A férfi álmában egy vékony, piros takarón ül, olyan sötét füvön, mintha árnyék vetülne rá. A lenyugvó nap egy távoli domb lágy lejtője mögé ereszkedik. A talaj felszíne sima, mint a bársonyos bőr egy nő combján, a domb aranyló csillogása a nap csókjától harmatos, mézbarna lábat idéz. Képzeletében a láthatár a nő elnyújtózó testévé válik: a fej egy távoli hegy, a haja az alkonyati fényben csillámló vízesés, amelyben mintha gyémántok sokasága peregne alá. Odaképzeli a válla ívét, a mellek lankáit, a barna csípő süllyedését és emelkedését. Azt kívánja, bárcsak összezsugorodna a nő, hogy mellé heveredjen a takarón, zöld ligetként fonná körbe, elásott smaragdból formált fogakkal harapdálva a nyakát és a fülét, a szeme az ég tökéletes kékségét idéző láng, az olvadt ajkak egybeforrnak az övével. Behunyja a szemét az alkonyatban, átadja az irányítást a látomás felett; érzi a nőt, az ásványok és a föld felett suhanó szellő illatát. Két csók között levegőt vesz, és lelki szemei előtt az égkék tavak viszonozzák a pillantását. A nő bőrén lengedeznek a finom szőrszálak, mint egy aranyszőke hangamező, a vízesésszerű haj végtelen hullámokban omlik az ujjaira, ahogy érte kap. Az arcuk lángolva ér egymáshoz, és amikor egybefonódik a testük, gyökeret ver a nőben, eggyé válnak.

Hideg levegő bizsergeti a nyakát, és kinyitja a szemét. Már majdnem teljesen lement a nap; a láthatár árnyékba borul, aludni készül. A nő feloldódik az éjszakában, a lénye beteríti a sötét eget. A férfi a takarón heverve válik vele együtt a sötétség részévé, érzi, amint a nő csillagai az orrába és a szájába tódulnak, és megtöltik. Felsóhajt, és átadja magát az örök álomnak… Végre békére lelt, végre eggyé vált a szerelemmel.

Az éjszaka sötét vászna meglebben; a csillagok reszketni kezdenek a felszínén. Mennydörgés hasít a sötétbe, egy isteni erejű bestia hangja, amint rést próbál ütni az ég szövetén.

Felpattan a szeme, és a nő elillan. Felnéz, és a csillagok lehullanak a magasból, felrobbannak a légkörben, miközben megismétlődik a földrengető hang. Felül; ökölbe szoruló ujjai között porrá omlik a talaj; a nő apró meteordarabokra hullik.

A veszteség érzése leírhatatlan. A férfinak üvölteni lenne kedve, de újra megszólal a fülsértő zaj, bolygóméretű elefántok csordája, az égben vágtázó vadlovak robaja. Vakítóan fehér villám sújt le.

Levegőért kapkodva ébred fel. Görcsbe rándul a teste, a bőre verejtéktől nyirkos. Az ablak felé pillant. Még éjszaka van. A hang.

Megismétlődik. Éles zörgés… nem, csöngés. Mély levegőt vesz, körbepillant a kis hálószobában. A lármázó telefon az éjjeliszekrényen áll.

Valósággal letépi a kagylót a villáról.

– Egek, igen, halló!

A beszéde alig több zihálásnál, próbál úrrá lenni a meglepetésén és zavarodottságán. Egy hang rikolt a fülébe, összerezzenve tartja távolabb magától a telefonkagylót.

– Tom! Muszáj segítened!

– Ki beszél?

A tekintete a digitális órát keresi. Még épp csak hajnalodik.

– Tom… Istenem… Jézusom, ez nem lehet igaz! Tom, kérlek, a rohadt életbe, Tom! Muszáj segítened, cimbora!

Ahogy lassan magához tér, Tom agya fokozatosan összeszedi a hiányzó részleteket. Az álom emléke kezd elhalványulni, de tudatosan kapaszkodik minden apró szilánkjába, a széttépett vászon foszlányaiba, a festménytől elszakított színekbe, mintha egy könyvből elorzott szótöredékek lennének. Kétségbeesetten kapaszkodik az emlékekbe… az érzésbe, ahogy átölelte, ahogy a csillagai elárasztották a száját…

– Segíts, Tom! Ez maga a pokol… Istenem, a fejem!

A nő utolsó emléke is elillan, és Tom kénytelen a telefonhívásra figyelni, a hisztérikus szavakra, a valóságra. De miféle valóság ez? Kezd összeállni a kirakó. Átlendíti a lábát az ágy szélén, ülő helyzetbe tornázza magát, beindul az agya. Ismeri a hangot.

– Marcus?

– Igen, igen… – helyesel Marcus, aki már szipog, rémült hangja elfullad.

Mint aki megőrült, gondolja Tom magában. A rémület lándzsaként hasít belé. Ne, ne, ne, kérlek, ne…

– Marcus, mi történt? Mi a fene ütött beléd?

Marcus kapkodva veszi a levegőt. Tom maga elé képzeli barátja állatias félelemtől eltorzult arcát, a vicsorgó fogakat, a könnyektől, takonytól és izzadságtól nedves bőrt, a fekete hajat, amely mindig lelapult, amikor Marcus idegességében végigfuttatta rajta a kezét.

