HARMADIK FEJEZET
A játék vihar és a valódi zivatar

Magától értetődik, hogy Momo nem tett különbséget felnőtt és gyerek közt. Mindenkit meghallgatott. A gyerekek azonban más okból is nagyon szerettek az amfiteátrumba jönni. Amióta Momo itt volt, úgy tudtak játszani, mint azelőtt soha. Semmi se volt unalmas egy pillanatig se. Nem azért, mintha Momónak jó ötletei lettek volna. Dehogy, Momo egyszerűen csak itt volt, és játszott velük. S éppen ezzel – ki tudja, hogyan – kapott szárnyra a gyerekek képzelete. Naponta találtak ki új játékokat, egyik szebb volt, mint a másik.

Egyszer egy fülledt, meleg nap vagy tíz-tizenegy gyerek üldögélt a kőlépcsőkön, Momóra vártak, aki kicsit elment valahova, kóborolt a környéken, ahogyan máskor is megtette. Az égen kövér, fekete felhők gyűltek. Hamarosan kiöntenek alighanem.

– Én inkább hazamegyek – mondta az egyik kislány, aki a testvérkéjét is magával hozta –, félek a villámtól meg az égzengéstől.

– És otthon? – kérdezte az egyik fiú, a szemüveges. – Otthon nem félsz?

– De – felelte a kislány.

– Akkor itt is maradhatsz – vélte a fiú.

A kislány megvonta a vállát, és bólintott. Egy idő után azt mondta:

– De hátha Momo nem is jön.

– Na és? – avatkozott bele egy másik, kicsit elhanyagolt külsejű fiú a beszélgetésbe. – Azért mi még játszhatunk valamit Momo nélkül is.

– Jó, de mit?

– Én se tudom. Valamit.

– Valami, az semmi. Kinek van ötlete?

– Nekem van – mondta egy kövér fiú vékony kislányhan-gon –, játszhatnánk olyat, hogy az egész rom egy nagy hajó, mi pedig ismeretlen tengereken járunk, és mindenféle kalandot megélünk. Én leszek a kapitány, te az első tiszt, te a természeti kutató, egy professzor, mivel az egy kutatóhajóút, értitek? A többiek a matrózok.

– És mi, lányok, mi mik leszünk?

– Matróznők. Ez egy jövőben játszódó hajó.

Nagyon jó ötlet volt! Megpróbáltak játszani, de nemigen tudtak megegyezni, a játék megakadt. Rövid idő után megint csak ott ültek a kőlépcsőkön.

Ekkor jött Momo.

Az orrhullám magasra csapott. Az Argo nevű kutatóhajó halkan ingott le-föl a hullámtörésben, míg nyugodtan, teljes erővel haladva hatolt a déli koralltengerbe. Emberemlékezet óta nem vállalkozott rá hajó, hogy e veszélyes vizeket szelje, hiszen tele volt zátonnyal, korallsziklával, ismeretlen víziszörnyekkel. S mindenekelőtt itt volt az örök tájfun, a soha nem nyugvó forgószélvész. Nyughatatlanul vándorolt ide-oda ezen a tengeren, akár egy eleven, alamuszi lény, áldozatát kereste. Útja kiszámíthatatlan volt. S amit ez az orkán egyszer hatalmas karma közé kapott, többé nem eresztette el, míg gyufaszálnyi roncsokká nem tépte.

Persze az Argo nevű kutatóhajó különösképpen föl volt vértezve ez ellen a „vándor forgószélvész” ellen. Kék alamontból állt egészen, hajlékony és törhetetlen acélból, akár a tőr pengéje. S szokatlan eljárással egyetlen darabból öntötték, illesztés, hegesztés nélkül.

Mégis aligha lett volna más kapitánynak s más legénységnek bátorsága, hogy kitegye magát ekkora veszélynek. Gordon kapitánynak volt bátorsága. Büszkén tekintett a parancsnoki hídról matrózaira és matróznőire, akik mind tapasztalt szakemberei voltak sajátos területüknek. A kapitány mellett az első tiszt állt, neve Don Melú, tapasztalt tengerimedve, már százhuszonhét orkánt túlélt.

