1. fejezet

Válás... Minden normális gyerek krokodilkönnyeket hullajt, ha a szülei elválnak. Én vettem egy nagy levegőt, és igyekeztem pozitívvá tenni az addig borzalmasan aszociális viselkedésemet. Volt idő, hogy azt kívántam: bárcsak meghalna. Egy vétlen mozdulat, egy figyelmetlen sofőr. Igaz, általában buszra gondoltam. Olyan mértékű gázolásra, ami után a fogai alapján kell majd azonosítani. Nem, nem! Egy ujjal sem nyúlt hozzám az apám. Lelkileg terrorizált azzal, hogy bántotta azt, aki engem a világra hozott. Tehetetlen voltam, de mégis támogattam az anyámat, hogy megtegye azt a lépést, ami neki a legjobb. Megtette. De miután bezárt egy olyan ajtót, ahol csak fájdalom és kétségbeesés éri, kinyitott egy olyat, ahol minden gonoszság tanyázik. Cordelia Hemingway házának ajtaja volt ez. Az apám is gonosz ember, de ez a nő maga volt az ördög!

***

Volt idő, amikor a szüleim boldogok voltak, sőt, ez az időszak nagyon sokáig tartott. Amikor az édesapámat kirúgták a munkahelyéről, akkor kezdődött minden. Szoftvertervező volt egy neves cégnél. Egyből, az egyetem után került oda, így biztosra vette, hogy onnan fog nyugdíjba menni, ám jött egy nagyobb leépítés, és közölték Peter Westonnal, hogy többé már nincs helye a Samuel’s Corporationnél. Kudarcként élte ezt meg. Tudta jól, hogy ezzel a munkával biztosította a megélhetésünket. Édesanyám is jól keresett – ápoló volt a new york-i kórház sebészetén –, de nem olyan jól, mint az apám. Onnantól az ő vállára nehezedett minden. Apa nagyon igyekezett állást találni, de nem igazán fogadta őt kegyeibe Fortuna. Otthoni munkákat vállalt, aztán jött a mélyrepülés: alkoholhoz nyúlt.

Olyan mély lelkiterrorba taszította ezzel édesanyámat, ami rám is kihatott. Egyetlen egyszer ütötte meg. Csak egyszer, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy egy életre megutáljam. Másból sem álltak ki a napjaim, csak abból, hogy győzködtem anyát, lépjen, mert ez így nem élet. Persze ő a történtek után sem zárkózott el senkitől, közvetlen és életvidám maradt, amíg haza nem ért. Azután pedig magába roskadt. Én sem tudtam úgy odafigyelni az egyetemi tanulmányaimra, ahogy kellett volna. És én el akartam húzni a környékről. Történelmet-kulturális antropológiát tanultam. Régésznek készültem. Tudom, vicces, de Amerika rengeteg leletet rejt, és mindez sok utazással is jár. Nem mellesleg érdekelt, milyen népek éltek előttünk. A másik pedig, hogy gyerekkorom óta az volt az álmom, hogy egy múzeumi tárlaton az én nevem díszelegjen a plakáton. "Feltárta: Queen Weston"

De a jegyeim romlani kezdtek, és nem tudtam mitévő legyek. Négyes és ötös helyett hármas és kettes került az elektronikus naplóba. Fájt látnom, de úgy éreztem, hogy nem tudok mit csinálni. Menekültem a gondok elől. Aztán egy szép napon anya úgy jött haza, hogy másfél hét múlva költözünk. Csak néztem, hogy ezt mégis, hogy gondolta, de később kiderült, hogy titokban elindította a válást, valamint New York egyik kertvárosában vett ki egy házat. Egyik szemem sírt, a másik nevetett, de támogattam. Másra nem számíthatott, csakis rám.

Egy pénteki reggelen költöztünk el, amikor az apám nem volt otthon. Valójában egyikünk sem tudta, hogy hová ment. Ő üzleti utat emlegetett, de szkeptikusan néztünk rá. Ami azonban a lényeg, hogy zavartalanul el tudtunk menni.

