Gary sóvárogva bámult ki a kombi párától homályos hátsó ablakán. A mögöttük haladó fehér Cadillac hűtőrácsa fénylett a forróságban, és valahányszor csikorogva fékeztek, úgy csillogott, mint egy nagyra tátott krómszáj, amely az ő hátsó lökhárítójukra veti magát. Gary szórakozottan meredt a két sötét, elmosódott árnyékalakra a Caddy rézsútosan ereszkedő szélvédője mögött, furcsa kukkolók egy másik világból, ahol léteztek az olyasmik, mint a légkondicionálás és a sötétített ablaküveg.

Martha hajlamos volt nagyokat fékezni és élesen venni a kanyarokat; Garynek minden irányváltásnál az utastér forró műanyag elemeinek kellett támasztania a tenyerét, a csupasz talpát pedig a durva szőnyegen vetette meg a piros lámpák hozta rövid szünetekben. Ráadásul csak fürdőnadrágot viselt, és a hatalmas ablakokon betűző napfény ferde fehér négyszögeket vetített a bőrére, amelyek forró vajként égették, valahányszor kanyarodtak. Úgy érezte magát, mint egy rovar, amely csapdába esett a nagyítóüveg perzselő tekintete alatt.

Jóllehet az elülső ablakok le voltak tekerve, hátul alig mozgott a levegő, és bár rövid volt az út, máris verejtéktől volt csatakos a bőre. Ennél is jobban bosszantotta a mellkasára és a kézfejére szóródott lila cukor a feltépett Lik-M-Aid Fun Dip-zacskóból, amely lila porfelhőt köhögött rá, amikor Martha áthajtott egy különösen nagy kátyún. A zökkenőtől Gary a levegőbe emelkedett egy pillanatra, majd visszazuhant a kombi hátsó terének padlójára; ráharapott a nyelvére, és bekövetkezett az imént említett, ragadós Fun Dip-fiaskó.

– Elnézést! – szólt hátra Martha, felemelve az egyik kezét, de nem fordult oda. Aztán dünnyögve hozzátette: – Egyre több a kátyú… Átkozott utak.

– Anyu, figyelj már oda! – csattant fel Abby, és bár dorgáló hangon tette, a tekintete egy pillanatra sem szakadt el a jegyzetfüzettől, ahova a szerelmes leveleit írogatta Timmy Northrupnak. – Elrontottam miattad – dohogott.

– Elnézést! – ismételte meg Martha, ezúttal fáradtabb, bánatosabb hangon. – Nem vettem észre.

Abby szórakozottan hátrafordult, és találkozott a tekintete Garyével. Elmosolyodott, kellemes meglepetést tükrözött az arca, mintha a fiú akkor bukkant volna elő a semmiből.

A szájához emelte a kezét, poharat mímelve, és úgy tett, mintha inna belőle. Utána kancsalított, és ingatni kezdte a fejét. Gary tudta, hogy részegséget imitál, és majdnem felnevetett, de amikor visszatért a pillantása az anyja tarkójára, elhalványult a mosolya. Az anyja tényleg ivott. Azt is tudta, hogy néha túl sokat. Ez volt az egyik oka annak, hogy elhagyta őket az apja, legalábbis Abby szerint.

Amikor visszanézett a még mindig mosolygó Abbyre, akinek az arcára sütött a nap, sokadszor is megállapította, mennyire szép. Ugyanolyan fekete haja és kék szeme volt, mint neki vagy az anyjuknak, a bőre viszont barnább árnyalatú, akár az apjuké. Gary tudta, hogy a fiúk szépnek tartják (sok barátjától hallotta ezt), és nem akart vitába szállni velük. Azt kívánta, bárcsak olyan lenne, mint ő, és gyakran utánozta az arckifejezését, a mozdulatait, azt remélve, hogy ő is olyan népszerű lesz, mint a nővére. De tudta, hogy alacsony, vékony és sápadt. Sovány volt, csontos, mint az anyja, akit a kérésére Marthának hívtak, de ezt ő sosem érezte helyesnek. Martha halvány bőrű, kissé vékony, főleg az apjuk távozása óta. De ő is eléggé szép volt. A fiú jól tudta. Tudta, hogy korábban szép volt.

Abby csettintett az ujjával, hogy magára vonja az öccse figyelmét. Ő a szemébe nézett, próbált mosolyogni. Abby viszonozta a mosolyt, és megajándékozta a „Kacsintással”. A Kacsintás nem csak egy szemvillanásnyi ideig tartott, hosszasan kitartotta, az egész arca beszállt a gesztusba, vicsorgott a szája, ráncok jelentek meg a szeme körül és a homlokán, a szemhéja hevesen préselődött össze, szempillái átölelték egymást.

Gary imádta ezt a kacsintást, és mindig elmosolyodott tőle. Abby akkor csinálta ezt, amikor rossznak tűnt a helyzet, de végül megoldódott. Ezt üzente: „Nyugalom, nem kell aggódnod. Együtt mindent megoldunk.”

