ELSŐ FEJEZET
A nagy város meg a kicsi lány

Régi, régi időkben, amikor az emberek még egészen más nyelveken beszéltek, a melegebb országokban már voltak nagy és pompás városok. Emelkedtek ott császárok és királyok palotái, voltak széles utak, szűk utcák, girbegurba kis közök, álltak ott fényes templomok, arany meg márvány istenszobrok bennük, zsibongtak tarka piacok, ahol a világ minden tájáról érkezett árut kínáltak, s szép tágas terek, ahol az emberek összeverődtek, hogy minden újságot megtárgyaljanak, szónoklatokat mondjanak vagy hallgassanak. S voltak ott mindenekelőtt nagy színházak.

Ezek a színházak olyanok voltak, amilyen még ma is a cirkusz, épp csak kőtömbökből voltak összerakva. A nézőknek szánt ülések, akárcsak egy hatalmas tölcsérben, lépcsőszerűen helyezkedtek el. Föntről nézve ezeknek az építményeknek egyike kör alakú volt, másika ovális, megint másika tágas félkör alakú. Úgy hívták őket, hogy amfiteátrum.

Voltak köztük akkorák, akár egy futballstadion, s voltak kisebbek, olyanok, ahova csak néhány száz néző fért be. Voltak előkelőek, oszlopokkal s szobrokkal díszítettek, és voltak egyszerűek s dísztelenek. Tetejük nem volt ezeknek az amfiteátrumoknak, minden a szabad ég alatt játszódott. Az előkelő színházakban épp ezért aranyhímzésű szőnyegeket feszítettek az ülések fölé, hogy a közönséget az izzó napfénytől s a futó esőktől megvédjék. Az egyszerűbb színházakban e szolgálatot a gyékény- meg szalmaszőnyegek tették meg. Egyszóval: minden színház olyan volt, amilyet az emberek megengedhettek maguknak. Színházat azonban mindenki akart, hiszen szenvedélyes hallgatók és nézők voltak mindannyian.

S amíg a megható vagy akár komikus eseményekre figyeltek, amiket a színpadon előadtak nekik, úgy érezték, mintha e csupán eljátszott élet titokzatos módon valóságosabb volna, mint az övék, a mindennapi. S szerettek erre a másik valóságra odafigyelni.

Évezredek múltak el azóta. Az akkori nagy városok szertehulltak, a templomok s a paloták romba dőltek. Eső, szél, hőség és fagy megkoptatta a köveket, üreget vájt beléjük, s a nagy színházaknak is csupán romjai állnak. A málló falakban ma csupán a kabócák mondják egyhangú éneküket, mintha csak a föld álmában szuszogna.

De néhány e régi, nagy városok közül megmaradt nagy városnak mind a mai napig. Az élet persze más lett bennük. Az emberek autón, villamoson járnak, telefonjuk, villanyvilágításuk van. De az új épületek közt itt meg ott még áll egy-egy oszlop, kapu, faldarab vagy akár egy amfiteátrum ama régi időkből.

Momo története ilyen városban esett meg.

Kint e nagy város déli szegélyén, ahol a földek kezdődnek, s a viskók meg házak egyre szegényesebbek, egy píneaerdőcskébe rejtve kis amfiteátrum romja hever. Azokban a régi időkben se volt az előkelőek közül való, már akkor is amolyan szegény emberek színháza volt. Napjainkban, vagyis abban az időben, amikor Momo története kezdődik, a romról már mindenki megfeledkezett. Csak néhány régészprofesszor tudott róla, de nem törődtek különösebben vele, hisz már nem volt mit kiásni rajta. Látványosság se volt, hogy így a nagy város más romjaival vetekedhetett volna. Turisták is csak elvétve tévedtek ide, mászkáltak a fű benőtte üléseken, hangoskodtak, fényképeztek, s odébbálltak. Majd visszatért a csönd a csupa kő kör alakba, s a kabócák vég nélküli énekük következő strófájára hangoltak, ami semmiben sem különbözött az előzőektől.

