Ha történetesen férfi vagy, kedves Olvasó, és saját magad iránt érzett kíváncsiságból olvasod ezt a könyvet, jó, ha tudod: azon kevés szerencsések közé tartozol, akik nem viselik a férfinem legnagyobb keresztjét. A kevesek közé, akiknek van belső engedélyük rá, hogy élményeiket ne csak értékeljék, hanem át is éljék. Akiknek meg van engedve, hogy ne csak akciókkal és megoldásokkal reagáljanak a külvilágra, hanem saját belső folyamataikhoz is hozzáférjenek, legyenek azok érzések, vágyak vagy intuíciók. Ezért engedheted meg magadnak azt is, hogy olyasmiről olvass, ami az emberi kapcsolatokról és benne saját magadról szól.
A fiúk többségét a férfiak társadalma 6-8 éves korára már sikeresen „leválasztotta” saját belső élményeiről: nem beszélhet, sőt jobb, ha nem is gondolkodik arról, ha valamitől fél, csalódott, megijedt, szégyelli magát vagy valamiben elbizonytalanodott. Kamaszkoruktól már az sem mindig megengedett a fiúknak, hogy büszkeségüket, lelkesedésüket, elragadtatásukat – vagyis pozitív érzelmeiket – felvállalják. A flegmaság, a pókerarc persze nem minden férfikörben kötelező, de korántsem ritka.
Amikor önismereti tréningjeinken az érzelmek azonosítását tanítjuk, sokszor szóba kerül a düh mint érzés. Szemléltetésként egy kukta rajzát szoktuk bemutatni. A kitóduló gőz: a düh, az érzelmi túlnyomás jelképe, a kukta pedig a düh mögötti háttérérzések tárháza. Dühös lehetek, ha megijesztettek, ha szégyenbe hoztak, ha csalódtam, ha becsaptak, ha tehetetlen vagyok stb. Arra igyekszünk ráhangolni a résztvevőket, hogy keressék meg a düh mögötti elemibb érzéseiket. Azt tapasztaljuk, hogy ezeknek az érzéseknek a felvállalása a férfiaknak éppoly nehezére esik, mint a nőknek a düh felvállalása. És fordítva fogalmazva is igaz: a férfiasság nem csorbul, ha a düh erőteljes érzéséről beszél vagy dühöt mutat egy férfi, a nő számára viszont a „gyenge” érzések – és szinte csak azok – a megengedettek. Mintha érzelmi „túlnyomás” dolgában is fel lennének osztva a szerepek a nemek között.
Ha megkérdezünk egy tizedik évét betöltött férfiút, akinek arcán is, viselkedésén is egyértelműen látjuk, hogy kiborult: „Mi a baj?”, kilencven százalékban azt a választ kapjuk, hogy „Semmi!”. A férfiak többsége ilyenkor valóban azt kívánja, hogy hagyják egyedül problémájával, rosszkedvével. Nők csak akkor válaszolnak így, ha ezzel a másik fél bűntudatát akarják előhívni, és a színre vitt hallgatással rákényszeríteni, hogy majd meghátráljon az előadandó szemrehányások elől. A nőknél tehát gyakran manipulatív a „Semmi!” válasz, a férfiaknál viszont őszinte – bár szó szerint nem igaz.
Terápiás munkám során mindig igyekszem föltárni, hogy milyen érzéseket okoz a kliensnek az, amiről éppen beszél. Ha a kérdést így is teszem föl („Milyen érzés…?”), a nők többnyire azt válaszolják, hogy „Nekem ez nagy kiszolgáltatottság”, vagy: „Ez az egyetlen megnyugtató pont az egészben”, esetleg: „Teljesen tehetetlen vagyok” stb. – azaz nem okoz nekik gondot, hogy megtalálják a mögöttes érzéseket. A férfiak válasza következetesen másra vonatkozik: „Ez megengedhetetlen!”, „Ki kell szállnom ebből a kapcsolatból” vagy „Hülye vagyok, ha ezt eltűröm”.
Amikor eleinte időnként tovább erőszakoskodtam és megkérdeztem: „És ezzel kapcsolatban milyen érzései vannak?”, a válasz többnyire hasonló volt az elsőhöz, vagyis az „érzés” hívószóra vagy értékelő-minősítő választ, vagy egy stratégiai ötletet hallhattam, ami mindig a tennivalókra vonatkozott. Ma már tudom, hogy az érzések kimondására való felszólítás egy férfi számára fenyegető is lehet, ezért ha át akarom törni a tények felszínét, mostanában inkább azt kérdezem a férfiaktól: „Mit jelent ez a te számodra?” Erre egyaránt lehet a hagyományos férfigondolkodási irányokból vagy mélyebb rétegekből válaszolni. A döntés az övé. A mélyebb rétegeknek egyébként van egy férfiak számára is könnyen felvállalható síkja, ami szorosan összefügg az érzésekkel: az igények területe.
