Az ébresztőóra természetellenes hangja kíméletlen erőszakossággal törte meg a szobában uralkodó síri csendet.
Arra késztetve Jim Carlstont, hogy egy zaklatott, pihentetőnek egyáltalán nem nevezhető éjszakája után, komótos mozdulatokkal kikászálódjon az ágyból… majd megálljon az ablak előtt… és egy hosszan tartó hangos sóhajtás kíséretében kipréselje tüdejéből a bennrekedt levegőt.
Mintha ezáltal képes lenne az álomból visszamaradt kellemetlen érzését messzire elfújni magától.
Mindazonáltal a felkelő nap vöröslő korongja által sugallt új kezdet megnyugtató érzete, valóban csökkentette valamelyest a lelkében tátongó zsibbadt űrt. Azt amelyet a hiányos múltjának intenzív „nememléke” táplált nap mint nap.
Olyannyira, hogy a százhetvenhat centis, nyolcvanhat kilós, csupa izom test most is verítékben úszott tőle.
Sőt!
Emiatt a „nemlétezés” miatt férfi egész lényéből feszültség sugárzott.
Egyedül csak hűvösen csillogó, szürke szemek árulták el, hogy a jól látható nyugtalanság ellenére, még most ebben az ébredés utáni kába pillanatban is higgadt tárgyilagossággal elemzi a saját, lehetetlen helyzetét… és rezignáltan veszi tudomásul az idegesítő tényt, miszerint hosszú szünet után újfent egy olyan kimerítő éjszakát mondhat a magáénak, ahol egy véget nem érő kínzó álomban keveredtek valamiféle kaotikus összevisszasággá az elfeledett múltjának előtörő emlékfoszlányai.
Ráadásul most, mikor végre sikerült felébrednie, még csak vissza sem tudta idézni azokat!
És az egészből nem maradt meg benne más csak egyfajta kellemetlen, ködös hiány érzet.
Amivel idestova már jó egy éve nem kellett szembesülnie.
De most újra itt volt!
A rémálom visszatért.
S mint minden esetben, ez alkalommal is ugyanarról szólt:
A kórházi feleszmélésének pillanatához ugrott vissza az elméje.
Emiatt, dacára az amúgy már egész jól kialakított, a valóságos jelen és az ismeretlen múlt közötti különbség mesterséges tudatnak, most teljesen összezavarodva pillantott körbe, hogy az emlékezetébe beleégett kórterem igazinak tűnő képe helyett az agya feltérképezhesse ezt a merőben más környezetet…
Már ahhoz is hosszú perceknek kellett eltelnie, mire egyáltalán felismerte magát a helyszínt.
Azt ahol lakott!
Pedig a méregdrága, és minden kényelmet kielégítő bérlakás eme mostani életének szerves részét képezte… immáron öt éve… azóta, amióta a magához tért a kómából…
Az ezelőtti múltjából a nevét és a hely megjelölése nélküli, születési idejét leszámítva, még a hivatalos nyilvántartásban is csak a bejelentett lakcíme szerepelt. Ami ráadásul csupán egy üres építési telket takart.
Más szóval, Jim Carlstonnak a vagyonán kívül semmi egyéb nem maradt meg a régi életéből.
Ebből a szempontból tehát akár John Doe is lehetett volna.
Már-már a létezését megkérdőjelezve.
Szerencséjére azonban nem így volt.
Múltjának fehér foltjai ellenére ő igenis határozottan élt.
Sőt!
A teljesen hivatalos papírjainak köszönhetően, a felépülését követő rehabilitációs program óta szabadúszó újságíróként dolgozott. Mint az egyik legjobb. Legalábbis itt helyben annak számított, hiszen rendkívüli érzéke volt az ütős sztorikhoz. Éppen ezért nem is keresett vele túl rosszul.
Mindezek ellenére, azonban ezt a meglehetősen drága belvárosi bérleményt Minnesota állam szívében, az elfeledett régi életéből hátramaradt pénze tette lehetővé.
Mintegy a hiányzó harminchárom éve árnyékaként.
Tehát, mindent egybevetve akár még elégedett is lehetett volna a helyzetével.
Csakhogy a napról-napra egyre távolabbi, ködbe vesző múltja nem hagyta nyugodni.
Talán a sors iróniája volt, hogy a zseniális újságírónak csak a saját történetére nem sikerült fényt derítenie.
A közel öt éves pályafutása alatt ezt az egyetlen sztorit hagyta félbe.
