Alyssa Wong
Alyssa Wong (www.crashwong.net) novelláiért megkapta a Nebula-díjat, a World Fantasy-díjat és a Locus-díjat. Bekerült az elsők közé a legjobb első megjelenésnek járó John W. Campbell-díj listáján, és felkerült a Hugo-, a Bram Stoker- és a Shirley Jackson-díjak listájára is. Kaliforniában él.
![]()
Olivia a viharral érkezett a városba, és azonnal a Grand Silver Hotel felé vette az irányt. Toyotája csomagtartójában zörögtek a fazekak és a szószos meg marinádos vödrök az élelmiszerek között, amiket Phoenixből hozott. Az esti égen sötét felhők gyülekeztek, a lemenőben lévő arizonai nap azonban még mindig égette a karját az ablakon át.
Bisden egyike volt az 1800-as években a földből kinőtt bányavárosoknak, amelyek egy ideig virágoztak, aztán az ezüsterek kiapadásával szinte kihaltak. A városka most a beszivárgó turistákból élt, akik két dolgot reméltek látni: egy igazi vadnyugati kísértetvárost és a délnyugat egyik leginkább szellemjárta történelmi helyszínét.
Miután gyerekkorában annyiszor bejárta az utat, szinte nem is volt szüksége a GPS iránymutatására. Elhajtott a régi kirakatok előtt álló, ritkás lombú palo verde fák előtt – a szél karmos felhőkké korbácsolta a port és a kőszilánkokat, és végighajtotta a Bisden főterét átszelő kopár, vörös földúton. A levegő halvány világosbarnává vált. Olivia hunyorított, hogy átlásson rajta.
Egy lécekkel borított falú ivó előtt két színész állta a közeledő porvihart, teljes történelmi jelmezben, és a csípőjükön lógó pisztolyt babrálták. A legtöbb turista fedél alá vonult már, csak néhányan nézték őket a szemüket eltakarva, vagy a telefonjukat célra tartva.
És ott voltak a szellemek is, tucatszám, a turisták köré gyűltek, és hangaként imbolyogtak a szélben. Néhányan elegáns ruhát viseltek – hosszú szoknyát és nyakig begombolt blúzt, szoros mellénybe tűrt kravátlit –, de legtöbben munkaruhában voltak. Széles karimájú kalapok, vastag nadrágok, bő ingek. Csak pár fehér akadt köztük, de mind viselte a maga sebeit: az egyik férfi felsőtestét golyók ütötték át, néhány asszonynak pedig, akik az ivó felé húzódtak, az egész teste megégett, elfeketedett, ruháik hamuként lebegtek körülöttük.
Olivia felsóhajtott. Még a Grand Silver Hotel előtt is ott voltak. Hát persze.
A vállára vette a hátizsákját, és a zsebébe süllyesztette a telefonját. A hajfonata meglazult, de nem foglalkozott vele. Bezárta a kocsit, aztán előhúzta a hosszúkás borítékot, tele papírtalizmánokkal, amelyeket még a nagyanyja készített évekkel azelőtt. Az autó minden ablakára tapasztott egyet. A levegőben a mágia rezes szaga érződött. Feje felett megdördült az ég, amikor előszedett egy csomag celofánt is, és egy-egy lapot a talizmánok fölé ragasztott. Ha ez beválik, a talizmánok megvédik a kocsit a szellemektől, a celofán pedig megvédi a talizmánokat az esőtől.
Beválik, szögezte le magában. Az anyjának minden alkalommal bevált, amikor együtt utaztak ide. És bár ő most nem volt vele, Olivia éveken át nézte, hogyan látja el ezzel a védelemmel a kocsiját.
Nincs idő kételkedésre. Elindult a hotel felé, elsietett a kosztümös színészek és a turisták mellett. Át kellett préselnie magát a szellemek között; testük most szilárdabbnak érződött, mint az év más szakában. Ruhaanyag ért a kezéhez, ahogy nyomakodott.
– Bocsánat – mormolta. Két hopi indián nő a kalapja karimája alól megnézte magának, és elfordultak, hogy helyet adjanak neki. Egy csoport kínai bányász – testük összetört, összezúzódott (bányaomlás, gondolta Olivia, baleset volt) – távolabbról nézte, de nem mozdult. Egyetlen turista sem látta a szellemeket; átnéztek rajtuk, csak bámulták a lányt, ahogy a semmiben keresi az útját.
A Grand Silver Hotel háromemeletnyire nyúlt a magasba; mára csak morzsái maradtak egykori nagyszerűségének. Odabent a régi foglalatokban új körték égtek, és a kopott szőnyeg ropogott Olivia cipője alatt. Mint minden más hely a városban, a Grand Silver is úgy igyekezett a víz felett maradni, hogy a saját kizárólagos szellemét reklámozta. A recepciós pult felett a Zokogó Hölgy olajfestménye függött, a lift mellett egy képeslapállvány forgott, lustán kínálgatva a lapokat, amelyek közül majdnem mind a festményt ábrázolta.
A pult mögött ülő idős hölgy elmosolyodott, amikor Olivia közelebb lépett hozzá. A névtábláján a RENEE szó állt.
– Üdvözlöm a Grand Silver Hotelben. Mit tehetek önért?
– A Szellemfesztiválra jöttem – válaszolta Olivia; hangja túl erősnek hatott a csaknem üres előtérben. Utálta a saját hangját hallgatni, a beszélgetés mindig nehezére esett. – Ma és holnap éjjelre szeretnék egy szobát, és szükségem van valakire, aki segít behozni a holmijaimat a kocsimból.
Renee arca felragyogott.
