P. Djélí Clark
P. Djélí Clark (www.pdjeliclark.wordpress.com) a The Black God’s Drums és a The Haunting of Tram Car 015 regények szerzője. Az „A Dead Djinn in Cairo” című kisregénye felkerült a Locus magazin ajánlott olvasmányai közé, és kiemelt figyelmet kapott a The Best American Science Fiction and Fantasy 2017 című gyűjteményben, majd a The Long List Anthology Vol. 3-ben is megjelent számos Hugo-díjra jelölt alkotás mellett. Olyan online felületeken olvashatók a történetei, mint az Apex, a Lightspeed, a Fireside Fiction, a Beneath Ceaseless Skies, és olyan nyomtatott gyűjteményekben, mint a Griots, a Hidden Youth vagy a Clockwork Cairo. Laza szálak fűzik a negyedévente megjelenő FIYAH: A Magazine of Black Speculative Fiction-höz, és alkalmi kritikus a Strange Horizons-nál.
Egy Edward korabeli kiskastélyban él New England területén feleségével és két kislányával. Itt írja spekulatív történeteit, amikor épp nem a visszafogott történész szerepében tetszeleg. Amikor megszállja az ihlet, a spekulatív fikció, a politika és a diverzitás területén közli a gondolatait a The Disgruntled Haradrim című blogjában.
![]()
„Készpénzben fiz. kilenc néger fog dr. Lemoire részére” – Lund Washington, Mount Vernon ültetvény, számlakönyv 1784.
Az első fog, melyet George Washington számára vásároltak, egy kovácsé volt, akit abban az évben vitt el a vérhas Mount Vernonban. A vérében hordozta kovácsmesterséget – az ősi szellemek adták át neki a tudást, akik azért érkeztek, hogy a tengeren átkelve megkeressék a leszármazottjaikat. A földön, amit az öregek Afrikának neveztek, a kovácsok nagy tiszteletnek örvendő személyek voltak, akik képesek kinyerni a vasat a földből, majd tűzzel és mágiával megmunkálni azt: csodálatos dárdáikkal az égboltot is kilyukaszthatták, pengéik szépsége előtt a hegyek is meghajoltak. Itt, a virginiai gyarmaton azonban jóval komiszabb holmikat kellett kovácsolnia: nyakörveket a lehajtott nyakakra, bilincseket a fáradt végtagokra és szájkosarat a szerencsétlenek elnémítására, mintha állatok lennének. A kovácsok bírják a vas titkos nyelvét, és ő könyörögve kérte az alkotásait, hogy kössék magukhoz használóik lelkét – ahogyan mások testét gúzsba kötötték. A kovács tudta azt, amiről a gazdák nem vettek tudomást: ha rabszolgává teszel valakit, te magad is azzá válsz. Kik szolgasorban tartanak másokat, azok lelke nem lelhet békére – sem ebben az életben, sem a következőben.
Amikor George Washington ezt a fogat használta, hallani vélte a nehéz kovácskalapács csapódását az üllőn úgy nappal, mint éjszaka. Beszüntette a vasművességet Mount Vernon területén, de a kovács kalapácsának dobolása továbbra is ott visszhangzott a fejében.
