hova megyünk. Csak…

Simon olyan zavartan bámult rám, hogy kezdtem rosszul érezni magam miatta.

– Ó, istenem! – mondta. – Ez így nem helyes, ugye? Elküldöm a sofőrt. Leintünk inkább egy taxit, és aztán megvárja magát, vár, ameddig kell. Így jobb lesz?

Elküldte a sofőrt, és leintett egy fekete taxit. Aztán mutatta, hogy szálljak be én előbb, majd mellém csusszant. A taxiban az üvegfalon át beszélhettünk a vezetővel, egy gomb segítségével. Simon megadta a címet, és mihelyt elindultunk, udvariasan kikapcsolta a hangszórót.

– Úgy látom, nem sok mindent mondtak el magának – kezdte megnyugtató hangon. Közben rákanyarodtunk az észak felé tartó sima, egyenes főútvonalra. Amint London szélső házai eltűntek, Simon belekezdett a történetébe.

A griff háromszáz éve élt a családjukkal. Simon őse, egy Aloysius Stoddard nevű kereskedelmi tengerész talált rá és mentette ki egy elhagyott fészekből Aleppó városa közelében, az ottomán uralom alatti Szíriában – még fióka lehetett.

– És nagyon csenevész – tette hozzá Simon.

Attól fogva minden Stoddard sarj gyerekkorához hozzátartozott a griff gyengéd jelenléte. A szerény származású Aloysiust végül maga az angol király ütötte lovaggá. A családi vagyon kitartó, tiszteletre méltó tempóban növekedett. A leszármazottak mind szép, okos és együttérző emberek.

Lekanyarodtunk a főútvonalról egy keskenyebb útra. Zöld sövény szegélyezte mindkét oldalon. Távolabb a zöld lejtőket birkák pöttyözték. Mindenütt kőfalak jelezték a nyilván több száz éve meghúzott birtokhatárokat. Az útról tanya- és udvarházak látszottak. Lovak imbolyogtak a sáros legelőkön.

Vajon apám is ezt látta? Ő is idegen autók hátsó ülésén utazott, és figyelte az elsuhanó idegen tájat? Egy másodpercre közelebb éreztem magamhoz, amint az ablakon túli táj változott. Ha nem hal meg, most ő ülne a helyemen. Ahogy odaképzeltem az autóba, váratlanul a harag hulláma öntött el. Ha ő ülne itt, én maradhattam volna békében otthon, egyedül, naponta háromszor elmajszolhatnám a mogyoróvajas szendvicsemet, és mindenki előtt eljátszhatnám, hogy minden a legnagyobb rendben van.

Simonra néztem, aki maga is kibámult az ablakon.

– Hogyan találtak rám? – kérdeztem.

– A régi jól bevált módon – felelte. – Ha Kipling beteg, egy bizonyos zászlót vonunk fel a ház fölé.

– Kiplingnek hívják a griffet?

Simon bólintott.

– Jó, felvonják a zászlót, és akkor mi van?

Úgy nézett rám, mintha viccelnék.

– Mi lenne? Akkor jön maga – mondta. – Néhány üzenet átmegy. Közvetítőkkel. Neveket természetesen nem mondunk. Én sem tudom, ki intézi. Nem is akarom tudni. Nekem Kipling a fontos.

– Nem tudom, hogy mit várnak tőlem – mondtam.

– Kipling nincs jól – felelte Simon. – Tisztában vagyok vele, hogy még nincs nagy tapasztalata, de abból, amit tudok, úgy sejtem, mégis segíthet.

Bekapcsolta a hangszórót, de csak annyit mondott:

– Itt forduljon balra!

Még keskenyebb útra tértünk rá, nyírfák összeérő lombkoronája alatt vezetett. Éreztem, ahogy a kerekek alatt csikorog az út.

– Itt kezdődik a birtok – mondta Simon.