– Csak harmadik próbálkozásra tudtalak felhívni – mondja Marcus színtelen hangon, mintha valaki máshoz beszélne a vonal másik végén. – Nem látom a telefont és a számokat… nem mertem ránézni. Soha többé nem merek. Istenem, Tom, kérlek… – Megint a sírás határán van. – Muszáj segítened! Ide kell jönnöd!

– Hozzád? Marcus… hajnali öt van.

– Nem érted, kérlek… ez… istenem, ez képtelenség!

Az utolsó szavakat szinte visítva mondja ki. Tomot ismét átjárja a félelem.

– Marcus, mondd el, mi a helyzet! Az isten szerelmére, ne halandzsázz, és vegyél egy mély levegőt. Mondd el, mi történt! Jól vagy? Megsérültél? Christine-nel történt valami? – teszi hozzá, nyugalmat erőltetve magára.

– Mi? – kérdez vissza Marcus meglepetten vagy zavartan. – Figyelj, muszáj most azonnal idejönnöd. Jól vagyok, minden rendben lesz, oké? De most hallgass rám. Kelj fel, szállj be az autódba, és kurva gyorsan gyere ide. Most.

Tom visszatartott lélegzettel hallgatja. Marcus hangjából rémület árad. De mi ijesztett így rá? Tom megtörli a száját a kezével, dörzsölni kezdi a szemét, próbálja átgondolni a helyzetet. A keze a párnát cirógatja, mely a sajátja mellett fekszik. Lehajol, felemeli a sarkát, magába szívja a nő illatát.

– Tom! – szólal meg ismét Marcus, a hangja megint kétségbeesett, éles és rémült.

Gyerekként volt ilyen: félt a szörnyektől a sötétben, amikor ottalvós bulit tartottak, a levelek furcsa zörgésétől, amikor a Tomék kertjét szegélyező sűrű bozótos mellett táboroztak. Félt, hogy elhagyja a barátnője. Az a kérlelő hang. Tom utálja.

– Rendben – mondja Tom halkan. Szinte megkönnyebbül, amiért elhatározta, hogy szembenéz a szörnyűséggel, bármi is legyen az. – Átugrok. Mikor menjek? A fenébe is, még fel sem jött a nap…

– MOST! – rikoltja Marcus, a szó erőteljes, és iszonyat itatja át. – Most azonnal gyere, bassza meg!

Marcus mély, remegő lélegzetvételt követően folytatja.

– Nem tudom, hogy hozzam helyre. Félek, Tom, rettentően félek. Nem merem kinyitni a szemem. Soha többé nem akarom kinyitni a szemem. Amikor kinyitom…

– Marcus?

– Amikor kinyitom, rossz dolgok történnek. Rossz dolgok.

Tom az Apollyon-erdő déli sarka és a Sabbath-tó csücske között kígyózó úton autózik, egy magas hegyháton, ahonnan lelátni a belváros és Marcus lakásának távoli fényeire.

Marcus és Christine úgy döntöttek, hogy pár évvel elhalasztják az ingatlanvásárlást, lakást bérelnek, és félretesznek egy tó környéki szép házra. Tom ezalatt a szülei házában élt; tizenhárom hektárnyi, senkinek sem kellő földterület, ahol sosem esett elég eső, viszont csodás kilátás nyílt róla, és járt hozzá egy masszív ház, amelyet még az apja épített a saját két kezével. Már egyik szülője sem élt, mindketten idő előtt hagyták itt a világot, mindössze egy év különbséggel, ami gyakran előfordult az őszinte, mély szerelmet érző párokkal.

Tom elmosolyodik, és a pick-up lassan szétfoszló reflektorfényét figyeli, ahogy hajt az egyre világosabb égbolt alatt. A fekete lázas lilává szelídül, a csillagok fénypontokká zsugorodnak, és hamarosan teljesen eltűnnek a nap mindent látó tekintetének ragyogásában. Szélfútta zsarátnokként villan fel előtte az álom, aztán eltűnik, de a férfi még egyszer utánanyúl, kényszerítve az elméjét, ne a pánikba esett barátjára gondoljon, hanem a nőről szóló álmára. Szélesebbé válik a mosolya, majdnem felnevet a vezetőfülke csendjében, a boldogság meleg dagályként tölti ki a mellkasát; lágy bizsergést érez a kezében, a lábában, a tarkóján. Erről szólt az élet, nem? Hogy rátaláljunk az igaz szerelemre. Nem ez az egyetlen értelme? Nem erre jött létre a világ, hogy az örök szerelmesek otthona legyen? A házra gondol, hogy milyen javításokra lesz szükség, mielőtt… igen, meg fog történni… mielőtt a nő hozzáköltözik.

De először is ezzel kellett kezdeni valamit.

Ezzel… a valamivel. Ezzel a pánikkal. Ezzel a Marcus-helyzettel. Folyton túldramatizál mindent, gondolja dühösen, a mosolya vicsorrá torzul, ráncok jelennek meg a szája és a szeme szélén. Marcus mindig is fura volt. Fura volt gyerekkorában, amikor együtt nőttek fel ebben a városban, felnőttként pedig még inkább az lett. De mindketten a harmincas éveik végén jártak, csak kinövi az ember az ilyen viselkedést erre a korra. Marcus ráadásul házas volt. Immár majdnem öt éve. Egy házasembernek megbízhatónak kell lennie, megvédenie, ami az övé. Gondoskodnia arról, ami az övé.

