S. Qiouyi Lu
S. Qiouyi Lu (http://s.qiouyi.lu) író, szerkesztő, narrátor és fordító. Prózáját publikálta az Uncanny és a Strange Horizons, verseit az inkscrawl és a Liminality tette közzé. Az ázsiai queer SFFH illuminátusok rettegett tagja. Kaliforniában él Mentolos Lapocska nevű fekete macskájával. Ez a történet az Asimov’s Science Fiction Magazine hasábjain jelent meg először, és Rebecca Wei Hsieh olvasta fel az Escape Podon.
![]()
– Nagyon szépen köszönöm – mondod a vizsga szóbeli részének végén.
Összeszeded a holmidat, és visszamész az erősen megvilágított folyosóra. Fényképek lógnak a falakon: az Eiffel-torony, a kínai nagy fal, a Machu Picchu. Mindegyik nevezetesség napfényben úszik, a képekről csak úgy árad a csoda. Megállsz a Golden Gate híd előtt.
– 右拐就到了 – szólal meg a kísérőd.
Felpillantasz. A férfi szőke haja épp olyan szabványos, mint a mandarinja, épp olyan makulátlan, mint ropogós inge és nyakkendője. Az imént tettél bizonyságot az angoltudásodról, mégis olyan nyugtató erővel hat rád a mandarin, amilyenre csak az anyanyelv képes. Rámosolyogsz, és elmormolsz egy gyors köszönetet, miközben végigsétálsz a folyosón.
Jobbra fordulsz, és belépsz a tárgyalóterembe. A helyiség kicsi, de barátságos. Cserepes növények dobják fel egy leheletnyi zölddel a bútorok és a falak máskülönben egyhangú krémfehérjeit és barnáit. Egyik oldalon szórólapos állvány áll, a rekeszeiben tárolt, mindenféle nyelven íródott prospektusok nevezetességek és szimbólumok mozaikját alkotják. Már csak az angol részleg brosúráinak fedőlapja is több zászlóval és a különféle változatok neveivel dicsekszik: Amerikai angol – normál. Egyesült királyságbeli angol – irodalmi kiejtés. Szingapúri angol – normál. Nigériai angol – normál… Minden prospektuson ott virít az Amerikai Nyelvértékelési Társaság logója, kerek pecsét a hangképző szerveket oldalnézetben ábrázoló fejjel.
A kezedbe veszel egy normál amerikai angol prospektust, és leülsz az ablak előtti mahagóniasztallal szemben elhelyezett középső székre. A brosúra rövid áttekintést nyújt az értékelőrendszerről. A tekinteted elidőzik az A kategória leírásán: A beszélő nehézség nélkül képes többféle témában is megszólalni. (Fonológiája?) megfelel a normának, szókincse nagy… Gyors pillantást vetsz a telefonod szótárára. Fonológia – nyelvészeti hangrendszerek. Elmented a bejegyzést, hogy később se felejtsd el.
Kinyílik az ajtó. Egy blézert és ceruzaszoknyát viselő nő lép be rajta, cipője sarka kopog a keményfa padlón, csigákba tekert haja rugózik léptei nyomán. Felállsz, hogy üdvözöld, és közben megcsap parfümje illata.
– Diana Moss – mutatkozik be, és kezet ráz veled. Kitűzője elárulja a beosztását is: nyelvbróker.
– Csiaven Liu – felelsz. Diana veled szemben foglal helyet. Miközben visszaülsz, kisimítod a szoknyád, és kiegyenesíted az inged ujját.
– Jó, ha angolul beszélünk? – kérdezi. – Hozhatok tolmácsot, ha jobb szeretne mandarin nyelven beszélni.
– Jó lesz az angol. – Összekulcsolod a kezed, és Diana tabletjére szegezed a tekinteted. Végigsimítja a képernyőt, tollával megérint rajta pár pontot, lilásvörös körme szinte virít a fekete tollon.
– Nagyszerű. Akkor vágjunk is bele, jó? Úgy látom, már, hm, tizenöt éve él az Egyesült Államokban, igaz? Nahát, az bizony hosszú idő.
– Az – bólintasz.
– És Kínában közgazdaságot tanított az egyetemen, ugye?
– Igen – bólintasz ismét.
– Remek. Egy pillanat, és máris látni fogom az eredményeket. Mindig eltart egy kis ideig, amíg megjelennek a szóbeli rész pontszámai…
A tenyered nyirkos, izzad. Diana forgatja a kezében a tollat, miközben nézed, óhatatlanul is megszédülsz. Végül kitámasztja és feléd fordítja a tabletet.