A fiúk érzelmekről való leválasztása egyszerű és halálbiztos módon valósul meg. A férfitársadalom pusztán annyit tesz, hogy elég súlyos büntetéssel fenyegeti meg a kisfiúkat, ha élményeik belső visszhangjával kezdenének foglalkozni. Elég súlyosnak az a büntetés nevezhető, amely kellemetlenebb, mint ha eredeti igényünk szerint viselkednénk: ha rosszabbul járunk a panaszkodással vagy tiltakozással, mint a tűréssel. Erre az elrettentésre a kirekesztéssel való fenyegetés tökéletesen alkalmas. (Egyetlen büntetésmód vetekszik a kirekesztés hatalmas erejével: a csonkítás. Semmi mással nem lehet annyi engedelmességre rábírni minket, mint ezzel a kétfajta fenyegetéssel, mert mindkettő az életben maradást veszélyezteti.)
Mindnyájan tapasztaljuk, hogy csak a fiúgyereket csúfolják társai („síró-picsogó!”), ha megijedne, panaszkodna, valamitől viszolyogna, vagy elkeseredésének adná át magát. Kislányok között a gyengeség nem tilos. A fiúk üzenete ilyenkor az, hogy nem tartozol közénk, ha nem bírod ki, ami rád méretett! Nem tekintjük férfinak, aki megijed, fél vagy panaszkodik! Mintha a férfivilág a darwini „Pusztuljon a gyenge!” elv alapján működne, miközben a nők világa az „Óvd a gyengét!” anyai elve alapján szerveződne. Ennek a különbségnek rengeteg következménye van. Ebből fakad a nemek közti kölcsönös értetlenség sokféle formája, ugyanakkor az a társadalmi és családi egyensúly is, amit – jó esetben – a két működési elv képes egymást kiegészítve létrehozni.
Visszatérve a férfineveltetésre: a kirekesztés a valahova tartozást fenyegeti. Mivel az ember falkaállat, egyedül nem életképes. Legősibb szorongásunk a falka elvesztése. Amikor egyéves korunk táján először teszünk olyasmit, amit szüleink rosszallanak, elutasító tekintetükből megismerjük a kitaszítottság rémét. Ennek a szorongásnak számtalan bizonyítéka van: a rosszalló szülői pillantásról a kisgyerek elkapja tekintetét, és a pánik több más fizikai és pszichológiai jelét mutatja. Az elutasítás miatt ugyanis nincs kiben megkapaszkodnia. Elveszetté válik. Önmagáról alkotott, addig pozitív képében (amit a szülői mosoly közvetített tükörként) hirtelen „űr támad”, és – a későbbi terápiák tanúsága szerint – olyan fenyegetést érez, mintha a föld akarná elnyelni. (Bizonyítottan ezzel a szorongásos élménnyel magyarázható a másfél évesek gyakori félelme a fürdőszobai lefolyóktól is.) A rosszallás mindig meghozza a kirekesztéstől való rettegést, az pedig a megsemmisüléstől való félelmet. Ez az a következménysor, melyet fiai nevelésében oly hatékonyan vet be a férfitársadalom.
Nemcsak a lányos viselkedést büntetik a fiúk kicsúfolással, kinevetéssel, kirekesztéssel (milyen jellemző, hogy mindhárom szó a ki igekötővel kezdődik!), hanem azt is, ha egy fiú nem veszi elég komolyan a hozzájuk tartozást, és beáll a lányok közé játszani. (Lányokat sosem fenyeget kirekesztés amiatt, hogy fiúkkal barátkoznak vagy játszanak…) Még súlyosabb szankció vár arra a fiúra, aki a lánylét szimbólumait: lányruhát, lányos díszt vesz magára. Ő szegény végképp megnézheti magát: a fiútársak reakciója gyakran életre szóló szégyenélményként marad meg benne. Miközben a lányoknak természetesen szabad fiúruhát magukra venniük… Az ötvenes (nálunk hatvanas) évek nagy filmsikerében, a Római vakációban a hercegnőt játszó, tüneményesen nőies Audrey Hepburnt Gregory Peck csíkos pizsamakabátjában is bájosnak találjuk, de mennyire másképp reagálnánk, ha a férfiszépség Gregory Peck vette volna fel Audrey Hepburn csipkés hálóingét…10
A fiúk egymást nevelik. Erre már azért is szükség van, mert a legtöbb kisfiú csak időmorzsákat kap apja jelenlétéből. Így férfiideálképe több arcból épül fel, azaz sokkal személytelenebb, mint a lányoké, akik életük első, döntő éveiben többnyire napi huszonnégy órát töltenek együtt azzal az emberrel – az anyával –, akihez később hasonulni akarnak.