Korán reggel érkeztünk Whisper Lane-be. Előtte még sosem hallottam erről a helyről. Szó, mi szó annyira nem is érdekelt egyik kertváros sem, szerettem New Yorkot. Nem volt problémám a nyüzsgő nagyvárossal. Nagyon jól viseltem a monotonitást, így nem gyengén volt érvágás, hogy az anyám kiemelt belőle, de nem tehettem semmit. Alkalmazkodnom kellett az ő érdekében, és igazából az enyémben is, noha továbbra sem fűlött a fogam ahhoz, hogy a civilizáción túl éljek. Nem rajongtam a közösségekért, és nehezen viseltem el ismeretlen –, de olykor ismerőst se – embereket magam körül. Volt bennem némi aszociális hajlam. Szerettem egyedül lenni. Nem is igazán jártam el egyetemi bulikra. Volt-e barátom? Nos, nézett ki valami, de sokszor ahhoz sem volt kedvem, hogy elmenjek vele egy randira, úgyhogy szerintem az egyik csoporttársam kefélgette a „kiszemelt”. Sok boldogságot, gondoltam csendben. Na, meg elég válogatós is voltam.

***

– Nézd ezeket a cuki bokrokat! – trillázott anyám, ahogy befordult az újdonsült házunk felhajtójára.

– Nem lesz nagy ez egy kicsit? – kérdeztem, közben végignéztem a kétszintes házon, új lakóhelyünkön.

Whisper Lane nem volt egyébként csúnya hely. Nagyon is hívogató volt a sok formára vágott díszbokor a házak előtt, a mérnöki pontossággal lenyírt gyep és az eltúlzott virágágyások sokasága; csak éppen engem nem érdekelt. Apa tényleg egy csődtömeg lett az elmúlt évek során, miután kirúgták, de ez még nem adott okot anyának arra, hogy kivigyen a mexikói határba, mert úgy éreztem, hogy ott vagyok. Én szerettem a várost, honvágyam volt. Mintha a szívemet tépték volna ki a helyéből. Valójában a megszokást sirattam. Tényleg olyan volt, mintha egy kész puzzle-ból emeltek volna ki.

– Borzasztóan olcsó a bérleti díja. Mit gondolsz, miért jöttünk ki a kertvárosba? A tulaj azt mondta, hogy a szembe szomszéd megölte a feleségét, és nem meri eredeti áron kiadni, mert mi van, ha rátámad a bérlőkre. Szerintem elment az esze – legyintett anya.

– Meg tudom érteni, valahogy nekem is viszket a tenyerem ettől a helytől – húztam el a számat, majd kiszálltam a kocsiból. – Mikor érnek ide a költöztetők? – kérdeztem, miközben megkerültem a kocsit, és a csomagtartóban kezdtem kotorászni a táskáim után.

– Kilenc órát mondtak, most van fél kilenc, tehát hamarosan pakolhatunk. – Anya nagyon boldognak tűnt. Olyannak hatott, mintha a mázsás súlyok csak úgy lepotyogtak volna a válláról. Gyönyörű kék szeme szinte szikrákat szórt. Vörös haja, ami addig élettelennek tűnt, ragyogott a délelőtti nap fényében. Az arcáról pedig lehetetlen volt levakarni a mosolyt. Ez pedig engem is örömmel töltött el.

– Jól van, addig nézzük meg a házat! – mutattam az ajtó felé. Kezdett érdekelni, hogy milyen is lehet.

Azon nem is agyaltam, mi fog történni, ha az öregem felfedezi, hogy megpattantunk. Annyi lehetőség és variáció volt a fejemben, de inkább elhessegettem, és igyekeztem a szép, új házra koncentrálni.

A gyepre ráfért volna egy gereblyézés, és a felhajtón is fel voltak borítva a kukák, de ezek eltörpültek a terasz mellett. Kis hintaágy lengett az enyhe szélben, a bejárattól nem messze. Otthonosnak hatott. Kicsit talán melengette is a szívem a new york-i panel után, de akkor még nem olvadtam meg. Borzasztóan fagyos jégkirálynő voltam.