Tom a fejét ingatva a gázpedálra tapos, és beveszi az utolsó kanyart a dombok között, mielőtt megérkezne az odalent futó főútra. Lepillant Sabbath városára, épp, amikor megjelenik a hajnal első fénye a láthatáron, a legsötétebb vörös elmosódott árnyalataiba öltöztetve az épületeket. A vidék nehéz árnyai kékre váltanak, majd légies szürkévé lágyulnak. Lángra kap a Lewis Park lombkoronája.

Felmordul a gyomra, keserű ízt érez a szájában. Átkozza magát, amiért nem evett semmit, vagy nem ivott legalább egy csésze kávét indulás előtt. De Marcus annyira ráijesztett, hogy szinte futva hagyta el a házat, szörnyűbbnél szörnyűbb lehetőségek kavarogtak a fejében.

Most, hogy a nap kiszabadult a föld mélyéről, elmenekülnek a rémképek, ismét a valóságban találja magát. Már nem számított, bármibe is keveredett Marcus, egyszerűen nem számított. Csak a jövő számított, a közös jövő a nővel, akit mindennél jobban szeretett.

Leparkol Marcusék épülete előtt. Kiszáll, és felnéz a zömök négylakásos épület első emeleti ablakaira, amelyekről tudja, hogy a nappalihoz tartoznak. A hálószoba és a nagy fürdőszoba ablakai az épület másik oldalára nyílnak; egy rozoga fekete tűzlépcső vezet fel hozzájuk a lakók parkolójából. Tom ezt is jól ismeri.

Minden megmaradt jókedve elillan, amikor felpillant azokra az ablakokra. Talán a felkelő nap poros sárga fénye által vetett árnyékok tréfálják meg, de az ablakok valahogy… torznak látszanak, a fehér keretek fura ívben hajlanak.

Tom hátrál egy lépést az ilyen korai órán még üres, kétsávos úton, és a tető vonalát tanulmányozza az ablakok felett. Egyenes, semmi baja. A fejét vakargatja, azt gyanítja, hogy az alvás és a megszokott reggeli kávé hiánya ártott meg neki. Fáradtabb, mint gondolta.

Nevet a saját képzelődésén, és besétál az épületbe, végigmegy a fehér csempés előtéren, fel a repedező falépcsőn, kettesével véve a fokokat. Az első emeleti folyosó csendes és üres, álmos árnyak másznak fel a falakon, vagy terülnek szét tehetetlen pacaként a padlón; a végén lévő koszos ablakon beszűrődő fény furcsa aranyszín alakzatokat vetít a fehér padlóra.

Tom alig érezhetően megborzong a 2B felé közelítve. Halkan lépked, csaknem lábujjhegyen jár a kopott csizmájában, és csak akkor veszi észre, hogy visszatartotta a lélegzetét, amikor a megvetemedett faajtóhoz ér. Érzi, hogy forróság önti el az arcát.

– Az ég szerelmére, micsoda ökör vagyok – dörmögi, és szabadon ereszti a fogolyként tartott lélegzetet.

Bekopog az ajtón.

– Igen! – A hang a szoba mélyéről jön, olyan nyers, és annyira nem illik a bársonyos reggelhez, hogy Tom összerezzen. – Nyitva van, Tom.

Tom megfogja és elfordítja az ajtógombot, benyit az ajtón, és belép.

A szobát füstös, hajnali szürkeség üli meg, nem égnek a lámpák; csak a sötétítőfüggönyök szűk résein szűrődik be némi fény, sűrű mustársárga réteget festve a színtelenségre. Beletelik egy percbe, mire Tom szeme alkalmazkodik a félhomályhoz. Akkor eltátja a száját, megroggyan a térde, és majdnem összeroskad, de ehelyett a falnak hátrál.

– Mi a…? – kapkod levegőért, észre sem veszi, hogy becsukta az ajtót a hátával, a keze máris az ajtógomb felé tapogatózik, az arca ronda grimaszba rándul a felismeréstől, hogy valami irreális dolgot lát, valami képtelenséget.

A tágas nappali őrült festményre hasonlít, mintha Dalí szabadult volna el, hogy az ecsetjével ugyanolyan szürreálissá formálja a világot, mint a bizarr, higanyszerű lényekkel teli képeit. A szétfolyó órák és a lángoló lovak helyett azonban valódi dolgokat lát, amiknek nem lenne szabad így kinézniük.

Tekintete végigcikázik a szobán, igyekszik befogadni a látványt; próbálja megérteni, hogy az elméje ne szökdécseljen tovább az épelméjűség törékeny felszínén, mert minden újabb ugrás azzal fenyeget, hogy kipukkad körülötte a védőbuborék, és ő a pszichózis mélységeibe zuhan.

A szobában minden… megváltozott. Eltorzult. Megvetemedett. A tömör tölgyfából készült ebédlőasztal perecként hajlott meg, mint egy két és fél méteres fakötél, csomóval a közepén. A robusztus székek rendetlenül állnak körülötte, a lábuk tükörsima U és V formákba görbültek, a támlájuk hol az ég, hol a padló felé fordul, néha megdől, akár egy keményfa harcmezőn haldokló katonákról készült állókép. A falon lévő képek és festmények hosszúkásra nyúltak, torz amőbákként olvadnak egymásba. Egy nagy, aranykeretes mű, amely gyerekkora óta Christine-é volt, a padlóig ér, mintha végigfolyt volna a falon, tócsaként gyűlve össze alul, így a ló barna zsiráfnak látszik, a fejét és a testét egyméteres nyak választja el egymástól, a lábai elvesznek a cseppfolyóssá vált viasz végtagok rakásában. A kanapé, egy teljes falat elfoglaló barna szarvasbőr monstrum, egy alagút bejárataként ível felfelé, a bőr lecsorog a favázról, majd megdermed útközben, borostyáninda benyomását keltve.