Megérkeztek az uszodához.

Martha lenyitotta a kombi hátsó ajtaját, és felkapta a törülközőkkel, naptejekkel, ennivalókkal és vizesüvegekkel teli vászontáskát. Gary szorosan a mellkasához szorította a saját törülközőjét és a kék úszószemüvegét, arra várva, hogy Martha végezzen, és ő végre kiszállhasson.

– Kéred a papucsodat? – kérdezte Martha, és feltartott egy kisebb hálós táskát, amelyből Gary papucsa és pólója kandikált, meg a rongyos borítójú regény, amelyet ő olvasott lassan egy hónapja.

Gary egy szörnyet pillantott meg a vastag könyv borítóképén, gyűlölettel teli fekete szemek meredtek rá a táska egymást keresztező műanyagszálai közti hézagokból. Utálta a könyvet, és nem értette, az anyja miért olvas ilyesmit. Ő az Encyclopedia Brown-sorozatot szerette, vagy a kedves idős hölgyről szóló Mrs. Piggle-Wiggle-könyveket, aki mindig tudta, mihez kell kezdeni a rossz gyerekekkel. A legutóbbiban, amit olvasott, bezárt egy fiút a rendetlen szobájába, és végül olyan magasra halmozódott a sok szemét, hogy a fiú csapdába esett, nem tudott se enni, se aludni, se kijutni a szobából, és csak azért maradt életben, mert rájött, hogy tisztának kell lennie. Úgyhogy a fiú kitakarított, és soha többé nem csinált rendetlenséget. Gary szerint ilyen könyveket volt érdemes olvasni.

– Gary! – szólalt meg ismét az anyja, ezúttal az ujjain lógatva a papucsait, és meglengette őket, hogy felrázza a merengésből. – Forró a beton.

– Oké – egyezett bele, csak hogy elinduljanak végre; bármire kész volt, hogy kiszállhasson a meleg, fülledt levegőjű autóból, és a tiszta, hideg vízbe mehessen.

A hátsóján kúszott a lenyitott ajtó kemény műanyag felületére, és türelmesen ült, amíg Martha ráadta a kék papucsokat. Nevetés és örömteli sivítások hangja hallatszott a magas, a medencét és a parkolót elválasztó, barna téglából rakott fal mögül.

Az anyja végre hátralépett, így Gary lecsusszanhatott az aszfaltra. Abby már előttük járt, a leparkolt autókat könnyedén kerülgetve tartott a sötétített üvegű szárnyas ajtóhoz, amely felett az Akheron Városi Sportközpont felirat díszelgett. A zömök, bézs színű téglaépület szolgált a sportközpont bejárataként. A fiú szorosan megfogta a törülközőjét, és a nővére után sietett.

– Kérlek, vigyázz az autókkal! – kiáltott utána a mögötte loholó Martha. – Tudod, hogy néha a leparkolt autó is elgurulhat!

Abby hátranézett a járdán csattogó papucsok hangját hallva. Szórakozottan elmosolyodott, visszafordult, és folytatta az útját. Gary látta a fehér bikinije pántját, ami a napon ragyogó, fehér és zöld csíkos nyári pamutruha alól kandikált ki. Ő is papucsot viselt, csillogó kövekkel teli, vicces fajtát, és cipelte a saját táskáját, tele csupa olyasmivel, amiről Gary el sem tudta képzelni, miért lehet rá szükség a medence mellett. Csak azért tudta, hogy mit pakolt be a nővére, mert reggel belekukkantott a táskájába, mielőtt elindultak.

A naptejet és a magazint értette, de a smink és a hajkefe már kérdéseket vetett fel benne, néhány „lányos” dolgot pedig egyáltalán nem ismert fel. A papírba csomagolt tubus, fura csatok, amikről azt feltételezte, hajba valók, és egy kis műanyag doboz, benne tabletták… nem tűnt aszpirinnek.

Az a benyomása támadt, hogy a doboz álcázásra, a tabletták elrejtésére szolgált. De szerette Abbyt, ezért nem árulta be.

Amikor utolérte, a lány szórakozottan megfogta a kezét. A fiúnak gyorsan át kellett tennie az úszószemüvegét a másik kezébe, de nem bánta.

– Maradj velem, és nem lesz baj – mondta a nővére, de nem nézett le rá.

A fiú bólintott, és lepillantott, figyelve a parkoló fekete aszfaltján klaffogó papucsát, csak akkor nézett fel, amikor elérték a sötét, kétszárnyú ajtót.

Együtt, kézen fogva léptek be.

Tyler Lippon utálta a karúszóit. Majdnem nyolcéves volt, és ezerszer mondta az anyukájának, hogy egész jól tud már úszni. Az anyukája persze tudta ezt, mert megnézte, amikor úszóleckéket vett a YMCA-központban. Már nem is használt úszódeszkát, amikor a lábtempót gyakorolták. Ráadásul tudta, hogyan kell nagyon, nagyon sokáig visszatartani a lélegzetét.