– Kész vagy? – közben anya már nyitotta a bejárati ajtót, és kíváncsi mosollyal az arcán nézett felém. Vegyült némi izgatottság is a pillantásába.

– Mehet – feleltem. Ami azután jött, hogy beléptünk a házba, azt hiszem mindkettőnket meglepett.

Hatalmas beltér tárult elénk. Egy picinyke előtér után a tágas nappali-konyha kombináció következett, amit egy diszkrét boltív választott el. Tátott szájjal nézelődtem. Az olívazöld és a barna színei domináltak a falakon és a bútorokon is. A konyha végén teraszajtó világította be az alsó szintet. Nos, azonnal beleszerettem.

– Azt nem mondtad, hogy ez full berendezett – dadogtam meglepetten.

– Mert én sem gondoltam – válaszolt anyám hasonló sokkal a hangjában.

– Gyerünk fel! – kiáltottam, majd a konyhából visszafordultam az előszobába, és a lépcső felé vettem az irányt. Barna, plüss szőnyeg borította a rövid feljárót, majd az folytatódott tovább a felső szinten. Ott három ajtó fogadott. Be is nyitottam az elsőn, majd azt a helyiséget le is foglaltam gondolatban, hogy az lesz az én kis kuckóm. Már azon gondolkodtam, hogyan fogom kidíszíteni. Nos, igen, kicsit meglágyult a szívem. Folytattam tovább az utat. A második ajtó is egy szobába vezetett, ami letisztultabb és nagyobb volt, mint az első, így azt átengedtem anyának. Fejben mindent eldöntöttem. Végül a szemközti és egyben utolsó nyílászáró jött, ami egy fürdő-WC együttese volt, hófehér csempével borítva.

Mire édesanyám felért, én már büszkén mutattam az első barna ajtóra, hogy az az én szobám:

– Én ott, te itt, mindenki boldog! – jelentettem ki.

– Queen, ez meseszép – csodálkozott enyhe mosollyal az arcán. Hirtelen eltűnt a fáradtság és a megtörtség a szeméből, és sok apró csillagot fedeztem fel benne, ami nagyon is tetszett. Amíg én őt figyeltem, egyszer csak megindult felém, majd átölelt és erősen szorított magához. Nem tudtam mire vélni, és eléggé feszengtem is, de végül a hátára csúsztattam a kezemet.

– Jól választottál. – Fura hangot hallottam. – Anya, te sírsz? – kérdeztem megemelt szemöldökkel.

– Nem, nem, kicsit elérzékenyültem csak.

– Ah, az szinte ugyanaz. Na, gyere, hozzuk be a cuccokat! – intettem, miután elengedtem.

Mint, aki otthon érzi magát, úgy trappoltam le a lépcsőn, majd kitártam a bejárati ajtót, és végül az autó felé vettem az irányt. Tudatosan előbb a hátsó ülésről kezdtem el kiszedegetni a táskákat, amiket lepakoltam magam mellé.

– Tetszik akkor? – Hangtalanul érkezett meg mellém anyám, amitől meg is ijedtem, de egy nagyobb levegő kifújása után válaszoltam:

– Hát, tetszik, de ez nem New York – húztam el a szám, mert azért fájt még a szívem. Na, nem a pokolba vágytam vissza, csupán a nyüzsgő nagyváros hiányzott továbbra is.

– Majd megszokod! – jelentette ki, majd megfogott egy táskát és elindult a ház felé.

– Majd megszokod, tötötö – utánoztam morgolódva. Becsuktam a hátsó ajtót. A csomagtartó elé sétáltam, és onnan is igyekeztem kipakolni a bőröndöket. Szerszámcsörgés hangját hallottam a hátam mögül. Kissé riadtan fordultam a zaj irányába, de ahogy megláttam, hogy mi volt az, azonnal visszatért a szívverésem normál tempójába.

