Tade Thompson
Tade Thompson Dél-Angliában él és ír. A Rosewater, a The Murders of Molly Southborne és a Making Wolfe, valamint a „The Apologists” novella és más művek szerzője. Többször is elnyerte a Nommo-díjat, a the Kitschies Golden Tentacledíjának nyertese, bekerült a John W. Campbell- és a Shirley Jackson-díj döntőjébe, valamint jelölték a Brit Fantasy Díjra és a British Science Fiction Association díjára. Orvostudományi, pszichiátriai és szociálantropológiai tanulmányokat végzett. Hobbija többek között a jazz, a vizuális művészetek, a harcművészetek, a képregények, és hogy úgy tesz, mintha valaha is a végére érhetne az olvasmánylistájának.
Először azt hittem, hogy szövetségi ügynök.
Jól van, nem így volt, de visszagondolva, azt kellett volna hinnem. Amikor másodszor bukkant fel a Pimasz Sue-ban, mindenkinek feltűnt a magassága és a flancos ruhái. Előző este csak én láttam bejönni. Feltűnő volt azokban a… Haver, nem is tudom, milyen göncökben! Olyan cipő meg nadrág volt rajta, amit még az Üdvhadsereg is visszadobna. Magasnak ugyan magas volt, de olyan egy sötét csóka, hogy az ékszerek csillogása nélkül a háttérbe olvadt. Dobon játszottam azon az első estén, Al meg trombitán, valami őrült szart, amit Dizzyről figyelve koppintott le St. Louis-ban. A Pimasz Sue gengszterbár volt, mint a legtöbb jazzklub akkoriban, és egy-két szövetségi vagy beépült zsaru egyáltalán nem számított szokatlannak. Első este elég szakadt volt, meg a többi este is, legalábbis így ragadt meg bennem, még mielőtt játszani kezdett volna.
Al és én beugrók voltunk. A megszokott dobos és trombitás rosszul volt az elvonástól, próbáltak leszokni. A menedzser, egy Layton nevű csóka, úgy rántott ki minket a tömegből. Ez egy hat hónapos király meló kezdete volt. Később jól jött a tapasztalat a karrieremben. Nincs semmi, ami nagyobb fegyelemre szoktatna, mint ha minden héten hat este játszol.
Szakadt hátul állt, valami kézzel sodort cuccot szívott, amiben szerintem volt egy kis fű is, de egyszer, amikor a zsaruk megállítottak minket és ellenőrizték, csak sima dohányt találtak benne. Na de. Ez nem ilyen egyszerű. Biztos, hogy a nyavalyás kicserélte azt a szart, mert emlékszem, hogy amikor egyszer marhaságokat beszéltem, a pofámba fújta a füstöt. Láttam tőle pár dolgot, de a később történteket tekintve, igazán nincs miért szövegelnem egy kis hallucináció miatt. Szakadt vagy két méter volt, egy centivel se kevesebb. Széles váll, keskeny csípő, atletikus alkat, de görnyedt, vagy, ahogy Al mondta volna, a földet csókolta. Első este nem szólt semmit, csak figyelt, füstölt, aztán ment.
Második este megvárta, amíg aznapra összepakoltunk, majd megszólalt. – Ez nagyon király volt! – Aztán lelépett, mielőtt válaszolhattam volna. Volt akkor egy énekesnőnk, aki Shonda néven futott, a hangja egy angyal szívét is összetörte volna. Jó sokáig nézett utána. Azt hiszem, nehezen tehetett volna mást. Szakadt már azelőtt is feltűnő volt, mielőtt kinyitotta a száját: egy jelenség. Hogy akkor első este miért nem vette észre senki? Azt hiszem, ez csak rajta múlt, hogy mennyire akart feltűnni.