George Washington második néger foga egy rabszolgáé volt, aki az Ibani királyságból származott, melyet az angolok a maguk artikulálatlan nyelvén Bonny Landnek neveztek, és ebből fakadóan őt magát Bonny férfinak (az ő lehető legnagyobb bosszúságára). A Bonny férfi Afrikából érkezett, a Jézus nevű hajón, akiről megtudta, hogy egy ősi varázsló, akinek sikerült legyőznie a halált. A többi rabbal ellentétben, akik a királyságán túli távoli vidékekről érkeztek, ő tudta, milyen sors vár rájuk – azt viszont nem, milyen törvény vagy szent rendelet ellen vétett, amiért erre a sorsra kárhoztatták őt. Egyszer csak a hajó mocskos gyomrában találta magát egy férfisellőhöz láncolva, kinek érme alakú fekete szeme volt, és zöld ékkövekként csillogtak a pikkelyei. A Bonny férfi látott már férfisellőt a hullámok közt suhanni, és ismerte a történeteket, melyek szerint néhányan felúsznak a folyón, hogy feleséget keressenek maguknak a halászatból élő asszonyok között. Arról azonban fogalma sem volt, hogy a fehérek őket is rabszolgasorba vetik. Később megtudta, hogy a mágiában jártas arisztokraták különösen nagyra értékelik őket. Finom kelmét adnak rájuk, hogy azután a vendégeiknek mutogathassák őket. A többségük spanyol birtokokra került, hogy óriási méretű gyöngyöket keressenek Új-Granada partjainál. Egymásból merítettek erőt, így sikerült túlélniük az utazás borzalmait. A Bonny férfi történeteket mesélt a királyságáról, a feleségéről és a gyerekeiről, a családjáról, melyet örökre elveszített. A férfisellő víz alatti otthonáról mesélt, a királynőről és a rengeteg furcsaságról. Még egy dalt is tanított a Bonny férfinak: egy fohászt az ősi és rettenetes teremtményekhez, melyek a tenger sötét, eldugott, mélyen fekvő zugaiban tanyáznak – örvények keletkeznek, ha e hatalmas lények kitátják a szájukat, és egész hajókat képesek lerántani a mélybe iszonyatos csápjaikkal. Egy nap feljönnek a mélyből, ígérte, hogy bosszút álljanak azokért, akiket leláncoltak és ezekbe az úszó koporsókba zártak. A Bonny férfi akkor látta utoljára a férfisellőt, amikor kikötöttek az angol fennhatóság alá tartozó Barbados szigetén. A dalt azonban magával vitte a Virginia gyarmatbéli, Mount Vernon-i ültetvényre, és folyton azt énekelte, miközben a láthatatlan tengert kereste a tekintetével a búzamezők felett – és várt.
Amikor George Washington a Bonny férfi fogát használta, egy ismeretlen dalt dúdolt, ami (a józan belátása ellenére) a vad férfisellők nyelvére emlékeztette őt. A tenger sötét, eldugott zugaiban élő rettenetes teremtmények mocorogni kezdtek.
George Washington harmadik néger foga egy olyan rabszolgáé volt, aki később megszökött Mount Vernonból, és ezzel kapcsolatban egy rövid hír is megjelent a Virginia Gazette-ben 1785-ben:
Felhíváſ: Szökéſ a hirdető ültetvényéről, Fairfax megyéből, valamikor októberben, mindenszentek éjszakáján. Mulatt férfi, 170 cm magaſ, cserzett bőrű, a neve Tom, 25 éveſ, egyik elſő foga hiányzik. Rabszolga létére értelmeſ, jártaſ a halottidézéſben. Évekig rabszolgaként élt egy varázslóiſkolában Williamsburg közelében, ahonnan eltávolították, miután lázadáſra uszította a holt lelkeket. Vélhetően viſszatért az iskolába, hogy feléleſszen egy Anne nevű néger némbert, a nővérét, egy egykori rabszolgát, aki szifiliszben halt meg, éſ az iſkola területén hantoltak el. Eladta egy fogát ſ a csekély pénzen nyert varázslattal megidézte a mindenszentek éjszakáján munkálkodó erőket, iſmeretlen helyre repítve magukat. Aki elfogja az eleven Tomot éſ a holt Anne-t, hogy viſszajuttathassák őket a hirdető Fairfax megyében lévő ültetvényére, annak húsz shilling üti a markát a törvény által előírt jutalmon felül.
George Washington legnagyobb bosszúságára Tom foga rendszeresen kiesett a helyéről, bárhogy is igyekezett a helyén tartani. Tovább tetézve a bajt, a legelképesztőbb helyeken bukkant rá – mintha szándékosan tüntetné el magát a nyavalyás. Egy nap aztán a fog végleg eltűnt, és azóta sem találják.