Valamivel hátrébb a fedélzeten Eisenstein professzor állt, az expedíció tudományos irányítója, vele két asszisztensnője, Maurin és Sara, bámulatos emlékezetével mindkettő egész könyvtárát pótolta a tudósnak. Mindhárman precíziós műszerükre hajoltak, s bonyolult tudósnyelvükön halkan tanácskoztak.

Tőlük valamivel odébb, maga alá húzott lábbal a szép bennszülött Momosan ült. A kutató időnként a tenger sajátos részleteiről faggatta, s ő dallamos hula dialektusában felelgetett, amit csak a professzor értett.

Az expedíció célja a „vándor tájfun” okának megtalálása volt, ha lehet, az elhárítása, hogy ez a tenger más hajóknak is majd hajózható legyen. De még minden nyugalmas volt, a viharnak semmi nyoma.

A kapitányt a figyelőhelyről érkező kiáltás ragadta ki hirtelen a gondolataiból.

– Kapitány! – kiáltott le kezéből tölcsért formálva a legény. – Vagy meghibbantam, vagy egy valóságos üvegszigetet látok amott elöl.

A kapitány és Don Melú tüstént távcsövet ragadott. Eisenstein professzor érdeklődve szintén közelebb jött az asszisztensnőivel. Csak a szép bennszülött lány maradt közönyösen ülve. Népének rejtélyes szokásai tiltották, hogy kíváncsiságát bevallja. Hamarosan elérték az üvegszigetet. A professzor kötélhágcsón lemászott a hajó külső oldalán, s rálépett az átlátszó felületre. Rendkívül síkos volt, Eisenstein professzornak alig sikerült a lábán megállnia.

A sziget egészen kerek volt, átmérője becslés szerint húsz méter. Közepe felé emelkedett, akár egy kupolatető. Mihelyt a professzor elérte a legmagasabb pontot, a sziget mélyében lüktető fényforrást vett tisztán észre.

Közölte megfigyelését a többiekkel, akik a hajókorlátnál állva feszülten várták.

– Eszerint – vélte Maurin, az egyik asszisztensnő – föltehetőleg egy kelkapusztusz bisztrozinálissal van dolgunk.

– Lehet – felelte Sara, a másik asszisztensnő –, bár éppúgy lehet polluska tapetamasira.

Eisenstein professzor fölemelkedett, megigazította szemüvegét, és fölkiáltott:

– Az én nézetem szerint itt a közönséges strimfikusz izzadientusz egy válfajával állunk szemben! De ezt majd eldönthetjük, ha lentről megvizsgáltuk a dolgot.

Erre a három matróznő – különben mind a három világhírű sportbúvár – már búváröltözékben várakozva ugrott, s eltűnt a kéklő tengermélyben.

Egy ideig csupán buborékok jelentek meg a tenger felszínén, aztán hirtelen az egyik lány, Sara bukkant föl, s zihálva kiáltott:

– Egy óriásbomlaszról, más néven medúzáról van szó! A két társam a karjaiba szorult, nem tudják kiszabadítani magukat. Segítségükre kell sietnünk, amíg nem késő!

Ezzel a lány ismét eltűnt.

Száz békaember vetette magát tüstént tapasztalt kapitányuk, Franco, más néven Delfin nyomán a vízbe. Iszonyatos harc indult meg a víz alatt, amelynek felszínét lassan elborította a tajték. De még ezeknek az alábukó férfiaknak sem sikerült kiszabadítaniuk a lányokat a rettenetes ölelésből. Az óriásmedúza ereje annál nagyobb volt.

– Valami – szólt asszisztensnőihez homlokát ráncolva a professzor –, valami kell hogy előidézze ezt a határtalan növekményt ebben a tengerben. Hiszen ez fantasztikusan izgalmas!