A szomszéd ház garázsajtaja fel volt húzva, és egy gyönyörű fekete Camaro orra nézett velem farkasszemet.

– Micsoda csoda! – könyveltem el, majd nyújtottam a nyakam, hátha azt is meglátom, hogy kié. Pár pillanat múlva elő is jött a garázs sötétjéből a szembe szomszéd. A gyilkos, kapcsoltam. Fekete farmert és fekete trikót viselt. A keze csupa olaj volt, az arca pedig izzadt, már amennyire láttam. Izmos karjával megtörölte gyöngyöző homlokát, és rám nézett. Hirtelen szoborrá váltam, és nem valami illedelmesen fordultam el. Fintorra húztam a szám, hogy köszönnöm kellett volna, de inkább felmartam egy bőröndöt –, ami egyébként rohadt nehéz volt –, és igyekeztem légies léptekkel bevinni a házba. – Be. Fogok. Szarni – dünnyögtem tagolva a szavakat, ahogy a lépcső felé totyogtam, majd nagy robajjal dobtam le a küszöbre.

– Kicsim, miért nem húztad? Ez gurulós – mutatott rá anyám.

– Eh-hehe, tényleg. Észre sem vettem – igyekeztem leplezni lányos zavarom. Nem akartam mondani neki, hogy itt törölgeti véres kezét a szomszéd, és meglátott. Persze azt én sem gondoltam komolyan, hogy gyilkos, de ha már ezt mondták rá, akkor úgy voltam vele, hogy használom a jelzőt.

Az ablakhoz léptem, és néztem a férfit. Figyelte a házat. Kicsit rémisztő volt a szituáció. Abból a távolságból nem tűnt olyan félelmetesnek, mégis egy amolyan megmagyarázhatatlan miliő lengte körbe. A kezét törölte abba a már így is rettentően koszos rongyba, és lesett.

– Anya, ott a – éppen, amikor fel akartam hívni anyám figyelmét, hogy kukkolnak minket, befutottak a költöztetők. – Megjöttek a cuccaink! – tereltem gyorsan, mert a kocsi pont úgy állt meg, hogy eltakarta a szomszéd felhajtóját.

Boldogan ugrándozva mentem eléjük. Hosszú, barna hajam átdobtam a vállam felett, és vártam, hogy felhúzzák a platós autó ajtaját. Ahogy odaléptem, oldalra pillantottam, és szinte éreztem a szomszéd tekintetét. Libabőrös lettem, majd erőt vettem magamon, és bólintottam. Ám reakciót nem kaptam kimért köszönésemre. A pasi megfordult, és besétált a garázsba. Nagy levegőt fújtam ki.

Viszonylag hamar sikerült bevinni a holminkat a házba a két testes ember segítségével. Minden táskát, bőröndöt, egy-két bútort és virágot lepakoltak az előszobába és a nappaliba. Hála istennek annyira egyik sem volt nehéz, hogy utána ne boldoguljunk ketten anyával, így kifizette őket, és hozzákezdhettünk a ház belakásához.

– Szerintem előbb hordjuk fel, ami odavaló, aztán elpakolunk itt lent – igyekeztem valami rendszert varázsolni ebbe az egészbe, mert anyám a fejét fogva tornyosult a halom felett.

– Oké, drágám!

Ám alighogy hozzákezdhettünk volna a tortúrához, megszólalt a csengő. Kerek szemmel néztünk egymásra, mert nem vártunk senkit. Kit is várhattunk volna, hiszen csak két órája laktunk ott. Sajnos mindketten a legrosszabbra gondoltunk, hogy az apám az.

– Hahó! – ismeretlen női hang szólt be a csukott ajtón keresztül, majd újra megnyomta a csengőt.

– Biztos valamelyik túlbuzgó szomszéd jött üdvözölni, és hozott valami flancos süteményt. Legalábbis nagyon remélem – feleltem, majd indultam a bejárat felé.

