S. L. Huang
S. L. Huang (www.slhuang.com/@sl_huang) amazonos bestsellereket jegyző szerző, aki azzal igazolja MIT-s diplomája létjogosultságát, hogy rendhagyó, matematikai háttérre alapozó szuperhőstörténeteket ír. Zero Sum Game című bemutatkozó regénye 2018-ban került a boltokba, Null Set című folytatása idén várható. Novellái olyan helyeken jelentek meg, mint a Strange Horizons, az Analog, az Uncanny Magazine, a Tor.com, a Daily Science Fiction és számos Év Legjobbjai antológia. Az írás mellett hollywoodi dublőrként és tűzszerészszakértőként is aktív: ebben a feladatkörében olyan sorozatokon dolgozott, mint a Csillagközi romboló és a Nevelésből elégséges, ahol a legnagyobb büszkeségre okot adó geekpillanata az volt, amikor nem más ölte meg a karakterét, mint Nathan Fillion. Huang a filmipar első női fegyvermestereként karrierje során olyan színészekkel dolgozott, mint Sean Patrick Flanery, Jason Momoa és Danny Glover, és olyan valóságshow-khoz kérték fel szakértőnek, mint a Top Shot és az Auction Hunters.
![]()
Tudom, mit mondanak. Azt mondják, úttörő volt. Azt mondják, emberek millióit segítette emberi élethez. Azt mondják, újabb szintre emelte az emberiséget az evolúcióban.
Értsék meg, ez óriási tévedés. Értsék meg, az a nő egy gyilkos.
Elpusztítja az emberek elméjét, átformálja az emberi agyról alkotott saját képére. És senki sem panaszkodik utána, hiszen hogyan is tehetnék. Boldoggá tette az agyukat – így aztán ők is azok. Kilúgozza az emberi fajt, agyatlan automatákká alakítja.
És ami a legfontosabb: megölte a fiamat.
Maggie egy napsütéses áprilisi délutánon vágott bele a tervébe. Az időjárás egy tökéletes tavaszi nap törékeny tisztaságával pompázott, olyasféle nap volt, amely apró kristályokban érkezik, majd hamuvá perzseli a nyár. Maggie kiment a postájáért, de inkább leült a verandára, hallgatta a ciripelő rovarokat és a régi ház zsanérjai között fütyülő szelet. Legszívesebben szemen köpte volna az egészet.
A tökéletes napokat be kéne tiltani.
Lehunyta a szemét, és eltűnődött élete keserű iróniáján. Először jött Henry diagnózisa és a felismerés, hogy van benne elég erő szeretni a fiát, szívvel-lélekkel. Nem is erő, inkább vágy. Éveken át, minden nap minden egyes perce, amelyet kicsikart és kikapart érte, bőven megérte: minden aggodalmas megbeszélés az orvosokkal, minden elkapott sóvár pillantás, amelyet Henry a játszadozó gyerekekre vetett, megszakadó szívének minden apró szilánkja. Minden gyorsan kiapadó pénzforrás, amely nyomban és rendre elfolyt a kezelésre.
Halványan emlékezett még, milyen fájdalmas volt feladnia mérnöki pályáját, és arra a napra, amikor Henry apja elhagyta – de már csak homályos fájdalmat jelentett, amelyet enyhít az idő és az akarat. Vagy talán olyan régóta élt benne, hogy lassan semmivé lett, felemésztették a lángok, amelyek gyakran feltámadtak benne, valahányszor arra a napra gondolt, amikor elveszítette Henryt.
Fia, a valódi fia, már eltűnt – egy imposztor lépett helyébe, magára öltve arcát. És ha sikerül egyszer visszaszereznie, Henry gyűlölni fogja érte.
Időnként arra gondolt, talán önzőség tőle. Annyiszor megfogadta magában, hogy bármit megtesz a fiáért, bármit feláldoz, ha jobbá teheti az életét. De arról szó sem volt, hogy őt magát is feláldozza. A faggatózó idegeneknek mindig azt mondta, a fia jól van, ahogy van, és komolyan gondolta.
De az a nő látta, mennyi esze van Henrynek – Maggie felvágott vele, milyen okos fiú –, az a nő észrevette, és elkápráztatta csillogó ígéretével. Elcsábította az agyát ostoba, önelégült elméletével, hogy mindenki jobban jár saját indigómásolatával.