Sue-nál olyan kéthetente nyílt esték voltak, általában akkor, amikor a banda kimerült, vagy valaki megbetegedett, esetleg a felügyelőtisztjével beszélt. Ezeken az estéken Al és én itallal a kezünkben hátradőltünk, és hallgattuk, ahogy valami bekokózott vagy részeg anyaszomorító megpróbálja eltalálni a hangot. Egyik-másik kérte, hadd használja a mi hangszereinket, de mindig visszautasítottuk. Alnek egyszer még meg is kellett csapnia egy kitartó csókát. Al nem volt olyan nagy, mint Szakadt, de vad volt, gyors és tapasztalt. Elég sok bunyóban benne volt. Szeretett a zenéről beszélni, vagy arról, hogyan kalapál el valakit. Emlékszem egy csókára még a mi időnk előtt, Kapitánynak hívták. Épp börtönből szabadult. Kapitány lenyúlta Al fűjét, majd leült a Patterson Szálló lépcsőjére, és lazán elszívta. Erre Al a szájába vett valami pancsolt szart, odament Kapitányhoz, az arcába köpte a piát, tökön rúgta, felgyújtotta, és csak azért dobbantott, mert megjelent egy zsaru. De ki nem szarja le Kapitányt, nem volt egy agytröszt!
Aznap este valami részeg fickó Armstrongot játszott, de olyan mélabúsan, hogy mindenkit lehangolt. A Sue-ban nem fecsérlik az időt rossz mulatságra. Úgy be lehettél lőve, hogy egészen Isten kislábujjáig szálltál, senki nem törődött vele, amíg jól játszottál. De ha szart fújtál, addig éltél, amíg Benny a tömegen át az ajtótól a színpadig ért. A nyílt este nem kifogás a rossz jazzre. Szóval a nyamvadt részeg fickó kifújt, és Szakadt következett. Felment, és elkezdte fújni. Nem tudom megmondani, mit játszott, mert nem emlékszem, de azt tudom, hogy a hang tiszta volt, magas és átható. Senki sem szólalt meg. Senki sem tudott megszólalni, mert ahogy Szakadt játszott, haver, attól eskü, mindenki eldobta az agyát.
Senki mást nem láttam a teremben. Maga Szakadt is eltűnt, a hang lett minden, a dallam, meg az a rohadt trombita. Nem tudom, meddig tartott, de amikor véget ért, a csóka a padlót bámulta. Csend volt, és tudom, hogy sírtam. A fenébe is, mindenki sírt a Pimasz Sue-ban: stricik, prostik, csalók, egytől egyig mind. Úgy tűnt, mintha órákig tartana a csend, pedig nem lehetett több egy vagy két percnél, aztán mindenki tapsolni meg kurjantgatni kezdett. Szakadt csak nyugodtan felvette a hangszert, majd lement a színpadról. Másik trombitás már nem is ment fel, hiszen hogy is folytathatta volna ezután? Érted, itt nem csak a tudásról van szó. Szakadt bírta a ritmust, de én itt varázslatról beszélek.
Még valami, egy különös dolog: aznap este minden ital megromlott az épületben. Amikor az emberek összekaparták magukat, hirtelen szomjasak lettek, és ittak. Aztán mindent kiköptek. Nem volt semmi, amit érdemes lett volna meginni vagy meghallgatni. A drogosok azt mondták, hogy a heroin se ütött. Semmi sem akadt, ami a csúcsra vitt volna. Ez volt a legrohadtabb dolog.
Szóval, aznap este bármelyik férfi vagy nő ledobta volna neki a textilt, de Szakadt lelépett.
Következő este megint ott volt, és a falnak támaszkodott, hűvösen, mint mindig.
Terjedt a pletyka, mint a drogosok a tömegszállásokon. Hol élhetett? Honnan jött? Hol tanult? Nem puhány anyaszomorító volt eltávon a Julliardból. Talán kórustag lehetett? Sok jazz-zenész szerzett gyakorlatot a Csodás kegyelemmel. Különben is, miféle trombita volt az? Egy angol Besson? Egy Higham? Megindult a találgatás, és ez így ment egészen a következő nyílt estéig. Shonda teljesen belehabarodott, ott illegette magát, hogy felkeltse a figyelmét. Működött is a dolog. Tudnod kell, hogy Al és Shonda régebben együtt voltak, de most… hát, nem is tudom, mit mondhatnék, de még most is van közük egymáshoz.
Shonda elment randizni Szakadttal, de ez azután történt, hogy Vedlő felbukkant.