George Washington negyedik foga egy Henrietta nevű asszonyé volt. (A közhiedelemmel ellentétben nincs számottevő különbség a férfi és női fogazat között – ezt minden szakavatott fogorvos és fogvarázsló, illetve a fogat fizetőeszközként használó tündér megmondhatja.) Indián John volt Henrietta apja, az ő apja pedig egy jamasszí harcos, akit elfogtak és Virginiában eladtak rabszolgának. A nagyanyja Jamaicából érkezett a kontinensre, ahol eladták, mert részt vett Nanny királynő háborújában. Rabszolgák lévén nyakasok voltak és irányíthatatlanok. Henrietta örökölte tőlük a harcos vért, és több gazda is a saját bőrén tapasztalhatta, hogy vele nem érdemes ujjat húzni. Miután az utolsó úrnőjét elkapta és jó alaposan helybenhagyta, túladtak rajta, hogy Mount Vernon földjein dolgoztassák – mert, ahogy az előző gazdája hirdette, vétek lenne elpazarolni erős lábát és széles vállát. Henrietta gyakran álmodott a nagyszüleivel. Időnként azt, hogy ő a saját nagyszülője. Máskor jamasszí harcos volt, aki kovás puskával a kezében rohan az erőd ellen, jó előre célba véve a katonát, akit le akar teríteni – a bástyafalakon álló angol mágusok smaragdszín tűzgolyókat hajigáltak, melyek a vasat is megolvasztották. Megint máskor egészen fiatal nő volt, alig tizenöt éves, aki obeah erővel átitatott hosszú szablyát döf egy rabszolgatartó hasába (aki történetesen egy sápadt vérivó), és végignézi, ahogy előbb megfeketedik, majd elporlad.
Amikor George Washington Henrietta fogát használta, olykor borzalmas rémálomból ébredt, metsző sikollyal a torkán. Marthának azt mondta, a háború emlékei kísértik, és sohasem beszélt az arcokról, melyek eljöttek érte álmában: a hosszú hajú, ádáz indián férfiról, akinek a halál fénye csillan a szemében és a megkapóan ártatlan arcú, kacagó rabszolgalányról, aki izzó pengét döf a hasába.
George Washington ötödik néger foga tisztázatlan körülmények között került hozzá egy boszorkánydoktortól, aki nem szerepelt Mount Vernon rabszolgáinak névsorában. A függetlenség előtt született az akkori New Jersey tartományban, és az anyjától tanulta a mesterséget – a gyógyító asszony bizonyos fokú elismertségnek örvendett (a helyi rabszolgák között), és Új-Franciaország déli részéről érkezett erre a vidékre. A boszorkánydoktor a többi rabszolga bajainak gyógyítására használta a varázserejét, tekintet nélkül arra, hogy e világi teremtmények, vagy másvilágiak. Egyike volt annak a több tízezer rabszolgának, akik a háború ideje alatt feleltek Dunmore gróf, Virginia kormányzójának 1775 novemberében közzétett felhívására:
Ezennel szabadnak nyilvánítok, éſ a természetfelettiekre vonatkozó korlátozáſ hatálya alól felmentek minden szerződött szolgát, négert, vajákoſt éſ varázslót, okkultiſtát, vérfarkaſt, óriáſt, nem kannibál ogrét, érző mágikuſ teremtényt éſ máſt (aki a lázadókhoz tartozik), amennyiben képeſ éſ hajlandó fegyvert ragadni, éſ csatlakozni ŐFELSÉGE ſeregéhez, amilyen gyorſan csak tud, hogy észhez térítſük ezt a gyarmatot ŐFELSÉGE koronájáért éſ méltóſágáért. Ez a rendelet nem vonatkozik a démoni szörnyetegekre, akik nem vehetik felhíváſnak jelen kiáltványt, ellenkező eſetben haladéktalanul elűzetéſre kerülnek ŐFELSÉGE birodalmából.