– Természetesen! A Szellemfesztivál holnap este lesz, ez Bisden egyik fő vonzereje. Van még néhány turistacsoport, akik ideutaztak az alkalomra, úgyhogy nem lesz egyedül. Teljesen biztonságos, de azért mindenkit megkérünk, hogy maradjon fedél alatt, és tartson egészséges távolságot a szelle…
– Nem turista vagyok – vágott közbe Olivia. – Azért jöttem, hogy főzzek a fesztiválra. – A jogosítványáért nyúlt, de a diákigazolványa esett ki a zsebéből; elkapta, mielőtt a földre hullott volna. – Az anyám már dolgozott önöknek korábban. Amory Chang.
A recepciós hunyorított.
– Maga Szelleműző Chang lánya? Tényleg hasonlít rá. – Ez kedves hazugság volt, gondolta Olivia. – Éveken át segített ki minket. Minden nyáron, amikor a szellemek előjönnek, és az élők között járnak. És a főztje természetesen mennyei volt.
Köszönöm, akarta felelni Olivia, de a szavak elakadtak a torkában. Renee mintha észre sem vette volna.
– Már vártuk a Szellemfesztiválra. Szelleműző Changot mindig csodálatos volt nézni. Kiváló előadó volt, és amit tett, azzal évekre garantálta a város biztonságát.
Olivia kitöltötte a papírokat. Renee újra megszólalt.
– Mellesleg… A mi Zokogó Hölgyünk mostanában… rendetlenkedik. Helyre tudná hozni, vagy esetleg találna egy utódot? Már csaknem tíz év telt el azóta, hogy az anyja foglalkozott vele.
A Zokogó Hölgy képe békésen lógott a falon. Dús idomú fiatal lányt ábrázolt; esküvői ruhát viselt és az arcát eltakaró fátylat. Egy menyasszony, akit elhagytak, és megölte magát, és akinek a sírását éjjelente néha még ma is hallani lehet. Nem valami eredeti.
– Megnézem – válaszolta Olivia.
Renee és a hotel másik két dolgozója – a szobaasszony, és egy fiatalember, aki a fia lehetett – segítettek becipelni a szójaszószos és marinádos vödröket a kocsiból a konyhába. Ezután a rizs, a konyhai eszközök és a többféle, papírzacskóba csomagolt hús következett. A bisdeni boltban szegényes volt a választék, ezért Olivia mindent magával hozott, amit csak be tudott zsúfolni a Toyota csomagtartójába. Hurcolkodás közben látta a kinti szellemeket. A színészek már odébbálltak, úgyhogy a kísértetek most már mind őt és a hotel alkalmazottjait nézték.
Esőszag érződött. Olivia gyorsított a léptein.
Miután megnézte magának a konyhát – kicsi volt, de hát Bisden régi szállodáiban mindenhol ez a helyzet –, rápillantott a telefonjára. Se térerő, se internet, bár a közeli létesítmények jelszóvédett wifijeit azért látta. A Grand Silvernek saját routere volt. Renee a hosszú, régimódi fémkulccsal együtt megadta a jelszót is.
– A 309-es szoba lesz az öné – mondta.
Olivia a következő néhány órát a konyhában töltötte: vagdosott, kóstolt, előkészített. Éjszaka volt már, mire végzett. Felment a szobájába, az ágy mellett leguggolt, és több csomag füstölőt meg elégetésre szánt, díszesen nyomtatott papírlapot szedett elő. Remélte, hogy eleget hozott. Elég füstölőt, elég ételt…
Á, biztos, hogy elég lesz. Elővett egy kis kerámiatálkát is, beleöntött fél maréknyi szárított narancshéjat, majd gyufát gyújtott felette. Anyja egyszer arra tanította, hogy az égő narancshéj füstje távol tartja a szellemeket. Nála mindig bevált.
Olivia tétovázott. A láng végigkúszott a gyufán, az ujjait vette célba. Az utolsó pillanatban eloltotta.
Szél rázta az ablakát, amikor ágyba bújt. Fentről halk lépések, lentről női zokogás kísérte el az álmába.
Ahány Szellemfesztiválra csak emlékezett, mindig esett az eső. Anyja naptárának hetedik, apjáénak nyolcadik hónapjában az anyja megpakolta a kistehert étellel, és nekiindult néhány napra délre, Oliviát apu és nagyi gondjaira bízva. Monszunidőszak volt, a szakadó eső végigáradt az utakon és a házak mögötti köves árkokban. Amikor azonban kiderült az ég, az anyja is hazatért: üres kocsival és egy akkora összegről szóló csekkel a zsebében, amit egyébként fél év alatt keresett meg.
Egy darabig nem mondta el Oliviának, hová megy, és mit csinál ott. Amikor azonban a lány nyolcéves lett, őt is berakta a hátsó ülésre az élelmiszeres papírzacskók közé, és akkor először magával vitte Bisdenbe.
Gyere anyuval, mondta. Rövid, fekete hajába akkor még csak alig vegyültek ősz szálak, és egészségesnek tűnt. Szeretném, ha idén te is velem jönnél segíteni a Szellemfesztiválra.
Hosszú órákig tartott az autóút, és mire elérték a kisvárost, közeledett a naplemente, vele együtt pedig a vihar is: a horizonton mászó, elkerülhetetlen sivatagi monszun. Aznap este a Grand Silverben szálltak meg – a következő években más-más hotelt választottak –, és később sok hálás tulajdonostól gyűjtötték be a csekkeket. A város minden szállodája ki akarta venni a részét a Szellemfesztiválból, és magához vonzani a legtöbb turistát. Az anyja elmondta Oliviának, hogy a saját anyjával meg a Chang asszonyok hosszú sorával együtt, akik előttük főztek a Szellemfesztiválokon, ebben az országban – és korábban a saját országaikban – ritkán maradtak ugyanazon a helyen egy évnél tovább.