És a több éves, sorra kudarcba fulladt próbálkozásba belefáradva, az eredménytelen, sehova nem vezető keresgélés helyett, időről időre újabb és újabb célt tűzött ki magának, úgymond az emlékei között tátongó űrt kitöltő, tartalmas élethez.
Minden bizonnyal ennek hatására vált belőle a múlt nélküli lét csillapíthatatlan heve táplálta megállíthatatlan oknyomozó riporter.
Aki a nyomasztó emlékek hosszú kihagyás utáni visszatérése után most valami megmagyarázhatatlan okból úgy érezte, az elkövetkezendő napok cselekedetei sorsfordító jelentőségűek lesznek az életében...
És holott ez az intuíció nem ért fel magával a bizonyossággal, az ő túlfűtött elméjében mégis meglehetősen közel állt hozzá…
***
A kellemes őszi nap kilátásával kecsegtető, alig néhány kósza bárányfelhővel tarkított ragyogóan tiszta égbolt a reggeli kocogás során egyenesen a közeli parkba vezette Jimet, hogy az álom okozta feszültséget egy kiadós futással végképp maga mögött hagyva, a betondzsungeltől körülölelt „érintetlen” természetet szimbolizáló park középpontjában kéklő tó vizét lágy hullámokká fodrozó kellemes szellő a görcsös izmaiból is kifújhassa merevséget.
És egy jó negyedórás édes semmittevés után valóban érezte, amint ébredés utáni rossz érzés végre tovaszáll.
'Az éggel színezett víz' − villant be az iménti kósza gondolatok helyébe Minnesota állam dakota nevének jelentése.
Amelynél semmi sem írhatta volna le jobban azt a festői képet, amit a Lake Calhoun tükrében láthatott az ember egy ilyen csodaszép reggelen.
Jim alapból imádta ezt a nyugodt helyet ahol a szinte érintetlennek tűnő, növényekkel teli, természetes tájnak köszönhetően, dacára a ténynek, hogy az állam lakosságának csaknem kétharmadát magába foglaló, Minneapolis és Saint-Pauli régió zsúfoltságának megfelelően, közvetlen a tó mögött már a belváros hatalmas irodaházai emelkedtek a magasba, mindig képes volt távolinak, már-már nem létezőnek érezni az őt körülvevő civilizációt.
A mostani kimerítő éjszaka után azonban, különösen jól esett számára, amint a futás után itt egy üres padra leülve figyelhette, a saját ürességét ellensúlyozandón ébredő táj megnyugtató pezsgését…
***
Visszafelé is erős iramot diktálva, teljesen kimerülten ért haza… és minden porcikájában halálosan elfáradva állt be a zuhany alá, hogy hosszú-hosszú percekig csak folyassa magára a majdhogynem forró vizet…
Miközben határozottabban úgy érezte, hogy hiába töltene el akár órákat is így, a merevség akkor sem múlna el, a nem a testmozgás, hanem a nyugtalan álom miatt újfent feszülté vált izmaiból.
És mialatt a kabint szép lassan ellepte a gőz, Jim keserű iróniával vette tudomásul: a reggeli ébredése óta tartó, vagy még inkább a Fabian Costello őrmesterrel folytatott, előző esti beszélgetés okozta, az egész lényét uraló egyfajta mentális görcs állandósulását.
---
Az őrmester, mint általában a valamire való informátorok, többnyire jó sztorikkal látta el.
Így joggal várt valami hasonlót ettől a tegnapi találkozótól is.
Amit ugyanúgy mint mindig, az itteni körzet rendőrei körében közkedvelt pubban, a Yellow Dogban hoztak össze. És ahova Jim már az újságírói karrierjének kezdete óta bejárt, miután néhány kezdeti elfuserált próbálkozást követően ez tűnt számára a lehető legjobb helynek, hogy első kézből juthasson bennfentes információkhoz.
Itt nem kellett mást tennie, csak az ital mellett elhangzó beszélgetésekből kihámozni a lényeget.
Így figyelt fel két éve, az iktatóban dolgozó öreg rendőrre is, aki fejlett üzleti érzékkel, és a kívánt feladathoz mérten tökéletes munkakörrel hamar elérte, hogy Carlston „állandó munkatársa” legyen.
A feladata pedig az irattáron keresztül haladó ígéretesebb ügyek részletes megemlítéséből állt.
Egy kevéske keresetkiegészítés ellenében.
Mindkettejük legnagyobb megelégedésére.