A csak pár évvel idősebb „férfi nevelők” (a nagyfiúk) persze viszonylag éretlen és nyers formában adják át a szigorú mintát: boldogulj egyedül, bírj ki mindent, és főleg senkinek se mutasd meg, ha mégis lennének gyenge pontjaid vagy hézagok erődben, bátorságodban!
Ha a fiúk számára igazi – tehát nemcsak életkor szerint, hanem érzelmileg is – felnőtt férfiak nyújtanák a mindennapi modellt, akkor sokkal többféle működő viselkedésmintát, elnézést, szeretetet, támaszt és segítséget kapnának tőlük, mint a csak pár évvel idősebb fiúktól. A gyerek gondolkodása ugyanis sokkal merevebb, ő még sokkal inkább feketén-fehéren látja a dolgokat, mint az érett felnőtt. A kirekesztés vagy más büntetés nyersebben, kevésbé árnyaltan, kevesebb enyhítő együttérzéssel fogalmazódik meg a „kiskorú nevelőben”, aki még maga is éppen csak hogy elsajátította a férfinormát. Arra koncentrál, hogy a még neki is nehezére eső erőfeszítést mindenáron behajtsa a másik gyereken.
A fiúk egymás iránti könyörtelen szigorában gyakran fedezhető fel egy olyan mozgatórugó is, mintha a nagyobb fiú valamiféle elégtételt venne a másikon; mintha örömmel töltené el, hogy „Lám, most az egyszer nem én szenvedek, hanem én osztom a szenvedést! Ha nekem ki kellett bírnom, bírja ki ő is!” Ennek legkegyetlenebb felnőttkori változatát a katonaság mutatja fel, de még orvosegyetemeken sem ritkák az oktatók több generáción keresztül átörökített „szívató” mintái, holott ők elvileg segítő foglalkozásúak lennének… A pszichoanalízis nyelvén ezt a jelenséget úgy hívják, hogy azonosulás az agresszorral. Nem véletlen, hogy az együttérzést és azonosulást nélkülöző szadizmus – ami a korai lelki fejlődésnek még normális jelensége – nőkben ritkán marad meg felnőttkorra, férfiakból viszont könnyebben előhívható.
A felnőtt férfiak között is nagyon sokan megtartották a fekete-fehér látásmódot, ha érzelmekről van szó, ami azért nem csodálható, mert az ő érzelmi nevelésüket is döntően gyerekek végezték, vagyis a modell alapvetően éretlen volt. Azt is terápiákból – vagyis a személyiségalakulás felnőttkori visszajátszásából – tudjuk, hogy gyerekeinkkel bármely életkorukban úgy bánunk, ahogy velünk bántak a nagyok az adott életkorban.11 (Legpontosabban egyébként a csecsemőkori bánásmódra emlékeznek sejtjeink.)
Még csak néhány éve foglalkoztam felnőtt kliensekkel, amikor megkeresett egy asszony: a férjével van probléma (rég rossz, gondoltam, ha nem maga a problémagazda keres meg…). Viszonylag idősen házasodtak össze, és van két kicsi gyerekük. Mindketten komolyan gondolják, hogy nincs több dobásuk, de az asszony számára elviselhetetlen, ahogy a férj időnként bánik a gyerekekkel. Ő is tudja, hogy férje szeretne jó apa lenni, de visszatérően szadisztikus dolgokat művel a kicsikkel (mindkét gyerek fiú!).
Meglepődtem, amikor ezek után a férj egyáltalán megkeresett. Közel járt az ötvenhez, ami már nem a legjobb életkor a személyiség átalakulásához… Amikor megtudtam, hogy mérnök, még reménytelenebbnek gondoltam, hogy bármit is tudnék mozdítani rajta. A kezdők vakmerőségével mégis igent mondtam. És jobb híján elkezdtem faggatni saját gyerekkoráról. Hónapokig nem tettünk mást, mint elképesztő gyerekkori élményeiről beszéltünk. A megaláztatásokról, az igazságtalanságokról, a felnőttek kiszámíthatatlan viselkedéséről, a kiszolgáltatottságról. Rábukkantunk azokra az epizódokra, amelyeket valaha ő szenvedett el, és teljesen változatlan dramaturgiával játszott le saját fiaival (inkább: fiain).
