Egyszer volt, hol nem volt.
Réges-régen, az Alborz-hegység és a Kaszpi-tenger közötti erdőségben egy kislány gombászni indult.
Előző nap esett. A nyiroktól felpuhult a talaj, a levegőben is érződött a nedves föld és a moha illata. A legjobb idő ez a gombaszedéshez, a kislány kosara hamar meg is telt oroszlánsörény-gombával és bokrosgombával, amikor egyszer csak hangot hallott a fák közül. Mintha egy állat nyüszített volna fájdalmában.
Lakott az erdőben leopárd, sakál és barna medve is. De a kislány nem bírta elviselni, hogy egy állat szenvedjen. Elindult hát a hang irányába, hogy lássa, segíthet-e. Az ösvénytől kicsit távolabb, egy erdőmélyi tisztáson talált rá a hang forrására.
Az egyszarvú ijedt volt és vérzett, a lába egy vadász csapdájába akadt. A hatalmas állat vadul reagált. A kislány még nem látott hozzá foghatót, azonnal tudta, hogy különleges. Tudta azt is, hogy ha a vadász visszatér ellenőrizni a csapdát, az egyszarvú nem lesz többé. Legyűrte a félelmét, és közelebb ment. Hogy megnyugtassa az állatot, megkínálta az összegyűjtött gombával. Amikor már biztonságosnak érezte, lehajolt, és kinyitotta a csapdát.
Az állat mintha az egész tisztást betöltötte volna hosszú lábával és éles, alattomos szarvával. A kislány dermedten, megilletődötten állt, moccanni sem mert. Az egyszarvú hosszan nézte a megmentőjét. Aztán sebesült lábát óvatosan feléje csúsztatta, leeresztette nehéz fejét, és szarvát a kislány mellkasába mélyesztette, pontosan a szíve fölött.
A kislány a földre zuhant, közben az állat szarvának egy része letörött, és a gyerek testében maradt. Az egyszarvú megint nézte egy hosszú pillanatig, aztán megfordult, és elügetett az erdőbe, hogy újabb száz évig ne lássa senki.
A döbbent, vérző kislány valahogy összeszedte az erejét, hogy kijusson az erdőből, a falu széléig, ahol lakott. Ott összerogyott, úgy fektették az ágyába. Napokon át csak feküdt. Eleinte nem gondolták, hogy túléli, de egy nap után a vérzés elállt. A seb egyre kisebb lett, míg végül csak egy holdsarló alakú sebhely maradt belőle, éppen a szíve fölött, a bordái közé pedig egy darabka egyszarvúcsont ékelődött.
Telt-múlt az idő, a kislányból felnőtt nő lett. Férjhez ment, gyerekeket szült, és egyik-másik újszülött szíve fölött megjelent egy holdsarló alakú anyajegy. Aztán az ő gyerekeik gyerekein, és így tovább. Azt beszélik, bár biztosan senki nem tudhatja, ma is élnek néhányan az egykori kislány leszármazottai közül, és többen ma is viselik a nyomát az egyszarvú öklelésének.
Suttogják persze azt is, hogy talán, de csak talán, bennük is ott élhet még az egyszarvú csontjának egy parányi darabja.