Jim, mint mindig, tegnap este is a bárpult sarkánál talált rá az őszes halántékú zömök férfira, aki ezúttal, mintha csak egy olasz maffiacsalád ebédlőasztalánál ülne, elegáns, szürke halszálkás zakót viselt piros szegfűvel a gomblyukában, és ugyanilyen színű nyakkendővel.
Mégsem a szokatlan kinézete volt ami a leginkább zavarta Carlstont.
Hanem a rendőr előtt sorakozó két pohár, amiből rendhagyó módon, az egyiket, minden jel szerint neki szánta!
− Helló cimbora, kikértem az italodat! − szólította meg Costello, miközben enyhén remegő kézzel, ügyetlenül megemelte sajátját, abból néhány cseppet ki is löttyentve a bárpultra.
Jimnek feltűnt a kecskeszakállas rendőr mozdulataiból kisugárzó idegesség, de úgy döntött, egyelőre nem teszi szóvá, és helyette figyelmesen végighallgatott tőle egy beszámolót, ami egy öt éves ciklusban történt eltűnések közötti összefüggésekről alkotott valamiféle, az igazat megvallva, elégé zavaros képet.
Ami határozottan kezdte nyomasztani.
Nem csak a sztorival voltak problémái, kompletten az egész szituáció egyre inkább nem tettszett Jimnek.
Kezdve ott, hoogy eddig nem úgy ismerte az őrmestert, mint aki italra hívja meg, majd mindenféle ostobasággal rukkol elő…
Még ha esetleg pénzt szándékozik is kicsalni belőle!
Egyszerűen képtelen volt tovább csendben maradni:
− Ennyire nem állhatsz rosszul anyagilag! Mi ez a hülyeség? − mérte végig a másikat egyetlen hosszadalmas, átható pillantással. − És egyáltalán mi ez a maskara rajtad?!
Nem tudta hova sorolni a helyzetet. Elvégre április elsejei tréfához még elégé korainak, vagy éppenséggel már későinek vélte az időpontot, holott ismerve a másikat, csak ez szolgálhatott volna kellő magyarázattal erre az egész szituációra.
− Hát nem érted, mind tudós volt! − Hangzott az erőtlen válasz, miközben a ruházatára tett megjegyzés felett egyszerűen csak átsiklott.
Jimnek „ a valami itt nem stimmel” érzésből fakadó figyelmét azonban most még ez sem kerülte el, amint az sem ahogyan egy kövér izzadságcsepp lassan legördült a rendőr őszes halántékától a húsos álláig, majd alig egy másodpercnyi mozdulatlanság után aláhullott a bárpultra.
És ez volt az a pillanat, amikor a bolondozás elméletét végleg elvetette.
Viszont, még mindig nem tudta, miről van szó!
− Hát persze, és sehol nem hallottunk róluk! − próbálkozott egyre hevesebb támadással sarokba szorítani a másikat. − Na ne szórakozz velem!
Costello nem válaszolt azonnal.
Az ideges mozdulatai viszont mindennél beszédesebben elárulták Jimnek, hogy nem szórakozni akar vele.
Sőt!
Igazából még maga sem hiszi el amit mond!
Az egész ügy kezdett egyre érdekesebbé válni.
Olyannyira, hogy a Jimben szunnyadó oknyomozó ripirter már majdhogynem élvezettel várta a folytatást…
− Mert… nem voltak ismertek… − szólalt meg végre az őrmester… hebegve… és határozottan céklavörös fejjel − de nem is ez a lényeg!… hanem az… hogy amikor Hernandez hadnagy… előhozakodott a sejtésével… a főnökei kis híján „szabadságolták”!
− Igazság szerint én is kezelésre küldeném, aki ilyen összeesküvés elméleteket gyártana nekem − Jimnek akaratlanul is szánalom vegyült a hangjába.
Totális érdektelenséget sugározva a rendőr felé.
Amitől az sértődötten ugrott fel a bárszékről.
− Tudod mit?! − kiáltott mérgesen Jmre. − Ne is fizess az infóért… csak járj a végére!
Ezzel sarkon fordult… és szinte már futva „kimenekült” a bárból.
A faképnél hagyott Jim pedig jó darabig csak meredten bámult az elviharzó őrmester után…
Hiába erőlködött magyarázatot találni rá, nem igazán értette, Costello részéről mire volt jó ez az egész találkozó.
Hiszen a vén rókának tudnia kellett, hogy egy ilyen erőtlen sztorival nem fogja lázba hozni őt!