Más helyekhez más szellemek kötődnek, Olivia, magyarázta az anyja, miközben lefekvéshez készülődtek. A lámpa fénye meleg derengésbe vonta az arcát. Néha a helyek láncolják le őket, néha az emberek, és nem tudnak távozni. Ha mindig máshol tálalunk, elvisszük az ételt azoknak is, akik az előző évben nem kaphattak. A jó szolgálat lényege az, hogy mindenkire odafigyeljünk.
Az anyja az egész éjszakát és a másnapot is az előkészületekkel töltötte, és annyiszor fogta be Oliviát segíteni, ahányszor csak tudta. A lány egy kis fém fellépőn állva vagdosta a zöldségeket óvatosan, egyenesen, ahogy az anyja szigorúan megtanította. Néha kilesett az ablakon, figyelte, ahogy a turisták rohannak az eső elől, és szemük még ekkora távolságból is észrevehetően elkerekedik, ha megpillantanak egy-egy szellemet.
– Félnek tőlük – mondta az anyja, és előkészítette a két bambusz párolót. – Most láthatják őket.
– Nem mindig látják őket? – kérdezte Olivia.
– Nem úgy, ahogy te és én. A Fesztivál az az idő, amikor a legtöbb szellem önmaga, és nem az, aminek az élők akarnák. Nem mindenkinek fog tetszeni a ma esti látvány.
Amikor Olivia karja elfáradt, az anyja kiküldte a konyhából pihenni. A hosszú asztal, amelyet a személyzettől kért, a verandán állt. Olivia bemászott alá, és nézte, ahogy az eső locsogva ömlik az útra, és szélesedő, vörös-barna porral csíkozott patakokban folyik el, amíg a napfény elhalványult, és felkapcsolták a lámpákat.
A Gameboy!, jutott eszébe. A kocsiban hagyta. Nem volt esernyője, de azért kiszaladt a felhőszakadásba, hagyta, hadd áztassa bőrig. Minden évben csak két hétig esett. Az arcára hulló hideg cseppek vidám élénkséggel töltötték fel, rohant az anyja kocsija felé, és szándékosan beletapicskolt a legnagyobb pocsolyákba, amelyeket csak talált.
Félúton járt a sötétedő úton, amikor valaki megszólította.
– Te nem idevalósi vagy.
Olivia megpördült. A vegyesbolt eresze alatt, egy oszlopnak támaszkodva, egy szellem állt. Pamutinget viselt és nadrágot, mint sokan mások, akik életük során a vasúton dolgoztak. A kínai szellemek között nem sok nő akadt, ez azonban lány volt, haja sötétbarna, szája apró, szeme fekete, mint Oliviáé. Kicsit idősebbnek látszott nála, de korántsem annyira, mint az anyja.
– Elhagyott valaki? – tudakolta a szellem.
– Nem, senki – vágta rá Olivia. – A Gameboyomért jöttem. – Közelebb lépett, be az eresz alá, és a szellem nem hátrált el. Amikor Olivia meg akarta érinteni a ruhaujját, keze átsiklott rajta. – Mi a neved?
– Mei Ling – felelte a szellem. Úgy tűnt, jól szórakozik. Olivia ilyen közelről már látta, hogy a lába eltorzult, mint sok kínai szellemé, akik valamilyen építkezési balesetben haltak meg. – De az anyám Sadie-nek hív.
– Én Olivia vagyok. A nagymamám kínai nevet is adott nekem, de az apám nem szereti, ha azt használom.
Egyszer, még nagyon fiatal korában kihallgatta, ahogy az apja és a nagyanyja este beszélgettek. Mit fog csinálni, ha a többi gyerek szekálja az iskolában?, kérdezte az apja, hogy megvédje az álláspontját. Olivia nem mondta meg neki, hogy a neve nem számít: így is szekálják.
– Nem tudom, mi az a Gameboy – mondta a szellem. – De elkísérlek, mit szólsz?
Olivia fejében megszólalt a vészcsengő. Ne állj szóba idegenekkel, ismételgette az anyja állandóan. És ne bízz a szellemekben, különösen a Szellemfesztivál alatt.
– Nem kell – vágta rá. – Semmi gond. Itt van, közel.
A szellem azonban követte. Olivia egyre gyorsabban szaladt, a kísértet megnyomorodott bokáinak nyikorgása pedig egyre hangosodott, ahogy leszállt a sötétség. Körülöttük szakadt az eső: egyre mélyebb patakokban áradt végig az úton, nem volt árok, ahol lefolyhatott volna.
Hol a kocsi? Sötét volt, a lámpák fénye mintha elhomályosodott volna, és a szellem ott volt a nyomában, előrevetődött, olyan gyors volt…
Olivia lába megcsúszott, hanyatt esett a vízbe. Keményen beverte a fejét egy kőbe; a villámárvíz elkapta, végiggörgette az úton, ő pedig csak kapkodott levegő után. Hasra érkezett, vizet szippantott a tüdejébe; fuldokolva igyekezett feltámaszkodni, de a tenyere alól kicsúszott a meglazult murva, így visszaesett.
Meg fog halni. Kéthétnyi eső egy évben, és pont ebbe fog belehalni. Ha majd szellemként tér vissza, az örökkévalóságig vízzel lesz tele a tüdeje?
Vakon előrekapott, és akkor valaki megragadta a karját. A szellem kirántotta a vízből. Olivia köhögött: a kísértet keze, amellyel a hátát simogatta, meleg volt és szilárd. Még törött ujjai is. Vászonruhája teljesen átázott.
Olivia fejében sugárzott a fájdalom.
Mei Ling felemelte, és magához szorította. Nem volt szívverése. Aztán átfutottak az egyre magasabban álló vízen, vissza a főtérre. Olivia utoljára a Grand Silver stukkózott falait látta, és a szellemek hordáit, akik lecsaptak az anyja asztalára, frissen anyagot nyert testük hullámzott a holdfényben.