Valójában csak a közvetlen környéken élő emberek ismerték a különös, kerek építményt. Itt legeltették kecskéiket, a gyerekek futballoztak a kör alakú téren, s olykor este szerelmespárok találkoztak.

Egy nap azonban híre ment az emberek közt, hogy a romokban újabban valaki lakik. Egy gyermek, kislány valószínűleg. Olyan pontosan mindazonáltal nem lehet megmondani, mivel kicsit furcsán öltözik. Momo, vagy valami hasonló a neve.

Momo külső megjelenésre valóban kicsit különös volt, s olyan emberekre, akiknek fontos a tisztaság s a rend, alighanem riasztóan hatott. Kicsi volt, s eléggé sovány, úgyhogy a legjobb akarattal se lehetett megmondani, nyolcesztendős-e épp, vagy már tizenkettő. Vad, koromfekete hajfürtjei voltak, borzasak, mintha soha fésűt vagy ollót nem láttak volna. Nagyon nagy, gyönyörű, s ugyancsak koromfekete szeme volt, lába szintén koromfekete, hisz csak mezítláb járt. Csak télen viselt néha cipőt, akkor is két felemást, ami sehogy se illett össze, s túlságosan nagy is volt. Ez úgy adódott, hogy Momónak semmije se volt, csak az, amit talált valahol, vagy ajándékba kapott valakitől. Szoknyája mindenféle tarka rongyból volt összevarrva, s a bokájáig ért. Hozzá ócska, túlságosan bő férfikabátot viselt, ujját a csuklójánál föltűrte. Levágni Momo nem akarta, hiszen előrelátó volt, s arra gondolt, hogy majd még nőni fog. S ki tudja, szert tehet-e újból ilyen szép és sokzsebű, hasznos kabátra.

A színházrom fű benőtte színpada alatt akadt néhány félig beomlott kamra, ezekbe a külső fal egy lyukán át lehetett bejutni. Itt rendezkedett be Momo. Egy nap déltájt néhány férfi meg asszony jött oda a környékről, s megpróbálták Momót kifaggatni. Momo szemben állt velük, ijedten nézett rájuk, félt, hogy elkergetik innen. De hamar észrevette, hogy barátságos emberek. Szegények voltak ők is, s ismerték az életet.

– Szóval tetszik itt neked – mondta az egyik férfi.

– Igen – válaszolt Momo.

– S itt is akarsz maradni?

– Igen, itt.

– De nem várnak téged sehol?

– Nem.

– Úgy gondolom: nem kellene neked hazamenned?

– Én itt vagyok itthon – bizonygatta szaporán Momo.

– Honnan jössz, gyermekem?

Momo a kezével bizonytalan mozdulatot tett, mintha a távolba mutatna.

– Kik a szüleid? – kérdezte tőle a férfi.

A gyermek tanácstalanul nézett rá is, s a többi emberre is, aztán csöppet megvonta a vállát. Az emberek egymásra pillantottak és sóhajtottak.

– Ne félj – mondta a férfi –, nem akarunk elűzni innen. Segíteni akarunk.

Momo némán bólintott, de még nem hitte el egészen.

– Azt mondod, Momo a neved, ugye?

– Igen.

– Szép név, de én még ilyet nem hallottam. Ki adta neked ezt a nevet?

– Én – mondta Momo.

– Magad nevezted el magadat?

– Igen.

– Mikor születtél?

Momo töprengett, s végül azt mondta:

– Ameddig én visszaemlékszem, mindig itt voltam.

– Nincsen nénikéd, bácsikád, nagymamád, egyáltalán családod, akikhez elmehetnél?

Momo ránézett a férfira, s hallgatott egy darabig. Aztán azt dünnyögte:

– Én itt vagyok itthon.

– Persze – mondta a férfi –, de hisz te gyerek vagy. Egyáltalán hány éves lehetsz?