Ennyire volt szükség. Tudatában összekapcsolódtak a sokáig tudattalan emlékek mai viselkedésével. Többé nem érzett kényszert, hogy ugyanúgy viselkedjen szülőként, ahogy vele bántak. Visszanyerte egyensúlyát, és apasága mindannyiuk számára megnyugtatóvá vált.
Egy másik példa ennél jelentéktelenebb dologban mutatja a gyerekkori élmények automatikus ismétlését (és nem is a férfinevelkedéssel kapcsolatos). Rövid hajú nőismerősömnek spániel kutyája van. Egyszer végignéztem, hogyan keféli ki a kutya szőrét, aki szegény rettenetesen vinnyogott. „Volt copfod valaha?” – kérdeztem. „Volt.” „A mamád fésülte ki?” „Igen. Úgy rángatta mindig, mint a fene!” „Így?” – kérdeztem újra. Elnevette magát. „Pont így.”
A „Bírd ki!” parancs a legtöbb férfiban erősebb bármilyen más irányelvnél, aminek alapján érzelmileg nehéz helyzetekben reagál. A legtöbb nő előtt ilyenkor legalább féltucatnyi megoldás áll nyitva, amivel még mindig a helyzeten belül maradhat: hőböröghet, megpróbálhatja felmentetni magát a feladat vagy teher alól, panaszkodhat, kérhet segítséget, megértést vagy előnyösebb megegyezést, kelthet bűntudatot, zsarolhat stb., stb.
Ha azonban a férfi nem boldogul a „Bírd ki!” elv alapján, összesen két választása marad: dönthet a dühödt küzdelem vagy az elmenekülés mellett. Más nemigen lehetséges a számára. Ennek az összesen három megoldásnak van egy közös vonása: némi sarkítással mindhárom „kapcsolaton kívülinek” nevezhető: az ádáz, néma tűrés ugyanúgy magányos akció, mint a kapcsolatot felszámoló elmenekülés, a küzdelem pedig a kapcsolat létét veszélyezteti.
Az említett női megoldásmódok ezzel szemben csak szabálymódosítást kívánnak elérni a kapcsolaton belül, és sokkal inkább a kapcsolat megmentésére, mint felszámolására törekednek, ha nem is tudatosan. Ezek között ugyanúgy vannak rokonszenvesebb – a probléma megoldására együttműködéssel törekvő – és kevésbé rokonszenves (azaz manipulatív, a másik helyzetével visszaélő) kísérletek, ahogyan az említett háromféle férfimegoldásban is egyaránt találhatunk imponáló és kevésbé vonzó elemeket.
Ez a felosztás természetesen sarkított, hiszen jó néhányan bevetjük időnként a másik nemre jellemző problémamegoldási módokat is, tendenciájában azonban igaz. Ahogyan egy kaliforniai szociálpszichológiai felmérés (férfi) szerzője fogalmazta meg a széles körű vizsgálat eredményét: „A hagyományos férfiszocializáció sajnálatos módon semmiféle eszközt nem nyújt a felnövekvő fiúknak kapcsolati problémáik konstruktív kezelésére.”
Érdemes végiggondolni, milyen tényezők állnak ennek a nem túl biztató összegzésnek a hátterében. Egy apró epizód jut eszembe. Amerikai férfi ismerősömmel egyszer hosszan beszélgettünk a párkapcsolatok lélektanáról. Csodálkozó érdeklődéssel hallgatta, bármit mondtam, akár saját gondolataim közül, akár a szakirodalom nyomán, holott én ezeket egyáltalán nem éreztem eget verően új gondolatoknak. Ő éppen negyedik (boldognak mondott) házasságában élt.
A beszélgetés végén elismerően jegyezte meg: „Nem gondoltam volna, hogy ennyi tetten érhető jele van annak, hogy egy kapcsolat jó-e vagy sem. Engem mind a három válásom teljesen váratlanul ért. Mindig azt gondoltam, hogy ha le tudom csitítani az aznapi vitát, akkor a feleségem ugyanúgy rendezettnek tekinti a konfliktust, mint én. Mindhármuknál meg voltam döbbenve, amikor végül is előálltak válási szándékukkal. Most viszont hál’ istennek tényleg minden rendben van a feleségem és köztem.” Most vajon honnan tudja?
