2. fejezet

Egész este pakoltam az újdonsült szobámban. Miután sikeresen összeszólalkoztam anyámmal, hamar elbújtam a "toronyban". Egyre csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig menjek el Jamie bulijára. Abból még nem lehet semmi baj, ha bekukkantok. Ezt szajkózta folyamatosan. Nem tudom, nekem valahogy nem volt szimpatikus a srác, főleg azután a beszólása után. Lehet, hogy viccelt, de túl komoly volt az arckifejezése, sőt, némi kárörömöt is felfedeztem az ábrázatában. Pedig első látásra még talán tetszett is. Na, pont ezért nem szabad első benyomás után ítélni. Döntöttem el magamban.

A napom korán indult, mivel anya este hétre már ment dolgozni. Mondta, amikor elköltöztünk, hogy többször fog éjjeli ügyeletet vállalni, mint nappalit a pénz miatt. Én is szerettem volna valamit kezdeni magammal az egyetem mellett, de nem engedte. Azt mondta, hogy inkább akkor otthon segítsek neki, de ez az elválás ne álljon a tanulmányaim útjába.

Úgy döntöttem, akkor megcsinálom a házimunka oroszlánrészét. Egy gyors zuhany után aloe verás pakolást készítettem, majd azzal az arcomon mentem le reggelit csinálni. Ám, amikor nyitottam volna a hűtőt tudatosult bennem, hogy nincs otthon semmi, csak instant leves, még mindig. Amikor ezzel szembesültem, még a turbánná tekert törölköző is lecsavarodott a hajamról, és az arcomba hullott.

– Picsába! – hangosan felmorrantam, majd igyekeztem úgy visszatekerni, hogy ne nagyon töröljem le a maszkot az arcomról.

– Jó reggelt! – köszöntött kipihentem édesanyám.

– Azt hittem, még alszol. Hosszú lesz az este.

– Nagyon is pihentető volt az alvás, úgyhogy frissen keltem – válaszolt, majd a hűtőhöz lépett, de neki is akkor esett le, hogy nincs otthon semmi, miután kinyitotta. – Basszantyú, be kéne vásárolni! – csapta homlokon magát nyitott tenyerével.

– Felöltözök, aztán mehetünk. – Fordultam is ki a konyhából, de megtorpantam az ajtóban, majd visszanéztem anyára. – Nem csörgött a telefonod?

– Nem mondtam? Új számom van – nevetett fel. Istenem, milyen dörzsölt nőszemély volt az én anyám, de ezt úgy értem, hogy hasznára vált. Két nappal azelőtt egy gyenge nőt láttam, aki lelkileg borzasztóan fáradt. Akkor azonban egy életerős, boldog asszony állt előttem, aki átlépte az új élet kapuját. Bíztam benne, hogy ez így is marad, de mit tudtam én még akkor a jövőről. Kis naivan álltam az egész előtt. Azt hittem, hogy majd nekünk is unalmas kertvárosi életünk lesz.

Bementünk a városba. Ugyan nem mondtuk ki, de titkon anya-lánya délelőttöt tartottunk. Bevásároltunk, utána ittunk egy jegeskávét, hogy lehűtsük magunkat a meleg augusztusi időben. Ahogy ott ültünk a kávézóban és beszélgettünk, a szemem sarkából ismerős arcot véltem felfedezni.

– Kicsim, mi a gond? – kérdezett anya, mikor meglátta, hogy kimerevedett a tekintetem és csak egy irányba figyeltem. – Queen? – A névre én nem, ám a három asztallal arrébb ülő kis társaság egyik férfi tagja odafigyelt. Ő is meglepődött, ahogy először én is. Gyorsan levette a karját a mellette ülő lány nyakából, és fura fintorral helyezkedni kezdett a széken.