Túl korán ébredt; szíve a torkában dobogott. A tető zörgött, mintha valaki köveket borított volna rá. A szakadó eső tompa dübörgése vette körül; amikor széthúzta a függönyöket, látta, hogy az úton végig árad a víz, éppen úgy, mint annyi évvel korábban. Egyetlen élő sem járt kint, még a tegnapi színészek sem. Azonban a szellemek – rengeteg, megszámlálhatatlanul sok – ott voltak a verandatetők és ereszek alatt, összeszorulva, kiérve az esőből.
Feje felett abbamaradt a zokogás. Az éjszaka során, félig megemésztett álmaitól kábán úgy érezte, a női hang ismerős, de hiába hallgatózott, csak a vihart hallotta.
Ránézett a telefonjára, de nem jelzett nem fogadott hívást. Térerő sem volt. Persze. Az internet azonban működött, úgyhogy írt egy e-mailt az apjának. Biztonságban megérkeztem Bisdenbe. Ma egész nap főzni fogok. Hamarosan hazaérek. Szeretlek. Ne felejts el enni.
Csak túl későn jutott eszébe, hogy az anyja is így fejezte be minden üzenetét és e-mailjét, de már megnyomta a küldés gombot. Az ajkába harapott, aztán elfordult, hogy felvegye a farmerját.
Bár korán volt még, és ömlött az eső, a szellemek mind kint jártak. Olivia átsétált közöttük, ők pedig utánafordították vékony, éhezésről árulkodó nyakukon ülő fejüket, mint a baglyok. A telihold csak egy pillanatra pecsételte meg az eget a sötét felhők résein át. Amikor Olivia odaért a kocsijához, a fiú, aki előző nap segített behurcolkodni, utánarohant.
– Hahó! – zihálta. – Anyukám mondta, hogy segítsek, ha szükséged van rá.
Olivia ránézett. Nagyjából vele egykorú, legfeljebb tizenhét éves lehetett. Nem jutott eszébe a neve.
– Csak vásárolni megyek – mondta.
– Majd én viszem a holmikat, ha akarod. Nem gond. – Elmosolyodott. – Carlos vagyok.
Oliviának el kellett ismernie, valóban erősnek tűnt. Karján és hátán csak úgy duzzadtak az izmok. És amikor elmosolyodott, arcán aranyos gödröcskék rajzolódtak ki. Ha a férfiakat szerette volna, talán még vonzónak is találja.
– Olivia vagyok – mondta. – Sok mindent fogok venni.
– Sejtettem. Nem gondoltam volna, hogy a szellemek sokat esznek, de a jelek szerint mégis. – Carlost láthatóan nem zavarta sem az eső, sem a szellemek, akik az ereszek alól bámulták őket. Bár úgy tűnt, ő nem is látja őket.
A bisdeni szupermarket legnagyobb előnye, gondolta Olivia, hogy olcsó. Egyenesen a hátsó pulthoz ment, és vett két tucat friss halat. Már döglöttek voltak, nem olyan frissek, mint azok, amelyek az otthoni kínai piac tartályaiban úszkáltak, de azért megteszik. Telepakolta a kosarát friss zöldségekkel is: vett zöldhagymát, sárgarépát, fokhagymát, fűszernövényeket, és négy láda narancsot. Csak azt sajnálta, hogy Bisdenben nincsenek raktáráruházak.
Carlos rengeteget beszélt, de tartotta magát a szavához. Kicipelt mindent, és segített berakodni a kocsiba. Mindent elmondott az iskolájáról (harmadikos volt, egy évvel fiatalabb Oliviánál), a terveiről (Arizona államba költözni, és gépészmérnöknek tanulni) és a barátjáról (Seannak hívják, jóképű, kicsit geek, és ő is mérnök akar lenni).
– És mi a helyzet veled? – kérdezte, amikor visszafelé hajtottak a szakadó esőben. – Van valakid?
– Volt – válaszolta Olivia. – De egy ideje szakítottunk.
Másfél éve történt, tavasszal. Priya egy évvel Olivia felett járt, és amikor megtudta, hogy felvették egy keleti parti főiskolára, majd’ kiugrott a bőréből.
Olivia nem akarta, hogy kötöttséget jelentsen Priyának. Ha Priya keletre megy, ő viszont Arizonában marad, csak annak van értelme, ha szakítanak. Priya azonban nem értett egyet, és amikor sírva fakadt, Olivia viszont nem, azzal vádolta meg, hogy nem szereti annyira, hogy kitartson mellette.
De te elmész az államból, mondta erre Olivia. Nem költözhetek csak úgy Bostonba a kedvedért.
Priya kifújta hullámos fekete haját az arcából, és rámeredt. Tudod, hogy nem erről beszélek. Még amikor együtt vagyunk, vacsorázunk, filmet nézünk, mit tudom én, akkor is olyan távoli vagy. Mintha valahol máshol lennél, nem velem. Összeszorította a száját. Van valaki más?
Volt egy emlék egy lányról, akinek sötét vászonnadrágja volt, haja a vállára hullott, és épp kihúzta a vízből. És ott volt az anyja is, a kórházban; egyedül feküdt az ágyban, és sorozatokat nézett, amíg el nem aludt. Priyának egyikükről sem beszélt, úgy érezte, nincs köze hozzájuk.
Nem, válaszolt.
Mire Priya elment a főiskolára, a kapcsolatuk már szétesett.
Csendben hajtottak vissza Carlossal a szállodához. Miután megérkeztek, a fiú nekiállt kipakolni, de hirtelen félbehagyta. Olivia ránézett.
– Mi az? – kérdezte.
– Azt hittem… – Carlos elhallgatott, a homlokát ráncolta. Elsápadt. – Mintha láttam volna valamit. Ott, tőled balra. De már eltűnt.