Sosem tudtam elrejteni az érzéseimet, az arcom elárult. A vonásaim megmutatták jelenlegi kedélyállapotomat, ezért például hazudni sem tudtam soha, mert azonnal tudta az illető, akivel beszéltem, hogy nem mondok igazat. Ez egy furcsa képesség volt, amit annyira nem szerettem, de így születtem.

Amikor kinyitottam az ajtót, hasonló történt: barna szemem összehúztam, a szám fura fintorra görbült és még a kezem is karba fontam. Az sem hatott meg, hogy a nő kezében tényleg egy alumínium tálca virított, ahogy sejtettem.

– Szervusz, kedveském! Cordelia Hemingway vagyok, a lakóközösség elnöke és a szomszédotok. Ő pedig a fiam, Jamie – mutatott a mellette álló srácra, aki amúgy nem is nézett ki olyan rosszul, de a fenébe a pasikkal!

– Helló! Jó napot! – köszönt nekem, majd a mellém érkező anyámat is üdvözölte. Feszengett. Rövid göndör hajába túrt, majd lesütötte a szemét. Ciccegtem is egyet, hogy ebből sem lesz semmi, de anya megbökött.

– Ó, a szomszédok! – De igazán csak az ő szavaira kerekedett el a szemem. Őt az első perctől fogva rabul ejtette ez a környezet, és igyekezett is a kertvárosi háziasszony szerepébe bújni.

– Örvendek, a nevem Cordelia Hemingway, ő pedig a fiam, Jamie!

– Helló, én Kimberly Denise vagyok, a lányom pedig Queen! – szinte csicseregte a szavakat. A hideg futkosott a hátamon tőlük.

– Ez ugye a miénk? – kérdeztem a szememmel a tálcára mutatva.

– Természetesen, parancsolj, egy kis pite. Csokis – válaszolt meglepetten a nő. Nem tudom, hány éves lehetett, de nagyon jól tartotta magát. Decens kiskosztümöt viselt, amit egyszerűen nem bírtam hová tenni. Tökéletesen beállított barna haja csillogva omlott a vállára, az arca pedig hibátlan volt. Mint egy úrinő. Jamie meg az a tipikus kis anyuci pici fia.

– Köszi szépen! – kaptam ki a kezéből a sütit, majd be is vonultam a házba. Fél füllel azért még hallottam, hogy anya elnézést kér:

– Ne haragudjon, de még nem békélt meg ezzel a hellyel. New Yorkból jöttünk, és Queen…

– Városi lány. Semmi gond, majd megszokja, mert Whisper Lane gyönyörű hely. Itt mindenki imád lakni. Maguk is… Tegezhetem?

– Ah, hogyne. Úgy hiszem, hogy egyidősek vagyunk.

– És valószínűleg mindketten elváltak is. – Tovább nem füleltem, jobban foglalkoztatott az a süti, amit hozott a bige. Nem is értettem, honnan szedte, hogy anyám elvált, de nem is érdekelt, mert rohadt éhes voltam.

Ugyan a tálca nagy volt, mégsem volt tele. Négy nagyobb szelet pite árválkodott benne. Gondoltam is, hogy biztos gyorsan felkapta a maradékot, de nem agonizáltam rajta, hanem beleharaptam. Isteni finom volt, krémes és omlós. A másodikhoz kezdtem hozzá, amikor lépteket hallottam magam mögül.

– Azta’, te már napok óta nem ettél, vagy mi van? – A srác volt az. Kissé felháborodottan fordultam felé:

– Te meg mit keresel itt? – A tartása hirtelen más lett. Komolyabbnak tűnt, és valami fura dolog csillant meg barna szemében, amit nem tudtam megmagyarázni. A vonásai is mintha erősebbek, kontrasztosabbak lettek volna.

– Sajnálom, ha belesétáltam az intimszférádba, de szeretnék kérdezni valamit – húzta mosolyra a száját.

– Nem leszek a feleséged, hogy egyesüljenek birodalmaink – hunyorogtam, majd nagyot haraptam a sütiből.