De leginkább az ablakok látványa rendíti meg Tomot.

Jól látta odakintről. Az ablakkeretek rombusszá változtak, a jobb oldali harántirányban dőlt gyémánt. Ennél is elképesztőbb módon nem repedtek meg az ablaküvegek. Tökéletesen illeszkednek az új formájukba, mint egy elvarázsolt kastély egyedi gyártású ablaktáblái.

– Mondtam, hogy bajban vagyok – szólal meg egy hang a szoba másik végében.

Tom próbálja elszakítani a tekintetét a bizarr környezetről, és a hangra összpontosítani. Egy sötét, a sarokba húzódó figurát lát a perec formájú asztalon túl, az árnyak közé rejtőzve. Beljebb lép a szobába, óvatosan közelítve a görnyedt alak felé, akiben Marcusra ismer.

– Marcus! Mi… istenem, mi történt itt? – kérdezi Tom, próbálva száműzni a remegést a hangjából.

De a fenébe is, iszonyúan fél, és komolyan fontolgatja, hogy sarkon fordul, kimenekül, bepattan az autójába, és elhajt, minél gyorsabban és minél messzebbre, örökre elfelejtve ezt az őrületet. De… De.

– Úgy hallom, kicsit ki vagy borulva – mondja Marcus halkan, és mintha mulatna is rajta. Aztán nagyot sóhajt. – Nos, azt hiszem, minden jogod megvan rá. Én is közel vagyok ahhoz, hogy begolyózzak, elhiheted.

Tom alig egy méterre van Marcustól, már tisztán ki tudja venni. A sarokban rogyott le, a két lába V alakban kitárva előtte, az álla a mellén nyugszik, a karja ernyedten lóg, tenyérrel felfelé.

Úgy néz ki, mint egy halott, gondolja Tom. Mint akit lelőttek egy westernfilmben, a sarokba tántorgott, és lecsúszott a falon, véres csíkot hagyva hátra, jelezve lefele tartó útját. De Tom nem lát vért a falon, Marcus mellkasa ütemesen emelkedik és süllyed, a telefon mellette hever a padlón. Ezen hívta fel őt, hisztérikusan üvöltözve, könyörögve, hogy jöjjön ide, azonnal, mert valami szörnyű…

– Elég durván néz ki a hely, ugye? – szólal meg Marcus, és Tom majdnem kiugrik az aligátorbőr csizmájából.

Marcus felemeli az arcát, de nem Tom irányába. Csukva van a szeme. Szorosan.

– Hol vagy?

– Pont előtted, Marcus – válaszol Tom, oda-vissza kapkodva a tekintetét, ahogy az eltorzult bútorok körvonalai egyre tisztábban látszanak az erősödő reggeli fényben. – Miért nem nyitod ki a szemed?

Marcus felnevet a kérdést hallva. Nevet, de nem vidáman, hanem mint a halálraítélt, akinek elmondtak egy viccet a bitó alatt, és durva, arcát dörzsölő vászonzsákkal a fején várja, hogy eltűnjön a lába alól a padló.

– Ó, az nem lenne túl jó ötlet, Tom – jelenti ki Marcus halkan, és a szoba irányába biccent. – Időben lekapcsoltam minden lámpát, így legalább egyedül ülök a sötétben, és semmi nem változik meg. De kezd világosodni odakint, ugye?

– Igen – nyögi ki Tom Marcuson tartva a szemét, és próbálja kisakkozni, mi a fene folyik körülötte. Az aggodalma, a félelme robbanásközeli állapotban van. – Figyelj, egyedül vagyunk, vagy…?

– Ó, egyedül vagyunk – vágja rá Marcus, és feszes vigyorra rándul a szája. Tom jól ismeri ezt az arckifejezést, és cseppet sem kedveli. – Christine elhagyott, haver. Világraszóló veszekedést csaptunk tegnap, volt ajtócsapkodás, meg minden. Egy ilyen veszekedés után nincs visszaút. Az ilyen veszekedések mindennek véget vetnek, érted, mire gondolok?

Tom érti, de nem mondja ki hangosan. Mi a franc történt itt? A hálószobába vezető homályos folyosó felé pillant, vonakodik benézni oda. Épp arra indulna, amikor Marcus keze hirtelen megmarkolja a farmernadrágja egyik szárát. Tom felkiált, és felé rúg, mire Marcus elkapja a kezét, és ezúttal rendesen nevet. A régi nevetésével.

– Bocs, ne haragudj! – szabadkozik, és felemeli a kezét, reménykedve fordul Tomhoz, mint egy vak koldus a pénzes erszényt csörgető gazdag emberhez. – Csak kerestem, hol vagy. Annyira… örülök, hogy eljöttél. Tényleg értékelem. A dolgok, hm, nem igazán alakultak jól.

– Nem mondod – reagál Tom levegőért kapkodva. – Amúgy sem volt túl sok választásom, úgy kiabáltál a telefonba, mint aki halálán van. Nagyon rám ijesztettél.