A nemek pszichológiájával foglalkozó népszerű irodalomból érdemes megemlíteni a Kramer–Dunaway házaspár könyvét, aminek ez a címe: „Miért kevés a szex a férfiaknak? Miért kevés a szerelem a nőknek?” Jó néhány pszichológiai elemzésük annyira megtetszett, hogy a könyvet lelkesen lefordítottam. Ebből a könyvből ismertem meg a férfiak érzelemleszoktatásának folyamatát is. Tanulságos leírásukhoz fűzöm hozzá azt a gondolatomat, melyet könyvük indított el bennem: azt hiszem, megtaláltam a magyarázatot egy furcsaságra, mely majdnem minden nő számára egyszerre bosszantó és érthetetlen: miért van szükségük a férfiaknak arra, hogy lekezeljék, „aláminősítsék” a nők érzelmi életét?12 Hiszen a két nemnek – az állatvilágban csakúgy, mint az embereknél – nagy szüksége van a kettőjük közti ezerféle különbözőségre. Ezek csak akkor okoznak konfliktust, ha az ilyen eltérésből kellemetlen következmény hárul a másikra.
Ehhez képest mindenki tapasztalhatja, hogy a fiúk-férfiak nagy hangon fejezik ki nemtetszésüket a lányok-nők „lelkizésével”, „érzelmességével”, „érzékenységével” szemben még akkor is, amikor ez személyesen a legkisebb mértékben sem vonatkozik rájuk. Honnan ez az indulat, miközben annyi más különbözőséget néznek közömbösen (pl. az övéktől eltérő női érdeklődés megnyilvánulásait) vagy éppen megnyugvással (pl. a nők gyengeségét, ijedősségét), sőt: elismerőleg (az aprólékos női gondosságot, kapcsolatteremtési készséget, türelmet)?
Megvetést olyan tulajdonságokkal szemben érez az ember, melyeknél a saját normáját magasabb rendűnek gondolja. Mitől érzi a férfi magasabb rendűnek saját érzelmi háztartását, mint a nőét? Attól, hogy hatalmas erőfeszítései vannak abban, hogy ő maga úgy működik, ahogyan „férfihoz illik”; attól, hogy ez a működésmód önmagában óriási teljesítmény, amit állandó önfegyelemmel, a természetes reagálásról való lemondással, nagy belső kontrollal lehet csak elérni.
Ezért a teljesítményért nagyon kevés jutalmat kap a férfitársaktól (épp csak hogy bekerül általa az „oké-sávba”, ami persze életbe vágóan fontos), így érthető, hogy legalább olyankor igyekszik pluszpontokat szerezni erőfeszítéseiért, amikor másoknál – történetesen a nőknél – észreveszi ennek az erőfeszítésnek a hiányát. Lám! Én bezzeg…! Ez a rosszallás és megvetés jelzi, hogy a személyiség emlékszik a korábbi, feladott vágyakra: arra az időszakra, amikor még átélte a félelmet, a sértettséget, a csalódást. Ezt ma már se be nem vallja, se nem tudatosítja magában. Nem azt mondja, hogy „Lám! Én bezzeg lemondok a megkönnyebbülésnek erről az egyszerű módjáról!”, hanem azt, hogy „Nekem ilyen megoldás eszembe sem jutna!”. Hát persze hogy nem. Hiszen sokkal nehezebb lenne lemondani ezekről a feszültségszelepekről, ha tudatában tárolná az ilyen lehetőségeket.
Harmincnégy éves – szóval már elég rendesen e világra nevelt – voltam, amikor először találkoztam személyesen Carl Rogersszel és személyközpontú műhelyének munkatársaival. Megdöbbentem, amikor néhány történetükből kiderült, hogy az ő köreikben bizony a férfiak is könnyen és szívesen sírnak, valahányszor szomorúak, tehetetlenek, becsapottak vagy épp meghatottak. Akkoriban még nem tudtam a férfineveltetés csapdáiról, amikről ma már tudok. Arra gondoltam, mennyire zavarba jönnék, ha ezek a különböző korú férfiak előttem sírnák el magukat. És akkor valaki feltette azt a kérdést, amit én és a csoport többi tagja nem mert: „Miért jobb az, hogy sírtok?” A válaszoló is meg volt döbbenve a kérdésen: „Ugyanazért, amiről végig beszélünk: mert ezzel is letehetem a maszkot. Ez nemcsak nekem magamnak nagy könnyebbség, hiszen így nem kell szerepet játszanom, hanem a partnereimnek is ez a hitelesség adja a kapcsolat biztonságát.”