– Pedig még koronát is kaphatnál – vette fel a fonalat.

– A korona mit sem ér, ha a szívem üres – válaszoltam nem éppen nőiesen, teli szájjal.

– Na, jól van, tegyük félre ezt a filozofálást. Szeretnélek meghívni a holnap esti házibulimba.

– Minek? – csattantam fel értetlenül. Alig pár perce ismerjük egymást, és máris buliba hív. Úristen, milyen világban élünk?

– Mert mindenkinek szól a meghívás, az újonnan ideköltöző szomszéd lánynak is – könyökölt a pultra, és megvillantotta a szemét.

– Uh, baszki’ – csaptam magam homlokon. – Te még nem is tudod, hogy én beteg vagyok. Nos, Jamie beteg vagyok.

– Ne haragudj, én nem – mentegetőzött, még a pultról is elkapta a karját. Kiskutyás szeme magabiztosból bizonytalanná változott.

– Semmi komoly, introvertált vagyok – horkantottam, majd betömtem az utolsó falat sütit is. A srác mindent tudó mosolyt villantott, majd megnyalta vékonyka felső ajkát.

– Szóval az a fajta lány vagy, aki bulik helyett inkább otthon játszik magával, és hangosan nyög az éjszakába egy kemény lompos után ábrándozva – állapította meg gonosz mosollyal. A szám is tátva maradt a reakciótól. Legszívesebben pofon vágtam volna, de türtőztettem magam, és inkább felháborodva visszakérdeztem, ezzel is megadva az esélyt arra, hogy korrigáljon:

– Tessék? – Letaglózott. Az előbbi szégyellős kisfiú álarca a porba hullott, és egy gusztustalan szörnnyé vált. Egy olyanná, ami a Resident Evilben négykézláb grasszált és a nyelvét nyújtogatva hörgött az áldozataira. Jamie is hasonlóan tett, már éreztem is azt a csípős, nyálkás testrészt a bokámon, hogy a földre gyűr és harcképtelenné tesz. Csakhogy én nem hagytam magam.

– Mhm, ahogy hallottad. Azt mondom neked, Queen – csúszott közelebb hozzám a konyhapulton –, hogy vesd le a makrancos szerelésed, vegyél fel valami bulis ruhát és gyere át hozzám szombaton csörögni egyet – mintha mi sem történt volna, úgy válaszolt.

– Ezek után azt hiszed, hogy óhajtok még szóba állni veled? – kérdeztem vissza, majd lelöktem a karját a vállamról.

– Kissé nyers voltam, elnézést, de ettől függetlenül szeretném, ha ott lennél és megismernénk egymást.

– Ismerjen meg téged a boncmester! – háborodtam fel. Bár, belegondolva az a hasonlat eléggé gyér volt, de egyszerűen nem tudtam értelmes mondattal válaszolni, annyira felháborított ez a srác.

– Ne légy ilyen kis gyűlöletgombóc, légyszi. Bocsánatot kértem – rebbentette meg hosszú pilláit.

– Sokra megyek a bocsánatoddal, légy szíves, menj haza! – utasítottam vérben forgó szemmel.

– Hát jó, de ha meggondolnád magad, akkor csak gyere a zene után.

– Pff – fújtam rá, majd megcsóváltam a fejem.

– Miss Denise, viszlát! – távolról hallottam, ahogy köszön az anyámnak.

– Csak hívj, Kimberlynek, kérlek.

Mi? Hogy az anyám beette azt a szöveget meg a körítést, amit lenyomtak neki? Háborodtam fel magamban, és reszkető kézzel fordultam az ajtó felé. Negédesen beszélgetett a szomszéd nővel. Éreztem, hogy valami nincs rendben ezzel a "jöttünk, hogy üdvözöljünk titeket" dologgal. Ám azt is számításba kellett vennem, hogy még sosem laktam ilyen helyen, így fogalmam sem volt róla, hogy mi itt a protokoll. Valószínűleg ez volt a bevett szokás, nem úgy, mint a nyüzsgő nagyvárosban. De azt akkor sem tudtam figyelmen kívül hagyni, amit Jamie mondott, és ahogyan mondta. Mintha valami rossz csillant volna a szemében, hátsó szándék szerű. Végül is el kellett engednem ezt az egészet, mert fontosabb dolgom is volt annál, mint hogy a beszólásán járjon az eszem. Otthagytam a sütit, és anyámék felé vettem az irányt.