– Kérdezted, mi van azzal az Eric-kel. Ott ül és néz – mutattam rá. Nem finomkodtam, egyenesen a srácra fókuszáltam. Kényelmetlenül érezte magát, amit nem is csodálok, mert elméletileg nekem udvarolt, sőt, már csók is volt közöttünk. Lassan engedtem neki, lehet ez volt a baj, meg az, hogy annyira nem érdekelt, és a szemöldöke is olyan fura volt. Jó volt vele lenni, de attól tartok, hogy azt is csak azért csináltam, hogy ne kelljen otthon lennem.

– Akarsz menni? – kérdezett anya fájdalmas fintorral az arcán.

– Nem, viszont Jamie bulijára elmegyek, sőt – fordultam Eric és asztaltársasága felé –, le is fekszek vele! – emeltem meg a hangom a mondat végén, bár inkább volt az nevetséges, mint komoly.

– Queen! – takarta el az arcát anya zavart mosollyal.

– Oké, igazad van, azt azért mégse, de elmegyek a szomszéd Jamie bulijára – kiáltottam az utolsó három szót mintegy megfeledkezve önmagamról, és borzasztó morcos ábrázatot öltöttem fel.

Korom ellenére is elég kislányos arcom volt, amit ritkán sminkeltem, így tényleg úgy festettem sokszor, mint egy kisiskolás. A hajam festetlen volt, eredeti barna, valamint a szemem színe sem kiemelkedő, sima sötétbarnában csillogott. Akkor aztán végképp, mert kicsit becsapva éreztem magam. Végül hangosan beleszürcsöltem a jegeskávémba.

– Jól van, gyerünk! – állt fel anya, majd belém karolt, és elhúzott a kávézóból, én pedig lenézően fintorogtam a srácra és bandájára, akik köpni-nyelni nem tudtak, persze közben erősen markoltam az átlátszó műanyagpoharat és a szívószál a számban volt. Rettentő ijesztő lehettem.

– Na, ezért nem hallottál Eric felől. – Csak a kocsiban magyaráztam meg anyunak a dolgokat, illetve valami olyasmit próbáltam.

– Jól van, értem, de te most nem gyengén csináltál hülyét magadból, szívem – válaszolt anya, miközben bekötötte magát.

– Hagytam volna szó nélkül? – kérdeztem vissza értetlenül.

– Igen. A kiszemelt fiú mással volt, te meg nyitott szájjal odakiabálsz, hogy mész is kefélni más bulijára. Ilyet normális emberek nem csinálnak. Jézusom, adj hálát, hogy nem vágatalak nyakon mindenki szeme láttára.

– Most mi van? Rosszul esett, és én így törlesztek.

– Hát, szokj le róla, mert leégeted magad. Inkább töröld ki a srác számát, aztán komolyan menj el Jamie bulijára.

– Hagyjál már, légyszi! Nem megyek, csak úgy mondtam, hogy...

– Hogy fájjon neki, mi? Szerintem azok a szerencsétlen gyerekek nem tudták hová tenni a te groteszk kirohanásod, azért vágtak olyan képet, amilyet. Kislányom, nem az Elle cikkei alapján kell pasizni. Inkább hagyjuk is, mert kétszáz lett a vérnyomásom – intett le anya. Jobbnak láttam, ha nem szólalok meg, mert látszott rajta, hogy ideges. Komolyan, viccnek szántam. Vagyis, kicsit azért rosszul esett azzal a lánnyal látni, de ah, én ebbe csak még jobban belegabajodom. Inkább félbehagytam a gondolatmenetet.

Csendben tettük meg a hazafelé vezető utat. Nem tudtam volna mit mondani, és az az igazság, hogy ahogy telt az idő jöttem csak rá, hogy igaza volt édesanyámnak. Durván leégettem magam. Már a hideg rázott az egész szituációtól, és ahogy a telefonom a kezembe került, töröltem is az összes közösségi oldalról Eric-et. Talán tiltottam is. Ez aztán érett viselkedésre utal, tudom, de nem akartam, hogy... A fene se tudja mit akartam. A probléma megoldás nem tartozott az erényeim közé. Inkább el is bújtam, miután segítettem kipakolni anyának a kocsiból. Túl büszke voltam, hogy beismerjem, igaza van. El is csesztem vele a békés délelőttünk. Én marha!