– Örömmel tájékoztatom, hogy az angolja C kategóriás – mondja széles mosollyal.
Nagyot ugrik a szíved. Biztosan valamilyen tévedés történt, de nem, azt a betűt nem lehet mással összetéveszteni: élénkpirosan virít a képernyőn, cikornyás keretbe foglalva, aláírások követik, vagyis kétségtelen, hogy eredeti tanúsítványról van szó. Diana parfümje most már túl bódító, émelyítően édes, a szoba túl világos és fojtogató, a falak összezárnak.
– Jobbra… – szólalsz meg, majd levegőt veszel. – Jobbra számítottam.
– Ha az jelent valamit, a vizsga írásbeli és analitikai részén kitűnő eredményt ért el, sok amerikai angol anyanyelvűt is lekörözött – tájékoztat Diana.
– Akkor mitől lett ennyire alacsony a pontszámom?
– Az ügyfeleink egy bizonyos… profilú angolt keresnek – árulja el Diana szabadkozva. – Ha szeretné megismételni a vizsgát, ajánlhatok egy akcentuscsökkentő tanfolyamot. Sok olyan leendő eladóval találkoztam már, akik elvégezték, és utána magasabb besorolást kaptak.
Nem tesz említést arról, mennyibe kerül az akcentuscsökkentő tanfolyam, de a saját kutatásaid alapján tudod, hogy több annál, mint amennyit megengedhetnél magadnak.
– Ms. Liu? – szólít meg Diana. Egy zsebkendőt nyújt feléd. Elfogadod, és megtörlöd vele a szemed. – Miért nem mondja el, mit szeretne? Talán segíthetünk.
Nagy levegőt veszel, miközben kezedet ökölbe szorítva összegyűröd a zsebkendőt.
– A lányom, Lillian nemrég jutott be a Stanfordra, korai felvételt nyert.
– Gratulálok!
– Köszönöm, de nem engedhetjük meg magunknak.
A C kategóriájú angolt csak az A árának töredékéért lehet eladni, inkább megtartanád az angolod, semmint hogy ilyen jelentéktelen összegért válj meg tőle, mert az nem sokat nyomna a latba, amikor tankönyveket és más holmikat kellene vásárolni, a tandíjról és az albérletről már nem is beszélve.
– Más lehetőségek is szóba jöhetnek – mondja Diana szelíden. – A lánya például állami fenntartású intézménybe is mehet, aztán átjelentkezhet a Stanfordra…
Ingatod a fejed.
– A San Gabriel-völgy állami intézményeit az ország legjobbjai között tartják számon – folytatja. – Nincs abban semmi szégyen, ha valaki ilyen helyen tanul.
Nem sikerült meggyőznie. Mi van, ha nem tud átjelentkezni? Ezt nem kockáztathatjátok meg Lilliannel. A jövőjét szem előtt tartva nagyon is fontos, hogy egy neves iskolában részesüljön jó oktatásban. Nem, jobb élni azzal a lehetőséggel, amit most kapott.
Diana feláll, és az állványhoz lép. Átlapoz pár brosúrát.
– Tudja – mondja, miközben visszasétál hozzád –, Kína most nagyon felkapott. Az új, „nyitott ajtó” politikája miatt sokan (buzgólkodnak?) azon, hogy ott fektessenek be. Folyton hívogatnak az emberek, hogy van-e A kategóriájú mandarinom.
Leteszi a prospektust az asztalra, és veled szemben leülve hátradől az igazgatói székben.
– Nem gondolt még arra, hogy eladja a mandarinját?
Ujjaiddal végigsimítod a prospektust, kitapogatod rajta a dombornyomott logót. Kína zászlaja omlik rá Peking felhőkarcolóinak körvonalára. Elolvasod a rányomtatott egyszerűsített írásjegyeket, a szemed sokkal gyorsabban fut rajtuk végig, mint az angol betűkön.
– Mennyit ér? – kérdezed.
Diana előrehajol.
– Egy A kategóriájú mandarint manapság akár 800 000 dollárért is el lehet adni.