A boszorkánydoktort először német zsoldosok mellé osztották be, hogy ő vigyázzon félelmetes, tűzokádó és lángoló patájú, éjfekete paripáikra. Ezt követően alantas házi varázslatokkal kellett szórakoztatnia a skót boszorkánymestereket, akik egyszerű szolgaként bántak vele. A szerencsének (és a szakértő kővetésnek) köszönhetően Tye ezredes regimentjéhez került. Tye a boszorkánydoktorhoz hasonlóan rabszolga volt New Jersey-ben, de megszökött, és csatlakozott a britekhez, majd elismert partizánvezérré küzdötte fel magát. Ő vezette a hírhedt Fekete Brigádot, a menekült rabszolgákból és törvényen kívüli dzsudzsu férfiakból álló színes társaságot, akikhez még egy spanyol ajkú nőstény vérfarkas is csatlakozott. A Queen’s Rangers nevű másik, különleges katonai egység mellett teljesítettek szolgálatot. A boszorkánydoktor mágiájával felvértezett Fekete Brigád rajtaütéseket hajtott végre a katonákon: megtámadták az otthonaikat, elpusztították a fegyvereiket, ellopták az ellátmányt, varázslatokat szórtak rájuk, és félelmet keltettek a hazafiak szívében. Aztán eljött a dicsőség pillanata: azon a napon, amikor a boszorkánydoktor foglyul ejtette a saját gazdáját, azt a béklyót rakhatta rá, amelyet korábban neki kellett viselnie. A brigád akkora felfordulást okozott, hogy New Jersey patrióta kormányzója statáriumot hirdetett, védőgyűrűt vonva az egész tartomány köré – George Washington tábornoknak a legjobb mágusvadászait kellett kiküldenie ellenük. A patrióta fejvadászokkal vívott egyik összecsapás során egy elátkozott karabélylövedék halálos sebet ejtett Tye ezredesen – a boszorkánydoktor elesett bajtársa mellett maradt, hogy elvégezhesse az utolsó szertartást, megakadályozva, hogy az ellenség életre kelthesse, vagy leláncolhassa a lelkét. Az öt mágusvadász közül hármat megölt, de végül leterítették. Utolsó leheletével átkot mondott azokra, akik megszentségtelenítik a holttestét.
Az egyik életben maradt mágusvadász kihúzta a boszorkánydoktor egyik fogát, hadizsákmány gyanánt, majd néhány nappal később leesett lova hátáról, és zuhanás közben a nyakát szegte. A kihúzott fog egy másik férfihoz került, aki teknősleves kanalazása közben fulladt meg. És ez így folytatódott; a fog borzalmas balszerencsét hozott az összes tulajdonosa fejére. Aztán a sors különös fintorának köszönhetően Mount Vernonban kötött ki, ahol George Washington gyűjteményébe került. Még nem használta.
George Washington hatodik néger foga egy másik világból idevetődött rabszolgáé volt. A döbbent angol varázsló, aki tanúja volt e különös eseménynek, épp egy varázstudományi előadásra készült az idézés témakörében a Királyi Természetfeletti Társaság előtt. Mielőtt azonban a világ elé tárhatta volna a felfedezését, a Második Királyi Afrikatársaság ügynökei megölték őt, méghozzá egy szokatlan együttműködés keretében holland riválisaikkal. Úgy látták, ha négereket lehet előhúzni csak úgy a puszta légből, az helyrehozhatatlan károkat okozhat az emberkereskedelmen hízó gazdagoknak. A megidézett négert életben hagyták – gúzsba kötötték és átszállították Londonból a virginiai rabszolgapiacra. Senki nem akarta veszni hagyni az értékes portékát. Az asszony végül Mount Vernonban kötött ki, ahol az Esther nevet kapta. A többi rabszolga Salamonnak szólította, amit a bölcsességével érdemelt ki.