Ezt az előnyt könnyű belátni. Azt már nehezebb elhinni, mielőtt valaki maga megtapasztalná, hogy – sok milliárd férfitársa (soha próbára nem tett) feltevésével ellentétben – a mi kultúránkban semmilyen hátrány nem származik ebből a hitelességből.
Ha tovább gondoljuk, hogyan következik az én erőfeszítésemből a másikkal szembeni rosszallás, amikor ő nem teszi meg ugyanezt az erőfeszítést, könnyű felismerni, hogy ez nemcsak férfisajátosság. Mi, nők, például legalább ennyi erőfeszítést teszünk azért, hogy – legyőzve természetes önzésünket – mások igényeit „nőhöz illően” szolgáljuk. A legtöbb párkapcsolati és anyaként átélt konfliktusunk ebből adódik. Ugyanis mi is komoly rosszallással fogadjuk, ha partnereink nem ugyanígy viselkednek.
A legtipikusabb női szemrehányás valahogy így hangzik: „Hogyhogy nem jut magadtól eszedbe?! [mint nekem]”, „Hogy bírod tétlenül elnézni?!”, „Hát nem veszed rajta észre? [amikor igazán ordít róla]”, „Hogy lehetsz ennyire önző?!” A nő számára az a természetes, hogy „az embernek” magától eszébe jusson… hogy ne bírja tétlenül elnézni… hogy észrevegye a másikon… hogy ne legyen önző. Miért?
Úgy tűnik, mintha nekünk, nőknek, „valamikor” azt mondták volna, hogy akkor vagyunk elfogadhatóan lányosak, nőiesek, ha gondoskodunk másokról, ha kérés nélkül is rá tudunk hangolódni mások érzéseire, igényeire, miközben saját igényeinket hátrébb soroljuk.13
Ha keresni kezdjük, mikor és kitől kaptuk ezt a parancsot, a háttérben csak nagyon keveseknél találunk olyan módszeres elrettentést, mint ami a férfiak „Bírd ki!” parancsa mögött szinte minden életrajzban fellelhető. Ennek ellenére parancsnak érezzük. Nem találok más magyarázatot, mint a csecsemőről való gondoskodás biológiai parancsát, amit sok millió év alatt tanultak sejtjeink. A farkasanya, amikor otthon hagyva kicsinyeit vadászni megy, gyomrában hozza haza a kölykök aznapi táplálékát. Ki is teszi eléjük, amikor hazaér. Először annyit, amennyit magától nekik szánt. De ha tovább vinnyognak, újabb adagot ad nekik abból, amit már magának szánt. Ismerős?
Igaz, hogy egész neveltetésünk során ezt a női mintát láttuk és követtük. A mamánk is így működött, akkor nekünk, lányoknak is így kell… Lehet, hogy néhányan azt is megtapasztaltuk, hogy fiútestvéreinkhez képest több rosszallással fogadták, ha agresszívak voltunk. Valószínű, hogy a saját igények érvényesítése sem lehetséges valamilyen mértékű agresszivitás nélkül. Lehet – mindenesetre nincs nyoma olyan kíméletlen leszoktatásnak, mint a fiúk neveltetésénél. Mégis betartjuk az ősi utasítást. De hogy ez ugyanakkora erőfeszítésünkbe kerül, mint a férfiaknak a tűrés, az abban érhető tetten, hogy mekkora indulatot érzünk, ha látjuk, hogy ezt a magatartást nem követi mindenki („Hogy bírja ki, hogy ne emelje fel a fenekét, amikor ennyi munka van?”).