Elvégre a doktornő sem volt valódi, nem igaz? A magazinok életrajzi cikkei lelkesen hirdették, sőt szinte hivalkodtak ezzel. Hogyan építette fel saját személyiségét, lecsapva minden idegpályára, amelyet felhasználhatott embereszményéhez. Kezdetben egymás után idézték etikai bizottságok elé, az istenit neki, mielőtt az a sok dúsgazdag dilettáns úgy döntött, a mély agyi stimuláció a jövő útja, és hozzáláttak kitaposni neki.
Az a doktornő tönkretette a társadalmat. Maggie nem értette, miért nem látják ezt többen. Üzenőfalán, amely ép elméje utolsó bástyáját jelentette, beszélt egy asszonnyal, akinek a lányát minden létező egyetem elutasította. A harvardi diákok tíz százalékának implantja van, panaszolta az asszony, hogyan is versenyezhetne velük? Zokogva jött hozzám, hogy megkérdezze, lenne-e rá pénzünk. Az én egészséges, eleven, zseniális lányom tizenhét évesen azt kéri tőlem, hogy küldjem agysebészhez.
Az üzenőfalak népe a teljes skálát képviselte: akadtak, akik hevesen ellenezték az új technológiát, a Természet meggyalázásának tartva, és voltak, akik helyeselték alkalmazását, de kizárólag orvosi kezeléseknél. Maggie nem szólt bele a vitájukba. Legtöbben nem ismertek senkit, akinél „kezelés céljából” engedélyezték a beavatkozást, és ezt fedezte is a biztosító, így aztán csak a szájukat tépték.
Talán egy nap majd összeszedi a bátorságát, és ír egy posztot. Egy hosszú bejegyzést az egész történetéről. Egy kiáltványt, legalábbis annak szánta, a szükséges terjedelemben. De a kiáltványok végső soron tetteket követelnek, nem igaz? Bárcsak tudná, hogyan lehetne megszabadulni az implantoktól, a világ összes mély agyi stimulációjától. Hogyan áshatna alagutat, hogy más útra terelje az emberiség menetét, nagy ívben kikerülve a jövőt.
De ha meg is tudná tenni…
Henry időnként meglátogatta. Pontosabban Hank, már így hívta magát. Köszönt neki, „anyu”-nak szólította, aztán csak állt feszengve, zsebre dugott kézzel, egy vadidegen tekintetével. Maggie a könnyeivel küszködött, próbált talpon maradni, amikor az emlékek lerohanták: Henry olyan hevesen veti rá magát egy ölelésért, majdnem ledönti; Henry féloldalas diadalmosolyt vág, miután legyűrt valami új filozófiai problémát; Henry leszedi az udvar összes virágát, hogy megtöltse velük a szobáját.
Hank másról sem beszélt, csak színötös vizsgáiról és a temérdek pénzről, amit hamarosan megkeres, Maggie pedig hangosan üvöltötte magában, hogy magasról tesz rá. A mosolyát akarta visszakapni, rajongását a botanikáért, állandó mániáját, hogy megjegyez minden egyes grafikont, és lelkes örömmel felmondja neki, a festményeit, a kacagását, ahogy büszkén feszít a társasjáték fölött, mintha a világ legfontosabb ütközetére készülne: Henryt akarta.
Ezerszer elképzelte, ahogy kitépi belőle az implantot, de ezerszer látta, mi jönne utána: Henry vádló tekintete, tele az árulás miatt érzett gyűlölettel. Azután elmenne, és visszatetetné.
De azon a szép tavaszi napon, ahogy Maggie ott gubbasztott a verandán, mintha csontjai kedvüket vesztették volna, hogy összetartsák, fejbe kólintotta egy ötlet. Henryt már nem mentheti meg, de megmutathatja a világnak, mit művelt az a nő, az a szörnyeteg. Megmutathatja mindenkinek, akik állva ünnepelték, hogy rajongásuk csupán egy agyrémnek szól.
Kihúzta magát. A hűvös levegő megtöltötte tetterővel. Sikerülhet, gondolta. A doktornő mindig azt hajtogatta, az implant nem csinál belőlünk más embert, csak előhozza a valódi énünket, de Maggie bebizonyíthatja, mekkorát téved. Ugyanis a doktornőben is van egy implant, és anélkül…
Nos, anélkül lelepleződik. Látni fogják, mennyire megváltozik. Kitörlődik. Más ember lesz.
Fürge kis kétely surrant át valahol a lelke mélyén. Tulajdonképp gyilkosságra készül? Elvégre pontosan tudja, mit veszített el Henryből.