Vagy mégis?!
Jim döbbenten tapasztalta, amint a „beteges történet” óhatatlanul is gyökeret verve, már-már idegesítő visszhangként újra és újra felcsendül a vadul cikázó gondolatai közül.
Bosszúsan megrázta a fejét, mintha ezzel kisöpörhetné belőle az egész idegesítő beszélgetést… majd egyetlen mozdulattal felhajtotta maradék italát…
És az érkezésétől számítva alig öt perc elteltével már ő is hazafelé tartott…
---
Habár azóta többször megpróbálta lezárni magában a dolgot, a sztori még ezen határozottan bugyuta volta ellenére sem ment ki a fejéből.
Olyannyira, hogy még most, a tusolás közben újfent végiggondolva az egészet, már szabályosan idegesítették a bárban elhangzottak.
Az ösztönei folyamatosan szirénáztak:
Itt valami nagyon nincs rendben!'
Így visszaemlékezve, míg Costello gyerekes idegessége csak zavaró momentum volt, az italmeghívása és a nevetséges megjelenése már egyenesen megmagyarázhatatlan abszurditásnak számított.
Hiszen máskor szabályosan könyörögnie kellett egy-egy sztoriért.
Nem pedig az amúgy határozottan anyagias vén róka vesztegeti meg őt!
Még ha csak egy whiskyvel is.
Ráadásul azzal, hogy a végén szó szerint megfutamodott, úgy tűnt mindezt a semmiért csinálta…
És pontosan ez az érzés volt az ami nem hagyta nyugodni Jimet.
'Túl sok itt az idegesítő talány, aminek nem ártana utána járni!' − jutott végre elhatározásra.
Dacára annak a határozott ténynek, hogy magát az ügyet továbbra sem találta egy szikrányit sem érdekesnek.
Hirtelen mozdulattal elzárta a csapot… és kilépett a zuhany alól… hogy egy hanyagul maga köré tekert törölközővel, vizes tócsákat hagyva mindenfelé, keresztülcsörtessen a lakáson… az éjjeliszekrényen hagyott telefonjáig…
Majd miközben visszament vele a fürdőbe, felhívta a rendőrfőnököt…
Igaz, a jó pár interjúnak köszönhetően már régóta nem kellett a fölösleges udvariassági körökkel vesződnie, de ezt a mostani találkozót még így is meglepően könnyen sikerült nyélbe ütnie.
Alig egy órával későbbre!
Ez viszont, az egész ügyet körüllengő sok más furcsaság mellett per pillanat már fel sem tűnt neki.
Komótosan megtörölte a párás tükröt, hogy farkasszemet nézhessen az onnan visszatekintő markáns vonalakkal körülrajzolt, nem kimondottan szép, de megnyerő tükörképével.
Egy fél perc kellett, amíg a forró zuhany okozta lustaságát legyőzve megborotválkozzon…
A felöltözés viszont már sokkal tovább tartott, mert ugyan maga sem tudta kinek szándékozik imponálni, de az általa olyannyira kedvelt sportos ruházat helyett, hosszas vacillálás után, ezúttal egy világosbarna öltöny mellett döntött, fehér inggel nyakkendő nélkül.
Végül, elegáns bőrcipőt húzva, nyugodt, de tempós léptekkel elindult, a szokásos helyén, a ház előtt parkoló Fordjához.
***
A korai időpontnak köszönhetően még nem volt az az igazán nagy a forgalom. így az itteni viszonylatban minimálisnak tekinthető, alig húsz perces autókázás után Jim máris a rendőrség vendég parkolójában találta magát.
***
A szokványosan berendezett rendőrfőnöki irodában, a köztudomásúlag önmagát az első skandináv telepesek egyenesági leszármazottjának tartó, az ötvenes évei ellenére is még mindig sportos alkatú, festett sötétbarna hajú, és ugyanolyan színű, gondosan ápolt bajuszú Charles Johanson rendőrfőnök a média szereplési rutinjának megfelelően egy, az ilyen helyzetekre tartogatott szívélyes mosollyal fogadta, amint belépett.
Igaz ezzel látszólag kissé ellentmondásosan, még csak fel sem állt az íróasztala mögül.
Jim nem jött zavarba. Már hozzászokott az ilyesfajta alá-, és fölérendeltségi viszonyra kínosan ügyelő Johansonra.