Olivia odafordult. Egy öregember szelleme viszonozta a tekintetét: testét meggyötörte a betegség, de besüppedt szeme csillogott.
– Én nem látok semmit – jelentette ki.
– Vigyük be a többit. – Carlos elsietett mellette.
Olivia még egy utolsó pillantást vetett a szellemre, mielőtt követte volna. Ha már Carlosnak is meg-megjelennek, gyorsan kell főznie. A hold felkelőben, a Szellemfesztivál ideje közeledik. Izzadságcseppek jelentek meg a tenyerén: beletörölte a farmerjába, és besietett, el az előtérben gyülekező turisták mellett, akik szellemfesztiválos prospektusokat olvasgattak.
Kipakolta a hozzávalóit a pultokra, fogásonként különválasztva a hozzávalókat. Kacsa, disznó, rák, hal. Viasztök – nincs szezonja, de talált egyet az otthoni kínai piacok egyikén. Fűszerek, páclevek. Vörösbab, szezámolaj, cukor. Kínai kel, zöldbab, lótuszgyökér és a szószok, amelyeket az elmúlt két napban készített.
Carlos az ajtóban állt.
– Nincs dolgod? – kérdezte Olivia, aztán összerezzent. Túl durva. A szavak nem megfelelőek. Sosem azok, ha ő mondja őket.
– De igen. – Carlos nem vette fel a megjegyzést, úgyhogy Olivia mellkasában meglazult a feszes csomó. – De segíteni akarok, ha tudok. Kell valaki, aki összevágja és előkészíti ezeket, nem? Én folyton itt főzök.
Oliviát elöntötte a megkönnyebbülés.
– Köszönöm – válaszolta halkan, és a rendezett sorokban heverő zöldségek felé intett. – Ezeket vágd fel. A fokhagymát kapard el, a zöldbabot hagyd hosszúra, de ujjnyinál nem hosszabbra. A répákat vágd vékony csíkokra, a tököt kockákra.
– Van recepted?
– Csak a fejemben. – Az anyja is így csinálta.
Carlos sóhajtott, és felvette a kést.
– Hát jó, lássunk neki.
Órákon át dolgoztak, és rövid idő alatt ráéreztek egymás ritmusára. A mosogató felett ketyegett az óra, az ablakon átsiklott a napfény, és sötétség követte. Oliviának nem kellett kinéznie, hogy tudja: az emberek bezárkóznak az otthonaikba, és behúzzák a függönyöket. Csak a kíváncsi turisták leskelődtek az út szélén álló hotelek nagy ablakai mögül. Minden szálloda bereteszelte az ajtaját, kivéve a Grand Silvert, mert Oliviának még mindig ki-be kellett járkálnia a tálaláshoz. A küszöbre mindenesetre már lerakták a papírtalizmánokat, hogy kint tartsanak minden szellemet, aki valamilyen csínyen vagy még rosszabb húzáson töri a fejét.
Repült az idő. Olivia izzadt, dinsztelt, sütött, párolt. Sajogtak az izmai, de az adrenalin és a félelem zsongott a testében, az agyában. A szellemek egyre jobban erősödő energiája feszes, éles zúgássá sűrűsödött a fejében. A falakon át is hallotta őket – várakozás közben suttogtak –, és Carlos arckifejezéséből ítélve a fiú is.
A szálloda belsejéből nedves, nyüszítő hang hallatszott, majd eltört lábak csoszogása magas sarkú cipőben, valahol a fejük felett, a szellőzőben.
Amikor felkelt a hold, Olivia nekilátott a tálalásnak.
Az anyja, miután megbetegedett, túlságosan legyengült ahhoz, hogy sokat járkáljon. Azt mondták neki, hogy feküdjön, és tartalékolja az erejét. A mozgástól hányingere lett. Olivia apja egyetlen helyről nem bírta kizavarni, a konyhából. Amikor már alig bírt lábra állni, még akkor is ő akart vacsorát főzni a családnak. Olivia besegítette egy székbe a tűzhelynél, anyja pedig órákig ült ott, és ügyelt rá, hogy az étel mindenestül rendesen elkészüljön. Olivia mindent megtett, amit tudott, hogy megkönnyítse a dolgát: kimérte a folyadékokat, megfőzte a rizst, és felvágott mindent, hogy az anyjának ezekkel legalább ne kelljen foglalkoznia.
Egy délután az anyja rámosolygott.
– Olyan jól csinálod. Örülök. Neked kell majd csinálnod, ha én már nem leszek.
– Erre nem lesz szükség – mondta Olivia elszoruló torokkal. Én nem léphetek a nyomodba. – Jobban leszel.
– Ne égesd le a szezámmagokat – mondta az anyja, mire Olivia automatikusan odafordult, hogy megmentse a serpenyőben piruló magokat. – Jó. Hadd hűljenek le valami biztonságos helyen.
Reszkető kézzel kiöntötte a magokat egy kis tálba, és félretette.
– Nem veszíthetlek el. Apu sem. Jobban leszel. Tudom.
Az anyja a kezéért nyúlt. Olyan finomak, vékonyak voltak az ujjai.
– Ha tiszteletben tartod a tudást, amit átadtam neked, megígérem, hogy sosem hagylak el. – Megszorította Olivia kezét. – Szeretlek, Xi Yi.
Olivia évek óta nem hallotta ezt a nevet, nagymama halála óta. Könny szökött a szemébe.
– Anyu…
Megszólalt a főzőóra. Az anyja felállt, hogy levegye a ging do pai gwutot a lángról, és kiszedje az előkészített cseréptálba.
– Ne felejtsd el – mondta Oliviának. – És most vidd ki ezt az asztalra.