Nem Vedlő volt a neve. Mi hívtuk így, egy perc, és megérted, miért. Sose hallottam, minek hívja magát, és amikor később találkoztunk vele, már nem volt okunk, hogy ne szörnyetegnek nevezzük. Vedlő egy rettenetes vita közepén bukkant fel, ami Pimasz Sue és a megromlott ital beszállítója között zajlott. Nem lett volna rá szükség. Egyrészt, mielőtt Szakadt fújta volna, az ital nem volt romlott. Másrészt, nem csak a pia romlott meg. A víz, a tej, a narancslé, minden megkeseredett, amit az ember leguríthatott volna a torkán.
Szakadttal ellentétben Vedlő kicsi volt. Nem volt ronda, csak olyan közönséges. Nem láttam még embert, aki rosszabbul érezte volna magát a bőrében, mint ő. Úgy mozgott, mintha maga az ördög állna mögötte, és vasvillával böködné: hirtelen megiramodott, aztán bizonytalanul csoszogott, majd megint felgyorsult, és mintha mindig meglepődött volna, amikor megtett néhány lépést. Apropó, a bőre: annyira fekete volt, hogy szinte sötétkéknek tűnt. Először nem hallották a kiabálástól, mit mond. Aztán, amikor észrevették, annyira zagyvának tűnt a beszéde, hogy külföldinek hitték. Azt hiszem, az is lehetett. Senki nem látta, mikor jött be.
– Mit akarsz, bokszos? – kérdezte Sue. – Beszélj lassan és angolul, te hülye!
Tudnod kell, hogy Sue elég félelmetes nő volt, akivel nem lehetett baszakodni. Nem csak azért, mert nagy volt, egy-nyolcvan magas, és úgy viselkedett, mint egy kiképző őrmester. Támogatói voltak, ha érted, mire gondolok. Voltak valakik mögötte az árnyékban, a bár tulajai. Olyanok, akik nem jelentették be a jövedelmüket az adóhatóságnak, és akikkel nem foglalkoztak a zsaruk meg a fogdmegek, mert úgyse lehetett őket elítélni. Dehogy volt ez szokatlan, jusson csak eszedbe, milyenek voltak azok az idők! Ez akkor volt, amikor két olyan lángelme, mint Cab Calloway és Dizzy Gillespie, ’41-ben késsel ment egymásnak. Csak azt mondom, akkoriban senkivel nem lehetett baszakodni, még az Earl Hineshoz hasonló kifinomult anyaszomorítókkal sem. Inkább nem kezdtél semmit, és nem kötöttél bele senkibe. Legalábbis senkibe, akit érdemes volt meghallgatni.
Vedlő csak rámosolygott, és lassan szólalt meg. Angolul.
– Kérem, látta a testvérem, köszönöm?
– Mi van?
Vedlő lassabban, hangosabban mondta. – Kérem. Látta. A. TESTVÉREM. Köszönöm.
– Nem ismerlek se téged, se a testvéredet. Különben is, hogy jöttél be? Nem vagyunk nyitva. Na, húzzál innen a francba!
Úgy hallottam, Vedlő csak rámosolygott, majd elment budira, de többé nem jött vissza. Órákkal később, amikor kicsit lenyugodtak a kedélyek, Sue kíváncsi lett, mi van vele, és elküldte az egyik emberét, hogy nézze meg a mosdót. Csak a rongyos ruháit találták meg, és bőrcafatokat, vérnyomokat meg más testnedveket, amik az egyik fülkéhez vezettek. Al azt mondta, olyan volt, mintha levedlette volna a bőrét, ezért hívtuk Vedlőnek. Csak később tudtuk meg, hogy Szakadtat kereste. A következő pár napban nem láttuk Vedlőt, de tudtuk, hogy bejárta a környéket, mert mindenki egy fickóról beszélt, aki kérdezősködött, és arról, hogy összegyűrt ruhákat, meg bőrt és húst találtak, de csontokat nem. Nagyon fura volt, de valami trükk kellett legyen, nem igaz? Mint ’53-ban, amikor azok a seggfejek megborotváltak és zöldre festettek egy bundermajmot, forrasztólámpával megolvasztották az aszfaltot, és azt mondták, leszálltak az idegenek.