Salamon azt állította, semmit nem tud a mágiáról; ahonnan ő jött, ott nem létezik. Hogy lehetséges ez, kérdezgette a többi rabszolga, ha egyszer jobban ért a gyógyító őrlemények keveréséhez, mint bármely képzett gyógyító; ha egyszer képes tévedhetetlenül megjósolni az időjárás alakulását; ha egyszer képes mindenféle csodás szerkezeteket építeni a legegyszerűbb hozzávalókból? Még az ültetvényvezető is „páratlan értelmű négerként” utalt rá, és meghallgatta a vetésforgóval és a különböző művelési módozatokkal kapcsolatos meglátásait. A rabszolgák tudták, hogy a rengeteg mezőgazdasági újítás mind Salamon lángoló elméjének szüleménye, a gazda hiába próbál más tollával ékeskedni. Gyakorta kérdezték tőle, hogy miért nem bocsátja áruba az eszét, és keres egy kis pénzt. Annyit legalább, hogy megválthassa a szabadságát.
Salamon azonban csak a fejét ingatta, mondván, noha egy másik világból származik, úgy érzi, „vérkötelék” fűzi össze őket. Ő azon munkálkodik, hogy mindnyájukat szabaddá tegye, vagy ha az ilyen irányú erőfeszítése kudarcot vallana, legalább elviselhetőbbé tegye a létüket. Éjszakánként azonban, miután végzett a rejtélyes „kísérleteivel” (melyeket mindenki előtt titokban tartott), hosszan bámulta a csillagokat, a vágyódás félreismerhetetlen fényével a tekintetében.
Amikor George Washington Salamon fogát használta, arany tornyokkal és színes üvegkupolákkal tarkított helyekről álmodott, ahol négerek szállnak a magasban fémszárnyak segítségével, mintha madarak lennének, és éjszaka is fényesen ragyogó városok úsznak az égen, melyeket az embernél is gyorsabban gondolkodó szerkezetek irányítanak. Az álom lenyűgözte őt, noha félelemmel töltötte el.
A hetedik néger fog, melyet George Washington részére vásároltak, egy olyan négeré volt, aki Afrikából érkezett, és aki egykor maga is rabszolga-kereskedő volt. Ő maga nem vett részt a portyákon, sem a királyságok közt dúló harcokban, ellenben nélkülözhetetlen közvetítői szerepet töltött be – a part menti rabszolga-kereskedők és az európai vevők közt tolmácsolt. Kulcsfontosságú szerepet játszott abban, hogy a mágikus karabélyok és rumosflaskák folyama soha el ne apadjon, és gondoskodott róla, hogy a jótevői tisztességes árat kapjanak emberi portékájukért. Ironikus, hogy épp egy balul sikerült üzlet okozta a vesztét. A helyi vezető, a király egy távoli rokona, úgy érezte, becsapták, ezért (a kereskedő legnagyobb döbbenetére) úgy döntött, áruba bocsátja a tolmácsot. Az angol kereskedő boldogan kapott az alkalmon. Így vált a megbecsült férfiból közönséges árucikk.
Majd’ beleőrült a bánatba, amikor láncra verték a rabszolgaszállító hajó rakterében. Kétszer próbálta kitépni a saját torkát a körmével, a halált választva a rabság helyett. Csakhogy mindkét alkalommal visszatért az élők közé – és nyoma sem volt sérülésnek. Belevetette magát a vízbe, hogy megfulladjon, ám amikor kihúzták, egy csepp víz sem volt a tüdejében. Egyszer sikerült megkaparintania az egyik tengerész kését, ám amikor a mellkasába döfte, elhűlve látta, hogy a teste kilöki a pengét, és bezárul a seb. Ekkor értette meg bukása természetét: megátkozták. Tán az istenek. Tán a bosszúszomjas holtak szellemei. Vagy tán egy boszorkány vagy idéző, akiért sikerült jó árat kialkudnia. Ezt már nem tudja meg. Megátkozták, erre a sorsra kárhoztatva, hogy azzá váljon, akivé másokat tett. És ebből nincs kiút.