A nagy asztal a Grand Silver verandáján várta, biztonságban az esőtől és a lent folyó víztől is. Talizmánokkal rakták ki körülötte a határt; a folyosó a hotel bejáratához vezetett. A határ mellett végig ott tolongtak, nyüzsögtek, suttogtak a szellemek. Erre az egy éjszakára anyagiak lettek, csont és hús, hogy lakomázhassanak, amíg a nap fel nem kel. Felettük lyuk keletkezett a súlyos felhőtakarón, és a telihold úgy nézett le rájuk, mint egy gonosz szem.
Olivia kitolt egy tálalókocsit, rajta hatalmas fazekakkal és fémtálakkal. Zörögve elhajtott a turisták mellett, nem törődött a kérdéseikkel. Nem hagyta, hogy Carlos kövesse a verandára, de érezte a hátán a tekintetét, amikor átlépte a Grand Silver küszöbét. Egymás után rakta le a pekingi kacsás tálakat az asztal közepére, húsból és halvány gőzgombócokból kialakított sorba. Levette a fazekak fedelét, mire a tökleves illata szétáradt a sűrű levegőben. Amilyen gyorsan csak tudta, nekiállt telemerni a tálakat.
A szellemek suttogtak, a gátnak nyomták a kezüket, aztán sziszegtek, amikor a rézszagú mágia felszikrázott a bőrükön. Olivia hátán cseppekbe gyűlt a hideg verejték, de rezzenetlen kézzel merte tovább a levest a tálakba. Végül már nem maradt több hely az asztalon: ekkor elhátrált, és lerakott egy újabb sornyi talizmánt, keskeny, zavartalan sávot képezve az ajtótól az asztalig.
– Üdvözlet, tisztelt vendégek! – emelte fel a hangját. – Az én nevem Olivia Chang, és ételt készítettem nektek, hogy vehessetek és ehessetek, és a lelketek békére találhasson. – Az anyja már sokszor mondta el ezt a beszédet. Olivia sem akadt meg benne. – Kérlek, gyertek. Szívesen látlak titeket az asztalnál.
Azzal megtörte az asztalt körülvevő talizmánvonalat. A szellemek rávetették magukat az ételekre. Lökdösődtek, elmarták a tálakat, a pálcikákat. Néhányan egyszerűen kézzel tömték a szájukba az ételt, amilyen gyorsan csak bírták. Sokakat az éhség egészen kivetkőztetett kísértet mivoltukból. Vadul tépték a húst, arccal estek a levesestálba, és vicsorogva szerezték meg a szomszédaiktól, amire szemet vetettek. Az étel szinte elpárolgott, ahogy küzdöttek, és haraptak, és ettek, ettek, ettek.
Nem főztem eleget, gondolta Olivia rettegve. A gyomra összeszorult. Túl sokan jöttek el, nem tudom mindegyiküket kiszolgálni.
Lélegezz.
Vett egy nagy levegőt, megragadta a tálalókocsit, és visszasietett a többi ételért. Garnéla édes, színtelen mártásban, rák gyömbérrel és mogyoróhagymával. Hal hal után, párolva, fűszeres, sós szószban. Puha, marinált borjú, még sercegett a fémtálon. Bak cheet gai az összes szósszal, csípős-borsos sertésfalatok. Az anyja ging do pai gwutja, édesen, élénkpiros szósszal, pirított szezámmaggal meghintve. (Fájt a szíve.) És tányérszámra a szeletelt narancsok, tálszámra az édes vörösbableves. Amint kitette, szinte azonnal el is fogyott, de nem lassított. Lába fájt, de keze nem remegett.
Az éjszaka haladt előre. Új szellemek érkeztek azoknak a helyére, akik megtöltötték a hasukat, és elmentek. A hold némán tovagördült az égbolton. A szellemhullámok közti szünetekben Olivia éberen figyelt, és közben egy kis tűzön füstölőt és áldozati lapokat égetett. A zsarátnokok fel-felröppentek, mint a kívánságok, aztán egyenként kihunytak. Az eső továbbra is szakadt.
Mei Ling nem jött el. Olivia figyelte az asztalt, és olyan erősen rágta az ajkát, hogy fel is sebezte. Érkeztek a szellemek, néhányan csendesen ettek, mások zabáltak. A szemükben égő vad tűz, gyászuk, félelmük és dühük mind alábbhagyott, ahogy jóllaktak. Vegyétek és egyétek, mondta Olivia. A kínai szellemek sírtak a legjobban, és nevettek is, élvezve az ismerős ízeket. Köszönöm, mondták neki egymás után. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet fogok még kóstolni. Végül egymás után eltűntek, hogy végre megpihenjenek.
Ezért jött ide, mint Szelleműző Chang, bár szelleműzésnek ezt csak a szó legtágabb értelmében lehetett nevezni. Nem küldte el őket: az volt a feladata, hogy megnyugtassa a magányos lelkeket, szabadságot ajánljon nekik.
Az odafentről hallott lépésekre gondolt, és a zokogásra. Érte is felküldött egy áldozati papírlapot, aztán visszament az épületbe, át az előtérben gyülekező turisták között. Megpróbálták megszólítani, de nem is hallotta őket. Megállt a recepciós pultnál, és a Zokogó Hölgy képére nézett.
Az előző nap Renee áthajolt a pulton, és rámosolygott. A Zokogó Hölgyünk… rendetlenkedik. Helyre tudná hozni, vagy esetleg találna egy utódot?
Minél tovább maradt egy szellem leláncolva egy helyen, annál nyugtalanabb lett. Bisden egész élete a kísértetjárás vonzotta turizmustól függött – ha pedig egy szellem rendetlenkedett, az csak hitelt adott a történeteknek. De a túl sokáig csapdába esett szellemek megtébolyodtak, és olyankor az élőknek is baja esett.
Olivia a képet nézte, és a fehér fátylat, amely eltakarta a Zokogó Hölgy arcát. A Grand Silverben töltött első Szellemfesztiválja óta eltelt tíz évben nem látta Mei Linget.