Aki a rá jellemző módon rögvest bele is vágott a közepébe:
− Üdvözlöm Mr. Carlston! Hernandez hadnagy is azonnal itt lesz, habár nem nagyon értem, miért nem volt mindegy, hogy ki legyen az interjúalanya. − köszöntötte végre szóban is… majd nem vesztegetve a drága időt, köntörfalazás nélkül nekiszegezte a kérdést: − Tényleg, miért is?!
Erre Jim nem volt felkészülve.
− Örvendek… rendőrfőnök úr!− viszonozta vontatottan az üdvözlést, miközben lázasan gondolkodott egy valamennyire is hihető válaszon.
A kendőzetlen kíváncsiság váratlanul érte.
Sőt!
Rá egyáltalán nem jellemző módon, teljesen spontán, mindenféle előkészület nélkül jött el ide.
És csak a sorsnak köszönhette, hogy nem sült fel teljesen.
A nagybetűs Sorsnak, amely a segítségére sietett, és még mielőtt a rendőrfőnöknek feltűnhetett volna a határozatlansága, egy nála alig fél fejjel alacsonyabb, harmincas, fekete hajú, ízig-vérig mexikói nő jelent meg az ajtóban.
Akinek az egzotikus szépsége szinte azonnal megbabonázta.
− Hívatott uram − a „tünemény” a rendőrfőnökhöz beszélt, de közben Jimet mérte végig gyanakvó pillantással.
Nagyon kellemes hangja volt.
Amitől Jim inkább képzelte jazz énekesnek, mint rendőrnek.
Mag a látvány pedig!
Szégyen nem szégyen, de még az újságírói múltja ellenére sem talált rá szavakat.
A tény, hogy a Hernandez név egy kimondottan csinos hadnagynőhöz tartozik, mi tagadás némi elégtételt nyújtott számára, az igaz önként magára vállalt, de a tegnapi beszélgetés óta nem sokat változott véleménye szerint vélhetőleg felesleges pluszmunka miatt.
És minden másról megfeledkezve, önfeledten mélyedt el, a rezzenéstelen tekintettel még mindig őt figyelő majdnem fekete szempárban…
Miáltal már több mint egy teljes percig néztek farkasszemet egymással, mikor végre ráeszmélve, hogy rajtuk kívül még más is tartózkodik a szobában, zavartan elfordult…
Ezzel azonban már nem változtathatott jól érzékelhetően egyre kínosabb helyzeten.
− Tudja szabadúszó vagyok − próbálta kétségbeesetten megtörni az egyre kellemetlenebbé váló csendet. Jobb híján a „tünemény” felbukkanása előtt elhangzott kérdésre válaszolva. − És egy női magazin felkérésére szeretném bemutatni az úgynevezett „veszélyes” foglalkozásokban ténykedő gyengébb nem képviselőit.
A hirtelenjében kiagyalt, elég gyengécske sztori érdekes módon a rendőrfőnöknek még ebben az igencsak kifogásolható formában is tökéletesen megfelelt.
Ami itt és most, akárcsak a telefonbeszélgetés alkalmával, szintén elkerülte Jim figyelmét.
Csak órákkal később tudatosult benne, milyen könnyedén megoldott ma mindent.
És Hernandez hadnagy hiába próbálkozott valamiféle „én kétlem, hogy megfelelnék erre a célra” ellenkezéssel, a felettese egyetlen kézlegyintéssel belefojtotta a szót:
− Rendben van! A továbbiakban Julia Hernandez hadnagy fog segíteni önnek az interjúban… A kész anyagot azonban mindenképpen szeretném látni mielőtt leközölnék! − hajolt az íróasztalon heverő nyitott akta fölé Johanson. Mintegy ellentmondást nem tűrve tudtukra adva, hogy a részéről befejezettnek tekinti a beszélgetést: − És ha megbocsájtanak, nekem most dolgom van!
***
Öt perccel később már Hernandez sarokasztalánál ültek.
Egy-egy csésze, igazi „rendőr-langyos” kávéval a kezükben.
Julia letette a poharát, és ugyanazzal a mozdulattal beletúrt sűrű fekete hajába, miközben a már a rendőrfőnöki irodából ismert fürkésző tekintettel újfent végigmérte Jimet.
− Ugye nem haragszik, ha egyetlen szavát sem hiszem el? − szegezte neki nyíltan a kérdést.
Egyértelművé téve, hogy ő nem fog megelégedni akármilyen gyengécske sztorival.
Ami jelen pillanatban nem nagyon izgatta Jimet.