A szíved kihagy egy pillanatra. Ez elég lenne Lillian tanulmányaira, talán még egy kicsi maradna is belőle – csábító összeg. De a gondolat, hogy mandarin nélkül élj, eltántorít tőle. Ezen a nyelven gondolkozol, olyan helyet foglal el a szívedben, amilyet az angol nem, sokkal szervesebb részét képezi annak, ami vagy, mint bármely más idegen nyelv. Angol nélkül még el is boldogulnál – Lillian mandarinja elég jó ahhoz, hogy fordítani tudjon neked, segítene elintézni, amit szeretnél –, de mandarin nélkül?
– Hát… nem is tudom – mondod, miközben leteszed a prospektust. – Eladni a mandarinomat…
– Nagy döntés, az biztos – mondja Diana. Elővesz a blézere zsebéből egy kicsi ezüsttárcát, kattanó hangot hallasz, amikor kinyitja. – De ha meggondolná magát…
Átcsúsztat az asztalon egy vékony névjegykártyát.
– …hívjon fel.
Úgy döntesz, megpróbálsz egy hétig mandarin nélkül élni, hogy kiderítsd, egyáltalán képes vagy-e rá. Az átmenet olykor zökkenőmentesnek tűnik: a San Gabriel-völgyben olyan sok a kétnyelvű, hogy csak az angolt használva is elboldogulsz. Könyvtárosként dolgozol, és ez a feladat már kissé nehezebbnek bizonyul. A legtöbb látogató beszél angolul, páran azonban nem.
Elhatározod, hogy a fejedet ingatva irányítod majd át a csak mandarint beszélő ügyfeleket a munkatársadhoz, aki szintén beszéli a nyelvet. De amikor eljön az ebédidő, kollégád melletted foglal helyet a pihenőben, és kíváncsian néz rád.
– 为什么今天把顾客转给我? – kérdezi.
Úgy gondolod, akár el is mondhatod neki az igazat.
– El akarom adni a mandarinom. Most megnézem, milyen lenne nélküle.
– 卖你的普通话? – kérdezi, és hitetlenkedve mered rád. – 神经病!
Nem örülsz, hogy bolondnak nevez, bár kissé eltűnődsz, hogy csakugyan ostoba döntés lenne-e. Ennek ellenére a hét fennmaradó részében kitartasz az angol mellett. A munkatársad nincs mindig ott, hogy fedezzen, amikor mandarinul beszélő látogatók fordulnak hozzád, ezért néha megtöröd a fogadalmad, és pár gyors mandarin mondattal válaszolsz nekik. Ezt leszámítva szigorúan tartod magad az elhatározásodhoz.
A közted és Lillian között zajló beszélgetések nagyrészt zökkenőmentesek. Általában az angol és a mandarin keverékét használod, amikor vele beszélsz, ő pedig főként angolul válaszol neked. Amikor átváltasz kizárólag angolra, Lillian mintha észre sem venné. Amikor néha mandarinul szólít meg, visszafogod magad, és angolul válaszolsz, felcserélve a szerepeiteket.
A bankautomatáknál a kínai helyett az angolt választod. Amikor a dolgaidat intézed, a „谢谢” „köszönömre” módosul. Csak pénteken okoz gondot, hogy nem beszélsz mandarinul, amikor anyáddal mész bevásárolni.
Az áruházban vagy, minden erőddel próbálod figyelmen kívül hagyni a zöldségek és gyümölcsök címkéjén lévő kínai karaktereket: olyan sok minden van, amit nem tudsz megnevezni angolul. De ránézésre felismered őket, és ennyi is elég, csak ki kell választanod, amire szükséged van. Ha a szemed sarkából nézed a dolgokat, és kicsit hunyorítasz, tehetsz úgy, mintha nem tudnál kínaiul, tehetsz úgy, mintha a memóriádra, nem pedig a nyelvre hagyatkozva tájékozódnál.
Anyáddal csalhatsz kicsit: beszéled annyira a kantoni nyelvet, hogy esetlenül, de azért szóba elegyedj vele, mivel ő kantoniul és mandarinul is tud. De ez idegőrlő, a szavak közötti szünetek hosszúra nyúlnak, miközben próbálod felidézni magadban a szavakat és a hangsúlyokat.
– 干吗今天说广东话? – kérdezi anyád mandarinul.
Ő tolja a bevásárlókocsit – ragaszkodik ehhez, holott felajánlottad a segítséged –, nyikorog az egyik kerék. A fogantyúra görnyed, de a tekintete fürgén jár.
– Ngo jiu syut Gwongdungwaa – felelsz kantoniul.