Az út egy újabb kanyart vett, aztán átkeltünk egy fodrozódó patak fölött átívelő fahidacskán. Az erdő sűrűbbnek látszott erre. A patak melletti aljnövényzetben páfrányok és szederbokrok, fölöttük az út mindkét oldalán a karcsú nyírek. A levegőben ősz- és esőillat terjengett.

– Ez az egész a maguké? – kérdeztem.

– Nagyjából száz hold erdő – mondta Simon. – Régen rókára és fürjre vadásztak itt. De mi már nem vadászunk, csak Kipling, ő azt csinál, amit akar.

A dús lombok most szétváltak, hogy egy barna homokkőből épült oromzatos udvarházat fedjenek fel, nagyobbat, mint amit valaha láttam, a falakat befutotta a vadszőlő, egyik oldalán gondozott kert, másikon egy jókora tó, zöld vízililiom-szigetekkel. A sofőr a főbejárat előtt állt meg, ahonnan egy hatalmas, lakkozott tölgyajtó nyílott, a közepén óriási rézkopogtatóval.

– Maga… itt él? – kérdeztem Simont, és kissé megborzongtam a szürke délután hűvösében.

Simon kuncogott.

– Néha én is azt érzem, amit maga most. Hogy nagyon-nagyon szerencsések vagyunk.

Felmászott a lépcsőn, mindkét kezével megfogta és elcsavarta az ajtógombot. Nehéz retesz csusszant, puffanó hangot adva. Simon kitárta az ajtót, és intett, hogy lépjek be.

Egy hosszúkás hall végéből nyílott a Stoddard-udvarház nagyterme, meleg fénye, mint a hívogató barlangi tűz. A falak mahagónival borítva, itt-ott kellemes sárga gyertyatartók, tejüveggel ernyőzve. A nagyterem egész hosszában krémszínű és burgundi vörös kasmírszőnyeg. Az egyik falat nagy ablakok csíkozták, hogy beeresszék a gyenge nappali fényt. Az ellenkező oldalon a durva kőből rakott kandallót családi fotók keretezték, több generációra visszamenőleg. A kandallóban sistergő, pattogó tűz.

A terem közepén a griffmadár.

– Kipling! – szólalt meg Simon a pislogó félhomályban. – Köszönnél?

Kipling hatalmas szárnyai félig eltakarták a testét. Hátsó combját egészen a bordájáig húzta, a mancsa, mint egy oroszláné, a szőre ugyanaz a porlepte árnyalat. Mellső lábán kecses karmok, behajlítva. Simon közeledtére egy egészen kicsit elemelkedett a padlóról. Aztán csettintett a csőrével, majd tollas fejét gyengéden Simon előrenyújtott kezéhez dörgölte. Macskafélékre jellemző farkával a szőnyeggel borított padlót ütögette. Simon mellétérdelt, és valamit súgott a tollas fejének. Aztán megvakargatta, majd fölállt.

– Dastani kisasszony – mondta –, bemutatom Kiplinget.

Egy másodpercre egészen becsukódott az agyam. Nem ijedtem meg. Nem csodálkoztam. Mintha nem is léteztem volna. Egyetlen gondolat töltött be, és minden mást kiszorított.

A griffek léteznek.

Lassan újraépítettem a fejemben a világot. Még mindig Marjan Dastani a nevem. Középiskolába járok. A barátaim még mindig Carrie Finch és Grace Yee. Apám még mindig halott, és én Angliában vagyok. Minden ugyanaz, éppen csak léteznek griffmadarak.

És láthatólag ezt az egyet itt nekem kellene megvizsgálnom.

Kipling szeme résnyire szűkült. A szárnyát nyitotta, majdnem teljes szélességében betöltötte a szobát. Látható erőfeszítéssel végül fölállt. A tollas fején saséhoz hasonló csőr, csodás oroszlánsörénye a lapockájáig ért. Karmával a szőnyeget markolta, belevájt a bonyolult mintába. Ki tudja, talán ez a szőnyeg is shirdalokat rejt.