Ráérős mozdulatokkal lerakta ő is a kávéját… majd megragadva a kínálkozó alkalmat, ismételten elmerült a csábítóan szikrázó szemekben…
Melyekből a rendőrfőnök által, miatta ráosztott kellemetlen feladat iránti szemrehányás helyett, mostanra már csak puszta kíváncsiságot vélt kiolvasni.
Meg azt, hogy ezúttal lényegesen nehezebb dolga lesz, mint Johansonnal volt.
− Igazából az eltűnések ügyében folytatott nyomozása érdekelne! − rukkolt elő a farbával, miközben önmagát is meglepve, habár egy tizedmásodpercig eljátszott a gondolattal, de a zárt osztályos részt nem említette.
S mint az a következő pillanatban kiderült, jól tette.
− Olyan már nincs! − csapott ingerülten az asztalra Hernandez hadnagy. − A feletteseim nyilván úgy vélték, hogy a túl élénk fantáziám − pár pillanatra érezhetően megfagyott körülöttük a levegő… de Jim várakozása ellenére, a nő mégsem fejezte be a beszélgetést: − Azért az kifejezetten érdekelne, hogy honnan a fenéből tud maga erről?!
Egyértelműen kínos volt számára a téma.
És ha nem akarta végképp elvágni a beszélgetést, Jimnek nagyon alaposan meg kellett fontolnia, mit válaszoljon…
Végül, pár pillanatnyi habozás után, pusztán a megérzésére hagyatkozva, a lehető legőszintébb feleletet adta:
− Maradjunk annyiban, hogy ami az információimat illeti, megvannak az eszközeim… ez az ügy pedig a maga gyermeteg képtelenségeivel együtt is, több mint zavaró… habár!… − emelte fel a mutatóujját − köztünk legyen szólva, de a gyengécske sztori valószínűleg mindezek ellenére sem keltette volna fel az érdeklődésemet… − nézett mereven farkasszemet a nővel. − Csakhogy a főnökei valamiért süllyesztőbe dobatták önnel az ügyet!
Eddig jól keverte a lapokat, és az történt amire számított: a rendőrnő testbeszéde egyértelműen arról árulkodott, hogy ráharapott a „csalira”.
Már csak egy icipici noszogatás kellett:
− Ön mit gondol högyem, nem érne egy kis magánakciót, hogy kiderüljön kinek volt igaza?!
Hernandez hadnagy egzotikus arcán az iménti haragot lassacskán felváltotta a tétovázás…
És Jim elérkezettnek látta az időt, hogy mindent feltegyen egy lapra:
− Gondolja meg, mit veszíthet?! A felettesei lekezelő kioktatásáért amúgy sem lehet egy újságíróra mérges! − hajolt előre ültében. − Nem is szólva arról, mekkora elégtételt szolgáltathatnék önnek, ha mégis sikerülne valami komoly dologgal előrukkolnom − halkította le a hangját akaratlanul is.
'Mintha épp összeesküdnénk!' − cikázott át az elméjén a bosszús gondolat.
Idegesített a saját viselkedése.
Amiről jól tudta, hogy nem a meggyőződés a mozgatórugója.
Az igazi indok, a valami megmagyarázhatatlan módon, a nő iránt már az első pillanattól kezdve érzett szimpátiája volt.
Ami úgy tűnt még csak nem is egyoldalú:
− Szerintem tényleg csak túlontúl szabadjára engedtem a fantáziámat… − nyílt meg előtte egyértelműen teljesen őszintén Julia Hernandez − de ha megígéri, hogy nem hoz kellemetlen helyzetbe a főnökeim előtt, talán megpróbálhatom megszerezni az anyagot… holnapra…
− Ígérem nem fogok csalódást okozni! − villantott fel egy biztatónak szán mosolyt Jim.
Amire válaszul a nő szégyenlősen félrekapta a fejét…
Egy olyan csábító mozdulattal aminek nem lehetett ellenállni:
− Azonban ön oly gyönyörű, hogy munka után muszáj folytatnunk a beszélgetésünket… mondjuk egy ital mellett! − szaladt ki önkéntelenül Jim száján.
− Már megbocsásson, de nem szoktam mindenféle firkászokkal randizgatni! − szórtak haragos villámokat a nő szemei.
Aki valószínűleg a hirtelen letámadástól csapott át szúrós sündisznó védekezésbe.