– Száz – mondta Momo tétovázva.

Az emberek nevettek, azt hitték, tréfál.

– No, komolyan, hány éves vagy?

– Százkettő – felelt Momo, kicsit még bizonytalanabbul.

Eltelt egy kis idő, mire az emberek észrevették, hogy a gyermek csak néhány számnevet tud, amiket hallott valahol, elképzelni róluk azonban semmit se tudott, hiszen nem tanította meg számolni senki.

– Ide hallgass – mondta a férfi, a többiekkel való tanácskozás után –, mit szólnál, ha elmondanánk a rendőrségnek, hogy itt vagy? Ők egy otthonba vinnének, ott lenne mit enned, lenne ágyad, megtanulnál számolni, olvasni meg írni, s még sok minden mást. Mi a véleményed, hm?

Momo ijedten nézett rá.

– Ne – mormogta –, oda nem akarok. Ott már voltam egyszer. Más gyerekek is voltak ott. Rács volt az ablakokon. Mindennap megvertek bennünket, de nagyon igazságtalanul. Én akkor éjszaka átmásztam a falon, és megszöktem. Oda nem akarok visszamenni.

– Ezt megértem – mondta egy idős ember, és bólintott. A többi ember is megértette, és bólintott.

– No, jó – mondta egy asszony –, de hát te még olyan kicsi vagy. Valakinek gondoskodnia kell rólad.

– Én gondoskodom – mondta Momo megkönnyebbülten.

– Csak hát sikerül-e? – kérdezte az asszony.

Momo egy darabig hallgatott, majd halkan azt mondta:

– Nekem nem kell sok.

Az emberek megint egymásra pillantottak, sóhajtottak és bólintottak.

– Tudod mit, Momo – vette át ismét a szót a férfi, aki legelőször beszélt –, úgy gondoljuk, talán meghúzódhatnál valamelyikünknél. Igaz, nekünk is mindannyiunknak kevés a helyünk, legtöbbünknek csomó gyereke van, akik enni akarnak, de úgy gondoljuk, ahol ennyi van, még egy elfér. Mi a véleményed, hm?

– Köszönöm – mondta Momo, s most első ízben elmosolyodott –, nagyon köszönöm! De nem egyeznétek inkább bele, hogy itt lakjak?

Az emberek soká tanakodtak, s végtére beleegyeztek. Hiszen a gyermek itt éppen úgy ellakhatik, gondolták, s majd mindnyájan együtt gondját viselik, amúgy is egyszerűbb együtt, mint egynek külön.

Mindjárt hozzá is fogtak, a félig beomlott kőkamrát, amiben Momo lakott, kitakarították, rendet tettek, amennyire lehetett. Volt köztük egy kőműves, az kőből még kis tűzhelyet is rakott. Rozsdás kályhacsövet is szereztek valahonnan. Egy idős asztalos néhány ládadeszkából asztalt meg két széket eszkábált. S végül az asszonyok kiszolgált, cikornyás vaságyat, alig szakadozott matracot s két takarót hoztak. A színpad alatti kőlyukból lakályos kis szobácska lett. A kőművesnek művészi képessége is volt, végül szép, virágos képet festett a falra. Még a keretet meg a szöget is hozzáfestette, amin a kép lógott.

Aztán jöttek az emberek gyermekei, elhozták, ami fölös élelmük volt, ki egy darabka sajtot, ki egy cipócska kenyeret, valaki gyümölcsöt, és így tovább. S mivel nagyon sok gyermek volt, ezen az estén annyi összegyűlt, hogy valóságos kis ünnepet ülhettek mindnyájan az amfiteátrumban a kis Momo beköltözésének tiszteletére. Olyan vidámságos ünnep volt, amilyennel csak szegény emberek tudják megbecsülni egymást.

Így kezdődött a kis Momo s a környéken lakó emberek barátsága.

img2.png