Ezek a karmok könnyedén széttéphettek volna. Nem volt hova futni. Kipling kénye-kedvére bízott a sors. Ezért gondolkodás nélkül azt tettem, amit apám, valahányszor ismeretlen állathoz közelített. Kinyújtottam a két üres tenyeremet, hogy lássa, nem rejtegetek semmit, és lehajtottam a fejemet, hogy érezhesse, ő a domináns kettőnk közül.

Egy perc múlva közönyösen szaglászott a csőrével. Aztán mintha belül összeomlott volna. A szeme becsukódott, a mellkasa kidülledt, a nyakát behúzta, a szárnya is visszahúzódott. Mintha az egész lénye egyetlen szoros labdaccsá gyűrődne, öklendező köhögés szakadt ki belőle, belerázkódtak a bordái, a tüdeje mélyén is visszhangot vert a hang. Csapdosott a szárnyával, hol a padlónak, hol a mennyezetnek ütközött. A melle zihált. Az egész teste eltorzult és remegett.

Amikor a roham véget ért, Kipling alig állt a lábán. Nem bírta el a saját súlyát, a padlóra huppant, és kimerülten elnyúlt.

És egyszerre nem a lehetetlen lényt láttam benne. Csak egy pontosan olyan állatot, mint amilyen a többi a kórházunkban. Egy segítségre szoruló lényt.

Lassan, lépésről lépésre közelítettem meg. Kipling fáradtan, félszívvel követte a mozgásomat. Megcsapott az arapapagájokéra emlékeztető csapzott toll szaga, de az övébe fából fakadó nedv, zöld tűlevél illata keveredett, és még valami erősebb, intenzívebb szag, amit nem tudtam hova tenni.

Hátranéztem Simonra. Az arcán aggodalmat láttam. Felismertem a pillanatot. Most kell megszólalnom. Odaképzeltem apám magabiztos, megnyugtató alakját, amint okosakat mond, vagy csak okosakat kérdez.

De mit mondjak én? Fogalmam sincs, hogyan működik egy griff. Én nem vagyok az apám. De még állatorvos sem. Nem kellett volna idejönnöm.

Kipling is szkeptikusnak látszott. Unott belenyugvással figyelt, miközben egy újabb, kisebb köhögés rázta meg a mellkasát. Furcsa, de a kételyei megnyugtattak. Simon eredményt és válaszokat várt tőlem, de Kipling semmit. Ezért neki nem is okozhatok csalódást.

Közelről észrevettem, hogy helyenként kihullott a tolla. És a szőre is foltokban kikopott, mint egy régi szőnyeg. A tekintete homályos, a szemzug csipás. Kinyújtottam a kezem, és megsimítottam a nyakán a tollat, a finom alakzatokat követtem egészen a marjáig, ahol szőrré változtak.

Először az ujjam hegye bizsergett tőle. Ahogy a televízió elektromos statikáját éreznénk, ha érezni lehetne. Mint a villám, csapott a karomba. Aztán felpumpálta a mellkasomat, és a testem minden részébe sugárzott, amíg mást sem éreztem, csak ezt. Egyre erősebben. A fülemben dübörgött a vér. Csak álltam földbe gyökerezett lábbal. Ha akartam volna, se tudtam volna megmoccanni.

Aztán, mint amikor egy buborék kipukkan, a bizsergető érzés elmúlt. A helyébe egy sereg más érzés lépett, mind egyszerre. Próbáltam felfogni, mi ez. Először is ádáz, makacs akaraterő, mintha erőszakos szélnek feszülnék. Melankolikus vágy, amivel az eget kerestem volna az egyik ablakon túl. Keserű, céltalan frusztráció, mintha az egész világ túl sok zökkenőt és sarkot tartogatna, és alig maradna benne elegendő nyílt tér.

De a legerősebb a fájdalom volt.

A tüdőmben, a hasamban, minden egyes szívverésemben. Valami sűrű, fojtogató dolog nyomódott a bordáimnak és tekeredett a gerincemre. Rozsdás íz égette a számat. Reménytelenül gyengének éreztem magam, túl gyengének, hogy küzdjek. Minden érzés, hang, lélegzet, érintés fájdalommal járt.