A fátyol alatt akárki rejtőzhetett.
Megfordult, és berohant a konyhába. Még volt némi rizs, épp egy tálkára való. Minden más kikerült a kinti asztalra. Remélte, hogy a rizs is elég lesz. Nekiindult a lépcsőnek, a harmadik emeleten lévő szobája felé. Már felfelé menet meghallotta az ismerős zokogást. Gyorsított a léptein. Amikor kinyitotta az ajtót, egy nőt látott meg: az ablaknál állt, és a lakomát nézte. Fehér esküvői ruhát viselt, amelynek szegélye bemocskolódott, és hosszú, fehér fátylat. Szembefordult Oliviával.
Ő levette a nyakából a talizmánt, és a földre tette. Lassan, a rizst előrenyújtva közelebb lépett.
– Hoztam neked valamit enni – mondta, és ezúttal nem érezte túl hangosnak a saját hangját. – Nem sok, de úgy látom, éhes vagy. Kérlek, tisztelt vendégem, vedd el, és egyél.
A Zokogó Hölgy nem mozdult, de hagyta, hogy Olivia megközelítse. A rizs lágyan gőzölgött. Kint ömlött az eső, verte az ablakot, bebocsátást követelt. Olivia újra előrenyújtotta a tálat.
A szellem elvette. A keze szilárd volt, és meleg.
Olivia óvatosan felhajtotta a fátylat.
Az anyja a halála után nem tért vissza szellemként. Olivia tulajdonképpen erre számított. De nem jelent meg a kórházi szobában sem, amikor az apja eldöntötte, hogy kapcsolják ki a gépeket, amelyek életben tartják, és egyik éjjel sem, amikor Olivia hallotta, hogy az apja egyedül zokog a szobájában. A temetésen csak a néma, anyu-alakú test hevert a koporsóban.
Az emberekből akkor lesz szellem, ha nyugtalanok, vagy valami befejezetlen ügyük van, vagy túl sok mindent bántak meg, hogy továbbléphessenek. Akkor is kísértetté válnak, ha szeretteik elfeledkeztek róluk, vagy nem adták meg nekik a tiszteletet. Olivia füstölőt égetett – akkor is, ha különösen száraz napokon figyelmeztetést adtak ki a tűzgyújtásra –, és néha kirakott egy tálkával abból, amit éppen főzött, az anyja oltárára. De a kis szentélyt a szobájában rendezte be, az apja szemétől távol, mert akárhányszor ő meglátta, összeszorította a száját és elsietett: a gyásza elűzte.
Olivia inkább sokáig bent maradt az iskolában, hogy ne kelljen hazamennie. Eltávolodott a barátaitól is, a könyvtárban húzta meg magát. A jegyei először leromlottak, aztán feljavultak. Lassan felfogta, hogy az anyja elment. Nem szellemmé vált, hanem mindenestől távozott.
Az emberek akkor térnek vissza kísértetként, ha valami ideköti őket. Olivia anyját, úgy tűnt, nem kötötte semmi.
Olivia nem jelentkezett főiskolára. Valahányszor elért a jelentkezési lapon a Család részhez, a fejében zümmögéssé olvadtak a gondolatok. Szülők neve? Legmagasabb iskolai végzettség? Kapcsolati státusz? Él? Halott? Az esszékérdések teljesen idióták voltak. Mit csinált az elmúlt nyáron, és ez milyen hatással volt önre? Más nem jutott eszébe, csak a kórház büdös fertőtlenítőszaga, és hogy akármennyire is szeretné, az életben nem felejti már el. Ráadásul valakinek az apjáról is gondoskodnia kellett. Nem hagyhatta el ő is.
Priyával végképp megszakadt a kapcsolata, és Olivia ráhagyta.
A barátai összecsomagoltak, és egyetemre mentek. Olivia főzött, befizette a számlákat, és főzött. Az anyja e-mailjeit továbbította a saját címére, és sosem hagyta, hogy az oltáron kiürüljön a kis tálka. Amikor megnyitotta az e-mailt a Grand Silver Hoteltől, amelyben Szelleműző Changot felkérték, hogy abban az évben is rendezze meg a lakomát a Szellemfesztiválon, felgyorsult a szívverése.
Az egyetlen éjszaka, amikor a szellemek közöttünk járnak.
Minden évben segített előkészíteni a lakomát, de még sosem csinálta egyedül. És az első bisdeni nyara óta nem járt a Grand Silverben.
– Apu – mondta aznap este, és az asztal alatt szorosan összecsavarta a szalvétáját. – Augusztusban Bisdenbe megyek.
Az apja szomorú mosollyal nézett fel. Olivia akkor látta meg, milyen sokat öregedett az elmúlt hónapokban.
– Tudom – mondta.
Olivia egy ismeretlen arcot látott, egy kortól és éhségtől megkeményedett arcot.
Nem Mei Ling volt. Nem is az anyja. Egyáltalán nem volt ismerős.
– Ki vagy te? – suttogta Olivia. A szellem-öregasszony némán nézett vissza rá; tekintete üres volt, és ahogy álltában billegett, menyasszonyi ruhája susogott körülötte. Olivia eszébe jutott, hogy tényleg menyasszony volt-e, vagy valaki az akarata ellenére láncolta a Grand Silver Hotelhez, hogy őket szolgálja. Ez a nő egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az a csinos, fehér, fiatal lány, akit a szálloda brosúrái a Zokogó Hölgyként reklámoztak. Talán ez nem is számított annak, aki ideláncolta.
De ha van az igazságnak ideje, ez az éjszaka az. Az anyja megmondta: a Fesztivál ideje alatt a szellemek önmagukká válnak. Nem azzá, amit az élők akartak. Nem azzá, amit Olivia akart.
A Fesztivál éjszakája esélyt adott nekik a szabadulásra.