– Nos, mint láthatod – mutat körbe Marcus széles mozdulattal a groteszk tárgyakkal teli szobán –, elég jó okom volt rá. Mert ez kicsit sem normális, nem igaz, Tom?

Tom a barátja elé guggol, hogy egy magasságban legyen az arcuk.

– Marcus, mondd el, mi történt. Hol van Christine?

Marcus nekidől a falnak, ismét nagyot sóhajt.

– Mondom, veszekedtünk. Kettőnk között mindennek vége. De most nem ez a lényeg. Hanem maga a veszekedés. Az a lényeg.

– Nem értem…

– Ülj le. Ülj le egy kicsit, és hadd meséljek el valamit. Utána mindent megértesz… legalábbis egy bizonyos fokig. Rendben?

Tom újabb pillantást vet az árnyékos, néma folyosó felé, aztán lassan leül a padlóra, keresztbe teszi a lábát, és megdörzsöli az arcát. A kimerültség és a stressz kezdi megtenni a hatását. A csontjai mintha gumiból lennének, a gondolatai fekete szirupként vánszorognak a fejében. Képtelen egyedül megérteni a szoba furcsa állapotát, ezért nincs más választása, meg kell hallgatnia a barátja mondanivalóját, bármi legyen is az. Kivárni, hátha hirtelen értelmet nyer minden.

– Oké, szóval emlékszel arra a régi tévésorozatra, amit gyerekkorunkban néztünk? Amiben minden részben történt valami furcsa? Néha szörnyek voltak, néha ördögök, életre kelt bábuk, szellem kísértett egy idős nőt, ilyesmik. Emlékszel rá?

Tom emlékezett. Marcusszal együtt kuporogtak náluk az alsó szinten az ócska kis tévé előtt, aminek az antennáira fóliát csavartak, hogy nézhetővé váljon a kép. Tomnak sosem tetszett igazán a sorozat, furának, gyakran nevetségesnek találta, később sem érdekelte a természetfeletti. Jobban kedvelte a cowboyokat és a bankrablókat a szellemeknél és a manóknál. De Marcus odavolt az ilyesmiért, és az ő kedvéért Tom is nézte a különös történeteket a fekete-fehér képernyőn.

– Igen – válaszolja kurtán, remélve, hogy Marcus hamarosan a tárgyra tér.

– Az volt a kedvenc műsorom, az abszolút kedvencem – idézi fel Marcus olyan mosollyal, amitől Tom egyből meglátja benne a tizenkét éves kori énjét. – Megőrültem értük.

– Hova akarsz kilyukadni, Marcus? – sürgeti Tom, aki egyre nyomasztóbbnak érzi, hogy a barátja csukott szemmel beszél, amitől kísérteties, maszkszerű lesz az arca. – És miért nem nyitod ki a szemed?

– Várj, mindjárt odaérünk – ígéri a másik, mint aki egy nagy csattanót készít elő. – Szóval, volt egy része a sorozatnak, az egyik legelső, amit láttam. Nem emlékszem a címére, vagy hogy mi volt a cselekmény, de a főszereplőnek telekinetikus ereje volt. Emlékszel? Aztán a képességét használva elferdített egy kanalat a felesége előtt, hogy bizonyítsa, képes rá. Aztán azt hiszem, megőrült, vagy ilyesmi. A többi már elég homályos…

– Mindegy, mikor láttam azt a részt, már aznap este olyan képességeket akartam, mint a fickó a sorozatból. Megszállottan vágytam rá, tényleg megszállottan. Minden este és minden reggel, mint egy szertartás… basszus, még szégyellném is, ha nem… szóval mindennap kétszer pár percig bámultam egy kanálra, és próbáltam meghajlítani az akaratommal.

Tom a barátját tanulmányozza. Valami motoszkál a fejében, egy távoli emlék. Maga elé képzeli Marcus szobáját; nem volt mindig egy kanál az éjjeliszekrényén? De, volt, de Tom sosem foglalkozott vele. Ezek szerint volt egy kanál a szobájában, na és? De most, hogy Marcus említette… igen, tényleg ott volt. Ahányszor ott járt a szobában, mindig ott látta az ágy mellett.

– Várjunk csak – kap észbe Tom, az iszonyat falánk férgei kezdenek kaparni a gyomrában. – Megtanultál kanalat hajlítani?

– Nem! Épp ez az! Soha nem sikerült. Egyszer sem sikerült, egyetlenegyszer sem! – üvölt fel Marcus.

Az arca egyértelműen vidám, szinte már boldog, és Tom azon tűnődik, hova lett a telefonhívás hisztérikus, rettegő Marcusa. Csak megjátszotta magát? Vagy most játssza meg magát?

– Oké – mondja Tom, mert semmi más nem jut eszébe. – Akkor mi történt?

– Oké, szóval a kanálhajlításnál tartottunk, ugye? A megszállottjává váltam. De ahogy idősebb lettem, egyre inkább… a fenébe is, inkább szertartássá vált. Egyfajta meditációvá. Szokássá. Nem tudtam elaludni esténként, ha előtte nem töltöttem pár percet ezzel, és nem indult be a nap, amíg nem szántam erre időt reggel. Tudom, hogy hülyén hangzik, de nekem ez volt a reggeli és az esti ima megfelelője. Csak nem a mindenható istenhez imádkoztam, hanem egy fémkanálhoz. Baromság, mi? De annyira megnyugtató volt… ilyennek képzelem a meditációt. És ezért… basszus… – hallgat el egy pillanatra, nagyot nyel, rekedtes hangon folytatja. – Itt ment félre minden.