Visszahúztam a kezem, és elenyészett az összes érzés. Egy pillanatig egy fényes, közeli – túl fényes, túl közeli – szobában voltam, minden nyugodt volt, és minden összetört.

Aztán nem éreztem semmit, és a világ tótágast állt.

Simon kapott el, és mielőtt a földre zuhantam volna, finoman a padlóra eresztett. Gyengéd kezek egy pohár vizet nyomtak az enyémbe. Barna fürtök alól egy Simonénál sokkal fiatalabb kék szempár figyelt aggodalmasan és gondosan.

– Sebastian! – szólalt meg Simon, valahonnan mögülem, a lebegő űrből. – Te mit keresel itt?

A tekintet a vállam fölé vándorolt, aztán visszatért hozzám.

– Chelsea néni szólt, hogy Kipling beteg – mondta Sebastian.

– Hát persze hogy Chelsea néni – felelte Simon.

– Tényleg beteg?

– Éppen erre próbálunk rájönni.

– Hogy vagy?

Eltartott egy hosszú pillanatig, míg rájöttem, hogy a Sebastian néven megszólaló hang ezúttal hozzám beszél. Megpróbáltam válaszolni, de teljesen kiszáradt a torkom. Túl gyorsan ittam ki a pohár vizet, mintha valami megnyílt üres teret akarnék kitölteni magamban, és fuldokoltam.

– Csak nyugodtan – mondta. Valamit még hozzátett, de akkor már elsötétült előttem a világ.

*

Egy reggel veszekedtünk. Apával. Rosszkedvűen jött haza valahonnan. Gondolom, nem sikerült jól az útja. Tizenhárom éves voltam.

A hideg gofrival kezdődött.

– Undorító! – toltam el a tányért.

– Akkor csináld magad! – felelte, aztán nagyot kortyolt a kávéjából. – Vagy vegyél az én reggelimből!

Előtte feta sajt, retek, kétszersült, jól tudta a várható válaszomat.

– Uh! – mondtam. – Senki nem eszik retket reggelire!

Itt leállhattam volna, de elkapott a gépszíj.

– Miért nem készítesz soha valami emberi kaját? – kérdeztem.

– Ez emberi kaja – felelte. Kis szünet után folytatta: – Ez a te kultúrád is, Marjan.

Amerikai anyám lelkesebben fordult mindig az iráni kultúra felé, mint apám valaha is. Mióta meghalt, apa szinte szóba sem hozta a dolgot. Most sem úgy hangzott, mintha nekem szánná, amit mond. Mintha a fejében egy másik beszélgetést folytatna. Talán azóta, hogy anyám meghalt. Folyamatosan. Többnyire megtartotta magának, de néha kiszaladt egy-egy részlet a száján.

Ilyenkor a hangja kissé elváltozott, és ettől a mellkasomban összefacsarodott valami. Mintha nekem nem kellene jelen lennem. Mintha kihallgatnám a felnőttek kínos beszélgetését, de nincs választásom, erre kényszerítenek. Ettől aztán mindig dühös lettem.

– Az én kultúrám a gofri – mondtam. – Jól megsütve. Nem hidegen. És az – biccentettem a reggelije felé – aligha a te kultúrád, Jim!

Apám nem mérgelődött. Nem kiabált, nem veszítette el a fejét. Csak éles, jeges, kongó lett a hangja, egy bőr alá fecskendezett injekció ferde végű tűje, amint a véna után tapogat. Fájt, és ugyanakkor meg is sajnáltam apámat. Amikor ilyen lett, átláttam rajta, láttam, mennyire össze van törve.

– A világot nem hatják meg az érzéseink, Marjan – mondta.

Tökéletesen, de akcentussal beszélt, a „világ” nála „velág” lett, az „az” „a”-ja megnyúlt.

– Nem tartozik neked semmivel. Legkevésbé magyarázattal.