A néger rabszolga-kereskedő foga volt George Washington kedvence. Nem mutatkoztak rajta a kopás nyomai, akárhányszor is használta. Időnként teljesen biztos volt benne, hogy kicsorbította, de amikor megvizsgálta, még csak egy repedést sem látott rajta – mintha megjavította volna önmagát. Ezt a fogat az összes többinél nagyobb igénybevételnek tette ki, és egy percig se kímélte.
George Washington nyolcadik néger foga a szakácsáé volt, akit Ulyssesnek hívtak. Mount Vernon egyik kedvence volt, részben kiemelkedő szakácsművészete, részben pedáns viselkedése miatt, amivel rendet tartott a konyhájában. A vacsorák és fogadások alkalmával mindig ő készítette az ételt a vendégek legnagyobb örömére, akik nem győzték dicsérni az új fogások megtervezésében mutatott leleményességét. Simogatják a nyelvet és csiklandozzák az érzékeket, mondogatták. A magasabb körök tagjai, akiket a Washington család gyakorta megvendégelt, egyszerűen csak „Uncle Lyssesnek” nevezték, és ajándékokkal halmozták el őt, amit az újságok epésen úgy tálaltak, hogy „a néger szakácsból ünnepelt, felfuvalkodott hólyag lett”.
Ulysses komolyan vette a munkáját, miként a nevét is. Az ajándékokért és a konyhai maradékért (az emberek jó pénzt fizettek, hogy a Washington család étkét ehessék) kapott pénzt Homérosz műveinek fordításaira költötte. A lapok segítségével nyomon követhette névrokona lenyűgöző utazásait, és Kirké alakja különösen megragadta a képzeletét – a nagy erejű varázslónő, aki jól értett a főzetekhez és gyógyfüvekhez, az általa készített elixír segítségével disznóvá változtatta az odalátogató férfiakat. Ulysses más könyveket is őrizgetett: keleti szövegeket a kínai gyógynövénytanról, a muzulmán alkímiával foglalkozó tiltott kéziratokat, sőt még az alakváltással kapcsolatos ősi egyiptomi papiruszokat is.
Első, átváltoztatásra tett kísérletei pusztán fokozták Washington vendégeinek étvágyát; az evőeszközeiket eldobva, két kézzel tömték a szájukba az ételt, mintha fékezhetetlen fenevadak lennének. A második alkalommal magas hangú visításba kezdtek – amiért utóbb a kerubpárlatok túlzott mértékű fogyasztását okolták. Akkor tudta meg, hogy a próbálkozásai végre sikerrel jártak, amikor az egyik nyáresti vacsora után néhány nappal a fülébe jutott, hogy egy virginiai ültetvényes, a Washington család egy közeli barátja, eltűnt – ugyanezen a napon a felesége talált egy kövér, foltos disznót a házban, ahogy óriási ricsajt csapva végigcsörtet a szalonon. Meghagyta a szolgáknak, hogy kerítsék be és fogják el a rémült állatot. A disznót levágták, és felszolgálták vacsorára.
Ulysses körültekintően választotta meg az alakváltó főzet áldozatait: különösen kegyetlen rabszolgatartókat vagy felügyelőket; egy Rhode Island-i szállítmányozási vállalkozót, aki a rabszolga-kereskedelemmel tett szert tekintélyes vagyonára; egy fiziognómus és természetkutató vendéget Franciaországból, aki azt bizonygatta, hogy a négerek „csökkent mentális képessége” veleszületett jellemző, és a kutatásaihoz az olyan „majdnem emberi lényekével” vetette össze a koponyájukat, mint az Afrika szívében élő emberszabású majmok vagy a Bajorországban élő erdei koboldok. Aztán 1797 elején Ulysses váratlanul eltűnt.