Csakhogy valójában nem arról van szó, hogy kantoniul akarsz beszélni, hanem hogy egyelőre ezt kell tenned. Nem tudod, hogyan ragadd meg ezen a nyelven annak a sok mindennek az árnyalatait, amin most keresztülmész, ezért ezt ennyiben hagyod. Anyád rád mered, de nem hozza fel újra a témát, inkább a kedvedre tesz, és kantoniul beszél hozzád, miközben ketten az áruházban sétálgattok, és telepakoljátok a kocsit gyümölccsel, zöldséggel, hússal és hallal.
Berakod az autóba az élelmiszereket, segítesz anyádnak helyet foglalni az anyósülésen. Miközben a tükröket állítgatod, újra megszólal.
– 你在担心什么? – kérdezi.
Riadtan nézel rá. Méreget, tüzetesen megvizsgál, előle soha semmit nem tudtál eltitkolni. Természetesen látja az arcodon az aggodalmat, a testtartásodon a feszültséget, természetesen tudja, hogy valami nincs rendben.
– Ngo jau zou yat go han zungjiu dik kyutding – felelsz, próbálod elmondani, milyen súly nyomja a vállad.
– 什么决定? – kérdezi.
Nem találod a kantoni szavakat arra a döntésre, amelyet meg kell hoznod. Minden egyes alkalommal, amikor a megfelelő szótagot keresed, az mandarinul jut eszedbe. Ingerülten váltasz vissza mandarinra.
– 我要用我的普通话来赚钱去送Lillian上大学.
Arra számítasz, hogy anyád megdorgál, hogy az örökséged és a nyelv fontosságáról fog beszélni. Mindig is büszke volt arra, ki ő és honnan jött, mindig is tőle tanultál a legtöbbet a saját kultúrádról. Ehelyett azonban ellágyulnak az arcvonásai, a kezedre teszi a kezét, érzed ráncos bőre melegét a bőrödön.
– 哎, 嘉嘉, 没有 的办法吗?
Olyan gyengéden hangzik a szájából a beceneved. De már végiggondoltad az összes többi lehetőséget: nem akarod, hogy Lillian hitelt vegyen fel, és annyi adósságot halmozzon fel, mint a barátaid gyerekei, nem akarod, hogy egész élete során ekkora terhet kelljen cipelnie, nem, amikor még te is a saját adósságaidat próbálod rendezni. Lillian apjára nem számíthatsz, ő nem fog gondoskodni a lányáról, miután elhagyta a családotokat, és elvitte magával azt a kis pénzt is, amitek volt. Bár Lillian mindent megtesz azért, hogy ösztöndíjat kapjon, ez nem lesz elég.
Ingatod a fejed.
Némák maradtok, miközben beindítod a kocsit, és visszamentek anyád lakásához. Mögöttetek nyugszik a nap, csodálatos ragyogással vonja be a földet, kék festékkel mossa le az ég narancssárgáját. Felkaptattok egy dombra, alul csillognak a sötétben a város pislákoló fényei, millió életet, millió álmot megmutatva.
Amikor megérkeztek, csak egy kérdést teszel fel anyádnak.
– 如果你需要做同样的决, 你也会这样做吗?
Nem tudod, milyen lett volna, ha te vagy Lillian helyében, ha a te anyádnak kellett volna meghoznia azt a döntést, amit most neked. Anyád rád mosolyog, bánat árnyékolja be a tekintetét, és szája görbületéből tudod, hogy megért.
Hát persze.
A váróterem sokkal ridegebb, mint a tárgyaló, ahol korábban jártál: a székek kevésbé kényelmesek, a hőmérséklet alacsonyabb, egyedül vagy, csak egy tévéből szólnak halkan a világ hírei.
Elolvasod a papírokat, amennyire tudod, próbálod megérteni az eljárás részleteit, de bármennyire is büszke vagy az angolodra, még sok olyan kifejezés van, amelyet nem teljesen értesz:
A Vállalat (szabadalmazott?) algoritmusai a mondatok szinte végtelen (permutációin?) haladnak végig, (kinyerve?) a neurális térképet. Az agyat érő (kognitív?) terhelés miatt a Jelentkező egy kontrollált sztrókon esik át, és törlődnek az adott nyelvre vonatkozó emlékei. A gyakori mellékhatások közé tartoznak a következők: ideiglenes zavartság, hányinger. A kevésbé gyakori mellékhatások közé tartozik a nem célnyelvekkel kapcsolatos részleges (afázia?) és a (retrográd?) amnézia. A Jelentkező beleegyezik abba, hogy nem vonja felelősségre a Vállalatot…
A szerződés kínai változatához lapozol, és bár néhány kitétel aggályosnak tűnik, már meghoztad a döntést, most nem hátrálhatsz meg. Átfutod a szerződés többi részét, majd alul aláírod.