Vagyis hasonlóan a férfiakhoz, mi, nők sem tudjuk elfogadni, ha „egyesek” nem érzik magukra nézve kötelezőnek azt a normát, amit mi magunk oly sok erőfeszítés árán tartunk be. Szemrehányást teszünk, akár vég nélkül is, de a megvetésen kívül mintha nem lenne ilyenkor más eszközünk arra, hogy segítsünk magunkon, amikor egyre több a kielégítetlen igényünk. Belülről sosem jön fölmentés. Számunkra az a természetes, hogy saját igényeink kielégítését csak engedéllyel soroljuk előre. Arra várunk, hogy farkaskölykeink abbahagyják a vinnyogást, és beleegyezőleg elfogadják, hogy a maradék már igazán a mienk. A harag pedig egy soha meg nem fogalmazott értetlenségből fakad: „Hogyhogy neki nincs szüksége ilyen engedélyre?!” Mitől szabad neki egyedül eldöntenie, mennyi az övé a közösből?14
Ezért fordul elő sok családban, hogy a közepesen fáradt nő – ahelyett, hogy abbahagyná a mosogatást – egyre jobban belekergeti magát a teljes kimerültségbe. Saját működési logikája alapján azt gondolja, hogy eddig csak azért nem kapta meg a férfitól az „engedélyt a pihenésre” vagy a felmentő segítséget, mert a kimerültségről küldött üzenete nem volt elég jól hallható, elég látványos. Azt reméli, hogy ha erősebb vészjeleket ad le, majdcsak célt ér. Eközben a férfinak fogalma sincs, miért neki kellene engedélyt adnia. A férfineveltetés ugyanis azt írja elő, hogy „Gondoskodj a saját szükségleteidről”. Honnan tudhatná szegény férfi, hogy a női parancs ennek ellentmond („Gondoskodj mások szükségleteiről!”), és hogy alig van nő, aki saját maga merne dönteni a „szolgáltatási szünetek” dolgában. Ezért érzi a férfi igazságtalannak fáradt felesége vádjait, és nem érti, miért választja valaki inkább azt, hogy szédelegve mosogat, ahelyett, hogy hanyatt fekve olvasgatna.15
Összegezve úgy lehet fogalmazni, hogy a férfiak megvető „Ne panaszkodj! Ne siránkozz! Ne lelkizz!” szemrehányása és a nők „Ne légy önző! Nem látod, mi kell a másiknak?” rosszallása abban rokon, hogy mindketten a saját nemük kötelező parancsát kérik számon a másiktól. Nekik (= a férfiaknak) tiltották meg annak idején a panaszkodást, siránkozást, lelkizést, és nekik (= a nőknek) írták elő, hogy mondjanak le önzésükről, és érezzenek rá mások szükségleteire. Mindkét fél értetlen, sőt gyakran dühös is, hogy az ő alapigazsága a másik nem számára nem létezik.
A nők számára adott „Kötelező együtt!” parancsból következik, hogy legfőbb szemrehányásuk a párkapcsolatban az, hogy „Magamra hagysz…”, míg a férfiak „Bírd ki egyedül!” parancsából táplálkozik az ő legfőbb panaszuk: „Bekebelezel!”
Van egy másik hasznos könyv is a magyar könyvpiacon, amelyből sokat lehet tanulni nők és férfiak eltérő kapcsolati működéséről.
John Gray könyve, A férfiak a Marsról jöttek, a nők a Vénuszról ritkán firtatja ugyan a pszichológiai okokat – férfi és nő eltérő lelki működésének magyarázatát tulajdonképpen a címben szereplő bájos mitológiai „tényben” véli megtalálni –, annál többet nyújt viszont olvasóinak használati utasítás formájában.
Legeredetibb felfedezése a férfiak érzelmi ritmusára vonatkozik. A jelenség leírása annyira meggyőző, hogy valószínűleg egyetlen olvasója sem kételkedik abban az átütő sikerben, amit beszámolója szerint a szerző ezzel az elméletével ér el házaspároknak szervezett tréningcsoportjaiban.
Gumikötélhez hasonlítja a férfiak ritmikusan váltakozó közeledését és távolodását irányító belső erőt, és ezúttal még a pszichológiai magyarázattal sem marad adós. Más szerzőktől ismerhettük ugyan a férfiszocializáció „Bírd ki egyedül!” parancsát, de azt, hogy ez hogyan befolyásolja az egyedüllét iránti igényt, arról (én legalábbis) John Gray könyvében olvastam először. Tudjuk – írja –, hogy a férfinak egyedül kell boldogulnia bajaival. Az is természetes, hogy a problémák és feszültségek oldásához bizonyos időre van szükség. Logikus tehát, hogy ha bármilyen gondja van, a férfi el akar vonulni „barlangjába”, ahol zavartalanul emésztheti az emésztendőket.
Az amerikai önsegítő könyvek legjobb hagyományait követve Gray azonnal hasznos tanáccsal is ellátja nőolvasóit: ha azt akarod, hogy párod ne érezze magát fenyegetve a kapcsolatban, engedd, hogy ilyenkor meghúzza azt a bizonyos gumikötelet, engedd, hogy elvonuljon, és csak akkor térjen vissza hozzád, amikor már megszabadult feszültségeitől. Ne faggasd, hogy mi a baja, mert ezzel férfiatlan megoldásra (pl. panaszkodásra, gyengeségének feltárására) kényszerítenéd. Mellesleg: ha már nem érzi problémának, amin az elmúlt órában morfondírozott, talán el is mondja. És főleg ne gondold, hogy veled van baja: ez a te logikád, hiszen te csak olyankor szoktál elvonulni mellőle, ha őrá neheztelsz. A férfi más: neki kevésbé esik nehezére egyenesen megmondani, ha párjával van baja. Ő akkor lép ki a közös térből, ha magával van gondja.