– Akkor, haladunk? – kérdeztem mintegy számon kérve a két nőt.

– Ó, igen, igen! Elnézést, de mennem kell, még sötétedés előtt szeretnénk elpakolni – dadogta édesanyám.

– Én kérek elnézést, hogy feltartottalak. Akkor, majd később átjöhetsz, hogy beszéljünk az egyletről. Semmi extra, könyvet cserélünk, megbeszéljük a helyi rendezvényeket, ilyenek – bazsalygott Cordelia. Fura volt az a nő is a tökéletes megjelenésével. De nem újfent, csak legyintettem erre, mert tényleg nem ismertem a lakóközösségek szokásait.

– Rendben, holnap délelőtt. Szia!

– Viszlát! – intettem, majd behúztam anyámat az ajtóból. – Azt ugye vágod, hogy ez a gyerek olyat mondott nekem, hogy majdnem arcon tenyereltem? – estem neki anyának.

– Fiatal fiú, valószínűleg tetszel neki – tudta le ennyivel, majd elsétált mellettem a nappaliba, és copfba fogta hosszú haját.

– Aha, szerintem is – húztam el a szám. – Ráadásul valami bulit is rendez holnap. Nem tudom ezt az anyja, hogy engedheti meg neki.

– Queen, miért kell mindig pesszimistának lenned? – állt meg a pakolásban, majd csípőre tolt kézzel nézett rám. – Itt mi vagyunk az újak, nekünk kell alkalmazkodni hozzájuk. Kedves volt, meghívott a nőegyletbe. Holnap egyébként házon kívül lesz, és tudja, hogy a fia bulit rendez. Jó fej, meg szokta engedni neki. Látod, sütit is hozott – mutatott a konyha felé.

– Sokra megyek a sütijével, ha a fia egy sült paraszt – fontam karba a kezem, és nekidőltem az előszoba boltívének.

– Kicsim, kérlek, adj egy esélyt ennek a helynek, nekik. Ne légy mindig ennyire ellenséges. Neked is jót tenne, ha néha lazítanál. Mi a helyzet azzal az Eric-kel?

– Ahh, semmi. Kinek kell egy oldalkocsi? – vontam meg a vállam, és mellé sétáltam, hogy abból a nagy táskahalomból kihalásszam a sajátjaimat.

– Tudom, én mondtam, hogy ésszel a fiúkkal, de lassan húszéves leszel, és nem ártana nyitnod a világ felé.

– És ehhez az kell, hogy ismerkedjek meg a szomszéd fiúval? – kérdeztem ingerülten.

– Nem ezt mondom, hanem hogy menj el abba a buliba és szórakozz kicsit. Aztán akár meg is ismerkedhetsz a sráccal.

– Oké, majd alszok rá egyet, de most inkább pakoljunk! – tudtam le egy gyors válasszal. Valahogy nem fűlött a fogam a vitára, mert az lett volna belőle.

Viszonylag hamar végeztünk a lenti pakolással. Észre sem vettem, és elmúlt délután egy óra. Addigra az a két szelet süti felszívódott, és nagyon éhes lettem. De bevásárolni nem voltunk, csak pár instant levest vittünk magunkkal, így azzal kellett beérnem. Katonás sorrendben kiraktam őket a konyhapultra, majd kiválasztottam a kacsás ízesítésűt, felnyitottam a poharat. Vizet öntöttem a vízforralóba és vártam. Anyának közben a csirkéset bontottam fel. Pár perc bambulás után fütyült is a forraló. Felöntöttem az ételeket, visszacsuktam a tetejüket, és a kézitáskám után kutattam. Miután megtaláltam, előhúztam belőle a cigimet, és kisétáltam a ház elé, majd rágyújtottam.

