Ezt véssük fel a Tekints az ürességbe néhány balszerencsés főszereplőjének képletes sírkövére: Philip Fracassi történeteiben senki sincs biztonságban. Erre figyelmeztettem a világot az Oltár korlátozott példányszámú, zsebkönyves kiadásának borítóján.
Mit értek azalatt, hogy „senki sincs biztonságban”? Azt, hogy Fracassi a modern horroron nevelkedett, Stephen King, Richard Matheson és Norman Partridge példáját követi; három irodalmi nagyágyú, akik hírhedten kegyetlen történetmesélők, és nem félnek attól, hogy gyerekek megöléséről és a világ pusztulásáról írjanak, vagy legalábbis felfedjék a felszín alatt rejtőző valódi, rothadó sötétséget. Tipikusan olyan író, aki egy átlagember sportcipőjébe bújtatja az olvasóját, és közli, hogy közeleg valami nagy és gonosz dolog. Menekülsz, vagy szembeszállsz vele? Ne remélj happy endet, te bolond! A modern horror rengeteg témát, hangulatot és érzelmet lefed. Pályafutásának jelenlegi szakaszában Fracassi a fizikai és az érzelmi konfrontáció területével foglalkozik, némi szürreális beütéssel, és szinte tapintható módon ábrázolja az erőszakot és a döbbenetet.
A Tekints az ürességbe gyilkosságballadái mellett a Nick Cave and the Bad Seeds vonatkozó albuma is elbújhat; egy városi uszoda medencéjében kapu nyílik a világunkon túli sötétségre; egy lótolvaj a kárhozatba vezető országúton találja magát; visszatérnek a holtak a tenger mélyéről; egy szoba gyilkos csapdává válik, amikor egy anya sötét oldala felülkerekedik a szülői ösztönein – a pokolnak sok formája létezik. Mind a kilenc történet ismert hagyományokra épül, és ettől még idegenebbé válnak, amikor a kitaposott ösvényről az egyre ellenségesebb vadonba menetelnek. Fracassi kezében a horrorklisék síkossá válnak, mint a véres kés markolata, és váratlan irányt vesznek. A végeredmény szétszaggat, feldúl és átformál.
Philip Fracassi alkotásainak megértéséhez egészen az 1970-es és 1980-as évekig kell visszatekintenünk, az észak-amerikai stílusú horror fénykorába. Ahol a látszólag tökéletes külvárosok válnak tragédiák helyszínévé. Ahol nagyon, nagyon rossz (többnyire természetfeletti) dolgok történnek jó emberekkel (és néhány nem túl jó emberrel, vagy olyanokkal, akik jó helyen voltak a lehető legrosszabb időben). Olyasmikre gondoljunk, mint a Cujo, a Sorvadj el!, a Legenda vagyok és a Rosemary gyermeke. Vagy Robert R. McCammonra és Rex Millerre, akik a splatterpunk és a kőkemény noir határmezsgyéin alkottak. Ugorjunk előre három évtizedet, és képzeljük el, hogy az aranykor hagyományos horrorja egybeolvad az olyan kortárs/posztmodern csodabogarak őrült látomásaival, mit Gemma Files, Kaaron Warren és Brian Evenson.
A 21. század első tizenöt évében feltörekvő műfajjá vált a horror és a rémtörténet; a piaci lehetőségek kitágulása és a bőséges írói tehetség páratlan kreativitást lehelt a műfajba. Olvasóként már-már el vagyunk kényeztetve, mindig van miből válogatnunk. Ennek ellenére azt gyanítom, hogy Fracassi mostani novelláskötete váratlan balhorogként fog lesújtani a mit sem sejtő közönségre.
Fracassi újoncnak számít, de a horror világát naprakészen követő ínyencek biztosan találkoztak már a nevével. A szélesebb közönség azonban nagy meglepetés elé néz. A Tekints az ürességbe egy rutinos szerző erőteljes könyve, aki nem a megszokott utat járta be, nem publikált számos novellát vagy kisregényt az előző öt-hat évben. A kötet érkezését csak néhány bennfentes látta előre, és bizonyosan megdöbbenést fog kelteni a műfaj rajongói és a kritikusok körében. A kiadás folyamata egy gleccser lassúságával vánszorog: az alapötlettől a megvalósításig, a szerződéstől a kiadásig, és elkerülhetetlen módon, a forgalomba kerüléstől az olvasóközönségen belüli ismertségig. Az olvasók és a kritikusok egyre több könyvet tesznek a „később” feliratú oszlopba. Nem ritka, hogy egy szerzőnek hosszú évek alatt alakul ki az olvasótábora.
Ez egy többé-kevésbé állandó iparági tény: a zsánerirodalom világába novellákkal betörő írók jellemzően magazinokban és antológiákban tökéletesítik a művészetüket. Az újonnan jöttek ott finomítják narratív mechanikájukat, alakítanak ki ismeretséget szerkesztőkkel és kiadókkal, és fokozatosan növelik olvasótáborukat. Ha minden jól alakul, idővel elég minőségi novella gyűlik össze egy kötet kiadására egy koherens tematika vagy a műfajban támadt piaci rés mentén. Ez a jól bevált formula, egy bizonyított és hagyományos út, amelyet sok fiatal író végigjárt.
Fracassi azonban Hollywood sóbányáiban edződött forgatókönyvíróként. A szokásokat előbb vagy utóbb mindig áthágja valaki, ez a könyv az ékes példa erre. Az itt olvasható legtöbb történet egy elképesztően gyors fejlődési folyamat eredménye. Ezt azért merem ilyen határozottan kijelenteni, mert szorosan követtem Phil munkásságát az elmúlt években, megfigyelhettem, hogyan születnek meg az egyes elemek, és hogyan kovácsolja őket egy sötét szimfóniává. Lenyűgöző és – egy hozzám hasonló, kérges szívű öregember számára – örömteli élmény volt figyelni az átalakulást. Számos, rendkívül tehetséges horrorszerző alkot napjainkban, de csak kevesen dicsekedhetnek ennyire gazdag eszköztárral. Fracassi kitartó, elhivatott művész, és sokkal okosabb az átlagnál. Pontosan tudja, hogyan kell megírni egy történetet: hogyan indítsa el, milyen legyen a tempója, és hogyan zárja le. Tudja, hogyan mártson meg egy cselekményt a hétköznapiságban, mielőtt ránk szabadítja az iszonyatos fordulatot vagy a természetfelettit, maximális hatást keltve. Fracassi irodalmi pofonja látszólag a semmiből érkezik… de ne hagyjuk megtéveszteni magunkat. Régóta készült erre.
Ez a gyűjtemény az Alkonyzóna legsötétebb sikátoraiba invitálja az olvasóit. Egy olyan helyre, ahol nem annak esik baja, aki rászolgált; a veszély mindenhol jelen van, és nem kivételez. Az óvatlanok nem lelnek menedékre az üresség küszöbén. Senki sincs biztonságban, és semmi sem szent. Jó szórakozást.
Laird Barron
Stone Ridge, NY
2016. december 18.