Törvényszerűen elvesztik párjukat azok a nők, akik ezt a szabadságot nem képesek megadni a férfinak. A gumikötél csak akkor „pattan vissza”, vagyis a férfi csak akkor tér önként és örömmel vissza partneréhez, ha megkapta a számára szükséges távolléti időt. Ha egy nő ilyenkor rácsimpaszkodik az egyre jobban megfeszülő gumikötélre, a férfi nem tudja átélni a számára szükséges magányt, és nem alakul ki benne a „visszapattanás” vágya. A nőt piócának, koloncnak fogja érezni, és előbb-utóbb a végleges szabadulásról álmodozik. Ebből a szempontból szinte mindegy, milyen eszközökkel igyekszik a nő elérni, hogy párja közelében maradhasson: bűntudatkeltéssel, vádaskodással, könyörgéssel, ravasz ürügyekkel vagy megalázkodással. Az agresszív csimpaszkodót talán könnyebb elhagyni, mert könnyebb haragudni rá, de a végeredmény szempontjából a síró-könyörgő kolonc sem jár jobban.
Gray szerint a legtöbb nő képes lemondani csimpaszkodó viselkedéséről, amint megérti, hogy párkapcsolatuk jövője szempontjából ez mennyire veszélyes. Azokban a nőkben a legerősebb a csimpaszkodásra való hajlam, akiket gyerekkorukban egyszer (többször?) már végleg elhagytak. Ilyen előzmények után nehéz elhinniük, hogy ez az ember igenis vissza fog térni, amint kipufogta vagy kigondolkozta magát. Úgy ismerték meg az életet, mint ahol egészen készületlenül nagy veszteségek érhetik az embert. Hogyne lennének kiélezve a hasonló vészjelek vételére? Azt tapasztalták, hogy aki kimegy az ajtón, az nem biztos, hogy vissza is jön…
Ha egy férfi rájön, hogy párjában erős ez a félelem, még nem kell lemondania a számára oly fontos elvonulásról. Pusztán többször és megértőbben kell biztosítania őt arról, hogy visszajön, és hogy nem a kapcsolatukkal van baj, amikor ő félre akar vonulni.
Ha egy férfi lemond a barlangba vonulás szokásáról, férfiassága fontos szeletét áldozza fel. Milyen nagyszerű nyelvi lelemény, hogy a magyarban papucsnak hívják azt a férfit, akit felesége mozgat – vagyis nincs önálló mozgása. Mintha ő maga csak egy külső réteg lenne (ráadásul egy puha külső réteg! különben hívhatnák akár cipőnek is…), miközben a mozgató „akarat” nem belőle jön. Ő csak végrehajt.
Ezek a férfiak valószínűleg olyan anya mellett nőttek fel, akinek sikerült bűntudatot keltenie fiában (férjében is? vagy éppen férj híján?), valahányszor az ki akart lépni a közös térből. Hogy a kísérőszöveg szerint azért volt-e elfogadhatatlan a fiú önálló mozgása, mert „Nagyon veszélyes ám a világ, kisfiam!”, vagy mert „Te úgyis képtelen vagy egyedül bármire”, esetleg „Adtam én okot, hogy elhúzódj? Hát nem én vagyok a legmegértőbb anya?” – az a papucsosodás szempontjából mindegy. Az ilyen fiút bármelyik említett alesetben már kasztráltan kapja meg ifjú felesége, aki mellől ugyanúgy nem lesz bátorsága félrevonulni, ahogy anyja mellől sem volt. Tovább nehezítheti életét, ha a két nő versengeni kezd, mikor melyikük lábán legyen a papucs (aki – természetesen – legszívesebben mindkettőén egyszerre lenne, csak békesség legyen).
Ezek a férfiak az átlagosnál sokkal kisebb energiákkal rendelkeznek: passzívak és fantáziátlanok – így kevésbé kockáztatják ügyeletes anyukáik rosszallását –, fáradékonyak és gyakran betegek („Ha már fölém rendelődött, legalább gondoskodjon is rólam”), és nemegyszer korán impotensekké válnak („Ha úgysem jó, amit nyújtok, inkább feladom”). A papucsférj dicstelen története is mintha azt igazolná, hogy a „Sok mindent kibírok egyedül” napi tapasztalata nélkül valóban nem alakul ki a férfias jelleg.