– Queen, tudod, hogy ezt nem szeretem! – hallottam anya hangját bentről, de csak megforgattam a szemem, és a felhajtóra mentem.

Ahogy ott nézelődtem, észrevettem, hogy nyílik a szemközti ház ajtaja. Az az épület sem nézett ki rosszul, csupa szürke volt, fehér tetőgerendákkal. A pázsitja nem olyan régen lehetett lenyírva, gondoltam. Azt is kétszintesnek tippeltem a magassága miatt. A teraszán kisasztal és székek foglaltak helyet. Nem úgy nézett ki, mint ahol egy gyilkos lakik. Törődött vele, egyáltalán nem volt elhanyagolva. Na, de általában a gyilkosokról nem tudja a környezetük, hogy gyilkosok, mert úgy viselkednek, mint a normális emberek…

A pasi kijött a házból. Csak figyeltem. Megfontolt léptekkel közeledett a postaládájához, egy percre sem nézett fel, a járdát fixírozta. Volt lehetőségem még jobban szemügyre venni. A házához képest ő eléggé rendezetlen volt. Nyakszirtig érő haját fújta a szél, míg a szakállára is ráfért volna egy igazítás, de jobb lett volna egy teljes borotválás. Amennyire láttam, még a jóelőbb, a szeme sötét volt, tehát barnának saccoltam. Ugyanaz a fekete trikó és farmer együttes volt rajta meg valami bakancs szerűség. A levélszekrényhez érve kivette belőle az újságot, majd visszacsukta és felnézett. Megállt bennem az ütő, mert engem figyelt, megint. Beszívtam az alsó ajkam, és igyekeztem megszeppentségemben nem elfutni, mint reggel. Nem mozdultam, csak néztem a férfit. Furán biccentett, megfordult és besétált a házba. Nekem sem kellett több, nagyot slukkoltam a cigimből, majd eloltottam a betonon és visszamentem a házba.

– Esküszöm, a szomszéd a frászt hozza rám! – mondtam, ahogy a konyhába értem.

– Queen, hagyd már őket! – jött mellém anya.

– Nem a tökéletesék, hanem a gyilkos!

– Mi? Te láttad?

– Aha, kétszer is. Olyan, mint akit sűrű köd vesz körül. A titkok köde – válaszoltam elbambulva.

– Mondta Cordelia, hogy elég mufurc és hirtelen pasas. A fiát tán többször is megfenyegette.

– Komolyan? Lehet, hogy mégis össze kéne barátkoznom vele – horkantottam.

– Ne nagyon menj a közelébe, oké?

– Mert? Mert gyilkos?

– Nem gyilkos, csak ne menj, jó?

– Mégis mi közös témám lenne vele? Anya?! Igaz, az autója nagyon tetszik, de semmi több. Ahogy mondtam, furán misztikus a fazon – nyomtam a kezébe a levesét, kikérve magamnak a mondandóját.

Csendben fogyasztottuk el a kései ebédünket. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire jóleshet a konyhakész, műanyag kaja is. Akkor először éreztem azt, hogy nincs teher a vállamon. Nem nyomta semmilyen gonosz szülő és téveszmék, hogy mit tesz az anyámmal addig, amíg én nem vagyok otthon. Kicsit megnyugodtam.

Azt pedig nem is értettem, hogy miért tiltakozott anya annyira az ellen, hogy a közelébe menjek a szembe szomszédnak, mert eszembe sem jutott. Egy bozontos, kísérteties hapsi volt, akit akkor sem akartam volna megismerni, ha ő lett volna az utolsó ember a földön. Mint később kiderült, e gondolatom során erősen a nyelvemre kellett volna harapnom, mert hiába döntöttem én ezt el, az élet másképp szőtte azt a bizonyos szálat.