Aztán a kávéjába bújt, és többet nem szólt. Én újra átsütöttem és elégettem a gofrit. Rémes íze lett, és egész nap mérgelődtem.

Iskola után biciklivel tekertem az állatkórházig, mint mindennap az órák végeztével, akár mérges voltam, akár nem. Ha apám az agyamra is ment, az állatokat szerettem. Amikor odaértem, a váró tele volt, a vizsgálószobák üresek, a rendelőből kaotikus hangok szűrődtek ki.

– Boxer patkánymérget ehetett – mondta az egyik asszisztens, aki egy halom frissen fertőtlenített törölközővel ment el mellettem.

Bezárkóztam apa üres irodájába, hogy leckét írjak. Ő kicsit később lépett be a fehér köpenyében. A haja még bozontosabb, mint máskor, ő maga az átlagosnál is kimerültebb.

– Gyere velem! – mondta.

A folyosón át a hármas vizsgálóba vezetett.

– Lassan nyisd ki! – szólt rám halkan. – És csukd is be mögöttünk az ajtót!

Odabent félhomály. Ugatás hallatszott a vizsgálóasztal felől. Egy pillanat múlva megint. Az asztalon a bokszer, félig csukott szemmel, a nyelve oldalt kilógott a szájából. Csepegett belé az infúzió.

Apa egy széket húzott mellé, óvatosan, hogy ne üssön zajt, aztán leült. Finoman mozgott, és intett, hogy hozzak én is egy széket magamnak.

– Sztrichnin – suttogta, amikor melléültem. Rám nézett, figyelek-e.

– Meghánytattuk. Adtunk neki aktív szenet. Szedáltuk. Szóval – szünetet tartott, tekintete az alvó kutyán –, mi a következő lépés?

Engem vizsgáztatott.

Egy másodpercig gondolkodtam. A sztrichnin kutyáknál erős görcsöket okoz, és halálhoz vezet, ha nem kezelik azonnal. Apám minden lehetőt megtett – amit csak egy megmérgezett kutyáért lehet. Most pedig…

– Most figyeljük – mondtam. – Figyeljük a görcsöt.

– Jó – felelte apám. – És ha jön újabb roham?

Egy pillanatig gondolkoztam.

– Több nyugtató? – mondtam, vagy inkább találgattam.

– Nagyon jó – felelte. – És miért a sötét szoba és a suttogás?

– Mert… – kezdtem bele, remélve, hogy rátalálok a válaszra. Amikor nem sikerült, apa befejezte helyettem.

– Mert az erős fény és hang rohamot okozhat.

– És most… – kérdeztem.

– Időben vagyunk – felelte, és valami megkönnyebbülésfélét hallottam ki a hangjából.

Aztán csak ültünk, hallgattuk a kutya légzését, néztük, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa.

Vau.

Vau.

Vau.

– A világ nem tartozik magyarázattal – szólalt meg apám. – De én igen. Amikor készen állsz rá, megkapod.

*

– Talán csak gyakorlat kell ehhez is.

A nagyteremből folyosó nyílt, arról egy dolgozószoba. A keskeny kanapén feküdtem, lassan visszatért a tudatom, erőm, egyensúlyom. A Sebastian nevű fiú – nagyjából annyi idős lehetett, mint én – az ablaknál állt, zsebre dugott kézzel, és nézte a tájat. Gondolom, ő segített idehozni engem, de túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy megkérdezzem. Simonnak nyomát sem láttam.

– Egyet is értenék – mondtam –, ha legalább sejteném, mi történt.

– Jobban vagy?

– Kicsit. Hova lett Simon?

– Gondolom, épp az iskolámmal beszél. Remélem, kiigazítja a történetemet.

– Simon a te…

– A nagybátyám – felelte. – Bentlakásos iskolába járok, de amikor meghallottam, hogy Kipling beteg, én… nos idejöttem.

