ROBERT
Percek óta csak várok, de nem javul a helyzet akkor sem, amikor a tábornok megtámaszkodik az asztalon.
– Foglaljon helyet, Cooper őrnagy!
Feszült vagyok, érzem, hogy van valami, ezért engedelmesen leereszkedem a székre. A szemembe mered, állom a pillantását, reménykedem benne, hogy gyorsan elkezdi. Kinyílik az ajtó, egy másik elöljáróm is bejön, majd a nyomában két fickó, akiket nem ismerek. Föl akarok állni, de ők intenek, hogy maradjak a helyemen. Csak azért maradok a széken, mert közben a tábornok is leül. Le sem veszi rólam a szemét, úgy érzem magam, mint egy vádlott a kihallgatásán.
– Örülök, hogy ilyen gyorsan tudunk beszélni, Cooper őrnagy, ugyanis a helyzet felettébb aggasztó. – Meg akarom kérdezni, hogy mi a franc az aggasztó, és főképp, hogy egyáltalán mi a helyzet, de az egyik ismeretlen férfi egy diktafont tol az asztal közepére. Hivatalos helyen vagyunk, minden mozdulatunkat kamera rögzíti, sőt a beszédünket is, ezért pláne nem értem ezt az egészet. A tábornok látja, hogy csodálkozom, ezért mintha mellékes lenne, közli: – Az urak a Nemzetbiztonságtól vannak – átemeli a szemét a másikra –, és a Központi Hírszerzéstől.
Tehát az egyik NSA-s, a másik meg CIA-s.
Ez jót nem jelent, mégis csak egy megállapítás zakatol az agyamban: kurva jó!
Bólintok, hogy megértettem, ők is biccentenek, majd helyet foglalnak az asztalnál. A másik elöljáróm megáll az ajtó meg a székem között. Ismerem a protokollt, a kijáratnál csak akkor áll valaki, ha félő, hogy az egyik bent lévő a többi akarata vagy engedélye nélkül távozni akar.
Szeretném föltenni a kérdést, hogy miért vagyok itt, de a tábornok gyorsabb.
– Mindent rögzítünk. Gondolom, ez egyértelmű.
– Megtudhatom, hogy mi ez az egész? – emelem át a szemem a nemzetbiztonságisra.
– Őrnagy, itt mi kérdezünk.
Nem bírom, felhorkantok, rohadtul irritál a két ismeretlen ürge. A tábornok hátradől, de nem szól közbe. Úgy néz rám, mintha most látna először.
Benyúl az asztal fiókjába, majd pontosan a diktafon mellé, mintha mértanilag kimérte volna, egy nagy borítékot tol. Nem mozdulok, míg meg nem szólal.
– Mielőtt megnézi, mi van a borítékban, föltennék pár kérdést.
– Jogom van tudni, miért vagyok itt.
– Meg fogja tudni, őrnagy.
Játszanak a türelmemmel, ezért én is hátradőlök. Nem vagyok ostoba. Jóval kezdtek. Eléggé képben vagyok azzal, mik a módszereik. Összefonom a mellkasomon a kezemet, fél füllel hallom, hogy az egyik fickó felsóhajt.
– Ismer egy bizonyos Jesus Herrerát? – kérdezi, mire a székemet felé fordítom. Gondoltam, hogy ők fognak faggatni. – Őrnagy – fűzi hozzá a rendfokozatomat; talán azt hiszi, azért nem válaszolok neki, mert hiányolom a tiszteletadást.
– Nem.
Széttárja a karját, a zakón keresztül is látszik, hogy hiába a válltömés, nyurga fickó.
– Ennyi? Egyszerűen csak nem?
A híres kötekedésük.
Bármit felelnék, nem tetszene nekik.
– Hogy másként fejezhetnék ki egy egyszerű „nem”-et?
– Komoly ügyről van szó, őrnagy, ne komédiázzon!
Beleharapok a számba, a legszívesebben az ő torkát harapnám ketté. Miért? Miért van mindig az, hogy egy nyomorult ügynök úgy hiszi, ő többet ér? Voltam már jelen kihallgatásnál, mindig ugyanúgy viselkednek: nagyképűen, fellengzősen, megjátszósan…