Victor
– Tudom, miért jöttél! De kellene még egy kis idő, Victor.
Várakozva nézek végig az előttem álló lányon, és egy pillanatra elmerengek. Felmérem a lehetőségeket, mert Veronica csinos nő, és tudja, hogyan kell szopni… azonban megfeszült farkam éhségét bármelyik ribanccal tudom csillapítani. Nyughatatlan betegségemre egyetlen gyógyír létezik… Misa. Az én napsugaram. Az én Napom. Az én édes kishúgom. Ő birtokolja a szívem.
Ezek a nők mind csak bábok. Aljasok, becstelenek és átlátszóak. Királynőnek képzelik magukat köztünk, mert nem félnek bemocskolni a kezüket. Pont, ahogy Veronica sem. Az orosz nők a legvadabb teremtések.
Unottan és szórakozottan futtatom végig a tekintetem Veronica arcán, aki azt hiszi, hogy a meztelen testével elcsábíthat engem és elkerülheti a véget… Ostoba nőszemély. Előlem nincs menekvés.
Elharapok egy arrogáns vigyort, mielőtt megszólalok:
– Ma nincs hozzád kedvem.
A hangom egyhangú, nyugodt és hűvös. Kimondtam a halálos ítéletet, amibe beleborzong az előttem álló nő karcsú teste. Könny és révület villan az íriszében, félelem szaporodik a szöveteiben. És ez az, ami felizgat. De nem töltöm meg kitágult segglyukát a spermámmal. Inkább végzek vele, mert imádom, amikor könyörögnek. És a félelemnek van a legédesebb illata. Kellemes egyesülésüktől feláll a farkam.
– Sssss! – csitítom, és szétnyílt ajkaira helyezem a mutatóujjam, miközben a kampós kést az ölébe akasztom. Könnybe lábadt szeme, fénytelen lelke az enyémbe hatol. Velőtrázó sikítása végigfut a gerincemen. Mélyen magamba szívom a halál illatát. Eufórikus érzés járja át a testemet a hang hallatán. Reccsen, roppan a hús, az izom, a rost és a bőr. Veronica sikolya hosszú percekig az elmémben visszhangzik, mielőtt örökre elveszne annak feneketlen mélységében.
Egészen a torkáig húzom az éles pengét. A belei hangos loccsanással hullanak a lábaim elé. Szétnyílt torkából vérpermet fröccsen az arcomba – megnyalogatom az ajkaimat.
Amikor kiakasztom belőle a kést, a teste halk puffanással a bűzös maradványokba zuhan. Megtörlöm a pengét, és visszaülök a székbe. Szeretem végignézni, ahogy elvéreznek… Lassan, fájdalmasan, könyörögve. A szemükben burjánzik a félelem és a kétségbeesés. Jobb bokámat a bal térdemre fektetem. Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak. Lassan jár a mutató, de mégse elég lassan ahhoz, hogy órákig élvezzem ezt a látványt.
Senki sem szórakozhat úgy Blackkel, hogy meg ne haljon. Senki sem tartozhat neki. Mert aki vele baszakodik, az az én ködbe veszett dühömmel távozik. Elpusztíthatatlan, arrogáns férfit nevelt belőlem, de igaza volt… Blacknek mindig igaza van. A szívtelen vadász, ahogy hívnak, mindig is bennem lappangott, és a megfelelő kezek alatt kivirágzott. Sötét mosolyra húzódik a szám sarka. Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak.
Belenézek Veronica rimánkodó, fakó szemébe, miközben az ajtó felé araszolva a nyálkás, véres mocskot maga után húzza. Körmei alatt összegyűlt vérrel az ajtót kaparja.
Meleg és megnyugtató érzés ömlik szét az agyamban és az ágyékomban. Ilyen érzés az elégedettség.
Lustán siklik végig a tekintetem a lány vérrel borított testén. Legszívesebben elővenném a farkamat és az arcába spriccelném forró magomat, hogy érezze, milyen csodálatos a látványa. De ez a ribanc nem érdemli meg, hogy lássa, mennyire felizgatott az eljövendő halála.
A kijárathoz lépek és fél lábbal arrébb lököm az útból, majd becsukva az ajtót elfordítom a kulcsot.
Kiállok az éjszakába, ami az én időm.
Az olyanok, mint én, csakis a sötétségben léteznek.
Az árnyékban.
Hiszen én is csak egy sötét árny vagyok a sűrű éjszakában.