Szakadt sokat lógott velünk a próbákon, amikor lazultunk, meg néha Dizzy házában is, Harlemben, a Hetedik sugárúton. Találkozott Milesszal és Monkkal. Charlie Parker általában túlzottan be volt lőve ahhoz, hogy utólag emlékezzen rá. Az egyik este Shonda végre rávette Szakadtat, hogy menjen el vele egy elegáns helyre, és faljanak valamit. Nagyon kitartó volt, úgyhogy végül otthagytak minket. Észrevettem, ahogy Al figyeli őket, és először azt hittem, féltékeny. Attól tartottam, rátámad Szakadtra, de nem ez történt.
Azt mondta, nekünk is mennünk kell. Nem vagyok rá büszke, de Al és én megcsináltunk együtt pár balhét. Zenészként nem kerestünk sokat, és hát drogoztunk. Mint akkoriban nagyjából mindenki. Al egyszer-egyszer betört valahova, én meg néha vele tartottam. Érted, nem azt akarom mondani, hogy rángatnia kellett. Nem igazán akartam, de nem is volt igazán ellenemre a dolog.
Al aznap este Szakadt lakásához vitt. Ne kérdezd, honnan tudta, hol él a pasas, biztos követte. Azt mondta, Shonda is benne van, és ő is részt kap majd a szajréból. Nincs zár, ami ellenállhatna Alnek. Amint bejutottunk, ő azonnal nekiállt megkeresni az értékeket. Megláttam a trombita tokját. Szeretném azt mondani, hogy volt valami mágneses vonzás, az a dolog hívott engem, vagy bármit, ami feloldozna. Az igazság az, hogy csak kíváncsi voltam. A tok jellegtelen volt, és könnyen kinyílt. A trombita meg csak csillogott. Nem tudtam megállapítani, ki csinálta, nem volt rajta márkajel, sorozatszám vagy védjegy. Ez már önmagában is furcsa volt. A rezesek nem voltak olcsók, a jobbakon mindig volt sorozatszám. Aztán csak azt vettem észre, hogy már a kezemben van, aztán meg… nos, az ajkamon. Megfújtam.
Később Shonda elmesélte, hogy Szakadt abban a szent pillanatban riadtan felnézett, és még csak istenhozzádot sem mondott, úgy lépett le az étteremből. Al azt mondta, elhajította a pénzt, amit összekapart, és a fülére tapasztotta a kezét, hogy kizárja a hangot. Én ebből akkor semmit sem éreztem, mert nem hallottam semmit, mintha törött lett volna a hangszer. Nem volt az. Az történt, hogy a szoba izzani kezdett, először narancsszínben, mint a szén, aztán a színek körülöttem örvénylő kavalkádjában, melynek nem volt forrása. Kék, vörösesbarna, zöld, kavargott, akár a szellemek! A falak ugyan még mindig ott voltak, de anyagtalanná, láthatatlanná váltak. Minden átlátszó lett, mint azokon a mérnöki rajzokon, kifakultak a színek. Láttam az éjszakai égboltot, a felhők pedig sárgás-vöröses lángra lobbantak, és minden irányba szétgomolyogtak. A csillagok… a legtöbb egy pillanat alatt kihunyt, de vagy egy tucat a Föld felé kezdett zuhanni. Aztán meghallottam az erősen zúgó szelet, és a hangot a távolból.
Éreztem, ahogy az ég – mely többé nem volt ég – feketeségében megrezzen valami, aminek szunnyadnia kellett volna. Valami rosszindulatú és engesztelhetetlen.
– Hagyd abba – szólalt meg Szakadt, mire magamhoz tértem.
Al nem volt sehol, az épület pedig lángokban állt körülöttem. Forró szél zúgott a fülem mellett, mire a szívem azonnal elkezdett kalapálni. Szakadt úgy tett, mintha minden rendben lenne. Elvette a trombitát, megtisztogatta, aztán visszatette a tokba. Miután bezárta, felém fordult, a fejét csóválta, majd a kezét nyújtotta. Esküszöm, hiába dőlt össze körülöttünk az épület, hiába voltak mindenfelé lobbanások és ívlángok, bennünk nem tettek kárt. Nyugodtan kivezetett az épületből oda, ahol Al várt bekötött kézzel.
Ő később elmesélte, megpróbált felemelni, hogy kivigyen az épületből, de túlságosan forró voltam. Azt mondta, akkor égett meg, amikor hozzám ért. Al sokszor beszél ostobaságokat, szóval biztos csak a korlátot fogta meg, de annyi őrült dolog történt ott, hogy hajlok arra, higgyek neki.