– Még túl kicsi vagy, és rengeteg vad, nálad nagyobb kölyök lesz ott – jelentette ki az anyja, miközben ráhúzta az egyik szoros, felfújt kék gyűrűt a keskeny bicepszére. A gumitól Tylernek viszketett bőre.

– Ez annyira nevetséges – panaszkodott, különösen odafigyelve az utolsó, nemrég tanult szó kiejtésére.

Az anyja rámosolygott, megpuszilta a homlokát, és a fiú tudta, hogy elvesztette a vitát.

– Jövőre, öregúr – ígérte, gyengéden az orrára koppintott az ujjával.

A vörös körömlakkja illett az egyrészes fürdőruhájához és a dús vörös hajához. Tyler utálta ezt a becenevet, de a szülei ezzel szokták cukkolni, mert annyival okosabb a korabeli gyerekeknél, és Sam nagypapa „öreg léleknek” hívta. Ő nem gondolta, hogy különösebben öreg lenne a lelke. Véleménye szerint az ugyanúgy nyolcéves volt, mint ő maga.

Kiszabadult az anyukája meleg kezei közül, megfordult, körülnézett, nehogy összeütközzön valakivel, és a medence sekély vizébe ugrott. Mindenfelé gyerekek pancsoltak körülötte, de nem bánta, és kicsit örült is az úszóknak, amiért a felszínen tartották, amit persze sosem vallott volna be az anyukájának. Szokásához híven a vízbe hajtotta az arcát, és kinyitotta a szemét, ügyet sem vetve a klór keltette tompa szúrásra.

A medence alvilága csoda szép volt. Felhős és kék, az ugráló, pörgő, sétáló és úszó gyerekek csípőinek és lábainak birodalma, ahol minden lassítva mozgott. Amikor a víz ellepte a fülét, távoli és tompa lett a gyerekek zsivaja, és úgy érezte, egyedül van, mint az égben lebegő angyal, aki a megmentett lelkekre tekint le, amint felfele, egyre csak felfele másznak a felhőkön. Elmosolyodott a víz alatt, és tempózni kezdett a lábával. Elkezdett kiúszni a sekély részből, szélesre tárta a felszínen lebegő karját, és békésen figyelte, ahogy a medence durva fehér betonfeneke egyre messzebb távolodott, azt a csodás érzést kölcsönözve neki, hogy széttárt angyalszárnyaival egyre magasabbra repül az égben, Isten felé.

Martha figyelte, ahogy a gyerekei eltűnnek az épületben, és felsóhajtott. Kibaszottul meleg volt. Azon merengett, lenne-e ideje egy cigarettára, aztán eszébe jutott, hogy nála vannak a belépők. Elképzelte a gyerekeket az unott recepciós pultja előtt: Gary türelmetlenül járkál, és emelgeti a lábát, Abby pedig elegánsan duzzogva oldalra tolja a csípőjét, az ajka dacosan csücsörít, a nagy kék szeme kíméletlenül pislog, miközben arra vár, hogy szegény, szomorú, idős édesanyja meghozza a belépőket, és végre mehessenek játszani.

Martha általában csak kitette a gyerekeket, és elment Suzanne-nel meginni egy délutáni martinit a Chi-Chi’sben, a bevásárlóközpont mellett, de ezúttal úgy döntött, hogy a kis szörnyetegekkel tart, mert muszáj volt napoznia egy kicsit. Úgy érezte, hogy leharcolt, sápadt, és rossz formában van. Gyakrabban akart kijárni, többet edzeni, de mindig annyira fáradt volt. Hosszú volt a hét a munka és a gyerekek mellett, akik mindig sok gondot jelentettek nyáron, amikor nem kötötte le őket az iskola. A késő éjszakába nyúló ivászatok miatt nem aludt jól, ráadásul előttük volt a hétvége. Már előre gyűlölte a pillanatot, amikor meglátja Dant és az ostoba, öntelt, mosolygó, jóindulatú arcát, ahogy felsétál a behajtón, valamilyen khaki nadrágban és ingben… ahogy egy ügyvéd elképzeli a hétvégi lezser ruhát.

Még javában zajlott a válásuk, amely során Dan arra hivatkozott, amikor elhagyta, hogy Martha sokat iszik, azonban mivel viszonyt kezdett az akkor nyolcadikos Abby tanárnőjével, basszus, Martha kapta meg a gyerekek felügyeleti jogát. Ki a kicsit nem becsüli, gondolta magában, és elmosolyodott. Mr. Jó. Mr. Szent. Mr. Mindenben-Jobb-Vagyok lebukott, ahogy Ms. Kulowskyt döngeti, a Middlemarch Gimnázium immár csak volt tanárát, aki ezzel egy negyvenen túli és egy ronda válás közepén járó polgári peres ügyvéd kúrópajtásává lépett elő. Ráadásul kopaszodik, figyelte meg a legutóbbi hétvégén, amikor a férfi eljött a gyerekekért.