Tom felé nyújtja a kezét, és ő önkéntelenül elhúzódik az érintés elől.

– Itt vagy még, Tom? – kérdezi Marcus szinte suttogó hangon, akár egy lidérc a sötétben. – Figyelsz rám?

Tom remegő ujjakkal dörzsöli a borostás állát, száguldoznak a gondolatai.

– Oké, szóval mindennap kétszer megpróbáltál meghajlítani egy kanalat… tizenkét éves korunk óta.

Marcus bólint.

– Majdnem huszonöt éve.

– És soha nem sikerült.

Marcus megrázza a fejét.

– Soha. Egyszer sem – ismeri el.

A feje mozdulatlanná válik, a padló felé fordítja a lehunyt szemét, és Tom megint gúnyos mosolyt vél felfedezni az arcán.

– Egészen tegnap estig.

Mintha jeges ujjak kúsznának fel Tom gerincén. Már nem szeretné, hogy Marcus kinyissa a szemét. Hirtelen nagyon rossz érzése támad… ez több mint furcsa, több mint képtelen. Veszedelmes.

– És ezzel elérkeztünk a mához – mondja végül Tom.

Próbál… mi is lenni? Higgadt. Erős. A helyzet ura. De tudja, hogy egyik sem igaz. A tekintete a kifacsarodott asztalra siklik, ami az elvarázsolt kastélyba illő ablakokon át beömlő fényben fürdik, és azon mereng, milyen hatalomra volt szükség ahhoz, hogy ezt tegyék a bútorral. Az asztal két és fél méter hosszú, tömör tölgyfa, és mintha egy tündérmese óriása kötött volna rá csomót. De még ennél is rosszabb. Rosszabb, mert sehol egy szálka, sehol egy repedés, semmi nyoma erőszaknak. A fa meghajlott, a tükörsima felszín szolgaian vette fel új formáját, mintha maguk a molekulák rendeződtek volna át. Iszonyatos.

– El bizony – ért egyet Marcus, a padlónak beszélve, mint aki szégyelli magát. – Ahogy mondtam, veszekedtünk Christine-nel. Borzalmas, borzalmas veszekedés volt. Üvöltöttünk, kiabáltunk, sírtunk. Én is sírtam.

Felül, és Tom felé fordul.

– Azt mondta, el akar hagyni, Tom. El akar válni. El tudod ezt hinni?

Tom nagyot nyel, nem szól semmit.

– Iszonyú dühös lettem, felcsesztem magam. Elborult az agyam, érted? Egyszerűen… nem voltam önmagam. Megütöttem, Tom. Bevallom. Úgy megpofoztam, hogy a padlóra zuhant. Még soha nem ütöttem meg nőt, de üvöltözött velem, és… szörnyű dolgokat vágott a fejemhez. Sértéseket. Gúnyolódott rajtam.

– Szóval veszekedtetek – mondja Tom, elhúzódva Marcustól. – Aztán?

– Aztán semmi. Berohant a hálószobába, és engem kizárt. Kinyitottam a bárszekrényt, és azt mondtam magamnak: szabad a vásár. Szerintem megittam, tudom is én, egy üveg whiskey-t, mire kidőltem. Azt hiszem… Azt hiszem, próbáltam beszélni vele. Az ajtón keresztül. De ő nem volt hajlandó, pláne, miután nekiálltam piálni, tudod, „biztonságba helyeztem”.

Egy közös poénjuk. A régi szép időkből, amikor találtak egy üveget a szüleik bárszekrényében. Megitták, és ezt mondogatták: biztonságba helyezték.

– Rendben, és aztán? Mondd már – sürgeti Tom, türelmetlenül várva a történet végét, az igazságot.

A szoba fokozatosan fénybe borul, rájuk köszönt a reggel. Próbálja elkerülni a tekintetével a torz ablakokat, az árnyékszerű emberre összpontosít, aki alig karnyújtásnyira, összegörnyedve üldögél; arra a valamire, amit képes felfogni, vagyis reméli, hogy képes.

– Oké, nyugalom – csitítja Marcus, és felemeli a fejét, már nyíltan mosolyog, nyoma sincs a rémült férfinak, aki hajnalban hívta telefonon.

Biztonságba van helyezve, jut eszébe Tomnak.

– Szóval, a kanapén ébredtem – folytatja. – Hajnali kettő volt, és ki kellett mennem. Elvégeztem a dolgomat, kijöttem ide, felkapcsoltam minden lámpát, és leültem az asztalhoz. Még mindig elég részeg voltam, azt hiszem. Talán még most is az vagyok. Ültem az asztalnál, és arra gondoltam, hogy mit mondott nekem, hogy mit tett, és újra elfogott a düh. Belülről marcangolt, fenevadként vergődött bennem, ki akarta rágni magát, kiugrani a világba és elpusztítani mindent, amit csak ér. Őszintén szólva megrémültem a gondolatoktól a fejemben, a fortyogó haragom erejétől. Voltál már ilyen dühös, Tom?

– Asszem – válaszol Tom sután.

Marcus bólint, aztán szünetet tart, felemeli egy ujját, mint aki a szélirányt ellenőrzi.

– Aztán eszembe jutott, hogy mit kell tennem.

– A kanál – jelenti ki Tom.

Marcus lelkesen bólint.