Úgy festett, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, átsétált a szobán, és odalépett az asztalhoz, amin egy kancsó víz állt. Teletöltött egy poharat, és átnyújtotta. Ezúttal lassan ittam, és mire kiürült, úgy éreztem, van erőm felülni.

Az idegeim még zsibongtak a meglepetéstől, a sokktól és a fájdalomtól. A fájdalom élessége elmúlt, de a csontjaim üregeiben éreztem a visszhangját. Amikor kezdtem jobban figyelni, ráébredtem, hogy nagyon óvatosan lélegzem, mert tartok a szorító, égető fájdalomtól, amit korábban éreztem.

Sebastian leült velem szemben. Magas volt, kicsit túl magas is a székhez, amire ült. A lába túl hosszú, ezért a térde annyira felnyomódott, hogy a karját nem tudta természetesen rajta pihentetni. Az eredmény egy félperec-forma fölötti szeplős arc és borzas vörös iskolásfrizura. Talán minden keretből kicsit kilógott, de kedvesen csinálta. Csupa könyök és térd, az arc viszont olyan figyelmes, hogy reflektor módjára fordul feléd. Ilyennek láttam Sebastiant először.

– Tulajdonképpen mi történt odabent? – kérdezte. – Ha nem bánod, hogy megkérdezem.

– Nem tudom biztosan – feleltem. Túl nagy butaságnak hangzott ahhoz, hogy hangosan kimondjam.

Éreztem Kiplinget.

Ebben a pillanatban lépett be Simon.

– Ó, hát magához tért – mondta. – És megismerkedett az én csökönyös unokaöcsémmel.

Megrovó pillantást küldött Sebastian felé.

– Újra megtenném – állt fel dacosan Sebastian. – Kiplingért.

– Biztos vagyok benne – válaszolta Simon. – De legközelebb találj ki valami jobb kifogást! A beteg nagymamákról túl sokat lehet kérdezősködni. Vigyáznunk kell, hogy ne vonjuk magunkra a figyelmet.

– Mit mondtál nekik?

– Csak azt, hogy úgy hazudsz, mintha könyvből olvasnád – felelte Simon. – Hogy rossz kölyök vagy, aki holnap visszamegy az iskolába, és hogy az egész családot, beleértve a tökéletesen egészséges nagymamát, megdöbbenti a viselkedésed.

– Holnap? – kérdezte csalódottan Sebastian.

– Légy hálás, hogy nem ma zsuppollak vissza.

Azzal felém fordult, és szigorúról kérő, reménykedő hangra váltott.

– És most Kiplingről. Mondja el!

Mély lélegzetet vettem, és ízlelgettem, hogy nem fáj a tüdőm.

Ezt csinálta apa? Ez lett volna a munkája?

– Nagyon szenved – feleltem.

Simon arca elkeskenyedett. Én pedig próbáltam elképzelni, apám mihez kezdene ezzel a tömérdek fájdalommal. Elképzeltem, ahogy odamegy Kiplinghez, a kezében fecskendő, azt suttogja a griffnek, hogy nem kell félnie, néhány percig még furcsa lesz, de aztán a szenvedés, a rossz, minden eltűnik örökre.

És akkor –

Nem, nem így.

– Fájdalomcsillapítóra van szüksége – mondtam. – Táplálékra. Ha nem eszik, infúzióra kell kötni. Röntgen, MRI, vérkép, székletminta. És aztán kezelni kell, amit találnak.

Laposan tekeregtek belőlem a szavak, mintha angolnák tekergőznének a gyomromban, és a lehető leggyorsabban kellene kiköpnöm őket, nehogy bántsanak. Rá sem néztem Simonra és Sebastianra, míg be nem fejeztem, míg a szőnyegre nem zúdítottam minden sikamlós szótagot. Amikor végül fölpillantottam, félig-meddig undorodó arckifejezésre számítottam.

De megkönnyebbülést láttam, és ettől én is megkönnyebbültem.

– Szóval kezelhető – mondta Simon. – Segíthetünk rajta.

