Amely elementáris szarvas hibák sorozatának gyászos következményeképp most itt térdepel a SAJÁT nappalijának a közepén… egy a tarkójának szegezett revolverrel…Valamiféle általa ismeretlen paradoxonnak engedelmeskedve a fegyver hideg csöve már határozottan égette a halántékát. Mégsem mert moccanni. Csak annyira, hogy nagyon lassan becsukja a szemét.
Ami viszont szemernyit sem segített.
Sőt!
A külvilág ezernyi impulzusának kizárásával, immáron csakis önmagára összpontosítva, kétségbeejtően valóságosnak érezte amint a félelemtől borsószemnyivé zsugorodik a gyomra.
'Vajon mit fogok érezni?' − dübörgött az elméjében az őrjítő kérdés.
És ő azon tűnődött, hogy a fenébe lehet valakinek ilyen hülye utolsó gondolata.
Ezzel egy időben pedig a bensőjében a görcs valóságos fizikai fájdalommá fokozódott… majd lassacskán haraggá változott.
Julia iszonytatóan mérges volt magára.
Hiszen annak ellenére, hogy nyomozóként már az első pillanatban észre vette az árulkodó jeleket, mindenféle óvintézkedés, sőt, gondolkodás nélkül besétált a felfeszített ajtajú lakásába… majd, ezt még tetéznie is sikerült, amikor a konyhai felfordulás láttán, mely után bármely valamire való rendőr már tényleg beszólt volna az őrsre, és csak a kollégák érkezése után, de legalábbis lelassítva fegyverrel a kézben, óvatosan centiről centire fésüli át a „helyszínt”, ő a haragtól elvakultan továbbrohant.
Abban a harag vezérelte őrült ötletben reménykedve, hogy nyakon csípheti az arcátlan betolakodót…
Amely elementáris szarvas hibák sorozatának gyászos következményeképp most itt térdepel a SAJÁT nappalijának a közepén… egy a tarkójának szegezett revolverrel…
A rettegett lövésre várva… előbb kinyitotta…
Majd újra behunyta a szemét.
Borzalmasan félt.
Sőt!
Az igazat megvallva rettegett!
Ollyannyira, hogy még a széteső öntudatának is teljesen természetes módon, hiába próbált higgadt fejjel mérlegelve kiutat találni a reménytelen helyzetéből, a gondolatai minduntalan csak össze-vissza cikáztak.
Az agya egyszerűen cserben hagyta!
És az őrület határán egyensúlyozó elméjével, utolsó szalmaszálként egyedül a páni félelembe kapaszkodhatott bele.
Mert ezen legalább nem volt mit csodálkoznia!
Egészen biztosan tudta, hogy ehhez a rettegéshez foghatót valószínűleg még soha életében nem érzett…
És már nem is fog!
A szorosan összezárt szemhéjai mögül, egy könnycsepp tört lassan utat magának.
Juliának rettenetes erőfeszítés árán valahogy mégis sikerült nem megadnia a támadójának azt az örömet, hogy őt sírni lássa.
Holott a lelke mélyén sikítani szeretett volna!
Könyörögni az életéért!
Az eszével viszont tudta, semmi értelme sem lenne… és csak térdepelt a szoba közepén… a lelkében néma rettegéssel várva az elkerülhetetlen halált…
Miközben az idő megállt… majd képlékennyé változva, a pillanat tágulni kezdett… az olyan fogalmaknak, mint másodperc, perc, óra, év, vagy évtized, sőt, évszázad megszűnt a jelentősége.