Vedlő nagyjából ekkor csoszogott elő az út közepén. Levedlett bőrt és vért hagyott maga mögött.
Szakadt válla megereszkedett, amikor meglátta Vedlőt.
– Testvér – szólalt meg.
– Ez a… hang nem hallgatni a Földön, testvér. Nem hallgatni. Te is tudod. – Vedlő szavai most is kuszák voltak, de megértettük. Rám nézett. – Miért ragyogott ennek arca, kérem?
– Megfújta a trombitát – felelte Szakadt. – Nem lesz gond. Csak egy kicsit.
– Miféle népek maguk? – kérdezte Al, és úgy remegett a hangja, ahogy addig még sosem.
Vedlő gúnyosan elvigyorodott.
Szakadt válaszolt. – Mindketten a hét anyaszomorító közé tartozunk, akiknek az a dolga, hogy felforgassák ezt a valóságot, amikor eljön az ideje.
– De még nem idő, és a testvérem, ő tudja – mondta Vedlő.
– Én csak játszani akartam! Nem lett belőle baj. – Szakadt dacosnak tűnt, mintha a kettő közül ő lett volna a fiatalabb.
Egyre csak hullt a bőr Vedlőről, és minél kevesebb fedte, annál jobban kitisztult a beszéde. – Nos, ezzel vitatkoznék. Már otthonról is hallottalak, és azért küldtek, hogy visszavigyelek téged meg a trombitát. Nem is kéne nálad lennie! – Odajött hozzám, megérintette az arcom. – Nem lesz bajod. Aludj egyet. És többé ne lopj el minden szart!
Ezzel lecsúszott a hús az arcáról, felfedve alatta a csontot. Az állkapcsa az izmokkal együtt esett le, amitől a nyelve úgy himbálózott, mint egy pöcs. Szakadtra nézett. – Sosem voltam olyan jó ezekkel az emberi testekkel, mint te. Vesd le az edényt. Menjünk haza.
Al és én nem értünk egyet abban, hogy mi következett, de én mesélem a sztorit, szóval elmondom, én mit láttam. A ruhájuk összeesett, ők meg összetöpörödtek. Szakadt, Vedlő és a trombita eltűnt. A ruhájukat a tűzbe rugdostuk, pedig Szakadtnak elég flancos göncei voltak. Mire a zsaruk és a valódi szövetségiek megjelentek, már rég leléceltünk.
Ez már majdnem a történet vége. Ez a szarság 1944-ben történt, talán ’45-ben. Nem kell hinned nekem. Shonda elég sok időt töltött azzal, hogy megpróbálja kideríteni, kik vagy mik lehettek, még pár alufóliát viselő szerencsétlennel is kavart egy darabig. Azt mondta, tudnia kell, mintha viszketett volna az agya, és meg kellett volna vakarnia, vagy mi. Ezt nem tudhatom. Azt viszont igen, hogy amióta megérintettem a trombitát, egyetlen napig sem voltam beteg, pedig már kilencvenöt vagyok. Még megvannak a saját fogaim, és túléltem két asszonyt. Leszoktam a kokainról, és keltettem pár kisebb hullámot a bebopban, meg ami azután jött. Al is él, pedig még nálam is öregebb. Szerintem negyvennek nézhetünk ki. Shonda is él. Ő meg Al megint együtt vannak, aztán külön, olyan „se vele, se nélküle” kapcsolatban, ahogy a mai kölykök mondják. Senki sem halt meg fiatalon, aki ott volt aznap este a Pimasz Sue-ban, amikor Szakadt játszott. Az a trombita mindenkivel csinált valamit.
Amikor alszom, no, nem sokat alszom mostanában, de amikor igen, arról a dologról álmodom, ami odakint, túl az égbolton megrezzen, és arra vár, hogy pusztíthasson. Néha egy karmos, pikkelyes kar nyúl ki a mélyből, és egy trombitát nyújt felém. Ilyenkor sikoltva ébredek. Aztán ki kell mennem, hogy megnézzem a holdat és a csillagokat, vagy csak a felhőket, és érezzem az arcomon az éjszakai levegőt.
Ettől jobban érzem magam.
Mile Csaba fordítása