Olivia lenyelte a csalódottságát, és rámosolygott a nőre. Átnyújtott két pálcikát, a nő elvette, és enni kezdett. A rizs nem volt valami nagy étel, csak egy szerény felajánlás. Mégis, minden falattal egyre jobban kitisztult a tekintete, pontosabbak lettek a mozdulatai. Hamar elfogyott a rizs. Olivia kinyitotta a száját, hogy bocsánatot kérjen, de az idegen megelőzte.
– Köszönöm – mondta reszelős hangon; Olivia fején átfutott, vajon a sok sírás miatt-e. – Elkísérsz az ajtóig, gyermek?
Olivia karon fogta, és a lifthez vezette. Amíg leértek a földszintre, a nő a bronzszín falon visszatükröződő arcképét nézte. Átvágtak a turisták között, akik a szájukat tátották, de megtartották a biztonságos távolságot. Olivia mintha megpillantotta volna köztük Renee-t, de a turisták fala szorosan összezárt.
Amikor átlépték a küszöböt, a nő felemelte a karját. Fehér ruhája lemállott róla, és a porba hullott. A hátuk mögött Renee kiabált. A nő a ruha alatt strapabíró utazószerelést viselt, laza kabáttal. A kezében egy kalap jelent meg, amit azonnal a fejébe is nyomott, majd megrántotta a karimáját. Nagyjából olyan idősnek tűnt, mint Olivia nagyanyja volt, amikor meghalt, és ő is kínai volt. Egyértelműen nem a tragikus sorsú fiatal, fehér menyasszony, akinek a Zokogó Hölgyet eladták.
– Köszönöm az étket, gyermek – veregette meg Olivia arcát. – Olyan sokáig voltam egyedül, hogy már el is felejtettem, milyen az, ha a családja főz valakire. Márpedig a felajánlásod ilyen érzés volt. – Fakulni kezdett, de mielőtt egészen eltűnhetett volna, megszorította Olivia kezét. – Menj, etesd meg a vendégeidet.
Olivia felnézett. Az égbolt már világosodott, a legtöbb szellem eltűnt, de néhányan még álltak az asztalnál, és a maradékok között turkáltak. Az egyikük kitűnt közülük: nadrágos lány volt, sötétbarna hajú, apró szájú. Ruhája és haja csupa víz volt, és amikor meglátta Oliviát, szája mosolyra húzódott.
– A Gameboy-lány – jegyezte meg Mei Ling. – Felnőttél.
Meleg, jóleső érzés töltötte el a szívét. Mei Ling semmit sem változott, amióta először látta.
– Igen – mondta. – Hála neked.
Mei Ling az asztalra nézett, és sóhajtott. – Mind elfogyott. Olyan finomnak nézett ki. – A füle mögé tűrte egy hajtincsét, úgy nézett végig a lakoma maradványain. – Legutóbb, amikor az anyukád főzött a Grand Silverben, kis híján odajutottam az asztalhoz, de nem voltam elég gyors.
Olivia szíve összeszorult. Eszébe jutott, milyen volt, amikor Mei Ling cipelte a Grand Silver felé. Vajon ő lassította le, ő tehet róla, hogy Mei Ling elmulasztotta az esélyét az átkelésre?
– Tudom, mire gondolsz. – Mei Ling összeborzolta Olivia haját, és amikor elvette a kezét, görbe ujjai a homlokához értek. – Nem. Nem bánom. Láttam, hogy egy kisgyerek bajban van, és mindent megtettem, hogy megmentsem. Csak azt kívánom, hogy bárcsak valaki értem is megtette volna.
A jó szolgálat lényege az, hogy mindenkire odafigyeljünk, mondta az anyja. Olivia beharapta az ajkát, és végignézett az asztalon. Minden elfogyott, még a halak bőre és szeme is eltűnt.
– Kerítek neked valamit enni – mondta. – Megetetlek, hogy hazatalálj.
Mei Ling megrázta a fejét.
– Kelőben a nap, kislány. A lakomának vége.
Olivia végigturkálta a tálak tartalmát, és félrelökte a lerágott csontokat. Még porcogó sem maradt, és a szószokat szinte mind lenyalták. Mei Lingnek igaza volt: minden elfogyott.
Olivia tekintete a szálloda ajtajánál várakozó tálalókocsira villant; lekuporodott mellé, és végignézett a polcokon. Ott van, gondolta. Ahogy kitolta a kocsit, a szósz ki-kiloccsant, falatnyi ételdarabok estek le a tálakról. Fogta a fakanalát, és óvatosan a tenyerébe kotorta őket. Fájt a szíve.
– Üdvözlet, tisztelt vendég – mondta, és Mei Ling felé nyújtotta a kezét. – Vedd és edd, és szárnyaljon a lelked.
Mei Ling kinyitotta, aztán becsukta a száját. A szemébe meglepett könnyek szöktek. Megfogta Olivia kezét a baljában, és a jobbjával vette ki a falatokat. Ahogy evett, torz ujjai kiegyenesedtek, csontjai csúf, reccsenő hanggal váltak újra éppé. Sebei egymás után bezárultak.
Maradj velem, akarta mondani Olivia. Ne edd meg az ételemet. Ne menj.
Visszanyelte a szavakat, és nem vonta el a kezét.
Mire Mei Ling lenyelte az utolsó rizsszemet, arcán már csorogtak a könnyek, de eltörölte őket.
– Köszönöm – mondta rekedten, de érthetően.
Olivia az ujjai közé fűzte a sajátjait. Mei Ling keze meleg volt, olyan meleg.
Mögötte a felhők már vékonyodtak, jelezve a hőség visszatértét. A hold elhalványult, az eső elállt. Az asztal mellett álló utolsó szellem egyetlen sóhajjal olvadt el a reggelben.
Miks-Rédai Viktória fordítása