A Washington család feldühödött, és mindent felforgattak, hogy megtalálják, elpanaszolva mindenkinek, milyen kedvesen bántak hálátlan szolgájukkal. Nem találták meg, de a Mount Vernon ültetvényen élő rabszolgák egy huncut tekintetű fekete varjúról suttogtak, melyet a szökött férfi otthagyott ruhakupacának tetején láttak ácsorogni az eltűnése napján. Egyet károgott, majd elrepült.
George Washington valami különös oknál fogva általában vacsorák alkalmával használta a szökött szakács fogát. A szolgák szótlanul nézték, ahogy átszellemült tekintettel körbejár a konyhában, valami fura italt csepegtetve a vendégek ételébe és italába. A szolgák azokhoz a maradékokhoz sosem nyúltak. Azon a nyáron sok virginiai látott fel-alá rohangáló vaddisznókat az utcákon és szerte Fairfax megyében.
A George Washington részére vásárolt kilencedik s egyben utolsó néger fog egy Emma nevű rabszolgáé volt. Az asszony a Mount Vernon ültetvény legkorábbi lakói közé tartozott. Ott is született, tíz évvel Augustine Washington és családja odatelepülését követően. Ha valaki feljegyzést készített volna Emma életéről az utókor számára, bizonyára leírja, hogy a lány Virginia egyik legbefolyásosabb családjának árnyékában cseperedett fel. Hamar megtanulta, hogy ő is a Washington család értékes műtárgyai közé tartozik – akár a jamaicai mahagóniból faragott drága szék vagy a kínai porcelán. A fiatalasszony végignézte, ahogy a gyerekek felcseperednek és iskolába mennek, és kitanulják az urak életét, miközben őt arra képezték ki, hogy a kívánságaikat teljesítse. Ott hevert előttük a felfedezésre váró nagyvilág. Az ő világa azonban Mount Vernon volt, és a gazdái vágyainak kielégítésénél komolyabb álmokat nem dédelgethetett.
Ez nem azt jelentette, hogy Emmának ne lett volna saját élete; a rabszolgák korán megtanulják, hogyan hasítsanak ki maguknak egy kis életteret, ahová elvonulhatnak a gazdáik elől. Barátkozott, szeretett, megházasodott, sírt, küzdött és támogatásra lelt egy közösségben, amely ugyanúgy lüktetett, akár a Washington családé – talán még elevenebben is, hisz ők mindenkinél jobban tudták, mennyit ér az élet. Ő mégis többről álmodott. El akart szabadulni arról a helyről. Olyan helyen akart élni, ahol nem verik láncra a barátokat és családtagokat; ahol a saját gyerekei nem mások tulajdonai; ahol szabad levegőt szívhat, és kiélvezheti az ízét. Emma nem tudott varázsolni. Nem volt sem gyógyító, sem idéző, és azokra az egyszerű házi bűbájokra sem tanították meg, melyekre a Washington család nőnemű tagjait igen. Az álmai azonban különleges hatást fejtettek ki, amire bizony alapozhatott. Ez az igen hatékony mágikus erő előbb szárba szökkent, majd virágba borult a bensőjében – egy mély zugban, ahol még a gazdái sem férhettek hozzá, és nem vehették el tőle.
Amikor George Washington Emma fogát használta, a különleges mágia átszivárgott a testébe, nyomot hagyva a lelkén. Nyugtalanná tehette őt. Hat hónappal a halála előtt, 1799 júliusában Washington kikötötte a végakaratában, hogy a felesége halálakor mind a százhuszonhárom rabszolgáját engedjék szabadon, köztük Emmát is.
A birtokában lévő néger fogakra nem tért ki az iratban.
Vitális Szabolcs fordítása