Időközben Gordon kapitány és első tisztje, Don Melú tanácskozott, s meghozták döntésüket.

– Vissza! – kiáltott Don Melú. – Minden ember a fedélzetre! Kettévágjuk a víziszörnyet, másképp nem tudjuk a lányokat kiszabadítani.

Delfin és békaemberei visszamásztak a fedélzetre. Az Argo előbb kicsit hátrált, aztán teljes erőből elindult előre, a medúza irányába. Az acélhajó orra olyan éles volt, akár a borotva. Hangtalanul, szinte minden érezhető rázkódás nélkül kettészelte az óriásbomlaszt.

Mindez a bomlaszkarok közé szorult lányoknak nem volt épp veszélytelen, de Don Melú, az első tiszt hajszálra kiszámított mindent, s pontosan kettőjük közt haladt el. A medúzafelek karjai lankadtan csüggtek alá, erejük nem volt többé, s a foglyok kicsavarodhattak belőlük.

Ujjongva fogadták őket a hajón. Eisenstein professzor odalépett a két lányhoz, s azt mondta:

– Az én hibám. Nem lett volna szabad leküldenem magukat. Bocsássanak meg, hogy miattam veszélybe kerültek.

– Nincs miért, professzor – válaszolt az egyik lány, és vidáman nevetett –, elvégre ezért vagyunk itt.

A másik lány hozzáfűzte:

– A veszély a mi hivatásunk.

Hosszabb párbeszédre azonban nem volt idő. A mentőakció miatt a hajó kapitánya egészen megfeledkezett róla, hogy a tengert figyelje. Így csak utolsó pillanatban vették észre, hogy a szemhatáron közben föltűnt a „vándor forgószélvész”, s őrült sebességgel közeledett az Argo felé.

Az első hatalmas bukóhullám megragadta az acélhajót, és egy legalább ötven méter mély hullámvölgybe zúdította. Már ennél az első zúdulásnál egy kevésbé tapasztalt és bátor legénység, mint az Argóé volt, felerészben partra sodródik, másik fele egyszerűen elájul. Gordon kapitány azonban szétterpesztett lábbal állt a parancsnoki hídon, emberei szintén moccanatlanul helytálltak. Csupán a szép bennszülött Momosan, aki nem szokta meg az ilyen tengeri utakat, mászott be az egyik mentőcsónakba.

Néhány másodperc múlva az ég koromfekete volt. Ordítva, üvöltve vetette magát a hajóra a forgószélvész, toronymagasra fölhajította azt, aztán meg szakadéknál is mélyebbre. Úgy tetszett, dühe percről percre növekszik, mivel az acélhajónak csöppet se árthat.

A kapitány nyugodt hangon adta ki utasításait, az első tiszt harsányan adta tovább őket. Mindenki a helyén volt. Még Eisenstein professzor és asszisztensnői sem hagyták ott műszereiket. Kiszámították, a forgószélvész legbelső magja hol helyezkedhetik el, hiszen afelé kellett a hajónak haladnia. Gordon kapitány magában csodálta a tudósok hidegvérét, végül is az ilyen emberek nincsenek épp tegező viszonyban a tengerrel.

Az első villám cikázott alá, s eltalálta az acélhajót, amely persze hogy tüstént megtöltődött elektromos árammal. Amihez hozzáértek, abból szikra csapott ki. De erre hosszú hónapok kemény gyakorlata után mindenki föl volt készülve az Argón. Ez már senkinek nem okozott meglepetést.

Csak hát a hajó vékonyabb részei – hajókötelek, vasrudak – izzani kezdtek, akárcsak a villanyégő drótszálai, ez pedig megnehezítette a legénység dolgát, hiába húztak nyomban azbesztkesztyűt. De szerencsére a parázs éppolyan hamar ki is hunyt, hiszen most eső zúdult alá, akkora, amekkorát – Don Melút kivéve – még senki a résztvevők közül nem látott, olyan sűrű eső, hogy csakhamar az egész lélegzéshez szükséges levegőt lefojtotta. A legénység kénytelen volt búváröltözéket és légzőálarcot ölteni.