Miközben a kiürült plasztik kávés poharat, egy gyönyörű, a kosárlabdában minden bizonnyal hárompontosnak számító mozdulattal behajította, a tőle jó másfél méterre, a fal mellett álló papírkosárba…
Jim őszintén meglepődött. Álmában nem gondolta volna, hogy a kényes ügy helyett, egy ártatlan flörtöléssel sikerül majd felbosszantani a hadnagyot.
Amely ráadásul a legkevésbé sem állt szándékában.
Az viszont, hogy így alakult egy cseppet sem zavarta.
Nem úgy mint Hernandezt.
Aki már majdhogynem kiabált:
− KÜLÖNBEN IS FELETTÉBB ZAVARNA, HA EBBEN A FENE NAGY BÁMÉSZKODÁSBAN KIESNE A SZEME! − vetett „gyilkos” pillantást Jimre.
Akiben a lelke mélyén lakozó kisördög határozottan kezdte élvezni a helyzetet:
− Ez kemény volt, de jogos… − állt fel komótosan. − Viszont, talán elég lett volna egy egyszerű nem is… mert így most mindenki minket néz − villantott egy „szemérmes” mosolyt az elpiruló nőre. − Azért a számát elkérhetem?
− Ennek nem látom akadályát − válaszolta amaz még mindig látványos zavarban.
Miközben az asztalon heverő tartóból kihúzott egy névjegyet… és Jim felé nyújtotta…
Ő pedig miközben elvette azt, félreérthetetlen szándékossággal egy pillanatra megfogta a kecses női kezet… majd zsebre vágva a kártyát, még egyszer elmerült azokban a hihetetlenül meleg, fekete szemekben…
− Köszönöm a türelmét! − emelte szalutálásra a jobb kezét. − Akkor viszlát holnap!
Julia Hernandez nem válaszolt.
Jim figyelmét azonban nem kerülhette el a figyelmét az az elementáris zavar amint rosszul leplezett, idegesen kapkodó mozdulatokkal magához véve az első keze ügyébe akadó dossziét, belemélyedt annak tanulmányozásába.
Alkalmat adva neki arra, hogy a rövid ideje tartó ismeretségük alatt immáron vagy ezredjére, de most végre alaposan is szemügyre vegye a nyilvánvaló feszélyezettsége ellenére, vagy talán pont emiatt, varázslatos nőiességet sugárzó hadnagyot.
A hosszú fekete haj keretezte kreol arcot, az igézően vékony nyakat, a szexisen rövid felső alól csábítóan elővillanó izmos hasat… majd amint ismét feljebb vándorolt a tekintete, a nem kicsi, de bármiféle melltartó nélkül is formás feszesen átsejlő keblek egyenesen megbabonázták…
Mégpedig olyan szinten, hogy hirtelenjében jobbnak látta, ha minél hamarabb távozik.
Úgy, hogy még csak vissza sem néz!
Pedig ha menet közben akár csak egy pillanatra is hátrafordul, elkaphatta volna Julia Hernandez elgondolkozva hosszasan utána bámuló tekintetét.
− A fene egye meg, csak jó lett volna az az ital!
A talán nem neki szánt, ellenben a kelleténél nyilvánvalóan hangosabbra sikerült, csalódott „sóhajt” viszont meghallotta.
S habár úgy érezte az lesz a legjobb, ha most nem reagál rá, a maga módján őszinte elégedettséggel nyugtázta is a jól sikerült találkozót:
− Azt hiszem Costello ezúttal tényleg megérdemli a tiszteletdíjat − mondta ki ő maga is hangosan a gondolatát.
Még mindig az elméjébe mélyen bevésődött csodálatos látvány hatása alatt egy, kívülről talán idétlennek tűnő gyermeki mosollyal az arcán.
Szerencséjére ekkor már teljesen egyedül volt.
A lefelé tartó üres liftben…
***
Kötelességtudatból bement ugyan a legutóbbi cikkét kiadni szándékozó újság szerkesztőségbe, de őszintén megvallva nem sok haszna volt.
A különösebb koncentrációt nem igénylő rutinfeladatok nem igazán tudták kizökkenteni a minduntalan a délelőtti beszélgetéshez vissza-visszatérő gondolatait.
Szinte megállás nélkül az igézően csinos rendőrnő és a zavaros ügye járt az eszében.
S habár ebben nem látott semmi kivetnivalót, hiszen az előbbi önmagáért, az utóbbi pedig az előbbiért volt fontos számára, este kilenckor, amikor végre hazaért, már határozottan idegesítették a még mindig két részből álló, de lényegében egy téma körül kavargó a gondolatai.