– A kanál. Gondoltam, az majd lenyugtat. Lehiggadok tőle. Hoztam egy kanalat a konyhából, leültem az asztalhoz, és azt tettem, amit mindig. Koncentráltam. A kanálra meredtem, és akartam, hogy görbüljön el a rohadék.

Marcus olyan hevesen kapja fel a két kezét, hogy Tom hátrahőköl, fél métert hátrál.

– És megtörtént, Tom! – jelenti be büszkén, mint aki megvilágosodott. – Mintha felkapcsoltak volna egy reflektort a fejemben, és kiáramlott belőlem az a sok düh, frusztráció és csalódás, minden szégyen és szörnyűség, annak a kurvának az árulása, szökőárként zúdult ki.

Marcus a homlokára bök, mintha be tudná csúsztatni az ujját, egyenesen a mindezt lehetővé tévő misztikus erő örvényébe.

– És esküszöm, Tom, a kanál felemelkedett az asztalról, fel a levegőbe! El sem akartam hinni! Csak úgy… lebegett előttem, mint ami utasításra vár. És akkor formák jutottak eszembe. Hogy milyen formákat vehetne fel. És megtette, mármint a kanál, ott a levegőben elkezdett nyúlni és hajlani és kicsavarodni, el sem tudod képzelni – idézi fel Marcus, összefonja az ujjait, tekergő labdát formál belőlük. – Életem legelképesztőbb pillanata volt.

Tom bólint, nem tudja, mit mondhatna. Bármikor máskor kinevetné Marcust, vagy talán ámulna azon, hogy mit tett. De látva a szürreális pusztítást, az ablakot és a bútorokat átformáló őrületet, a szétfolyt képeket a falon, tudja, hogy még nem értek a történet végére. Marcus nem véletlenül tartja csukva a szemét. Nem véletlenül kapcsolta le a lámpát.

– És aztán? – kérdezi szinte suttogva.

Marcus feléje kúszik, mint egy hatalmas pók, először éri közvetlen napfény az arcát. Egy erős marok ragadja meg Tom bokáját, mielőtt elránthatná. Marcus arca megfeszül a kíntól, Tom vörös foltokat lát a járomcsontján, durva borostát az állán, a nehéz évek nyomait. Valahogy így képzeli el az elmebetegeket. Ez az őrület megtestesülése, és azért fohászkodik, hogy Marcus ne nyissa ki a szemét, tartsa szorosan zárva, mert nem akarja tudni, milyen szem tartozhat egy ilyen archoz… a padlón felé kúszó, a kopott csizmáját szorongató démonhoz.

Marcus kitátja a száját, mint aki visítani készül, üvölteni és jajgatni, de csak szavak törnek elő.

– Nem tudtam leállítani – mondja szipogva.

Összeszorított szemhéja alól könnyek szivárognak, takony folyik az orrából, és Tom el akar menekülni a barátja elől, kiszabadítani a lábát a sápadt, karmokká görbült ujjak közül. Ismét megszólal az ösztöne, hogy fusson, fusson, és soha ne nézzen vissza.

– Ezt hogy érted? – kérdezi Tom, és kirántja a csizmáját Marcus markából, nem törődve a másik érzéseivel.

Marcus látszólag észre sem veszi, vagy csak nem érdekli, hanem még közelebb mászik, a tenyere a poros fapadlón támaszkodik, behunyt szemével Tom arcát keresi.

– Azt jelenti, amit mondok! – rivall rá, a kirepülő nyálcseppek megcsillannak a napfényben. – Nem tudtam leállítani! A kanál visszaesett az asztalra. Az asztalra néztem, még több formát képzeltem el, és ez az óriási szar felemelkedett a padlóról, Tom! Felemelkedett, és elkezdett átalakulni a levegőben! Szörnyű formákat vett fel, csavarodott és lüktetett az elmémből áradó energiától. Elkaptam a pillantásom, megrémültem, azt mondtam az agyamnak, hogy elég, HAGYD ABBA! De nem hagyta abba. És bárhova néztem, minden elkezdett átalakulni, meghajlott, elolvadt. A fa vízként folyt, a fém bugyogva megnyúlt, az ablakok mozogni kezdtek, mintha forró olajon lebegnének, és próbáltam máshova nézni, máshova! Istenem, a székek… meghajoltak és táncoltak. Azok a rohadt falak lobogtak, mint egy vitorla… hihetetlen volt, Tom! Hihetetlen és rémisztő, mert elvesztettem az irányítást. Borzalmas volt… annyira borzalmas. De közben lenyűgöző. Úgyhogy lekapcsoltam minden lámpát, az összeset, sötét volt, hogy ne lássak semmit. Ha nem látok semmit, nem tudok semminek ártani, igaz? Igaz?

Marcus elhallgat, kapkodja a levegőt, nyálcsík lóg a szájából, ahogy lehajtja a fejét. A testéből elszáll az erő, egyre lejjebb ereszti a homlokát, míg végül majdnem az arcán fekszik. A megerőltetéstől elfehéredett ujjai szétvetve támaszkodnak a padlón. Egy ugrásra készülő állat, villan Tom eszébe.

– Marcus…

Barátja megint sír, ezúttal halkan, és amikor újra megszólal, a hangja nem több reszelős suttogásnál a reggeli fényben, ami a poros padlóról verődik vissza felé.