Villám villámra, mennydörgés mennydörgés után! Üvöltő vihar! Toronymagas hullámok, fehér tajték!

Méterről méterre küzdötte magát az Argo előre, valamennyi gép teljes erőbedobással dolgozott, szembeszállva a tájfun ősi erejével.

A gépészek, a fűtők a kazánház mélyében emberfölötti munkát végeztek. Hozzákötötték magukat egy-egy kötélvéghez, hogy a hajó iszonyú forgása, hánykódása be ne lökje őket a gőzkazán nyitott lángtorkába.

Végre elérték a forgószélvész legbelső magvát. De micsoda látvány tárult ott eléjük!

A tenger felszínén, amely itt bent tükörsima volt, mivel a vihar ereje minden hullámot egyszerűen elsöpört, valami hatalmas lény járta táncát. Fél lábon állt, fölfelé egyre vastagodott, valóban olyan volt, akár egy hegy nagyságú pörgőcsiga. Olyan sebességgel forgott maga körül, hogy részleteiből fölfedezni bármit képtelenség lett volna.

– Egy zsum-zsum gumilasztikum! – kiáltott föl a professzor lelkesen, két kézzel fogva szemüvegét, amit a zuhogó eső egyre le akart sodorni az orra hegyéről.

– Megmagyarázná bővebben is? – dünnyögött Don Melú. – Mi csak egyszerű tengerészek vagyunk, és…

– Ne zavarja most a professzort a kutatásban! – vetette közbe Sara asszisztensnő. – Ez soha vissza nem térő alkalom. Ez a pörgő lény valószínűleg a föld legrégibb korszakából való. Legalább egymilliárd éves. Ma már csak a mikroszkopikus szintű torzulása létezik, amit néha a paradicsommártásban, még ritkábban a zöld tintában találunk. Egy ilyen nagyságú példány ma már valószínűleg egyedüli a fajtájában, több nem-igen létezik.

– De mi azért vagyunk itt – kiáltott a kapitány a vihar üvöltésén át –, hogy az „örök tájfun” okát megszüntessük! A professzor tehát mondja meg, hogyan állíthatjuk meg ezt az izét itt.

– Ezt bizony én se tudom – mondta a professzor. – A tudománynak eddig nem volt alkalma rá, hogy földerítse.

– Rendben – szólt a kapitány –, akkor előbb rálövünk, aztán majd meglátjuk, mi lesz.

– Milyen kár! – panaszkodott a professzor. – Egy zsum-zsum gumilasztikum utolsó példányára rálőni!

A kontrafikciós ágyú azonban már ráirányult az óriási pörgőcsigára.

– Tűz! – vezényelt a kapitány.

Egy kilométer hosszú szúróláng vágott ki az ikercsőből. Hallani persze semmit se lehetett, hiszen a kontrafikciós ágyú tudvalevőleg proteinnel működik.

A világító lövedék a zsum-zsum felé szállt, a hatalmas forgószélvész azonban megállította, elirányította, úgyhogy egyre nagyobb sebességgel megkerülte néhányszor a képződményt, majd hirtelen magasba röppent, s eltűnt a fekete felhőkben.

– Hiába minden! – szólt Gordon kapitány. – Okvetlenül közelebb kell férkőznünk ehhez a valamihez.

– Közelebb aztán nem jutunk! – kiáltott vissza Don Melú. – A gépek már teljes gőzzel működnek. De ez is csak arra elég, hogy a vihar vissza ne sodorjon bennünket.

– Van javaslata, professzor? – érdeklődött a kapitány.

Eisenstein professzor csak a vállát rángatta, asszisztensnői is tanácstalanok voltak. Úgy tetszett, az expedíciót eredmény nélkül kell félbeszakítaniuk.