Egyszer volt, hol nem volt.
Az ősi Szküthia hatalmas sztyeppéin, az évnek abban a szakában, amikor kiszárad a fű, és a szél üvöltve száguld a pusztákon, egy fiatal pásztor az egyik kiszögellő szikla alatt furcsa állatra bukkant, szánalmas állapotban.
Az ifjú sosem látott semmi hozzá foghatót. Sötét macskatestéhez egy ragadozó csőre, karma, szárnya tartozott. Alig pihegett, reszketett a hidegtől. A bordái majd kibökték a bőrét. Ha a fiú nem talál rá akkor, biztosan elpusztul. De ő fölemelte, takaróba csavarta, és táborhelyének lobogó tüze mellé tette.
Az ifjú egy szegény nomád törzs tagja volt. Kis birkanyájat terelgettek, a gyapjukból szőnyeget szőttek, amit aztán délre vittek, hogy a kereskedőkaravánoknak eladják. Sem a farkasok, sem az időjárás nem könyörült rajtuk. Nehezen éltek, folyamatos nélkülözés közepette. Aligha engedhették meg maguknak, hogy még egy éhes szájat etessenek, ezért amikor megjelent az apró lénnyel a tűznél, az öregek azt mondták neki, sorsára kell hagynia.
Az ifjú azonban nem hallgatott rájuk. A saját ételét adta neki, és a családi sátra szőnyegén készített számára alvóhelyet.
A harmadik napon a lény eléggé erőre kapott ahhoz, hogy kiterjessze a szárnyát, és elrepüljön. Az éhségtől elgyengült ifjú nem bírta megállítani, fölrepült, és eltűnt az égbolton, csak egy tollat hagyva maga után.
Ezután az ifjú mindennap az eget bámulta, hátha a lény felbukkan, de mindennap újabb csalódás érte. Az évszak újra változott, a föld megfagyott, a törzsnek a melegebb déli tájak felé kellett indulnia. Az ifjú elszomorodott, hogy soha többé nem láthatja az apró lényt.
Kemény tél jött abban az évben. A távoli kereskedőkaravánokból sem volt sok, a szőnyegek sosem hoztak eleget. A folyókban és patakokban alig csörgedezett víz. A birkák alig találtak legelnivalót, az emberek élelmet.
De egy napon az ifjú ismerős alakot látott az égbolton, és követni kezdte. Hamarosan csobogó forráshoz ért, körülötte zöld oázis. Az ifjúnak és a törzsnek így a zord évszak végéig jutott víz, a birkáknak fű, és ha a kereskedés lassan ment is, kényelmesen megéltek.
Amikor újra változott az évszak, a törzs északra tartott, a magasabban fekvő sztyeppék felé. A birkák jól meghíztak a dús füvön. Egy éjjel azonban rájuk törtek a farkasok, és elragadtak tíz állatot.
A következő éjszakán a törzs férfiai és ifjai őrt álltak, a sötétséget fürkészték a ragadozók után. A farkasok azonban nem jöttek. Az éjszaka mélyén egyszer csak valami szörnyű hangot hallottak. Reggelre kelve öt széttépett farkast találtak a közelben. Ezután egyetlen farkas sem zaklatta a nyájukat.
Később aztán a zord évszakban megint kifogytak az élelemből. Mivel a farkasok sok állatot elragadtak, nem vághattak le még egyet. Csapdát állítottak ugyan nyulaknak és vadmadaraknak, de a csapdák üresen tátongtak. Az elkeseredett pásztorok vadászokat küldtek ki a sztyeppékre, de ők is üres kézzel tértek vissza.
Rettegtek a hamarosan esedékes délre vándorlástól. Élelem nélkül biztosan többen éhen halnak az úton. Ha viszont ott maradnak, ahol vannak, a tél nem lesz könyörületesebb. Nem volt más választásuk, el kellett jutniuk a déli legelőkre.
Az indulás előestéjén hatalmas szárnysuhogásra riadtak.
Kétség sem fért hozzá, hogy az égből aláereszkedő lény egy griffmadár – vagy shirdal, azaz oroszlán-sas, ahogyan a perzsák nevezték. Mindegyik karmában egy-egy frissen leölt antilop. A griff leereszkedett a nomád tábor közepén, és ajándékát egykori megmentője lába elé helyezte.
A pásztorok átvészelték a telet, aztán még további sok telet. Az ifjúból törzsfőnök lett, és az életük ugyan az ő vezetésével sem lett könnyű, de talán egy kicsit kevésbé nehéz. Múltak az évszakok, eljött az idő, hogy a következő törzsfőnek adja át a vezetést – a shirdal tollával együtt. Aztán ez a törzsfő is továbbadta a következőnek, aztán az újabbnak, és így tovább, mire végül már senki nem emlékezett, hogy a toll sasé, keselyűé, netán egy griffmadáré, és az ifjú meséje igaz történet-e, vagy csak a tűz körül mesélték hosszú éjszakákon. A pásztorok lassan megértették, hogy bizonyos dolgok lehetnek egyszerre igazak és nem igazak, a történet maga is fonál a világ lassan lábuk alá simuló szőttesében. Őrizték hát a tollat és a mesét, mindkettőt tovább- és továbbadva a következő generációknak.
A szőnyegeik mintájában mindig feltűnt a shirdal tolla, mindig a széleken, hogy csak a legélesebb tekintet lássa.