– Jobban lesz – mondtam. Angolnák.

– És tud ebben segíteni? – kérdezte Simon. – Abban, amit… javasol?

– Még csak középiskolás vagyok – feleltem.

Simon elhallgatott egy pillanatra.

– Hát persze – folytatta. – Akkor keresnem kell egy másik orvost.

Elégedetten bólintott.

– Akkor van egy kis dolgom.

Sarkon fordult, és kiment.

Sebastian még ott állt, és nézett rám, aztán követte a nagybátyját. Hallottam a letompított hangjukat a hallból. Nagy erőfeszítéssel feltápászkodtam, és az ajtóhoz lopóztam, hogy halljam, mit beszélnek.

– Hadd maradjak legalább még egy éjszakára – kérte Sebastian. – Hadd legyek vele!

– Pihennie kell – mondta Simon. – Ha jobban lesz, annyi időt tölthetsz vele, amennyit csak akarsz. Akkor talán összehívjuk az egész családot ünnepelni.

– De…

– Nincs de – mondta Simon. – Már így is gyanús a viselkedésed. Beteg nagymama… na de tényleg!

Kilestem. Sebastian lehajtotta a fejét. Mintha indulna, de aztán megtorpant.

– És ha téved? – kérdezte. – Ha Kipling nem lesz jobban?

Angolnák, angolnák, angolnák.

– Ilyesmire gondolnod sem szabad – vágta rá Simon, kissé talán túl gyorsan. – Nagyon erős. Jobban lesz. És közben nem állhat le az élet. Csak akkor van biztonságban, ha mi folytatjuk.

– Sokkal jobban megvédhetnénk, ha nem kellene titokban tartanunk – mondta Sebastian az elkeseredéstől éles hangon.

– Most zaklatott vagy – szólalt meg Simon. – Kipling sokat jelent mindannyiunknak. Gondunk lesz rá, hogy mindent megkapjon.

Sebastian egy pillanatig még a nagybátyjára bámult, aztán a szoba felé indult, ahol engem hagyott. Visszakúsztam a kanapéra, és ledőltem. A szeme még mindig ádázul villogott, amikor belépett, de aztán nagy levegőt vett, megnyugodott, és a székre ült.

– Tudod, ő nem egy házi kedvenc – szólalt meg. – Nem is a miénk. Elmehetne bármikor, de minket választott. Több száz éve bízik bennünk. Szerinted tényleg rendbe jön? – kérdezte.

Nem volt erőm egy újabb kör angolnához, ezért csak tehetetlenül bólintottam, és reméltem, hogy ennyivel beéri.

– És te? – folytatta kis szünet után. – Te jól vagy?

Amikor azokba a kék szemekbe néztem, és csak együttérzést láttam, valami összetört bennem.

Nem sírtam, mikor apa meghalt. A temetésen és azóta sem. Nem ment. De most, itt, ezen az ismeretlen helyen, a semmiből feltört belőlem a szaggató zokogás. Semmi nem állíthatta meg, semmit nem tehettem, csak ültem, sírtam, ostobán éreztem magam, zavart voltam, és végtelenül kicsi. Sirattam apámat, az idegen, szép állatot a szomszéd szobában, az egész igazságtalanságát, a végtelenül visszhangzó miérteket.

– Voltam már jobban – törölgettem a szememet, miután a legrosszabb hullám elült. Sebastian még mindig csak nézett, és meglepetésemre láthatólag nem undorodott a bőgőmasinától, aki lettem.

– Talán jót tenne a friss levegő? – kérdezte végül.

*

Az udvarházat sétányok vették körül. Sebastian átkísért a rózsakerten, aztán a pázsiton, amit egy olyan játékra terveztek, amiről nem is hallottam. Míg sétáltunk, információmorzsákat cseppentett el a birtok történetéből: ezt a szárnyat 1836-ban fejezték be, a szökőkút György király ajándéka, az ólomüveg ablakok Flandriában készültek, vegyi anyaguktól megőrültek a készítőik.