– Annyira zajos volt, Tom. Meg lennél lepve, hogy milyen hangos, amikor valami így meghajlik. Mint egy haldokló állat. A bútorok felnyögtek és sikoltottak, mint amiket fájdalom gyötör, és mintha bántottam volna őket… Szóval azt hiszem, felébresztettem Christine-t…

– Jézusisten – hördül fel Tom, és talpra evickél.

– Hidd el, Tom! Meg akartam állítani, tényleg! Próbáltam, próbáltam…

Marcus visszamászik a sarokba, vissza az árnyak közé, mint aki az életét félti.

– Veszekedtünk! – üvölt az arcára szorított kezébe. – Veszekedtünk! El akart hagyni, Tom! El akart válni tőlem…

Tom arcából kifut a vér. Hátralép, és a folyosó felé néz.

– Marcus, hol van Christine?

Marcus nem válaszol, csak halkan sírdogál a sarokban, és Tom úgy retteg, mint még soha életében. Christine.

– Marcus! – kiabálja, kész felrángatni a férfit a padlóról, és addig verni, amíg abba nem hagyja az átkozott pityergést. – Hol van?!

De már nem is pityereg, döbben rá Tom. Figyeli Marcus remegő testét, hallgatja a szájából előtörő fulladozó hangokat… Istenem, ne, gondolja.

A rohadék… nevet.

Tom kábán fordul el tőle, végigmegy a folyosón, távolodva a zengő nevetéstől, a nappaliban kuporgó őrült lidérctől.

A hálószoba a folyosó végén van. Egyből feltűnik neki a megnyúlt, két méternél is magasabb, ijesztően meghajlott ajtókeret. Az ajtógomb még működik. Tom elfordítja, és belöki az ajtót.

A hálószoba falai vörösek. Christine rózsavörösnek hívta, jut eszébe. A sötét, nehéz tíkfa ágykeret szét van húzva, mint a gumicukor, majdnem a szemközti falig nyúlik, négy és fél méter egyik szélétől a másikig. Az éjjeliszekrény egy fadombbá folyt szét, sziklás hegylánc miniatűr modelljeként terül el a padlón. A szekrény, ahol a nő ruhái lógtak, a távolabbi falhoz lapul, a teteje lefele hajlik, mint az önmagába visszaforduló hullámtaraj. Az egyik falon, veszi észre Tom, jókora lyukak éktelenkednek, mintha meteorok zuhantak volna rá. A fürdőszoba ajtaja nyitva van, a vécé szökőkútként spricceli a vizet, eláztatva a szőnyeget, a porceláncsésze szája egészen a plafonig nyúlik, akkora, hogy egy felnőtt ember is be tudna lépni rajta. Egy kapu.

Az ágyon, a matracon egy barna paplan és feltúrt ágynemű hever. Göröngyös, nagy valami rejtőzik alattuk, mintha takarót borítottak volna egy halom labdára. Tom az ágyhoz lép, izzadó tenyérrel fogja meg a takarót.

Egy pillanatra abban reménykedik, hogy ha félrerántja, kiderül, hogy megtréfálták. Hogy átverték. Christine előugrik a szekrényből, és rákiabál: „Elhitted! Elhitted!”, Marcus a hátára csap, és minden olyan lesz, mint előtte, mielőtt egymásba szerettek a nővel, mielőtt bujkálniuk kellett, a szebb jövő ígérete előtt. Legalábbis kettőjük számára.

Félrerántja a takarót, és felüvölt. Józan esze ijedt állatként hagyja el a testét, az elméje vékony gallyként roppan ketté, egyre csak üvölt és üvölt. Már fáj a torka, de az üvöltés nem akar véget érni, elszakadnak a hangszálai. Az arcát, a nyakát karmolja, a szeme szélét, hogy befogadja az iszonyatot.

Veszekedtünk. El akart hagyni, Tom.

A szavak egyre ott visszhangoznak a fejében, az undor helyét a félelem veszi át, az önfenntartás ösztöne. Rémülten sarkon fordul, a hálószoba ajtajához rohan, végig a folyosón a nappali felé, nem áll meg, nem gondolkodik, semmire sem gondol, csak a futásra. Menekülj!

Befordul a sarkon, fél térdre esik, felpattan, és a bejárati ajtó felé iszkol. Egy árnyékot lát a szeme sarkából, a konyha felől közelít, de nem várja meg, hogy mi az, az ajtó felé veti magát, az ajtógomb felé nyúl…

…és az elhúzódik előle. Mint az ég felé törő léggömb, egyre magasabbra és magasabbra emelkedik. Tom első gondolata, hogy utánaugrik, majdnem kuncog az elképzelt jeleneten, és ostoba bámulattal figyeli, ahogy az egész fal felfele kezd nyúlni, egyre csak fel, az egész épület új formát ölt, meghajlik a férfi akarata előtt, akit elárult, akinek ekkora hatalmat adott a dühe, miután elvette az eszét.

– Tom – szólal meg a nyugodt hang mögötte. – Látlak.

Tom behunyja a szemét, próbál az álomra gondolni. Elképzelni, ahogy betakarja a föld, és az ajka csókban olvad el.

Gonosz nevetés harsan, az ördög nevetése.

Tom megfordul, kinyitja a szemét, és az őrület vöröslő, kiguvadó szemébe néz. Pillanatnyi fájdalmat érez a gerincében, miközben a mennyezet felé száguld, és még egyszer, talán utoljára, aranyló láthatárként, lenyugvó napként látja maga előtt Christine-t.