– Királynő, le óhajtasz jönni vagy éhségsztrájkba is kezdesz azon nyomban? – kiáltott fel anya olyan öt óra magasságában az emeletre. Nem igazán mertem mozgolódni, nemhogy válaszolni. Végül, úgy döntöttem, hogy beismerem a hibám, és lementem.

– Spagetti! – kurjantottam nagy örömmel. Igaz nem volt nagy tudomány üveges szószból bolognait csinálni, de akkor valahogy jólesett a szívemnek. Valójában a gyerekkoromra emlékeztetett. Anya nagyon sokszor ezt dobta össze munka előtt. Akkoriban még minden rendben volt.

– Egyél, aztán mosogass el, jó? Én gyorsan átszaladok Cordeliához.

– Minek? – komorultam el.

– Váltunk pár szót, és indul ő is. – Válaszolni nem tudtam, mert már csak anyám lobogó hajkoronáját láttam, amint kisuhan az ajtón. Hirtelen az étvágyam is elment, így inkább csak elmosogattam, és visszamentem a szobámba. Rövidke utam közben nyugtáztam, hogy nagyon is szép otthont varázsoltunk magunknak röpke egy nap alatt. Egyedül azt furcsállottam, hogy apa engem sem keresett. Ha rágondoltam, rossz előérzetem támadt, de ezt a telefonom pittyenése el is feledtette velem. Mini szívrohamot kaptam, amikor meghallottam a WhatsApp hangját.

– Úristen, ne! – sikoltottam, majd dúvadként robogtam fel az emeletre.

A készülék az ágyamon pihent. Lassított felvételben ültem le a bútordarabra, majd egy nagy légvétel után a kezembe vettem és elhúztam a képernyőzárat. Viszont nem az történt, amit vártam volna. Jamie képe nézett farkasszemet velem, ami valljuk meg, nem volt olyan rossz.

Miután megnyugodtam, hogy nem olyan keres, akinek köze lenne Eric-hez, és látta a kis műsorom a kávézóban, megnéztem tüzetesebben azt a képet. Az üzenettel nem is foglalkoztam, csak ránagyítottam a fotóra. Egy sziklakert előtt ült törökülésben. Valószínűleg fürdőnadrág lehetett rajta, mert mintha medence sarkát véltem volna felfedezni még a háttérben. Napszemüveget viselt, és valami teljesen más arckifejezést öltött magára. Nem abból a repertoárból választott, amiket abban a néhány percben én is láttam. Mintha egy másik embert néztem volna. Olyan, olyan tipikus szomszéd srác volt. Az, aki mindig jókedvre derít, ha szomorú vagy, ad a kólájából és titkon szerelmes beléd. Az a kiskutyás szempár olyan barátinak hatott. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy mondhatta azt nekem, amit. Ez a kép teljesen rácáfolt az addigi viselkedésére. Igaz, nem mondhatom, hogy nem próbálta menteni a helyzetet, mert igyekezett, csak én akkora marha vagyok, meg önfejű, hogy esélyt sem adtam.

Aztán az futott át az agyamon vele kapcsolatban, hogy lehet, nem kellene első benyomás alapján ítélnem. Biztosan csak előadta a nagymenőt nekem, de elég szarul sült el a próbálkozása. Nem ismer és én sem őt, gondoltam.

Végül megnéztem az üzenetet is, bár nehezen bírtam levenni a szemem arról a nyári emlékről, mert nagyon hívogatóan mosolygott, és valahogy más színben láttam a dolgokat. Nem mellékesen pedig félhosszú göndör haja sem zavart, az pedig nálam nagy dolog. Kisportolt felsőtestről meg inkább nem beszélnék, mert igazság szerint szálkás karja fogott meg először, nem a tekintete.