A labor kórházi felszereltségű és modern, és a szoba nagy részét egy méretes, bonyolultnak látszó gép foglalja el. Előtted egy agyat ábrázoló kép jelenik meg egy fekete panelen.
– Mielőtt hozzálátnánk – szólít meg a technikus –, van valamilyen kérdése?
Bólintasz, és közben a köpenyedet gyűrögeted.
– Újra tudom majd tanulni a mandarint?
– Elvileg, bár nem lesz olyan természetes vagy egyszerű, mint első alkalommal. Megtanulni egy nyelvet általában nehezebb, mint elveszteni.
Lenyeled az idegességed. Tedd meg Lillianért.
– Miért nem lehet a törlés helyett lemásolni a nyelveket?
A technikus gyászosan elmosolyodik.
– A technológia jelenlegi állása mellett a képalkotó eljárás azzal a sajnálatos mellékhatással jár, hogy másolás helyett megsemmisíti az idegsejteket…
Nem bírod megállni, cinikusan elgondolkodsz, vajon nem a mesterségesen keltett hiány miatt szükséges-e megsemmisíteni az idegsejteket, hogy egyre nagyobb legyen a kereslet a korlátozott kínálattal szemben. Ám ha ez a hiány teszi lehetővé számodra, hogy kitaníttathasd Lilliant, akkor elfogadod.
A technikus elektródákat helyez a fejedre, halk zümmögést hallasz, amitől vacogni kezd a fogad.
Amikor az utolsó elektródák is felkerülnek, a panelen lévő agy egyes részei világítani kezdenek, pulzálnak, hátul aktiválódik egy kis terület. Próbálod felidézni az egyetemi biológiaórákat, amikor az agy felépítéséről volt szó, és miközben az agy különböző részei is világítani kezdenek, még mindig nem jut eszedbe egyik régió neve sem.
A technikus felkapcsol pár kapcsolót, aztán begépel pár parancsot. Az érzés, amely elhatalmasodik rajtad, kevésbé hasonlít az áramütésre, inkább csak bizsergést érzel a koponyád mentén. Pörögnek a gondolataid, de túl gyorsak ahhoz, hogy felfogd őket. Felnézel a monitorra, és látod, hogy erőteljes fény cikázik a technikus által mutatott területek között, pályák szelik át az agyat, zajlik rajtuk a forgalom. A fények egyre gyorsabban villódznak, végül teljesen elmosódnak, és miközben ezt figyeled, a világod elfehéredik.
A technikus és a nővér még pár óráig az intézetben tartanak a mellékhatások miatt. Kissé zavarodott vagy, de ahogy telik az idő, az érzés elmúlik. Megkérdezik, jön-e érted valaki. Bizonygatod, hogy tömegközlekedéssel egyedül is haza tudsz menni, ezért a technikus és a nővér végül elengednek. A könyvelő kifizeti a pénz első részletét, nem sokkal utána kilépsz az intézet főbejáratán, és lefelé tartasz a lépcsőn. Hűs szellő kap a hajadba.
Hazabuszozni… furcsa. Ahogy elhagyod Los Angeles nyugati részét, és a San Gabriel-völgy felé tartasz, az eddig angolt használó plakátok és jelek kezdik átadni a helyüket a kínai feliratoknak. Bár még mindig érzed az írásjegyek egyensúlyát, tudod, mikor jelennek meg fordítva a visszapillantó tükörben, de nem bírod ténylegesen elolvasni őket. Nem többek puszta alakzatoknál: ismerősek, de kibogozhatatlanok. Nagy levegőt veszel, bent tartod, és ráparancsolsz a szívedre, hogy ne verjen olyan gyorsan. Beletelik egy kis időbe, mire hozzászoksz ehhez, mint ahogy idő kellett ahhoz is, hogy megszokd az angol nyelvű világot, amikor kivándoroltál az Egyesült Államokba.
A csekk egyik sarka kilóg a pénztárcádból.
Majd rendbe jössz.
A családod hétvégén a kínai újévet ünnepli. Kocsiba ülsz Lilliannel, hogy felkeressétek anyádat abban a házban, amelynek lakásai az idősek igényeinek megfelelően lettek kialakítva. Egy szatyor gyümölccsel a kezedben préselődsz át az ajtón. Anyád az apró főzőfülkében tüsténkedik, alig fértek el ketten. Fodros, kék kötényét viseli, amelyre mackók vannak hímezve. Önkéntelenül is elmosolyodsz, ahogy beszippantod a tűzhelyen sülő és fortyogó ételkavalkád illatát.