Főképp miután kénytelen-kelletlen belátta, ha valaki rákérdezne, a délelőtti kijelentése ellenére sem tudná megmondani neki, miért tartja oknyomozásra érdemlegesnek a szimpla eltűnési eseteket.
Ahogyan az egyszer látott, számára teljességgel ismeretlen Julia Hernandez iránti tagadhatatlan „tinédzser-vonzalma” is egyre inkább aggasztotta.
Egyszerűen nem volt hozzászokva ehhez a megrögzött agglegény jelleme számára teljesen új érzéshez.
És a jól bevált módszerhez folyamodva, dacára, hogy reggel már megtette, most is egy kiadós forró zuhannyal próbálkozott kikergetni az idegesítő gondolatokat zsibbadt elméjéből…
Vajmi kevés sikerrel.
Amin még csak nem is csodálkozhatott!
Hiszen annak ellenére vágott bele ebbe az egészbe, hogy már az első pillanattól kezdve ott vijjogott az elméjében a vészsziréna:
Valami nagyon nem stimmel itt!
Az érzelmi stabilitását megingató rendőrnő pedig csak hab volt a tortán.
'Szóval velem sincs minden rendben!' − villant belé a cinikus gondolat.
Miközben kikászálódott a fürdőből, és komótosan felöltözött…
Hogy ott folytassa a „gondolat-maratont”, ahol a zuhany előtt abbahagyta.
Illetve egy cseppecskét azért sikerült irányt váltania!
Az eltűnéseket egyelőre félredobta, és csak Juliára koncentrált.
Aki ugyan elsőre kikosarazta, de nem tűnt teljesen reménytelen esetnek.
Olyannyira, hogy Jim egyre határozottabban úgy érezte, ebből akár még valami kellemes is kikerekedhet.
− És tessék, máris megint témánál vagyok! − mormolta maga elé félhangosan.
Nem maga a nő utáni tagadhatatlan vágyakozása, hanem a vonzalom mikéntje bosszantotta.
Az ahogy szinte már fizikailag is érezte, amint egy láthatatlan erő Hernandez felé húzza.
És minél inkább küzdött ellene a vonzás annál erősebbé vált.
Ráadásul a machosan szexista életszemléletének ellentmondva, ezúttal nem az igéző mellek, a formás alak, vagy a csábító fenék, hanem a hihetetlenül mély, csillogó fekete szemek jelentek meg minduntalan a sehova sem néző réveteg tekintete előtt.
Már-már biztosítva afelől, hogy soha többé nem lesz képes érzelmek nélkül, racionálisan irányítani a cselekedeteit.
Indulatosan megrázta a fejét.
A frusztráló gondolatok azonban nem távoztak az elméjéből.
Sőt!
Aszó szerint a semmiből előbukkanó rossz előérzet olyan elemi erővel támadt rá, hogy még csak meg sem próbált ellenállni neki, amint reflexszerű mozdulattal kézbe véve a mobilját, tárcsázta a hazaérkeztekor hanyagul a konyhapultra dobott névjegykártyán szereplő számot…
Hiába.
Egy, a pillanatról-pillanatra mind feszültebbé váló Jim számára már-már örökkévalóságnak tűnő fél percnyi várakozás után csak az üzenetrögzítő szenvtelen géphangja válaszolt a hívására.
− A FRANCBA! − már a folyosón rohant.
És eszeveszett sietségében majdnem fellökte a liftből kilépő indián származású valamilyen szerelőt, ennél többet az egyszerű overall nem árult el róla.
Az azonban hihetetlen reflexszel ugrott félre előle.
− Pont jókor jött, most már használhatja. − mutatott mosolyogva a felvonó nyitott ajtajára.
Jimnek nem tűnt fel a másodpercre pontos időzítés.
Mint ahogyan, a becsukódó liftajtón keresztül, azt sem látta amint az indián, egy minden bizonnyal, másolt kártyával kinyitja az ő lakását… hanyag eleganciával besétál… és alig pár másodperc elteltével már vissza is jön a folyosóra.
Egy kicsiny, az emberi fül számára tudatosan nem érzékelhető hangtartományban sugárzó készülékkel a kezében.
Ami még most is, ugyanazt a két szót ismételte „némán”:
− JULIA!… VESZÉLY!… JULIA!… VESZÉLY!… JULIA!… VESZÉLY!…