– Bongmond? – kérdezed kantoniul.
Ez egyike annak a pár szónak, amelyekre emlékszel. Ahogy teltek a napok, észrevetted, hogy a kantoni nyelvtudásod egy része is eltűnt, a gyökerei összefonódtak a mandarinoddal, és vele együtt kerültek kimetszésre.
– (???). (???????) – felel anyád a kanapéra bökve.
Lilliannel együtt leültök. Egy kosztümös film megy a tévében. A felirat túl gyorsan eltűnik, így nem tudod összepárosítani a hangokat a szimbólumokkal. Lillian közben lustán nyomkodja a telefonját.
Pár perc telik el így. Tekintetedet a televízióra szegezed, kíváncsi vagy, el tudsz-e csípni valamit, bármit. Néha elkapsz egy kifejezést, amely megmozgat valamit az emlékezetedben, de mire fel tudnád idézni, mi lehet az, a hozzá tartozó hang és jelentés tovatűnik.
– (???)!
Lillian feláll, te pedig követed. A kis ebédlőasztal tele van mindenféle étellel: fénylő, rubintvörös rákkal, karamellizált hagymával, párolt hallal, hirtelensült lótusszal, kolbásszal, pirított zöldségekkel. Azt kívánod, bárcsak el tudnád mondani anyádnak, milyen jól néznek ki az ételek, ehelyett csak rámosolyogsz, és abban reménykedsz, tudja, mire gondolsz.
– (?????????), (?????????) – mondja.
Lillian szed magának, majd az evőpálcikájával felcsippent egy rákot. Megdorgálod, emlékezteted a jó modorra.
– De hát (???????) mondta, hogy kezdhetem – tiltakozik.
– Akkor is – mondod.
Először anyád tányérjára teszel egy kis ételt, majd Lillianére, végül a sajátodra. Csak azután kezdesz hozzá az első falathoz, hogy anyád már hozzálátott.
Lillian anyáddal beszélget, a mandarinja kicsit ingatag lábakon áll. Nekiiramodik, majd megtorpan, kihallani belőle az amerikai akcentust, de a lelkesedése kifejezésre jut a körülötted áramló, élénk beszélgetésben. Csendben maradsz, összezsugorodsz, miközben anyád nevet, Lillian pedig mosolyog.
Lillian és anyád között ülsz, az asztal két másik vége túl messze van, a távolság nem egyenletesen oszlik el hármótok között. Ahogy záporoznak körülötted a szótagok, meg mernél rá esküdni, hogy a Lilliantől és anyádtól való távolságod egyre csak nő.
Vacsora után anyád elmosogat – ismét visszautasítja a felajánlott segítséget –, te pedig Lilliannel nézed a tévében a tavaszi gálát. A vendégszereplő amerikai popsztár, a műsor egyetlen fehér résztvevője, egy szomorú szerelmes dalt énekel mandarinul. Nem is kell tudnod, mit mond, egyértelmű, hogy nincs amerikai akcentusa.
– Lefogadom, hogy vette valahol a mandarinját – jegyzi meg Lillian.
Csak kimondta az első gondolatot, ami eszébe jutott, mégis próbálsz rájönni, van-e bármi megvetés a szavaiban.
– Az olyan rossz?
– Nem tudom, csak egy kicsit olyan… (kizsákmányolónak?) tűnik, tudod?
Nem tudod. Lillian nem tudja. Azon nyomban el akartad neki mondani, ahogy hazaértél, de nem tudtad, hogyan hozd fel. Most pedig szeretnéd titokban tartani az áldozatot, mert ez nem rólad szól – sohasem rólad szólt. De csak idő kérdése, hogy Lillian mikor jön rá.
Nem tudod, hogyan fog reagálni. Vajon meg fogja érteni?
Lillian a válladra hajtja a fejét. Magadhoz szorítod a lányod, aki olyan gyorsan felnőtt. Keresed a szavakat, amelyekkel elmondhatnád neki, mit tettél érte, hogy mennyire fontos, hogy jó jövője legyen, hogy mennyire szereted, és hogy csak a legjobbat akarod neki.
De semmi mást nem találsz, csak a csendet.
Ballai Mária fordítása